Sección 44 - Csinálhatok bármit, neki az sem jó (Mariana)

Ilyet be kell szerezni...

                                                                 

  Amikor még kisgyerek voltam, az anyukám folyton azt mondogatta nekem, hogy egyszer a saját lányom fogja úgy rám hozni a frászt, ahogy én hoztam mindig őrá. Sosem felejtem el, pokoli gyerek voltam. De komolyan. 
Akkor még Brazíliában éltünk, ahol rendkívül sokat esik az eső. Olyankor időben mindig magamra rángattam a pillangómintás csizmámat, kirohantam az udvarra, és a létező összes pocsolyába belevetettem magam. Anya ilyenkor persze mindig kiabált velem, de sosem bántam meg.
És lám, igaza volt. 
Amióta Tini úgy határozott, hogy a saját útját járja, úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem egy óriási darabot.
A mellkasom szorít, és a méregtől még gondolkodni sem tudok.
Az én egyetlen kislányom, a hercegnőm, lemondott rólam. Pont úgy, ahogy a kis hercegem is. Nem értem, hogy bír így élni egy édesanya.
Három hónapon keresztül néma volt a telefon a lányom felől. Minden nap kész kínszenvedés volt számomra. Nem beszélve arról, hogy a fiam egy egész évet töltött el nélkülünk. A családja nélkül.
Most pedig az erkélyemen ülök, egy fotelbe süppedve, várva a csodát. Azt, hogy megcsörrenjen az az átkozott telefon...
- Mariana. 
Alejandro rekedt hangja visszarepít a jelenbe.
- Tessék? 
- Be kéne jönnöd. Eléggé ramaty idő közeledik. - pillant az ég felé tanácstalanul. 
A szürkés égbolt felé pillantok, de ahelyett, hogy felpattannék, csupán egy morgással nyugtázom az aggódását. - A frászt hozod rám. 
- Ne basáskodj, rendben? Erre van most a legkevésbé szükségem. - fortyanok fel. Alejandro mélyen felsóhajt, és helyet foglal a mellettem lévő fotelben. 
- Nekem is fáj, akár elhiszed, akár nem. Tudtommal az én gyerekeim is, Mariana. 
- Akkor te nem szereted őket annyira, mint én! - kelek ki magamból. - Igenis hiányoznak, mert a gyermekeim. A kislányom felém sem néz, a fiam pedig mindenhol járt már az elmúlt évben, csak itthon nem! Fogalmam sincs, hogy mi lehet velük... 
- Tudtommal Martina a minap felhívott téged. Te pedig úgy beszéltél vele, mint egy senkivel. 
- A düh beszélt belőlem. Az én időmben még nem járkálhatott bármerre egy kiskorú gyerek! Teljesen elkanászodtak ezek a mai kölykök! 
- Mintha nem is téged hallanálak. - pillant felém hitetlenül, majd áthajol a fotel karfáján, és meglóbálja a kezét az arcom előtt. - Hé, Mariana ott vagy? Vissza kéne jönnöd, mert ez a valaki, aki a feleségemnek adja ki magát, nagyon gyengén játssza a szerepét! 
 Akaratlanul is elmosolyodom. Elkapom a férjem kezét, és összekulcsolom az ujjainkat. 
De a kínzó lelkiismeret furdalás még így sem enyhül. Ahogy a férjemre nézek, csak még szomorúbb leszek.  
Alejandro mintha olvasna a gondolataimban, magához ölel. Az illata megnyugtat, és megdobogtatja sajdult szívemet. Fogalmam sincs, mikor éreztem rajta a szeretetet utoljára. De nagyon hiányzott, azt tudom. 
- Nem szeretném, hogy tovább szomorkodj.
- Akkor hozd vissza a gyermekeimet.
- Van egy másik ötletem. Aminek nincs köze a gyerekekhez, csupán kettőnkhöz. Itt az ideje egy kis nosztalgiázásnak, Kedvesem. - Alejandro válaszra sem várva megragadja a kezem, és felhúz a fotelból. A lábam elgémberedett már a hosszú órákon át tartó üléstől, de szerencsére a férjem megtart, így nem esek el. A vállába fúrom az arcom, és hagyom, hogy bekísérjen a házba. 
