Sziasztok! Megérkeztem a legújabb résszel, amit szintén az éjszaka közepén írtam meg, így remélem tetszeni fog. Most kivételesen három szemszög van, de történnek még csodák a közeljövőben! Remélem tetszeni fog, Jorge most igazi férfiként viselkedett!
Kérlek hagyj nyomot magad után, hogy érdemes-e még folytatnom a blogot, vagy ideje befejezni.
Kérlek hagyj nyomot magad után, hogy érdemes-e még folytatnom a blogot, vagy ideje befejezni.
Esélyem sem volt elmenekülni a fiúkkal, ugyanis a lányok negyed négykor erőszakkal rángattak ki a házból, amit mondanom sem kell, nem igazán díjaztam. Tekintettel arra, hogy illuminált állapotban vannak és bűzlöttek, az este csakis rosszul sülhet el.
Nicky a blúzomba kapaszkodik, így rángat ki a ház elé, ahol már vár ránk a limuzin. A fekete jármű oldalának támaszkodva egy magas, barna hajú lányt pillantok meg, akit apám az interjúzással bízott meg.
- Hát te? - kérdezem és kirántom magam a barátnőm szorításából.
- Gondoltam csinálok pár képet a bámulatos leánybúcsúról. - mutatja fel a fényképezőgépét egy mosoly kíséretében.
- Apám a lelkemre kötötte, hogy kerüljük a botrányos fényképeket, így nem lesz szükség a szolgálatodra. - súgom a felkaromat dörzsölve. - De örülnék, ha velünk tartanál. Úgy értesültem, hogy nem iszol, és nagyon hálás lennék, ha segítenél kézben tartani a dolgokat, mert a lányok... Egyszerűen elviselhetetlenek tudnak lenni. - pillantok át a vállam fölött.
A lány arcára halvány mosoly kúszik és hevesen bólogatni kezd.
- Ezer örömmel, Gwyneth. De hoztam magammal valakit, nem lehetne, hogy elvisszük magunkkal? Segíthetne felügyelni a koszorúslányaidra. - von vállat, és bekopog a limuzin sötétített ablakán. Egy halk kattanás után az autó ajtaja kinyílik, a következő pillanatban pedig egy karcsú, fiatal lány lép mellénk.
- Szia, Gwyneth.
- Martina Stoessel? - vonom fel a szemöldököm. A babaarcú lány szélesen elmosolyodik, megvillantva hófehér fogsorát. Telibe trafáltam. Pedig ez különös, lehet, hogy szívességet kértem a vőlegényemtől, de arra nem gondoltam volna, hogy tényleg rászánja magát és meghívja a volt barátnőjét az esküvőnkre. - Meglep, hogy itt látlak. Jorge nem említette, hogy téged is meghívott volna, de nagyon boldog vagyok, hogy mégis sikerült eljönnöd! Nagyon fontos nap ez kettőnk számára. - mosolygok rá lelkesen. Ideje nyélbe hozni az üzletet.
- Én is meglepődtem azon, hogy meghívott minket. - nevet fel. - De semmi pénzért sem hagytam volna ki, hiszen még mindig jó barátként tekintek rá.
- Ennek örülök! Annak pedig még jobban örülnék, ha velünk tartanál, mert... Őszintén szólva, sok a rosszmájú újságíró errefelé, és nem szeretném rossz hírbe hozni az esküvőt. Lássuk be, elég szánalmas szalagcím lenne, "A menyasszony, aki a sárga földig itta magát a saját álomesküvőjén!" - mosolygok.
Tini összefonja a karjait a melle előtt, megvillantva ezzel nőiesen izmos bicepszét.
Fojtott mosollyal fürkészem az egész lényét, és akaratlanul is elkap egy kellemes érzés.
De előtte tisztáznom kell valamit. Van egy pokoli tulajdonságom: Mindenkiben a hibát keresem azért, hogy a saját szépségfoltom kisebbnek hasson.
De szerencsére Tini pont nem ilyen. Benne az ember akkor találhat hibát, ha megőrült.
És ahogy elnézem a karcsú testét, bájos idomait, és a belőle áradó természetes szépséget, elkap egyfajta büszkeség. Jorge, a vőlegényem, ehhez a lányhoz járt haza, mellette élte az életét, és ő jelentette számára a mindenséget. Ő mégis mellettem kötött ki, pedig tudom, hogy Martina és én, ég és földként különbözünk egymástól.
- Számíthatsz ránk. - ereszt meg felém egy félmosolyt.
Leplezetlen boldogsággal bámulok magam elé, de a kellemes hangulatot a sofőr türelmetlen dudaszója szakítja félbe. Hálálkodó pillantásokat vetek a két lány felé, majd hátrálok pár lépést és karon ragadom a bűzlő koszorúslányaimat. Először Nicky tollboája akad az ujjaim közé, amit kissé sem barátságosan, de megrántok.
- Hülye vagy, meg akarsz fojtani? - kapja fel a fejét.
- Miért, lenne okom rá? - vonok vállat ártatlanul. - Esetleg részegek vagytok, hm? Úgy viselkedtek, mintha ez az egész rólatok szólna? Vagy netán utasítgattok? - találgatok hamiskás tudatlansággal, ugyanis pontosan ezeket csinálják. De a legjobban mégis az fáj, hogy a legjobb barátnőm, és a saját unokahúgom aláznak a porba, pedig a koszorúslányaim gyanútlan tömegét még Jorge húga, Lola is erősíti, nem beszélve még egy idegenről, aki a "Sandra" névre hallgat .
- Józan vagyok, ne legyél ünneprontó! - szédeleg.
