Na, itt is az új rész! Az előző részben, ugye megjelentek Jorge szülei, akik szegény fiukat vissza akarják toloncolni Mexicóba.. Annyit megmondhatok, hogy Tini teljes mértékben kikel magából, és a kis angyalból, egy kis ördög lesz!
- Fran!- kiáltottunk egyszerre Mechi-vel, aki tegnap nálam aludt, mint valami testőr.
- Mechi, szerintem hagyjuk, lehet még alszik!-mosolyogtam.
- Nem érdekel, csak ő tudja megcsinálni!-toporzékolt, majd ismét elüvöltötte magát.
- A bátyád süket...-mondta és az ágyamra ugrott.
- Nem az!-álltam ki mellette.- Ő csak... Csak egy... Ő csak egy Francisco!-dőltem le mellé.
- Ezt jól megmondtad!-nevetett.
- Nyugi, Dagi!-csaptam enyhén a hasára, amitől meg is fájdult a kezem.
- Miből van a hasad?-sipákoltam.
- Kockahas! Muhaha!-kacagott.
Mechi-nek nem kocka, hanem ACÉL hasa van! Szerintem eltört a kezem!
- Na, és mi van Huan Miguel-el?-mosolygott.
- Kivel?-kerekedtek el a szemeim.
- Jorge-val te majom!-nevetett.
- Ja, hát, tudod megkérte a kezem, igent mondtam, egy hét múlva esküvő, Stephie áldását adta, a szülei pedig vesznek nekünk egy nyaralót Honolulun!-magyaráztam.
- Mi van?!-háborodott fel.
- Vicceltem!- szomorodtam el.
- Mi történt?-kérdezte.
- A szülei elviszik... Vissza viszik Mexicóba!-csordult ki egy könnycsepp a szememből.
- Jaj kicsim...-ölelt szorosan magához.
- Annyira fáj, hogy megint elválasztják tőlem! Nem volt elég az az idő amikor külön voltunk! Nem, el kell szakítani tőlem! Jobban már nem is fájhatna...-zokogtam.
- Nyugodj meg, kérlek!-paskolta a hátam.
- Nem tudok... Borzasztóan fáj, nem értheted!-tört ki belőlem a sírás.
- Hogy ne érthetném? Engem megcsaltak!-lökött el magától.
Nem szóltam semmit csak megvontam a vállam, és elfordítottam a fejem.
- A család legjobb barátjával... A lány másnap hozta vissza Xabi dzsekijét! Olyan rosszul esett, azt hittem ott szakad meg a szívem... Ne hidd, hogy csak a te életed nehéz!-állt fel.
- Mechi...-motyogtam, de nem hallgatott végig, kirohant a szobámból, én pedig egyenesen utána: Nem úgy értettem, hanem, hogy nem tűnik olyan fontosnak, mint az én bajom, érted?-mosolyogtam de úgy tűnik csak rontottam a helyzeten.
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan nagy szám, mint te!-fordult felém.
- Nem úgy gondoltam... Istenem, tudod, hogy elment az eszem!-toporzékoltam.
- Igen sajnos csak azt nem tudom, hogy mikor változtál meg ennyire!-vágta a képembe.
- Mechi, kérlek...-szomorodtam el.
- Nem érdekel Tini! Megyek inkább, találkám van Joy-al...-sóhajtott és kilépett az ajtón.
- De Joy fél éve elköltözött!-kiabáltam.
- Ez egy másik Joy!-üvöltött, majd becsapta az ajtót.
Hát ez remek... Most komolyan, miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Először Jorge, erre Mechi is, esküszöm valami kis kabinba zárkózok, hogy ne ártsak embereknek!
Sarah sincs sehol, Francisco is felszívódott... Kínomban hátradőltem, majd tovább szidtam a helyzetet. Miért viszik el? Egyszer, csak EGYSZER azt életben végre azt érzem, hogy minden sínen van erre elrángatják Mexikóba! Pech! Mi a francot tegyek még? Stephie lelépett, végre együtt lehetnénk erre magamra hagy!
Nagy szenvedésem közepette, nem hallottam, hogy kétszer is kopogtak.