A nappaliban, a tévé elé egy kockás pléd van terítve, rajta mindenféle ropogós finomság, és egy üveg bontatlan vörösbor. 
 - Alejandro... Ez mesés meglepetés. - mosolygok rá meghatódva. 
- Utálom, amikor szomorú vagy. Mindig is utáltam, Mariana.
- Nagyon sajnálom.
- Én abba a nőbe szerettem bele, aki folyton mosolygott, és kikészítette a többi embert a másságával. A huncut csínyeivel, epés megjegyzéseivel és elbűvölő mosolyával. - halvány mosoly kúszik az arcára. - Ugye nem veszítettem el életem szerelmét? Ugye nem? 
A könnyek végiggördülnek az arcomon. Alejandro a hüvelykujjával letörli az elszabadult cseppeket, majd megragadom a kezét, és hosszú csókot nyomok a tenyerébe. 
- Nagyon szeretlek téged. - pillantok fel rá. 
Olyan régen mondtam már ezt neki, pedig az életem nélküle értelmetlen lenne. Hollófekete tincsei közül kivillannak az ősz hajszálak, csupán ezek ébresztenek rá arra, hogy mennyi idő is telt el azóta, hogy legelőször találkoztunk. Bő harminc év.
- Borzalmasan festek? - kérdezi.
- Egy cseppet sem. - nyugtatom meg, és félresöpröm a haját, pont úgy, hogy a szemébe lógjon. 
Röhejesen fest. Francisco hordta mindig így a haját, ilyenkor úgy nézett ki, mint Elvis Presley. 
- Mariana Muzlera. 
Kérdőn pillantok fel rá.
- Alejandro Stoessel? 
Pár másodpercig némán áll, majd megragadja a kezem, és lehúz a plédre. Áthajol a vállam fölött, és magához veszi a bort, és egy talpaspoharat. Kihívó vigyorral megmarkolja az üveg nyakát, és felnyitja a palackot, amitől a kupak hangos pukkanással elszáll. Akaratlanul is felnevetek a lovagiasságán, Megtölti a poharamat, majd a sajátját is. 
A bor mézédes, régen ittam már ilyen jót. 
- Mivel érdemeltem ki ezt? 
Alejandro elmosolyodik, és megvonja a vállát. 
- Egy férj nem okozhat örömöt a feleségének? 
- Ha friss házasok lennénk, még elmenne. De mivel több, mint húz éve vagyunk házasok... Megengedhetem magamnak a kíváncsiskodást, nem? 
Alejandro mosolya most még szélesebb és őszintébb. Látom a szemében, hogy készül valamire. 
- Mikor lettél te ilyen gyanakvó? - nevet rám. - De igazad van, nem húzom tovább az időt. 
- Tehát mégis készülsz valamire. 
A férjem mélyen felsóhajt, majd mélyen a zsebébe túr. Fogalmam sincs, mit tervezhet, de ha egy papír zsebkendőt húz elő, röhögőgörcsöt kapok. 
Legnagyobb meglepetésemre egy bársonydoboz kerül elő a kabát zsebéből. Alejandro elém térdel, és összefonja ujjainkat. 
A szívem hangosat dobban. 
- Mariana Lucia Muzlera. - Felnyitja a doboz tetejét. - Lenne kedved hozzám jönni...? Újból? 
- Tessék? - értetlenkedek. 
- Jól hallottad, Kedvesem. Nem tetszik az ötlet?
Alejandro aggódó pillantása lyukat vájt a lelkembe. De ekkor, életem legszánalmasabb és legrosszabb dolgát követtem el, a legelcseszettebb pillanatban. Felnevettem. 
A férjem arcából kiszökik az élet. 
- Kérlek, ne csináld ezt. - vigyorgok rá vörös arccal. 
- Elmondanád, hogy mi olyan mókás? 
- Ez az egész helyzet. - kacagok. - Teljesen abszurd. 
Alejandro arca tüzel a bosszúságtól. Látom rajta, hogy megrepedt belülről. Ettől az érzéstől a mosoly az arcomra fagy, de a meglepődésemet nem bírom palástolni. 
