Az éjszakába belehasított Sarah keserves és fájdalmas sírása. A szívem görcsbe rándult mellette, mert nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá, pedig nem szabadott.
A legelső éjszakán, amit itthon töltöttünk a kórház után, keservesen zokogott, jobban, mint a fiunk, és amikor hozzáértem, dührohamot kapott és azt üvöltötte, hogy ne érjek hozzá.
Tiszteletben kell tartanom a döntését, így viszont lehetetlen élni.
A legjobban mégis az fáj, hogy nem csak a pokoli fájdalom, hanem a szorító idő miatt is szörnyen érzi magát.
- Hadd, hogy segítsek... - suttogtam, de az arcát nem láttam, mert háttal feküdt nekem.
- Nem érj hozzám! - szűrte a fogai közt.
- Nem akarom hallgatni a zokogásodat! - fordultam felé ingerülten. - Fáj, hogy nem segíthetek neked, és így viselkedsz velem!
- Akkor tűnj innen! - mordult rám. Ahogy akarod. Széles vigyort erőltettem az arcomra, és kipattantam az ágyból. Zavarodott tekintettel bámult utánam, és nézte, ahogy felmarkolom a párnámat és takarómat, majd megindultam a hálószobánk ajtaja felé.
- Fran... - morogta fojtott hangon, de ahelyett, hogy visszanéztem volna, becsaptam magam mögött az ajtót, és egyenesen a kisfiam szobájába mentem.
Utálok veszekedni vele, mert teljes szívemből szeretem, de azt még jobban utálom, ha tehetetlen vagyok. Kemény hónapig feküdt kómában, és akkor sem tehettem érte semmit. Eldöntöttem, hogy soha többé nem fogom végignézni, ahogy elindul a leejtőn lefelé.
Végigsétáltam az üvegezett folyosón, aminek a végén ott díszelgett a kékre festett, "N" feliratú ajtó. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem a félhomályba.
Noah a kiságyában szuszogott, a felkelő nap sugarai a pocakját simogatták. Aranyszőke haján megcsillant a fény, olyan gyönyörű.
- Drága kisfiam... - suttogtam elérzékenyülten, és közelebb sétáltam hozzá.
A fejemben automatikusan leperegtek az elmúlt hónap eseményei, és a pillanat, amikor legelőször a karomban tarthattam őt.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem a kisfiam mellett, de a nap már teljesen fent volt, mikorra felnyitotta a szemeit. Megilletődve körbepillantott a szobáján, majd nyűgösen mozgolódni kezdett.
Felmosolyogtam rá, és óvatosan a karjaimba emeltem. Érdeklődő tekintettel mérte végig az arcom, majd apró kezével végigsimított a borostás államon, és foghíjasan elvigyorodott. Micsoda kiskölyök!
- Apádnak meg kéne borotválkoznia, igen, jól látod! - gügyögtem. - Megborotválkozunk együtt, nagyfiú? Te apu pihéit, apu meg a hajadat - nevettem fel, és egy másodpercig úgy éreztem, megértette amit mondtam, mert a vigyorából komoly, sírós arc váltakozott. Az arckifejezése láttán még szélesebben vigyorogtam, mire ő is elmosolyodott. Ilyen értelmes fiam lenne?
Kisétáltam a konyhába, és leültettem a fiamat egy autópálya mintás szőnyegre, majd a hűtőszekrényhez sétáltam, hogy elővegyem a reggelijét.
- Francisco? - hallottam meg Sarah hangját a hátam mögül. Nem fordultam meg, nem akartam ránézni. Érezze csak át, hogy haragszom rá. - Szerelmem, kérlek. Nagyon sajnálom, ami történt. Tudom, hogy fáj ez neked, de bele sem gondoltam, hogy ennyire. Kérlek, ne haragudj rám. Nem akarlak elveszíteni... - suttogta bűnbánóan.