- Na idefigyelj Stoessel!-nyitott be a szobámba minden előzmény nélkül, Stephie. (!!!)
- Te meg mit keresel itt?-kérdeztem meglepetten.
- Gondoltam jövök, cseverészni kicsit!-kiáltott majd a lábam letéve az ágyamról, elhelyezkedett egy párnámon. Nem is tudom, hogy mi a furább, az, hogy Stephie Camarena bemert jönni a házba, vagy az, hogy ráült a párnámra... :(
- Na, mi van? Csukd be a szád, belerepül a egy légy!-vigyorgott majd a számhoz nyúlt, amit inkább becsuktam magamtól.
- Jaj, ne legyél ilyen, Tinita!-legyintett, majd a táskáját a földre dobta.-Dumcsizzunk!-vigyorgott az arcomba.
- Na jó, ez fura...-pattantam fel mellőle.- Stephie, nyögd ki, hogy mit akarsz, vagy menj el!-mutattam az ajtó felé.
- Rendben...-állt fel ő is.- Mit csináltál a vőlegényemmel?-vont kérdőre, én persze csak bámultam.
- Na, na, na!-nevettem fel.
- Min röhögsz már megint?-tette keresztbe a karjait.
- Először is! Jorge, semmilyen sem a tiéd! Együtt vagyunk, rémlik? Juntada Tinista, nagy tábla, semmi?-húztam gúnyos vigyorra a szám.- A második pedig az, hogy Cecília visszaviszi Mexikóba! Szóval, nem is a tiéd, nem is az enyém! Erről ennyit!-csaptam össze a tenyerem.
Stephie ekkor úgy elkezdett röhögni, hogy majdnem megfulladt.
- Te ilyenkor jót érzel?-hátráltam.
- Te most komolyan, abban a tudatban vagy, hogy Jorge elmenne nélkülem?-tette csípőre a kezét.
- Hát, még szép! Őszintén, Jorge helyében én már távol tartásit igényeltem volna!-nevettem el magam.
- Nem vagy vicces!-sóhajtott.
- Ez csak az igazság!-nevettem.
- Na jó, elég volt! Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Senki! Jorge lassan négy éve, hogy VELEM VAN EGYÜTT, és véletlenül sem VELED! Cecília szeret engem, és ő úgy tudja, hogy én és Jorge egy pár vagyunk! De, persze, a drága kis Yoyi, nem szól anyucinak, mert hát, nem akarja megbántani! Hallanod kéne, hogy az anyja milyen véleménnyel van rólam! Nem érdekel, hogy mi történt a Juntada-n, nem érdekel, hogy mi történt tegnap, amikor megszöktetek, világos?! Ami volt, elmúlt! Szóval utoljára szólok, hogy kopj le róla, vagy különben rohadtul megbánod! Te is, és ő is!-kiabált, én pedig lélegzetvisszafojtva, a könnyeimmel küzdve hallgattam. De nem! Most nem! Nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim utat engedjenek maguknak. Nem vagyok az az ártatlan kis hópihe, mint amilyennek Ő gondol!
- Fel ne robbanj, Buborékfej!-üvöltöttem, mire megtorpant.
- Hogyan neveztél?-szorította ökölbe a kezét.
- Jól hallottad! Nem fogom hagyni, hogy továbbra is átlépj rajtam, megértetted?-üvöltöttem, de elgyengültem.
-Tisztellek, tudom, hogy régóta szereted őt, de nem gondolod, hogy ennyi idő alatt az érzések netán, megváltoznak? Stephie, nem akarok tovább veszekedni veled! Régen, olyan jó barátnők voltunk, emlékszel még, egyáltalán? Mi történt? A két barna fürtös kislány, akik együtt énekeltek a homokban, hová tűntek? Mi lett velük? Helyesbítek... Mi lett velünk?-magyaráztam.
- Gőzöm sincs...-hajtotta le a fejét.
- Szerelmes vagyok belé! És végre egyszer azt érzem, hogy ő is szeret engem! Miért, miért nem bírod elfogadni? Nem ártottál nekem még eleget? Sose akartam ártani neked! De te, csakis azt teszed!
-Emlékezz vissza, arra a napra amikor összejöttetek!-vágott közbe.