- Már miért lenne az? - csattan fel. - Mariana, egyáltalán nem volt könnyű ennyi időn keresztül emésztenem ezt az egész "elhidegülés" dolgot, fogd fel! Igen, ostobán hangzik ez az egész, de ha egy másik férfi kérné meg a felesége kezét, az biztosan ezer örömmel mondana igent. Ó, de nem, Mariana Muzlera számára ez túlságosan egyszerű lépés lenne, nemde bár? - rivall rám. 
A puszta tekintetétől elszégyellem magam. 
- Nem kell így túlreagálni a dolgokat. Egyszerűen annyit mondok, hogy már nem vagyunk húsz évesek. Francisco korában még tökéletesen megérteném, de így? Teljesen kizárt dolognak tartom ezt az egészet. - suttogom, és megragadom a borosüveget, hogy újratölthessem a poharam. 
Most a férjemen volt a sor, hogy elnevesse magát. Felvont szemöldökkel pillantok rá, az ő kacaja nem hitetlen. Inkább dühös. Haragos, és szánakozó. 
- Rendben, akkor tudod mit? - felkapja az ölemből a bársonydobozt, és indulatosan összecsapja. A kis pukkanásba beleremeg a bensőm. - Miért vagyok házasok, hm? 
Egy pillanatra megáll bennem az ütő.
- Hiszen nem vagyunk húsz évesek. A házasság olyan trendi, fiatalos giccs, nemde? 
- Alejandro, hagyd abba. 
- Vagy házassági évforduló? Minden évben megtartjuk, mert hagyomány, de teljesen fölösleges. Én ezt már nem bírom. - a térde megrogy, és szétterül a kanapén. - Mariana, miért is vagyunk mi házasok? 
Meglepetésemben visszaköpöm a bort a pohárba. 
- Ezzel meg mit akarsz mondani? Könyörgöm, ne legyél szánalmas! 
- Nem vagyok szánalmas. Ez egy normális kérdés volt. És választ várok rá. Tehát? 
- Szeretlek, Alejandro. Érted? Fel tudod ezt fogni? Nem értem, miért viselkedsz így? 
- Lehetek akár száz éves, szívem még van. És most sikerült beledöfnöd. 
- Azért, mert nem akarok még egy esküvőt? - nevetek rá. 
- Tudod mit? Rendben, legyen ahogy akarod. - legyint lemondón, majd hátat fordít. 
Még mielőtt elindulhatna, utána ugrom és megragadom a karját. Felém fordul, de nem néz a szemembe. 
- Szeretlek. Mindennél jobban, érted? 
- Persze. - megereszt felém egy félmosolyt. 
- Komolyan beszélek. Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél az elmúlt évek alatt, érted? Megajándékoztál engem két tökéletes gyerekkel, és húsz boldogságos évvel. Ezeket pedig sosem fogom elfelejteni neked. És attól, hogy nem szeretnék felhajtást... Nem jelenti azt, hogy... Nem jelenti azt, hogy nem mennék hozzád még hetvenszer. 
- Akkor ez azt jelenti, hogy...? 
- Azt jelenti, hogy kérem azt a gyűrűt! - nevetek rá, és mélyen a zsebébe túrok. Széles mosollyal az arcán kiveszi a kezemből a bársonydobozkát, és a benne lévő meseszép gyűrűt felhúzza az ujjamra, az arany karikagyűrű mellé. A lélegzetem is eláll a szépségétől. 
A szemem megtelik könnyekkel, de még mielőtt elsírhatnám magam, a férjem lehajol, és lágyan megcsókol. 
- Nem így terveztem ezt a napot. - súgja, és szorosan magához ölel.
- Á, tényleg? Miért, mit terveztél? - mosolygok fel rá. 
- Nem csak ezzel a gyűrűvel készültem. - Pár centiméterre eltol magától, majd áthajol a vállam felett, és a tévé mellől felkap egy kemény fedeles könyvet. - Ez a tiéd. 
Vonakodva elveszem tőle a könyvet, és fellapozom. Ez egy fényképalbum. 
Az első oldalon Alejandro és én vagyunk, az esküvőnk napján. Te jó isten! A hollófekete hajammal, tündöklően hófehér ruhámmal úgy festek Alejandro mellett, mint egy igazi hercegnő. A kép mellett pedig apró, megsárgult papírfecnik, különböző írásokkal. Egyiken macskakaparás, másikon gyöngybetűk. 