- Egy hónapig álltam fölötted! - bukott ki belőlem. - Gondoztam a fiunkat, ápoltalak téged és öt percig nem hagytalak magadra. Erre annyit nem engedsz meg nekem, hogy segítsek rajtad, ha kényelmetlen pózban fekszel? Ez nem fair! - zsörtölődtem, és kikaptam egy üveg répalevet a hűtőből, majd a fiamhoz sétáltam. Sarah könnyes szemekkel pillantott fel rám a tolószékéből, de amikor a tekintetünk találkozott, ő lehorgasztotta a fejét.
- Sajnálom... Nem akartalak megbántani... De nem tudod milyen érzés volt nekem! A szülés, utána pedig a fájdalmak! - szólt gorombán.
- Még, hogy nem tudom? Sarah, látod ezt a fiút, aki itt ül, ezen a szőnyegen? - térdeltem le a kicsi mellé. - Nem csak te voltál a dologban, remélem megérted. Szeretem őt, mindennél jobban. És lehet, hogy nem tudom, milyen érzés szülni, de te sem tudod, milyen érzés az, amikor attól rettegsz, hogy egyedül kell felnevelned egy gyereket, és nem vagy elég jó a feladathoz! Érts meg engem is az istenért! Csak segíteni akartam neked! - kiáltottam mérgesen. - Nem rajtam kéne kitöltened a mérgedet...
- Jó! Oké, igazad van! Nem rajtad kéne kitöltenem a nyomoromat, sajnálom!
- Nem a tolószékről beszélek. Hanem a húgomról. Tini miatt vagy ilyen, látom, még ha nem is mondod. - morogtam ridegen, de akármennyire is próbáltam higgadtan állni a dologhoz, nem ment. Értetlenül pillantottam a gyermekem anyjára, és tehetetlenül összecsaptam a tenyerem. - Mégis miért csinálod ezt? Ezerszer elmondod, hogy egyáltalán nem bántál meg semmit, mégis, nem vagy képes felvállalni egy olyan dolgot, ami az egész életünket megváltoztatta. Sarah, én ezt nem akarom, érted? Hamarosan huszonegy éves leszek, te pedig huszonkettő, és mivel már elmúltunk tizennyolc évesek, senki sem szólhat bele abba amit csinálunk, hát nem érted? - kérdeztem megrökönyödve.
- De ez a helyzet más!
- Mégis miért más? Magyarázd már el, mert kibaszottul sötét a kép előttem! - mordultam fel bosszúsan, mire Sarah elképedve pillantott rám. Pár percig hallgatott, majd a szája sarkában megjelent egy leplezetlen, huncut mosoly. - Most meg mi van?
- Imádom amikor trágárkodsz... - nevetett fel. - Tudom, nagyon morbid dolog ez tőlem, de... Te vagy az aranyszájú, és általában én káromkodom. De olyan jó hallgatni, ahogy kikelsz magadból.
- Neked teljesen elment az eszed! - mondtam erőtlenül, és én is felnevettem.
Noah értetlenül kapkodta a fejét kettőnk között, sírásra álló szájjal, de amikor mindketten felnevettünk, ő is elmosolyodott.
Lehorgasztott fejjel felálltam a kisfiam mellől, és lassan Sarah felé lépkedtem. Letérdeltem elé, hogy megcsókolhassam, mire szélesen elmosolyodott és bólintott.
- Nagyon sajnálom. Egy seggfej vagyok. - suttogtam.
- Igen, seggfej vagy. Én meg egy hisztis picsa. - vont vállat közömbösen, mire jóízűen felnevettem, és hosszasan megcsókoltam.
- Hogy lett két szar emberből ilyen tökéletes kisgyerek? - kérdezte, és a szeme sarkából a kisfiunkra pillantott, aki nyálát csorgatva méregetett bennünket.
- Ő fog minket megmenteni.
- Hogy ne öljük meg egymást? - pillantott rám értetlenül.
- Hogy ne üssön el minket egy teherautó. De a te felvetésed is tetszik.
- Őrült! - nevetett, és szorosan magához ölelt.
Óvatosan elengedtem, mire hátrahúzódott, és a szemembe nézett. Féloldalas mosolyt erőltettem az arcomra, ezzel próbáltam a tudtára adni, hogy sajnálom, és imádom őt.
A szemében megcsillant valami olyan, amit a kisfiunk születése óta nem láttam.