- Emlékszem, minden egyes percre!-mosolyodtam el.
- Akkor, kérlek mondd el, hogy mi is történt!-sóhajtott.
- Rendben...-hunytam be a szemem.- Akkor, az úgy is történt, hogy... Reggel felvettem a kedvenc szoknyám, a viola lilát. Nagyon boldog voltam, mert készültem valahova! Anya rám aggatta a "Muy felíz" feliratú pólóm, ami persze a mai napig meg van.. Borzasztóan hisztiztem, hogy hagy sminkelhessem ki magam a bulira, de anya azt mondta, hogy egy tizennégy éves lány, még ne akarja festeni magát... Addig hisztiztem, ameddig meg nem egyeztünk a szájfényben. Sietnünk kellett, szorított az idő, én pedig semmiképp sem akartam elkésni! Felkaptam egy csomagot, majd a konyhán átrohanva kirohantam a ház elé, és bevágódtam anya kocsijába. Borzasztóan izgatott voltam, a szívem csak zakatolt, a kezem pedig remegett! Borzasztóan izgultam aznap! Megálltunk egy nagy medencés ház előtt! Az ablakokon partifények villogtak, az ajtón keresztül pedig hallani lehetett a jókedvet odabenn! Mondtam anyának, hogy ne jöjjön be velem, mert az ciki lett volna! Nyomott egy puszit az arcomra, majd elhajtott a sötét autóval! Fogtam a csomagom, majd lassú remegő léptekkel baktattam az óriási zöld ajtó felé. Amikor odaértem, két öltönyös férfi engedtek beljebb. Gyönyörű hely volt! Gyerekek rohangáltak fel-alá, mindenki nevetett, boldogok voltak! Egy asszony kivette a kezemből a csomagom, majd elvitte. Elveszetten sétáltam össze-vissza egyedül, abban a nagy házban. Senkit se ismertem! Több száz idegen, és én. Egy elveszett kislány... Az egyik teremben, egy színpad volt! Felhangzott egy ismerős dallam, mire mindenki abba az egy terembe tömörült. Egy helyes kis vörös hajú kislány énekelt, gyönyörű hanggal! Kimondhatatlanul boldog volt, élvezte az életet! Az a felejthetetlen dallam átjárta az egész testem, és engem is magával ragadott. A lány fölhúzott maga mellé, hogy énekeljek vele. Életem első éneklése volt, ekkora tömeg előtt. Eleinte féltem, de a lány megfogta a kezem, majd a szemeimbe nézett. A tekintete magabiztosságot, erőt adott számomra! Mintha azt suttogta volna, hogy nincs mitől félnem! Itt önmagam lehetek! Vettem egy mély lélegzetet, majd teljes szívemből énekelni kezdtem. A közönség élvezte, tehát nem hagytam abba. Mintha eggyé váltam volna a közönséggel! Én őket, ők pedig engem tartottak! A dal végén, az egész helység felrobbant. A nevünket kiáltozták! Az én nevem nem tudták, szóval csak kiabáltak! A lány mosolyogva rám nézett, majd büszkén bólintott egyet. A nagy tömeget fürkészve egy ismerős tekintetet pillantottam meg. Jorge volt az! Persze, akkor már rég ismertem. Születésünk óta! Teljesen elalélva állt, és tapsolt! Sose éreztem olyat, mint akkor. Egyszerre szárnyaltam, és éreztem úgy, hogy ÉLEK! Az idő mintha megállt volna. Csak a színpad előtt álló kis, barna hajú mosolygó srác, és én. Senki más! Égő, vörös fejjel sétáltam a színpad elejébe, ahol Ő várt rám! Mosolyogva megfogta a derekam, majd leültetett. Remegve egymás szemébe néztünk, és elvarázsoltuk a másikat. Nem kellettek szavak, mintha a pillantásunkkal ismertük volna meg egymást. Félve közelebb lépett, majd megfogta a derekam. A szívem csak zakatolt, tudtam mi következik, de nem akartam elhinni. Óvatosan átkaroltam, ő pedig az egyik kezével megsimította az arcom, és... És megcsókolt! Az arcunk teljesen elvörösödött, egyikünk se bírt megszólalni. Aznap született meg a szikra, ami mostani nevén, JorTini...-meséltem, majd kinyitottam a szemem.