- Nicky, nézz már körbe! - rivallok rá, de egy pillanatra elhalkulok, még a lányok beülnek a limuzinba. Amint az ajtó csapódik, kicsit higgadtabban folytatom. - Pont nektek kell eláznotok? Ti engem képviseltek! Az istenért, a vőlegényem húga is itt van, legalább próbáljatok meg úgy viselkedni, mintha szeretnétek, és érdekelne titeket a jövőm... - súgom erőtlenül. Nicky idegesen a homlokához kap, és az ujjaival lassan masszírozni kezdi a bőrt.
Mindig ezt csinálja, ha elege van belőlem.
- Még a végén ugrik a vőlegényed bankszámlája, igazam van? - vicsorog rám. Pusztán a hanglejtésétől ökölbe szorult a kezem, nem beszélve arról, amit kiejtett azon a mocskos száján. Sosem hallottam még így beszélni a legjobb barátnőmet azelőtt, de pontosan tudom, hogy csak a féltékenység beszél belőle.
Még az én apám egy pénzes ember, addig Nicky apja lelépett, amikor kisgyerek volt. Még belőlem híres zenész lett, addig belőle csupán egy bolti eladó. Ezt persze sosem hánytam a szemére, hiszen ha tehetném, eldobnám az apám nevét, de tudom, hogy ezt mindig utálta bennem.
- Ne merészelj így beszélni! - lépek közelebb hozzá.
- Mégis miért ne? Még meghallja az a rongyosra járatott csitri? - pillant át a vállam fölött, és nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Martinára célozgat.
- Most azonnal fogd be a szádat! Nem beszélhetsz így róluk Nicky, akár részeg vagy, akár nem! A vőlegényem és a volt barátnője, tabu téma számodra!
- Csak nem félsz?
- Mégis mitől félnék?
- Szerinted Jorge tényleg tudja, hogy itt van ez a kis fruska? - röhög a képembe. - Milyen kis naiv lettél, Gwyneth! Olvastad az újságokat, láttad a híreket és még Jorge is mesélt. Tudod, hogy nem akarja újra látni a csajt, és te mégis abban reménykedsz, hogy saját kezűleg hívta meg az esküvőjére, hm? Csak nézz rá! Gyönyörű, és fiatal...
- Nicky, elég! - mordulok rá. - Bízom a szerelmemben. Neked pedig nincs igazad. Most pedig menj vissza a házba, és józanodj ki... - fordítok hátat neki.
A legjobb barátnőm körmei lyukat vájnak a karomba, amitől fájdalmasan felszisszenek.
- Ne is álmodj arról, hogy nélkülem mész el!
- Pedig de. - csapok a kézfejére. - És látni sem akarlak addig, ameddig rá nem jössz, hogy milyen súlyos dolgokat próbáltál ráverni valakire.
A lány arcára halvány mosoly kúszik és hevesen bólogatni kezd.
- Ezer örömmel, Gwyneth. De hoztam magammal valakit, nem lehetne, hogy elvisszük magunkkal? Segíthetne felügyelni a koszorúslányaidra. - von vállat, és bekopog a limuzin sötétített ablakán. Egy halk kattanás után az autó ajtaja kinyílik, a következő pillanatban pedig egy karcsú, fiatal lány lép mellénk.
- Szia, Gwyneth.
- Martina Stoessel? - vonom fel a szemöldököm. A babaarcú lány szélesen elmosolyodik, megvillantva hófehér fogsorát. Telibe trafáltam. Pedig ez különös, lehet, hogy szívességet kértem a vőlegényemtől, de arra nem gondoltam volna, hogy tényleg rászánja magát és meghívja a volt barátnőjét az esküvőnkre. - Meglep, hogy itt látlak. Jorge nem említette, hogy téged is meghívott volna, de nagyon boldog vagyok, hogy mégis sikerült eljönnöd! Nagyon fontos nap ez kettőnk számára. - mosolygok rá lelkesen. Ideje nyélbe hozni az üzletet.
- Én is meglepődtem azon, hogy meghívott minket. - nevet fel. - De semmi pénzért sem hagytam volna ki, hiszen még mindig jó barátként tekintek rá.
- Ennek örülök! Annak pedig még jobban örülnék, ha velünk tartanál, mert... Őszintén szólva, sok a rosszmájú újságíró errefelé, és nem szeretném rossz hírbe hozni az esküvőt. Lássuk be, elég szánalmas szalagcím lenne, "A menyasszony, aki a sárga földig itta magát a saját álomesküvőjén!" - mosolygok.
Tini összefonja a karjait a melle előtt, megvillantva ezzel nőiesen izmos bicepszét.
Fojtott mosollyal fürkészem az egész lényét, és akaratlanul is elkap egy kellemes érzés.
De előtte tisztáznom kell valamit. Van egy pokoli tulajdonságom: Mindenkiben a hibát keresem azért, hogy a saját szépségfoltom kisebbnek hasson.
De szerencsére Tini pont nem ilyen. Benne az ember akkor találhat hibát, ha megőrült.
És ahogy elnézem a karcsú testét, bájos idomait, és a belőle áradó természetes szépséget, elkap egyfajta büszkeség. Jorge, a vőlegényem, ehhez a lányhoz járt haza, mellette élte az életét, és ő jelentette számára a mindenséget. Ő mégis mellettem kötött ki, pedig tudom, hogy Martina és én, ég és földként különbözünk egymástól.
- Számíthatsz ránk. - ereszt meg felém egy félmosolyt.
Leplezetlen boldogsággal bámulok magam elé, de a kellemes hangulatot a sofőr türelmetlen dudaszója szakítja félbe. Hálálkodó pillantásokat vetek a két lány felé, majd hátrálok pár lépést és karon ragadom a bűzlő koszorúslányaimat. Először Nicky tollboája akad az ujjaim közé, amit kissé sem barátságosan, de megrántok.