Megszólalni sem tudtam, a száját az enyémnek nyomta, és úgy kezdett csókolni, mint még soha.
- Sarah... - suttogtam, és próbáltam eltolni magamtól.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! - mosolyogtam. Nem beszéltünk tovább, hagytam, hogy megcsókoljon.
A dereka köré fontam a karom, és kiemeltem a tolószékből.
Óvatosan felültettem a konyhapultra, vigyáztam, nehogy fájdalmat okozzak neki.
Noah négykézláb a vádlimnak dörgölődzött, mint egy kismacska, megszakítva ezzel az érzelmes pillanatot. A röhejes hasonlattól akaratlanul is felnevettem, és a karomba kaptam a kisfiam.
- Féltékeny vagy, kisöreg? - kérdeztem. - Osztozkodnunk kell, sajnálom.
- Ne mondj ilyet a gyereknek! - nevetett fel Sarah. Felemeltem a fiam a földről, és az anyja karjaiba adtam. - Később befejezzük, jó? - pillantott rám vigyorogva.
- Nekem az édes hármas is tetszik...
- Az agyamra mész! - nevetett, és hosszú puszit nyomott a kisfiunk fejére. - Emlékszel arra, amit tegnap mondtam? Amikor itt volt Yio.
- A káromkodás vagy Blanco? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- A káromkodás, igen. Kezdem azt hinni, hogy Noah első szava tényleg valami trágár szó lesz. Macifasz, idióta, seggfej... Nem akarom úgy óvodába íratni, hogy az első napon hazaküldenek minket, mert a fiam úgy beszél, mint egy kamionsofőr.
- Akkor mihez szeretnél kezdeni? Mocskos szájú vagy, és ezen nem tudsz változtatni. Noah meg a mi gyerekünk, tizennyolc éves koráig hallgatni fogja.
- Kössünk fogadást - vont vállat. - Nem káromkodunk a gyerek közelében addig... Ameddig Tini és Jorge újra össze nem jönnek! - csapott a combjára lelkesen.
A szívem kihagyott egy ütemet, de érett férfihoz méltóan megköszörültem a torkom és erőltetetten felnevettem.
- Akkor készülj fel, hogy soha a büdös életben nem mondhatod ki azt a szót, hogy szemétláda. - nevettem az arcába.
- Most miért mondod ezt?
- Jorge nagyon sokat szenvedett Tini miatt. Nyilvánosan megalázták, korholták, és kitiltották őt mindenféle díjátadóról. Még a családja sem állt vele szóba, ezért nem lépett le hamarabb. De persze az én bárgyú húgom erről semmit sem tud. Az ő szemében csak annyi látszik a történetből, hogy Jorge egy gerinctelen féreg, aki összefeküdt a hozzá legközelebb álló személlyel, akit legelőször megpillantott Mexikóban. És az a sok idióta Buenos Airesben... Mindenki Tini oldalán állt, pedig nem is tudják az igazságot. Persze, ha Cande kisasszony nem kezdett volna el kavarni, akkor még minden rendben lenne, de nem baj...
- Francisco, ők ketten megőrülnek egymásért! Egy kis akadály nem választhatja el őket egymástól, és ezt mindenki tudja. Jorge azért nem akarja látni Tinit, nehogy újra beleszeressen.
- Ameddig nem voltál közöttünk, nagyon sok minden történt. Tini leesett a lépcsőről, eszméletlen volt három napig. Ruggero bepróbálkozott a húgomnál, Lodovica nálunk csövezett ameddig Tiniék Rióban voltak, mert Thomas elhagyta. És azt gondoltad volna, hogy Ruggero belezúg egy ismeretlen újságíróba?
- Jó, lemaradtam dolgokról, felfogtam! De az lehetetlen, hogy csupán három hónap alatt beleszeressen egy másik emberbe, Francisco. Lehetetlen, érted? Amikor mi szakítottunk...
- Ne! Ne kezdd el! - szakítottam félbe, és még szorosabban öleltem magamhoz a fiamat.