Az én drága kislányom és az ő daliás hercege. - Az édesanyám. 

Bezzeg amikor még kisgyerek volt, tűzoltó akart lenni. - Alejandro édesanyja. 

Az apja is büszke lenne rá. - A nagynéném.

Apjára ütött ez a gyerek. Büszke vagyok rá. - Alejandro édesapja. 

Sosem láttam ezeket azelőtt. A könnyek végigperegnek az arcomon, életem szerelme pedig egy egyszerű mozdulattal végigsimít a szemem alatt. 
Tovább lapozok még pár oldalt, még a fényképek el nem érnek a gyermekeink születéséig. Először Francisco pirospozsgás arca tűnik fel, első, második, és harmadik születésnapja, majd megjelennek Tini bongyor fürtjei is. Csokoládéhabba burkolt arcok, széles mosolyok és szórakozott tekintetek. 
A fényképek mellett szintén pár papírfecni. 

Boldog születésnapot Francisco! - Alejandro húga, Lilien. 

Ez a jóképű fiatalember napról napra egyre sármosabb lesz. - A legjobb barátnőm, Selma. 

Imádlak, kincsem. Hiányozni fogsz. - Ezt pedig a nagymamám írta. Pontosan azelőtt, mielőtt itt hagyott bennünket.

- Szinte el is felejtettem ezeket. - mondom keserűen. 
- Emlékszel arra a kis dobozkára, ami annyi éven keresztül pihent a folyosói komódon? 
- Amin volt egy arany szalag? - kérdezem felvont szemöldökkel. Mosolyogva bólint, és közelebb húz magához. 
- Azt a szép kis dobozkát azért raktuk ki, még amikor beköltöztünk, hogy emlékeket gyűjtsünk bele, az itteni életünkről. Nagyon sokáig gyűltek bele az emlékek, de egy nap, Tini elég magasra nőtt ahhoz, hogy megcsodálja. Így egy Vasárnap reggelen, pontosan tíz éve, úgy találtam meg azt az arany dobozt, hogy már félig Mexikóban volt, rajta egy "Siess haza, Jorge" felirat. Szerencsére még időben sikerült elkapnom a postást, és kiszednem a cetliket a dobozból. Semmi bajuk nem volt, Tini nem tudott róluk. De amikor visszaolvastam őket, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, muszáj volt kihasználnom a lehetőséget. És akkor jött ez a remek ötlet. Remélem azért örülsz neki. - mosolyog rám, de nekem már a szimpla elfeledett emlékek is könnyet csalnak a szemembe. 
     Még hosszú órákon keresztül lapozgattuk a fényképalbumot, minden emléket élénken kitárgyalva. Szóba jöttek a nyaralások, első csókok, összetört szívek és az álmok valóra váltása. Szó esett Tini első csalódásáról és Francisco első barátnőjéről.  
Az az éjszaka, amit a férjemmel eltölthettem, életem legszebb napjává vált. 
És tudom, hogy ezt az emléket örökké őrizni fogom. 

Sección 43 - Döntöttem, nincs szükségem rád!