- Hülye vagy, meg akarsz fojtani? - kapja fel a fejét.
- Miért, lenne okom rá? - vonok vállat ártatlanul. - Esetleg részegek vagytok, hm? Úgy viselkedtek, mintha ez az egész rólatok szólna? Vagy netán utasítgattok? - találgatok hamiskás tudatlansággal, ugyanis pontosan ezeket csinálják. De a legjobban mégis az fáj, hogy a legjobb barátnőm, és a saját unokahúgom aláznak a porba, pedig a koszorúslányaim gyanútlan tömegét még Jorge húga, Lola is erősíti, nem beszélve még egy idegenről, aki a "Sandra" névre hallgat .
- Józan vagyok, ne legyél ünneprontó! - szédeleg.
- Nicky, nézz már körbe! - rivallok rá, de egy pillanatra elhalkulok, még a lányok beülnek a limuzinba. Amint az ajtó csapódik, kicsit higgadtabban folytatom. - Pont nektek kell eláznotok? Ti engem képviseltek! Az istenért, a vőlegényem húga is itt van, legalább próbáljatok meg úgy viselkedni, mintha szeretnétek, és érdekelne titeket a jövőm... - súgom erőtlenül. Nicky idegesen a homlokához kap, és az ujjaival lassan masszírozni kezdi a bőrt.
Mindig ezt csinálja, ha elege van belőlem.
- Még a végén ugrik a vőlegényed bankszámlája, igazam van? - vicsorog rám. Pusztán a hanglejtésétől ökölbe szorult a kezem, nem beszélve arról, amit kiejtett azon a mocskos száján. Sosem hallottam még így beszélni a legjobb barátnőmet azelőtt, de pontosan tudom, hogy csak a féltékenység beszél belőle.
Még az én apám egy pénzes ember, addig Nicky apja lelépett, amikor kisgyerek volt. Még belőlem híres zenész lett, addig belőle csupán egy bolti eladó. Ezt persze sosem hánytam a szemére, hiszen ha tehetném, eldobnám az apám nevét, de tudom, hogy ezt mindig utálta bennem.
- Ne merészelj így beszélni! - lépek közelebb hozzá.
- Mégis miért ne? Még meghallja az a rongyosra járatott csitri? - pillant át a vállam fölött, és nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Martinára célozgat.
- Most azonnal fogd be a szádat! Nem beszélhetsz így róluk Nicky, akár részeg vagy, akár nem! A vőlegényem és a volt barátnője, tabu téma számodra!
- Csak nem félsz?
- Mégis mitől félnék?
- Szerinted Jorge tényleg tudja, hogy itt van ez a kis fruska? - röhög a képembe. - Milyen kis naiv lettél, Gwyneth! Olvastad az újságokat, láttad a híreket és még Jorge is mesélt. Tudod, hogy nem akarja újra látni a csajt, és te mégis abban reménykedsz, hogy saját kezűleg hívta meg az esküvőjére, hm? Csak nézz rá! Gyönyörű, és fiatal...
- Nicky, elég! - mordulok rá. - Bízom a szerelmemben. Neked pedig nincs igazad. Most pedig menj vissza a házba, és józanodj ki... - fordítok hátat neki.
A legjobb barátnőm körmei lyukat vájnak a karomba, amitől fájdalmasan felszisszenek.
- Ne is álmodj arról, hogy nélkülem mész el!
- Pedig de. - csapok a kézfejére. - És látni sem akarlak addig, ameddig rá nem jössz, hogy milyen súlyos dolgokat próbáltál ráverni valakire.
Tini
A limuzint csupán a fojtott zokogás hangja tölti meg. Lola előttem gubbaszt, az ölébe zokog. Szívem szerint felállnék és magamhoz szorítanám, de nem tehetem.
Elfelejtettem megemlíteni Lolának, hogy én és Jorge szakítottunk, és az esküvő híre óta egyáltalán nem méltattam válaszra őt, ezzel pedig megforgattam a hátában a tőrt.
- Hagyd már abba. - súgom oda neki. A lány nem néz rám, csupán összefonja a karjait a melle előtt és hangosan szipog párat. Crystal még pár pillanatig nézi a szánalmas jelenetet, majd megnyom egy gombot egy apró, fekete távirányítón, amitől az ablak, ami láthatóvá tett minket a sofőr számára, felhúzódik, fekete ablaküveget emelve közénk és a férfi közé. Abban a minutumban, mintha bomba robbant volna, Lola felugrik a helyéről és szorosan magához ölel. Nem pazarolja tovább az erejét, hangosan zokogni kezd.
- Olyan ostoba vagy! A makacsságod! - fúrja az arcát a vállamba.
- Nyugodj le, már itt vagyok. - simítom meg a hátát. - Tudom, hogy elszúrtam, de már nincs mitől félned, oké?
- Gwyneth remek lány, Tini, de tényleg. Szereti Valerie-t, elfogad engem és a férjemet, de mégsem te vagy.
- Nyugodj meg! - mosolygok rá. - Sajnálom, hogy sokáig húztam az időt, de már itt vagyok.
- De nem tehetsz semmit! - taszít el magától hirtelen. - Nem akarom, hogy bármit is tegyél. Ő már ide tartozik, és akármennyire is fáj ezt mondani, boldog. Felhőtlenül boldog, szerelmes és szabad.
- Mi a fene ütött beléd? Miért én vagyok a rossz, Lola?
- Te engedted el őt. Ha odaállsz elé, és megpróbálod magaddal csábítani, ő is ezt fogja mondani. Fel van rád készülve, Tini. Nem bírsz neki olyat mondani ami kizökkentené a rózsaszín ködből, amiben már három hónapja él...