Stephie keserű arccal, könnyekkel teli szemmel bámult rám...
- Hol történt ez az egész?-motyogott.
- Egy, születésnapi bulin!-csillant fel a szemem.
- De, miért kérdezel ilyeneket?-fordultam felé.
- ÉN voltam az a vörös hajú kislány! Az én 15. születésnapomon csattant el köztetek az a csók! Amit, magamnak akartam...-gördült le egy könnycsepp az arcán.
- Tényleg... A lány neve Stephanie volt! Istenem, Stephie, annyira nagyon sajnálom!-jutott eszembe MINDEN.
- Ami megtörtént az megtörtént! De legalább tudod, hogy volt egyszer egy vörös hajú kislány, aki segített valóra váltani minden álmod...-bólogatott, majd kinyitotta az ajtót.
- Nem lehet az, hogy nekem életem legszebb napja, neked a legrosszabb legyen! Nem tudatosult bennem, hogy ennyire fontos neked! De nekem is borzasztóan fontos!-zokogtam.
- Tudom, megértem... De ne kérdd hogy elfogadjam a helyzetet... Mert NEM TUDOM!-mondta, majd az ajtót becsapva kiviharzott.
El se hiszem, hogy mindezt én tettem! Szóval, nem Stephie, hanem ÉN vagyok a rossz?
A lelkiismeretem éles tüskéi belülről mardostak, rájöttem, hogy nem érdemlem meg őt! Nem, ilyen módon biztos nem! A sötét homály elborította az elmém, a lelkem, a tisztánlátásom... Összetörten kúsztam be a sarokba. Nem láttam se fényt, se kiutat.
- Nem mehet el, nem most nem!-üvöltöttem zokogva.
- Szerelmem!-nyitott be az ajtón Jorge egy csokor rózsával a kezében, amikor megpillantott.
- Istenem, Tini!-sietett hozzám.-Mégis mi történt, mi a baj?-ölelt szorosan magához.
- Menj innen, hagyj békén!-löktem el magamtól.
- Ezt te se gondolod komolyan!-emelte fel a karjait, majd újra magához ölelt.
- Nem érdemellek meg!-zokogtam.
- Ne beszélj hülyeségeket!-nyugtatott.
- Nem, ez az igazság! Te nem vagy hozzám való!-kapálóztam.
Jorge szorosan megragadta a két vállam, majd erősen megcsókolt. Azt hitte ettől talán megnyugszom, de nagyot tévedett, még rosszabbul éreztem magam. Egyre jobban erősödött a lelkiismeret furdalásom.
- Annyira nagyon szeretlek!-öleltem magamhoz.
- Nincs mitől félned, én is téged! Mindig itt leszek neked, ne félj! Senki, és semmi sem árthat neked ameddig én itt vagyok, megértetted?-nézett a kisírt, vörös szemembe, mire bólintottam egyet.
- Na azért! Gyere szerelmem, aludj kicsit!-sóhajtott, majd felemelt a földről. Erősen fogott, nem akart sem leejteni, sem pedig elengedni. Óvatosan letett az ágyamra, és alaposan betakart.
- Pihenj...-suttogta a fülembe.
- Ne!-ragadtam meg a karját.- Kérlek, maradj itt, ne hagyj itt! Aludj itt velem!-könyörögtem, mire elmosolyodott.
- Ez természetes...-mosolygott.
- Gyere!-suttogtam.
- Itt vagyok, ne aggódj!-simította végig a karom majd felemelte a takarót, és elhelyezkedett mellettem. Egyből lecsaptam rá, remegő testtel karoltam át, és azt kívántam, hogy sose engedjen el!
A karjai között egyből megnyugodtam, zakatoló szívvel hunytam álomra szemeim...
 |
Hát sziasztok, remélem annyira tetszett nektek ez a rész, ahogy nekem az írása!
Kommenteljetek sokat, remélem jó véleményeket kapok! Sietek a következő résszel, tartsatok velem!
Buenos noches, chau! <3