TINI

Az anyám viselkedése teljesen összezavart. Nem elég, hogy úgy beszélt velem, mint egy ronggyal, még képes belegázolni a lelkembe és azt láttatni velem, amit csak akar. Vagy talán nem kéne ilyen nevetségesen gyerekesen vennem minden szavát, mint valami pisisnek..? 
Nem tudom mit higgyek! És ez az egész Francisco és Sarah ügy. Én tényleg elhittem, hogy van az a Brit csaj. De miért is töprengek ezen? Inkább örülnöm kéne, hogy a két legfontosabb ember az életemben mégsem mondott le a másikról, és így újra boldogok lehetünk! Én Sarah-val, Francisco meg a puszta látványával. Mindenki jól jár, nem? 
A mobilom még mindig az ölemben pihen, és, hogy ne unatkozzak, elkezdem lefelé lapozni a hírfolyamot. Stephie képei ugranak fel elsőként, napszemüvegben, széles mosollyal virít, valahol Bora Bora partjain. Utána Mechi, akit rémesen régóta nem láttam, kézen fogva egy jól fésült, barna bőrű olasz férfival. A telefon majdnem kipottyan az ölemből, amikor felugrik Jorge Blanco legújabb képe. Milyen helyes. És gyönyörű a mosolya. 
A kép, a helymeghatározó szerint, valahol Mexikóban készült, rajta Jorge mosolyog, jobbján egy magas, fekete hajú nővel. Milyen széles a mosolya. 
Gwyneth Delawere. Mégis honnan ilyen ismerős számomra ez a különös név? 
Néma gondolatmenetemet a nyakamat bizsergető forró lehelet szakítja félbe, majd a következő pillanatban a telefon eltűnik az ölemből, én pedig automatikusan utánaugrok.
- Megőrültél? - rivallok a félálomban lévő Ruggero-ra, aki a mobilommal a kezében hátravágódik az ülésén. 
- Nem megmondtam, hogy nincs internet?! - pillant rám dühösen, és a zsebébe csúsztatja a készüléket. 
- Ne legyél hülye, add vissza! 
- Miért nem tudsz egyszer az életben hallgatni rám? 
- Félreértesz! Az anyámat akartam felhívni, hogy megtudjam, ki moderálja az oldalaimat! Teljesen véletlenül akadt meg a szemem azon a képen... De mégis ki az a lány? 
Emlékszem rá! Ruggero róla áradozott, hogy milyen szép, és tehetséges. A piszok gazdag elkényeztetett drogbáró. Vagy valami hasonló. 
- Figyelj... Nem akarok neked fájdalmat okozni. - A szívem nagyot dobban.
- Azzal okozol fájdalmat, ha titkolózol előttem.
- Hát legyen. Gyere velem! Nem szeretném, hogy fültanúja legyen a dolognak. 
Ruggero óvatosan megragadja a csuklómat, és egy határozott mozdulattal felránt az ülésből, majd elindul a keskeny folyosón, kikerülve az utaskísérőket. 
Végigvágtattunk az összes létező üléssoron, mígnem egy teljesen üres részhez nem értünk, a VIP részlegbe. Odabent csupán egy magas, ősz hajú férfi szunyókált, ölében egy nagy adag tejberizzsel. 
- Az egész történet három hónappal ezelőtt kezdődött. Pontosan azután egy héttel, hogy kidobtad. Természetesen mindannyian a te oldaladon állunk, és ez a mai napig nem változott. De tekintettel az érzelmeidre, amik vannak, vagy voltak, muszáj elmesélnem az egész történetet. - Bólintok. Ruggero arcán ezer érzelem száguld át, bűntudattól a színtiszta fájdalomig. Egy pillanatra megszédültem a rossz hír puszta gondolatától is, ezért leültem a mögöttem lévő ülésre.