- El akarok tőle búcsúzni. - vonom fel a szemöldököm.
- Mindig ezt mondod. Csak el akarsz búcsúzni, aztán mindketten összetörtök. - ül vissza a helyére.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy basáskodni kezdj. - súgom.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megint elszúrj valamit.
Elképedve bámulok a legjobb barátnőmre, Crystal pedig feszülten felsóhajt mellettem. Hosszú pillanatokig bámulok magam elé, míg felfogom, hogy mit is vágott az imént a fejemhez.
- Mi ütött beléd?
- Ha a közelébe mész Tini, és esküszöm kitálalok, megértetted? - pillant rám. - Jobb lesz, ha meghúzod magad, mert komolyan beszélek... Imádlak téged, de az, amit ti egymással csináltok, az egyszerűen nem normális, érted? Egyszer te sérülsz, aztán ő! Itt most nem az számít, hogy milyen jó barátnőd vagyok, hanem a testvérem. A bátyám, az a férfi, aki tetőt adott a fejem fölé, és aki évekig szenvedett miattad. Tedd túl magad rajta, kérlek.
- Egy botlás miatt képes lennél végleg kitörölni az életedből? - rivallok rá bosszúsan.
- Egy olyan botlás, ami miattad robbant ki, és a bátyámat kebelezte be! Nem vagyok hülye, a fenébe is! Olvastam az újságokat, a szórólapokat, a cikkeket, még a hírekben is bemondták, hogy a bátyám egy... - Itt újra zokogni kezd. - Egy gerinctelen ember. Pedig te is tudod, hogy ez az egész a szüleid miatt van! Ha ők nem avatkoznak bele, akkor minden rendben lenne!
- Ne keverd bele a szüleimet... - szűröm a fogaim között.
- Miért, tán nincs igazam? A kettőtök között lévő korkülönbség nem volt sok! Sebastian és énköztem több, mint tíz év van, Tini! És azt nem mondhatod, hogy a szüleim nem szerettek, mert ez nem igaz. Csupán nem akartak olyan emberré nevelni, aki nem tanul a szülei hibáiból! Az áldásukat adták rám, és mégis boldog vagyok! Basszus, van egy lányom! És ha te nem bonyolítottál volna túl mindent, akkor ki tudja... Talán a te kezeden díszelegne az a gyűrű, ami Gwyneth kezét gazdagítja!
- Igen, elszúrtam! - csattanok fel, mire a járműben megfagy a levegő. Lola arcára elképedt ránc szalad, még Crystal és Sandra egymással szemezve kerülik a tekintetünket.
Feszülten kifújom a levegőt és hátradőlök az ülésen.
Lola arca piroslik a dühtől, az enyém viszont a szégyentől. Igaza van. Évek óta ezt a játékot űzzük egymással, én jobbra, még ő balra menne, attól függetlenül, hogy az út végén újból egymás karjaiban kötünk ki. Ahogy a fejemet az ablak irányába fordítom, a távolban megpillantom Gwyneth-et, aki a koszorúslányával vitatkozik. Kizárt, hogy akár egy szót is megértsek, de a lány válla rázkódik az idegességtől, nem beszélve a tehetetlenségről, hogy kiálljon magáért a koszorúslányával szemben.
Tényleg remek nő. Karcsú, magas, markáns arcú, és minden porcikáján látszik, hogy angyali teremtés. Tényleg őt akarom megfosztani a boldogságtól? Nem tehetem. Annyiszor melléfogtam már, miért tenném tönkre ennek a lánynak az életét is? Sosem szerettem senkit úgy, mint Jorge Blanco-t. És tudom, hogy ez ezek után sem fog változni, történjék bármi.
Akár teszek érte, akár nem.
- Hiányzott már a dráma. - sóhajt fel a sötétvörös hajú Sandra, akit legutóbb két éve láttam.
- Parancsolsz? - morogja Crystal.
- Halványan élt az emlékeimben ez a kis ördögfióka, de most, hogy felelevenítette az emlékeimet, máris jobban érzem magam.
- Örülök, hogy látlak, Sandra. - mosolygok rá őszintén, keresztbe font karokkal. - Mi van veled?
- Utazgatok, lazítok, élvezem a szabadságot. - kacag rám.
- Yianna? - bukik ki belőlem az első név, ami eszembe jut. Ahogy elnézem, Sandrát is sikeresen megleptem, ugyanis a mosolya most zavart grimaszba megy át.
- Nagyon régen találkoztunk. Miután kirúgtak minket, azonnal kaptunk új állást, ahol új formációval dolgozhattunk együtt, és Yio egyszerűen remekelt. De mivel az együttes most "szabadságon" van, így mi is kijárót kaptunk, és azóta nem igazán találkoztam vele.
- Örülök, hogy nem rontottam el az életed. - eresztek meg felé egy félmosolyt.
- Nem, ezért pedig hálásak vagyunk neked, akár bevallaná, akár nem.
- Még mindig rühell a Szamócaképű? - sóhajtok.
- Nem, épp ellenkezőleg. Amikor legutóbb beszéltünk, éppen a barátnőddel és a bátyáddal strandolt Rión.
Most rajtam a sor, hogy ledermedjek. Yio, Sarah és Francisco együtt? Mikről maradtam még le?
- Sok mindenből kimaradhattam.
- Hát, eléggé! - nevet rám Sandra, de azonnal el is hallgat, amikor Lola keze a combján csattan. Próbálok nem tudomást venni róla, de eléggé aggaszt, hogy talán Sandra valami olyat tud, amit én még nem. Nem szeretem, ha hülyének néznek.