- Amikor szakítottál velem Chen miatt, nem bírtam feldolgozni. Persze, találkozgattam emberekkel, de nem tudtam kiszeretni belőled. Annyira... fájt, érted? Szerelmes voltam beléd, azt hittem, boldogok lehetünk együtt, és akkor megjelentél vele. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint én csak... Csak...
- Csak mi? Hm? Mondd csak! - erősködtem.
- Gazdagabb volt. Ezt akartad hallani? Hogy a szüleid teljes szívükből rühellnek engem, mert egy senkiházi újságíró vagyok? - nézett rám könnyes szemmel.
- Jó, lehet, hogy Chen fiatalabb és gazdagabb volt, mint te. De sosem szerettem őt. Anya avatkozott bele ebbe is. Egyik éjszaka, sosem felejtem el, pontosan két éve, anya berontott hozzám, és azt mondta, csalódott bennem. Rákérdeztem, hogy mégis mit tettem. Azt mondta, hogy nem hitte volna, hogy lesüllyedek eddig. Mondtam neki, hogy fejtse ki jobban, és azt mondta, nem vagy hozzám való. Manipulált, hogy elveszi a kocsimat, a zsebpénzemet, felhívja a főnökömet és kirúgat, ha nem teszem azt amit ő akar. Egy tizenkilenc éves srác mégis mit mondhatott volna? Úgy voltam vele, hogy a lányok jönnek mennek, de a pénz és az élvezetek állandóak. Amikor elmentél a húgommal valahová, anya belépett Chennel. Felmentünk a szobámba, és megcsókolt. Szóval, összejöttünk. Nem szerettem, csak próbáltam, de Tini hülyeségei nem segítettek... Azt mondta, hogy kiherél ha nem kérek tőled bocsánatot. - nevettem fel az emlékektől.
- Miért nem mesélted ezt el nekem?
- Minek? Chen kilépett az életemből, és becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig kihúztam a fejem a seggemből, és azt csináltam, amit akartam. És az is a listámon volt, hogy megszerezzelek téged. És ahogy látod, sikerrel jártam. - pillantottam le az aranyhajú kisfiamra.
- El sem tudod hinni, mennyire utáltalak akkor.
- Taknyos kölykök voltunk.
- Voltál. - javított ki. - Én tizenkilenc voltam, ne felejtsd el. Te pedig nem változtál sokat.
- Ezt kikérem magamnak! - mordultam fel tettetett meglepetéssel. - A hajam sokat nőtt... Mostanában többet is borotválkozom. És heti öt nő helyett már csak hármat boldogítok.
- Még mindig utállak! - nevetett fel. - De akkor áll az alku?
- Igen, szerelmem. Áll az alku. De csak azért, mert hiszek neked, és ismerem a húgomat. Komolyan, a szívem mélyén úgy érzem, Tini valami nagy hülyeséget fog elkövetni.
- És én ott leszek majd mellette, és begyömöszölöm a pólóm alá, hogy elrejtsem a zsaruk elől. - vigyorgott.
- És engem mikor gyömöszölsz be a pólód alá?
- Ha megtanulok járni, és ledönthetlek a lábadról. De addig nem, ameddig én vagyok Charles Xavier női változata.
- Pedig így is dögös vagy.
- Á, tényleg...? - villantott felém egy huncut vigyort. - Pedig nem fürödtem vagy három napja, mert amikor beülök a zuhany alá, úgy érzem magam, mint a mosott szar.
- Megfürdesselek? - kérdeztem, de amint kimondtam, leesett a félreérthető megjegyzés.
- Már épp kérni akartam. Akkor este? - vigyorgott.
- Most komolyan? - kérdeztem ledermedve.
- Három éve vagyunk együtt. Három hónapja született egy közös gyerekünk. Mi van amit még nem láttál? - nevetett az arcomba.
Letettem a fiunkat a földre, hogy mászkálhasson kicsit, én pedig közelebb léptem a szerelmemhez.
- Mit szeretsz bennem annyira? - bukott ki belőlem. Halványan elmosolyodott, és ujjait az enyémekre kulcsolta, majd megcsókolta összefonódott ujjainkat.
- Mindent. Mindent szeretek benned, Francisco Stoessel. Mert te vagy az a férfi, akiért mindent megtennék.