- Amikor Jorge és te szakítottatok, Ő elutazott az országból, mint ahogy azt tudod. Folytatni akarta a zenei karrierjét, ezért Mexikóban próbált szerencsét, egy Gerard Carson nevű híres zenei menedzsernél, és az információk szerint elég jól megy a szekér, Jorge igazi sztár lett. Szóval... Ennek a férfinak van egy lánya, Gwyneth. A legnagyobb sztár Mexikó területén, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű lány. A három hónapnyi közös munka összehozta őket, szóval, mondhatom, hogy eléggé boldog kapcsolatban vannak. - Mély sóhajtás szakad fel belőle, képtelen a szemembe nézni. A hír hallatán a szívem nagyot dobban, több mégsem telik tőlem. Olyan rég láttam már. Az emléke is olyan távolinak tűnik, szinte láthatatlannak. 
- Nyögd már ki!
- Jorge megházasodik! Négy hete volt az eljegyzés, és azóta jegyben járnak. Az esküvőt pedig a jövő hónapra tervezik, és teljes titokban fog lezajlani! - szakad fel belőle, mint egy igazi vallomás. 
A világ elsötétedik körülöttem, és az iménti pókerarcom a porba hull, és a lábam előtt törik apró szilánkokra. Vér dobog a fülemben, a szívem vadul zakatol, a lábaim remegnek. Ez lehetetlen. Három hónap. Nem elég hosszú idő. A mi szerelmünk valódi volt! Évekig nem bírtam megszabadulni tőle! Nem lehet, hogy Ő egyszerűen továbblépett. 
- Annyira sajnálom! - olvasom le a szájáróül, a következő pillanatban pedig szorosan magához ölel. A könnyeim lassan szántják végig az arcom, és úgy hullanak a szőnyegre, mint a régi emlékek. 
Mégis miért érint meg ez a dolog? Végeznem kellett vele, azért, hogy előresegítsem a jövőm és a karrierem. Mégis miért sírok? Hiszen én küldtem el őt. És akkor egy könnycseppet sem ejtettem. 
Ez talán azért van, mert amikor mellettem volt, azt hittem állandó? És most, hogy érzem a kettőnk közé verődött éket, a szívem megszakad attól, hogy nélkülem legyen boldog. Kezdem őt elveszíteni - már el is veszítettem. 
Hiányzom neki. Ebben biztos vagyok. Azért múlatja azzal a másikkal az időt, hogy minél előbb megszabadítsam. Egyszerűen érzem. Nem szeretheti! 
- Ezt meg kell akadályoznom... - súgom erőtlenül. 
- Nem teheted. El kell őt engedned, Tini.
- De nem bírom! Ő hozzám tartozik! - zihálom zokogva.
- Akkor sem mehetsz oda! Ezért nem akartuk elmondani! Tudtuk, hogy valami nagy ostobaságot fogsz elkövetni...
- Mi az, hogy "tudtuk"? - pillantok rá a könnyeimen keresztül. Ruggero arca halványan elvörösödik, de ahelyett, hogy elengedne, még szorosabban von magához. 
- Te végignézted, ahogyan minden átkozott nap magányosan fekszem le, és ébredek fel, mert megőrjít a hiánya?! - mordulok fel. 
A könnyeimen keresztül is tisztán látom a legjobb barátom bánós arckifejezését, és látom a szemében, hogy nem tehet semmiről. 
- Bocsáss meg! De muszáj volt, nem tehettünk mást. És én is csak most tudtam meg, engem is letaglózott a dolog.
- Te honnan tudtad meg, ha még sehol sincs közzétéve? - kérdezem, és letörlöm a könnyeimet. Ruggero továbbra is a földet pásztázza, lábfejével a szőnyeget dörzsöli. Látom megint kényes helyretévedtem. 
- Esküvői meghívó. - mondja bűnbánón, miközben előhúz egy krémszínű kártyát a zsebéből, és felém nyújtja. Remegő kézzel elveszem tőle az illatosított fecnit, és úgy fordítom, hogy lássam a mintákat és a szöveget is. Jorge Gabriel Blanco G. és Gwyneth Meredith Carson esküvője. Mexikóváros, San Aragogh. Lassan megfordítom a cetlit, a hátulján grafittal írt, halvány üzenet. 