- Lola, te is találkoztál velük?
- Igen, nem is olyan rég. Remekül vannak, a bátyád igazán jóképű férfivá érett, nem beszélve Sarah-ról. Mesésen festenek együtt. - mosolyog rám őszintén. Érzem, hogy a könnyeim kezdenek felszínre törni, így széles mosollyal hátravetem a fejem a fejtámlán, és mély levegőt veszek, legyőzve ezzel a gombócot a torkomban.
- Köszönöm. - suttogom hálásan, majd lehunyom a szemeimet.
A tükör előtt állva, a tükörképem elriaszt. A hajamat belőtték, a tincseim mind az ég felé merednek, nem beszélve a sok gyűrűről, amit az ujjaimra aggattak. Úgy festek, mint Szulejmán, ez pedig teljes mértékben aggaszt. Házasodni fogok, nem pedig uralkodni, a fene egye meg!
- Mi a fene ütött beléd? Miért én vagyok a rossz, Lola?
- Te engedted el őt. Ha odaállsz elé, és megpróbálod magaddal csábítani, ő is ezt fogja mondani. Fel van rád készülve, Tini. Nem bírsz neki olyat mondani ami kizökkentené a rózsaszín ködből, amiben már három hónapja él...
- El akarok tőle búcsúzni. - vonom fel a szemöldököm.
- Mindig ezt mondod. Csak el akarsz búcsúzni, aztán mindketten összetörtök. - ül vissza a helyére.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy basáskodni kezdj. - súgom.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megint elszúrj valamit.
Elképedve bámulok a legjobb barátnőmre, Crystal pedig feszülten felsóhajt mellettem. Hosszú pillanatokig bámulok magam elé, míg felfogom, hogy mit is vágott az imént a fejemhez.
- Mi ütött beléd?
- Ha a közelébe mész Tini, és esküszöm kitálalok, megértetted? - pillant rám. - Jobb lesz, ha meghúzod magad, mert komolyan beszélek... Imádlak téged, de az, amit ti egymással csináltok, az egyszerűen nem normális, érted? Egyszer te sérülsz, aztán ő! Itt most nem az számít, hogy milyen jó barátnőd vagyok, hanem a testvérem. A bátyám, az a férfi, aki tetőt adott a fejem fölé, és aki évekig szenvedett miattad. Tedd túl magad rajta, kérlek.
- Egy botlás miatt képes lennél végleg kitörölni az életedből? - rivallok rá bosszúsan.
- Egy olyan botlás, ami miattad robbant ki, és a bátyámat kebelezte be! Nem vagyok hülye, a fenébe is! Olvastam az újságokat, a szórólapokat, a cikkeket, még a hírekben is bemondták, hogy a bátyám egy... - Itt újra zokogni kezd. - Egy gerinctelen ember. Pedig te is tudod, hogy ez az egész a szüleid miatt van! Ha ők nem avatkoznak bele, akkor minden rendben lenne!
- Ne keverd bele a szüleimet... - szűröm a fogaim között.
- Miért, tán nincs igazam? A kettőtök között lévő korkülönbség nem volt sok! Sebastian és énköztem több, mint tíz év van, Tini! És azt nem mondhatod, hogy a szüleim nem szerettek, mert ez nem igaz. Csupán nem akartak olyan emberré nevelni, aki nem tanul a szülei hibáiból! Az áldásukat adták rám, és mégis boldog vagyok! Basszus, van egy lányom! És ha te nem bonyolítottál volna túl mindent, akkor ki tudja... Talán a te kezeden díszelegne az a gyűrű, ami Gwyneth kezét gazdagítja!
- Igen, elszúrtam! - csattanok fel, mire a járműben megfagy a levegő. Lola arcára elképedt ránc szalad, még Crystal és Sandra egymással szemezve kerülik a tekintetünket.
Feszülten kifújom a levegőt és hátradőlök az ülésen.
Lola arca piroslik a dühtől, az enyém viszont a szégyentől. Igaza van. Évek óta ezt a játékot űzzük egymással, én jobbra, még ő balra menne, attól függetlenül, hogy az út végén újból egymás karjaiban kötünk ki. Ahogy a fejemet az ablak irányába fordítom, a távolban megpillantom Gwyneth-et, aki a koszorúslányával vitatkozik. Kizárt, hogy akár egy szót is megértsek, de a lány válla rázkódik az idegességtől, nem beszélve a tehetetlenségről, hogy kiálljon magáért a koszorúslányával szemben.
Tényleg remek nő. Karcsú, magas, markáns arcú, és minden porcikáján látszik, hogy angyali teremtés. Tényleg őt akarom megfosztani a boldogságtól? Nem tehetem. Annyiszor melléfogtam már, miért tenném tönkre ennek a lánynak az életét is? Sosem szerettem senkit úgy, mint Jorge Blanco-t. És tudom, hogy ez ezek után sem fog változni, történjék bármi.
Akár teszek érte, akár nem.
- Hiányzott már a dráma. - sóhajt fel a sötétvörös hajú Sandra, akit legutóbb két éve láttam.
- Parancsolsz? - morogja Crystal.
- Halványan élt az emlékeimben ez a kis ördögfióka, de most, hogy felelevenítette az emlékeimet, máris jobban érzem magam.
- Örülök, hogy látlak, Sandra. - mosolygok rá őszintén, keresztbe font karokkal. - Mi van veled?
- Utazgatok, lazítok, élvezem a szabadságot. - kacag rám.
- Yianna? - bukik ki belőlem az első név, ami eszembe jut. Ahogy elnézem, Sandrát is sikeresen megleptem, ugyanis a mosolya most zavart grimaszba megy át.