- És akkor is szeretni fogsz ha valami eget rengető hülyeséget csinálok?
- Szerintem ezt inkább a fiunktól kérdezd meg. - pillantott le Noah-ra, aki éppen a szemét dörgölte a fáradtságtól. - Vajon szeretni fog minket, ha nagy lesz?
- Miért ne szeretne?
- Lököttek vagyunk, Francisco. Én egy éve még üveggel püföltem a legjobb barátnőm szerelmét, te pedig fel akartál jelenteni egy szomszédot azért, mert a kutyája a cipődbe piszkított. Ha Noah felnő, hogy fog kibírni minket? Én nem akarom, hogy rossz legyen neki. De mi van, ha előbb - utóbb becsajozik, hm? Vagy ha lesz valami csinos kislány az óvodában és teljesen megőrjíti a fiamat? Akkor mihez kezdünk?
- Felkeresünk neked egy pszichológust, drágám... - morogtam elkerekedett szemekkel.
- Á, borzalmas anyós leszek. Mi lesz ha Noah nem mutatja be nekünk a barátnőjét, mert attól fél, elüldözzük? - aggodalmaskodott.
- Sarah, a fiunk azt sem tudja mire való a fütyköse, szerintem nem most kéne azon aggódnunk, hogy hány barátnője lesz, nem gondolod? - bukott ki belőlem.
- Néha még te sem tudod, hogy mire használd...
- Szemétláda! - nevettem fel, és közelebb léptem a szerelmemhez, aki mosolyogva átkarolta a nyakam, és hosszasan megcsókolt. A karomat a lába alá csúsztattam, és leemeltem a pultról, majd egyenesen a hálószoba felé araszoltam. - De most nagyon is tudom, hogy mit akarok - suttogtam két csók között. A vállam fölött átpillantva megbizonyosodtam arról, hogy Noah teljes biztonságban van, hiszen egy párnára dőlve elaludt, a kezében egy vécékefével. Hát ezt meg honnan szerezte?
- Imádlak. - csókolta meg a nyakam.
- El sem tudod mennyire, hogy én mennyire.
- Akkor ezek szerint jó páros vagyunk?
- A legjobbak, Señora Stoessel - vigyorogtam, és letettem az ágyra, majd fölé hajoltam, és még tovább csókoltam őt.
Utálok veszekedni vele, mert teljes szívemből szeretem, de azt még jobban utálom, ha tehetetlen vagyok. Kemény hónapig feküdt kómában, és akkor sem tehettem érte semmit. Eldöntöttem, hogy soha többé nem fogom végignézni, ahogy elindul a leejtőn lefelé.
Végigsétáltam az üvegezett folyosón, aminek a végén ott díszelgett a kékre festett, "N" feliratú ajtó. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem a félhomályba.
Noah a kiságyában szuszogott, a felkelő nap sugarai a pocakját simogatták. Aranyszőke haján megcsillant a fény, olyan gyönyörű.
- Drága kisfiam... - suttogtam elérzékenyülten, és közelebb sétáltam hozzá.
A fejemben automatikusan leperegtek az elmúlt hónap eseményei, és a pillanat, amikor legelőször a karomban tarthattam őt.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem a kisfiam mellett, de a nap már teljesen fent volt, mikorra felnyitotta a szemeit. Megilletődve körbepillantott a szobáján, majd nyűgösen mozgolódni kezdett.
Felmosolyogtam rá, és óvatosan a karjaimba emeltem. Érdeklődő tekintettel mérte végig az arcom, majd apró kezével végigsimított a borostás államon, és foghíjasan elvigyorodott. Micsoda kiskölyök!
- Apádnak meg kéne borotválkoznia, igen, jól látod! - gügyögtem. - Megborotválkozunk együtt, nagyfiú? Te apu pihéit, apu meg a hajadat - nevettem fel, és egy másodpercig úgy éreztem, megértette amit mondtam, mert a vigyorából komoly, sírós arc váltakozott. Az arckifejezése láttán még szélesebben vigyorogtam, mire ő is elmosolyodott. Ilyen értelmes fiam lenne?