,,A régi barátság emlékére. Ami volt, elmúlt. És ami akkor mérgezett, most talán meg is ölhet." 

 

- Mi ez az üzenet? - kérdezem.
- Hát, az elejét nem nehéz megfejteni. Tekintettel arra, hogy régen barátok voltunk, meghív, bár fogalmam sincs, mi okból. A vége viszont teljesen zavaros. Ami akkor megmérgezett, most talán meg is ölhet. Sosem hallottam még ezt tőle. Lehet, hogy valami burkolt üzenet, vagy egyszerűen megőrült, ki tudja.
- Ez nekem szól. - hasít belém a felismerés. - Tudta, hogy előbb - utóbb a fülembe jut a dolog, és biztosan azt feltételezte, hogy valami hülyeségre készülök. És mivel egyértelmű, hogy mi ketten folyton együtt vagyunk, ezt üzeni neked, hogy vigyázz rám. Mert attól fél, hogy ha elmegyek... Megváltoznak az érzései. - mondom, és minden újabb megfejtett kód, közelebb lök a végső elkeseredéshez. Miszerint, nem tehetem meg, hogy odamegyek. 
- És ez azt jelenti, hogy a fenekünkön maradunk? - pillant rám reménykedve.
- Igen, Ruggero. - sóhajtom. - Ez pontosan azt jelenti.
- Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Semmi baj. Hiszen nem a te hibád. Te csak jót akartál nekem, és valahol mélyen hálás vagyok azért, hogy ilyen jó barát vagy. De most csakis arra bírok gondolni, hogy tehetetlen vagyok. Elárulva érzem magam, és megsebzettnek. Hogy léphetett túl rajtam, ilyen gyorsan? Ezek szerint tényleg nem jelentett semmit számára az együtt töltött idő. - szipogok, és még mielőtt megint észbe kaphatnék, már sírok is. Ruggero lassan leereszkedik az ülésre, és az ölébe húz. A kezeimet a nyaka köré fonom, és a vállába fúrom az arcom. Utálom sírni. Gyengének érzem magam, ami sajnos igaz is.  
- Ne beszélj hülyeséget. Imádott téged, Tini. - súgja a hajamba. 
- Hogy én mekkora idióta vagyok. Ha a szívemre hallgatok, most itt lenne velünk.
- Nem te vagy a hibás. Rossz emberbe szerettél bele, ez bárkivel előfordulhat. A többi pedig csakis a mi hibánk. Nem kellett volna térfeleket alkotnunk, és ilyen gyerekesen viselkednünk. Akkor talán... Még ma is itt lenne. - nyugtat, és lágy puszit nyom a homlokomra. 
Szorosabban vonom magamhoz, úgy érzem, muszáj teljesen betöltenie a testvéri szeretetnek. 
- Meghoztam egy döntést.
- Mégpedig? - pillant rám felvont szemöldökkel.
- Nem érdekel De Janeiro. Amint földet érünk, elmegyek Mexikóba.
- Tessék? - hüledezik, és érzem, hogy minden izma megfeszül. Kibontom magam az öleléséből, és úgy helyezkedek az ölében, hogy a szemünk egy magasságban legyen. 
- Jól hallottad. Muszáj ott lennem, amikor kimondja az igent. De nem úgy, ahogy te gondolod. Megígérem, hogy nem fogok hülyeséget elkövetni, csupán megjelenek a főpróbán, elvegyülök a tömegben, utána pedig szépen hazajövök és élem tovább a magányos életemet, nélküle. - suttogom. 
Egy másodperc törtrészéig, mintha úgy láttam volna, hogy Ruggero Pasquarelli megfontolja azt, amit ígérek neki. 
- Nem engedem meg.
- Jaj, ne már! Elmúltam tizenhét éves, már nem parancsolhatsz nekem, még te sem! Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám, de nem kell, érted? Ha leégetem magam, hát legyen. Mindennek el kell következnie az életben, nem? - makacskodok.
- De nem egy esküvő tönkretételével kellene kezdened!
- Könyörgöm. Engedd meg nekem, hogy elbúcsúzzak tőle!  
- Külön megkért, hogy tartsunk távol téged az esküvőtől. Milyen ember lennék, ha mégis odaengednélek, amikor pontosan tudom, hogy mit fogsz tenni? 
- Ha szeret, nem mondja ki az igent. Ha nem szeret, akkor pedig elengedem. - sóhajtom. 
- Sarah meg fog ölni. Kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe. Végre megtalálod a legjobb barátnődet, és faképnél hagyod?
- Jól mondod, Sarah a legjobb barátom. És elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem ellenem, hanem velem van. Ha kell, utánam jön. Mert bízik bennem! - mondom elszántan. Ruggero szája sarkában halvány mosoly jelenik meg, én pedig meg sem várva a válaszát, a nyakába vetem magam.
- Ne okozz csalódást, Stoessel! - motyogja mosolyogva. 
- Nem fogok! Megígérem! Haza fogom hozni őt... 

De abban a pillanatban, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen nehéz dolgom lesz, és választanom kell, hogy a jövőmet, vagy más jövőjét teszem kockára.