- Nagyon régen találkoztunk. Miután kirúgtak minket, azonnal kaptunk új állást, ahol új formációval dolgozhattunk együtt, és Yio egyszerűen remekelt. De mivel az együttes most "szabadságon" van, így mi is kijárót kaptunk, és azóta nem igazán találkoztam vele.
- Örülök, hogy nem rontottam el az életed. - eresztek meg felé egy félmosolyt.
- Nem, ezért pedig hálásak vagyunk neked, akár bevallaná, akár nem.
- Még mindig rühell a Szamócaképű? - sóhajtok.
- Nem, épp ellenkezőleg. Amikor legutóbb beszéltünk, éppen a barátnőddel és a bátyáddal strandolt Rión.
Most rajtam a sor, hogy ledermedjek. Yio, Sarah és Francisco együtt? Mikről maradtam még le?
- Sok mindenből kimaradhattam.
- Hát, eléggé! - nevet rám Sandra, de azonnal el is hallgat, amikor Lola keze a combján csattan. Próbálok nem tudomást venni róla, de eléggé aggaszt, hogy talán Sandra valami olyat tud, amit én még nem. Nem szeretem, ha hülyének néznek.
- Lola, te is találkoztál velük?
- Igen, nem is olyan rég. Remekül vannak, a bátyád igazán jóképű férfivá érett, nem beszélve Sarah-ról. Mesésen festenek együtt. - mosolyog rám őszintén. Érzem, hogy a könnyeim kezdenek felszínre törni, így széles mosollyal hátravetem a fejem a fejtámlán, és mély levegőt veszek, legyőzve ezzel a gombócot a torkomban.
- Köszönöm. - suttogom hálásan, majd lehunyom a szemeimet.
Jorge
Idegesen lehúzogatom a gyűrűket az ujjamról, majd minden köves karikát az üvegtálba dobálok, ami hangos csattanással állja a nevét ékszerek súlyát.
Sötétkék bársonyöltönyt fogok viselni az esküvői vacsorán, ami két nap múlva lesz, nekem pedig kötelességem megtanulni mind a négyszáz vendég nevét, foglalkozását és bankszámlaegyenlegét. (Mondanom sem kell, Gwyneth apja egy zsarnok.)
Óvatosan lefejtem magamról a bársonyzakót, majd a frissen vasalt nadrágot is, és belebújok a kényelmes ruháimba, amikben végre úgy érzem magam, mint egy normális férfi. A fehér atléta talán túl sokat is mutat a mellkasomból, de nem foglalkozom vele, hiszen ez már az én házam, és ha kell, bevezethetjük azt is, hogy az emberek elfordulnak, vagy meghajolnak, amikor meglátnak, így nem kell majd rám nézniük. Na jó, tényleg le kéne állni azzal a bugyuta Török sorozattal...
Mindent igényesen felakasztgatok, majd kilépek a hálószobából, és egyenesen az udvar felé igyekszem.
- Hé, te, nem láttad a mihaszna vejemet? - mordul rám egy zord férfi, amikor kilépek a folyosóra. Barátságos mosolyt erőltetek az arcomra, majd Gwyn apja felé fordulok, aki megszeppenve mér végig magának. - Jorge, te vagy az? Csak vicceltem fiam, ne aggódj.
- Aha, persze. - mosolygok erőltetetten, mintha teljesen sötét lennék. Idióta seggfej!
- Mi ez az öltözék?
- Gondoltam kimegyek a kertbe és teszek pár kört a birtokon, ha már úgyis meglógott az én szépséges menyasszonyom. - Csupán Gwyneth említésétől hevesebben kezd verni a szívem.
- Nem kéne ennyit foglalkoznod a személyzettel, fiam. Ők dolgoznak, mi pedig parancsolunk nekik, ez a dolgunk. Még a végén ellustulnak, ha azt hiszik, barátok vagyunk. - morogja.
Ahogy ez a férfi az alkalmazottairól beszél, bennem akaratlanul is felmegy a pumpa. Sosem voltam csóró, mindig tisztességesen éltem, de ennyi év alatt voltam alkalmazott is, és pontosan tudom, hogy mit érezhetnek ők. Nem leszek olyan főnök, aki zsákba szarik és aranyként osztogatja. Egyenjogú emberek vagyunk, nekem pedig igenis ők a barátaim. Csak ez a vén barom sosem fogja megérteni ezt.
- Nekem igenis a barátaim.
- Akkor erről jobb lesz, ha leszoksz. Nincs bóklászás az udvarban, és ha Gwyneth hazajön, neki is meg fogom mondani. Nem elég, hogy fél Hollywood idecsődül egy hét múlva, még a vejemnek is illemtan órákat kell tartanom. Téged nem tanítottak jó modorra?
- Gwyneth szereti, hogy az alkalmazottakkal barátkozom, mert azt akarja, hogy őszinte maradjak önmagamhoz.
- A lányom biztosan nem tolerálja, hogy mihaszna kertészekkel töltsd az idődet.
- Tudja mit? - csattanok fel hirtelen. - Nem érdekel a véleménye, sem a kasztrendszere. Ez az én házam, érti? Itt minden Gwyneth Carson nevén van, és mivel én a vőlegénye vagyok, az én nevemen is. Nem szeretném, ha megmondaná nekem, hogy hogyan öltözzek, és kikkel barátkozzak. Nekem csak Gwyneth parancsolhat, maga nem. Ezért tisztelettel megkérem, álljon el az utamból, hogy kimehessek ahhoz a "mihaszna" kertészhez, aki a szívét kidolgozza azért, hogy maga egy másodpercre elégedett legyen!
- Nem beszélhetsz így velem.
- Ó, miket is beszélek? Maga észre sem veszi, hogy itt dolgoznak az emberek, igaz? Maga kimegy a teraszra, szétnéz azon a rohadt nagy területen, és képzeletben megpaskolja a saját vállát, hogy milyen ügyes fiú volt, hogy meghódította a világot, igaz? - hadonászok, majd az üvegajtó felé mutatok, aminek a túlsó oldalán Darwin épp a homlokát törni egy koszos konyharuhával, amit az egyik szakácsnő dobott ki neki, három órával ezelőtt, amikor elkezdte a pázsit újbóli lenyírását. - A ház teli van takarítónőkkel és szobalányokkal, az udvar kertészekkel, a konyha szakácsokkal, nem beszélve a sofőrökről! Maga azt hiszi, hogy ez a pompás ragyogás magától adódó?
Az ősz férfi összevonja bozontos szemöldökét, a szemei most még jobban szikráznak, mint azelőtt.
- Tudod te, hogy kivel beszélsz, kölyök?
- És maga tudja? - kontrázom azonnal.
- Egy taknyos Argentin bevándorlóval, aki a csábos mosolyával dönti le a gazdag libákat a lábukról?
- Maga semmit sem tud rólam! Semmit, érti?
- Azt tudom, hogy egy gerinctelen alak vagy, akit a kiskorúak sem tartanak vissza.
- Jól figyelj rám, öreg. - lépek közelebb hozzá. - Először is, mexikói vagyok. Színész, zenész és énekes. Két testvérem van, egy húgom és egy öcsém, akik szintén művészek. A szüleim orvosok. Világéletemben két igaz barátnőm volt, és mégis az Ön lánya lett a menyasszonyom, amit egy percig sem bánok. És akármennyire is néz engem hülyének, maga tönkremenne nélkülem. - A férfi szemöldöke most az egekig szalad. - Maga azt gondolja, hogy amikor a lányával veszekszik, én átmenetileg megsüketülök? Hallom, amikor a jövőmet tervezgeti, azt, ahogy kihúzom a gödörből a kiadót, és megmentem magát. Mégis milyen garancia van arra, hogy nem hagyom faképnél? - szűröm a fogaim közt. Mr. Carson szemei még mindig szikráznak, de a tartása ellágyul. Kelletlenül rám emeli a tekintetét, de ahelyett, hogy a szemembe nézne, felém nyújtja a jobb kezét.
- Tökös vagy, fiam. - súgja, én pedig örömmel, mégis mélységes undorral rázok kezet vele.
Ezután ellép mellőlem, és egy szempillantás alatt eltűnik az aulában.
Hevesen zakatoló szívvel az üvegajtóhoz futok, és kilépek az udvarba, ahol a kellemes madárcsicsergés elnyomja a fűnyíró hangját. Darwin válla vörösre égett a napon, sötét bőre izzadt, a haja csurom víz. Meggondolatlanul lekapom magamról a lenge atlétát, majd hangosat füttyentek. A fiú felém kapja a tekintetét, és megtörli a homlokát.
- Vizezd be és tekerd a fejed köré, haver. - mosolygok rá.
- Nem szükséges, inkább vedd vissza.
- Ne ellenkezz velem. Még a végén szénné égsz, azt pedig nem hagyhatom.
Darwin hálás mosollyal az arcán hajol a kerti csaphoz, majd benedvesíti az atlétámat és egy egyszerű mozdulattal körbecsavarja a fején, amitől úgy fest, mint egy Szultán.
- Minden rendben? - kérdezi.
- Persze, miért ne lenne?
- Amióta a kisasszony elment, ki sem dugtad a fejed a házból.
- Öltönyöket kellett próbálnom... - sóhajtok.
- Most pedig ez az összetűzés a főnökúrral.
- Hallottad? - vonom fel a szemöldököm.
- Mindenki hallotta. - nevet rám és széttárja a karjait, mire az udvaron lévő összes kertész és esküvőszervező egy emberként pillant felénk, hevesen bólogatva. Kínosan felnevetek és megvakarom a tarkóm, de amikor porcelánok csattanását hallom magam mögött, magam mellé rántom a karjaimat. Az udvaron most minden tekintet a verandára szegeződik, ahol az a fiatal szobalány ácsorog, akivel valamelyik nap félmeztelenül összefutottam a folyosón. Az arcát elöntötte a pír, úgy szedegeti a törött cserepeket. Átugrok a virágágyáson, majd átbújok az erkély korlátja alatt, és elcsenem a lány elől az utolsó ezüstre festett porcelánkagyló darabját.
- Minden rendben? - nyújtom felé. A lány szemöldöke a meglepettségtől egészen magasra szökik, alig bírom megállni, nehogy felnevessek.
- Persze, uram. Nagyon sajnálom, hogy összetörtem, csak...
- Az én hibám volt. Gondolhattam volna, hogy valakit megzavar a habtestem látványa.
Hallom, ahogy Darwin öblösen felröhög mögöttem. Le fogom ütni.
- Nem, uram, nem... Engem nem zavart az úrfi látványa, magának igazán szép, kidolgozott teste van, én vagyok túlságosan hülye! - dadogja, és a fehér köpenyének zsebébe mélyeszti a cserépdarabot.
- Hát, köszönöm. - nevetek én is. A lány arca még jobban elpirul, a szemét lassan elöntik a könnyek. Riadtan közelebb lépek hozzá, és óvatosan magamhoz ölelem. Nem tudom miért, de ez tűnt a legegyszerűbb dolognak. A lány apró teste megmerevedik a karjaim között, még a levegő is belé szorul. - Könyörgöm, ne sírj! - szorítom magamhoz.
- Ki leszek rúgva? - sipítja erőtlenül.
- Miért rúgnálak ki? - lépek hátrébb, és barátságosan végigsimítok a karján, hogy megnyugtassam. - Baleset, megesik. Legközelebb azért jobban vigyázz, oké?
- Természetesen. - bólint, majd megereszt felém egy félmosolyt és belép a házba.
Tanácstalanul megfordulok és szemben találom a ledermedt tömeggel. Kérdőn pillantok körbe, de az én idióta legjobb barátomnak csupán a bárgyú vigyorát lehet észrevenni, még a mellette lévőek elképedten bámulnak.
- Jaj, basszus, hány éves volt? Tizenhárom? - nyögök keservesen. Az emberek mind felnevetnek az arcom láttán, majd jókedvvel szétszóródnak körülöttünk.
Darwin nevetve magához húz, és eltekintve attól, hogy három fejjel alacsonyabb, mint én, átkarolja a vállamat.
Újra átlépek a virágágyáson, ekkor beleütközöm valamibe és kis híján hasra esek. Vagy inkább valakibe.
- Na mi van Blanco, már paranoiás is vagy? - szólal meg az illető, és vékony kezével megragadja a felkarom, nekem pedig azonnal összefacsarodik a szívem.
Ezután ellép mellőlem, és egy szempillantás alatt eltűnik az aulában.
Hevesen zakatoló szívvel az üvegajtóhoz futok, és kilépek az udvarba, ahol a kellemes madárcsicsergés elnyomja a fűnyíró hangját. Darwin válla vörösre égett a napon, sötét bőre izzadt, a haja csurom víz. Meggondolatlanul lekapom magamról a lenge atlétát, majd hangosat füttyentek. A fiú felém kapja a tekintetét, és megtörli a homlokát.
- Vizezd be és tekerd a fejed köré, haver. - mosolygok rá.
- Nem szükséges, inkább vedd vissza.
- Ne ellenkezz velem. Még a végén szénné égsz, azt pedig nem hagyhatom.
Darwin hálás mosollyal az arcán hajol a kerti csaphoz, majd benedvesíti az atlétámat és egy egyszerű mozdulattal körbecsavarja a fején, amitől úgy fest, mint egy Szultán.
- Minden rendben? - kérdezi.
- Persze, miért ne lenne?
- Amióta a kisasszony elment, ki sem dugtad a fejed a házból.
- Öltönyöket kellett próbálnom... - sóhajtok.
- Most pedig ez az összetűzés a főnökúrral.
- Hallottad? - vonom fel a szemöldököm.
- Mindenki hallotta. - nevet rám és széttárja a karjait, mire az udvaron lévő összes kertész és esküvőszervező egy emberként pillant felénk, hevesen bólogatva. Kínosan felnevetek és megvakarom a tarkóm, de amikor porcelánok csattanását hallom magam mögött, magam mellé rántom a karjaimat. Az udvaron most minden tekintet a verandára szegeződik, ahol az a fiatal szobalány ácsorog, akivel valamelyik nap félmeztelenül összefutottam a folyosón. Az arcát elöntötte a pír, úgy szedegeti a törött cserepeket. Átugrok a virágágyáson, majd átbújok az erkély korlátja alatt, és elcsenem a lány elől az utolsó ezüstre festett porcelánkagyló darabját.
- Minden rendben? - nyújtom felé. A lány szemöldöke a meglepettségtől egészen magasra szökik, alig bírom megállni, nehogy felnevessek.
- Persze, uram. Nagyon sajnálom, hogy összetörtem, csak...
- Az én hibám volt. Gondolhattam volna, hogy valakit megzavar a habtestem látványa.
Hallom, ahogy Darwin öblösen felröhög mögöttem. Le fogom ütni.
- Nem, uram, nem... Engem nem zavart az úrfi látványa, magának igazán szép, kidolgozott teste van, én vagyok túlságosan hülye! - dadogja, és a fehér köpenyének zsebébe mélyeszti a cserépdarabot.
- Hát, köszönöm. - nevetek én is. A lány arca még jobban elpirul, a szemét lassan elöntik a könnyek. Riadtan közelebb lépek hozzá, és óvatosan magamhoz ölelem. Nem tudom miért, de ez tűnt a legegyszerűbb dolognak. A lány apró teste megmerevedik a karjaim között, még a levegő is belé szorul. - Könyörgöm, ne sírj! - szorítom magamhoz.
- Ki leszek rúgva? - sipítja erőtlenül.
- Miért rúgnálak ki? - lépek hátrébb, és barátságosan végigsimítok a karján, hogy megnyugtassam. - Baleset, megesik. Legközelebb azért jobban vigyázz, oké?
- Természetesen. - bólint, majd megereszt felém egy félmosolyt és belép a házba.
Tanácstalanul megfordulok és szemben találom a ledermedt tömeggel. Kérdőn pillantok körbe, de az én idióta legjobb barátomnak csupán a bárgyú vigyorát lehet észrevenni, még a mellette lévőek elképedten bámulnak.
- Jaj, basszus, hány éves volt? Tizenhárom? - nyögök keservesen. Az emberek mind felnevetnek az arcom láttán, majd jókedvvel szétszóródnak körülöttünk.
Darwin nevetve magához húz, és eltekintve attól, hogy három fejjel alacsonyabb, mint én, átkarolja a vállamat.
Újra átlépek a virágágyáson, ekkor beleütközöm valamibe és kis híján hasra esek. Vagy inkább valakibe.
- Na mi van Blanco, már paranoiás is vagy? - szólal meg az illető, és vékony kezével megragadja a felkarom, nekem pedig azonnal összefacsarodik a szívem.
Hát ő meg mit keres itt?
Nem hittem volna, hogy itt lesz...
És szebb, mint valaha.