Kisétáltam a konyhába, és leültettem a fiamat egy autópálya mintás szőnyegre, majd a hűtőszekrényhez sétáltam, hogy elővegyem a reggelijét.
- Francisco? - hallottam meg Sarah hangját a hátam mögül. Nem fordultam meg, nem akartam ránézni. Érezze csak át, hogy haragszom rá. - Szerelmem, kérlek. Nagyon sajnálom, ami történt. Tudom, hogy fáj ez neked, de bele sem gondoltam, hogy ennyire. Kérlek, ne haragudj rám. Nem akarlak elveszíteni... - suttogta bűnbánóan.
- Egy hónapig álltam fölötted! - bukott ki belőlem. - Gondoztam a fiunkat, ápoltalak téged és öt percig nem hagytalak magadra. Erre annyit nem engedsz meg nekem, hogy segítsek rajtad, ha kényelmetlen pózban fekszel? Ez nem fair! - zsörtölődtem, és kikaptam egy üveg répalevet a hűtőből, majd a fiamhoz sétáltam. Sarah könnyes szemekkel pillantott fel rám a tolószékéből, de amikor a tekintetünk találkozott, ő lehorgasztotta a fejét.
- Sajnálom... Nem akartalak megbántani... De nem tudod milyen érzés volt nekem! A szülés, utána pedig a fájdalmak! - szólt gorombán.
- Még, hogy nem tudom? Sarah, látod ezt a fiút, aki itt ül, ezen a szőnyegen? - térdeltem le a kicsi mellé. - Nem csak te voltál a dologban, remélem megérted. Szeretem őt, mindennél jobban. És lehet, hogy nem tudom, milyen érzés szülni, de te sem tudod, milyen érzés az, amikor attól rettegsz, hogy egyedül kell felnevelned egy gyereket, és nem vagy elég jó a feladathoz! Érts meg engem is az istenért! Csak segíteni akartam neked! - kiáltottam mérgesen. - Nem rajtam kéne kitöltened a mérgedet...
- Jó! Oké, igazad van! Nem rajtad kéne kitöltenem a nyomoromat, sajnálom!
- Nem a tolószékről beszélek. Hanem a húgomról. Tini miatt vagy ilyen, látom, még ha nem is mondod. - morogtam ridegen, de akármennyire is próbáltam higgadtan állni a dologhoz, nem ment. Értetlenül pillantottam a gyermekem anyjára, és tehetetlenül összecsaptam a tenyerem. - Mégis miért csinálod ezt? Ezerszer elmondod, hogy egyáltalán nem bántál meg semmit, mégis, nem vagy képes felvállalni egy olyan dolgot, ami az egész életünket megváltoztatta. Sarah, én ezt nem akarom, érted? Hamarosan huszonegy éves leszek, te pedig huszonkettő, és mivel már elmúltunk tizennyolc évesek, senki sem szólhat bele abba amit csinálunk, hát nem érted? - kérdeztem megrökönyödve.
- De ez a helyzet más!
- Mégis miért más? Magyarázd már el, mert kibaszottul sötét a kép előttem! - mordultam fel bosszúsan, mire Sarah elképedve pillantott rám. Pár percig hallgatott, majd a szája sarkában megjelent egy leplezetlen, huncut mosoly. - Most meg mi van?
- Imádom amikor trágárkodsz... - nevetett fel. - Tudom, nagyon morbid dolog ez tőlem, de... Te vagy az aranyszájú, és általában én káromkodom. De olyan jó hallgatni, ahogy kikelsz magadból.
- Neked teljesen elment az eszed! - mondtam erőtlenül, és én is felnevettem.
Noah értetlenül kapkodta a fejét kettőnk között, sírásra álló szájjal, de amikor mindketten felnevettünk, ő is elmosolyodott.
Lehorgasztott fejjel felálltam a kisfiam mellől, és lassan Sarah felé lépkedtem. Letérdeltem elé, hogy megcsókolhassam, mire szélesen elmosolyodott és bólintott.
- Nagyon sajnálom. Egy seggfej vagyok. - suttogtam.
- Igen, seggfej vagy. Én meg egy hisztis picsa. - vont vállat közömbösen, mire jóízűen felnevettem, és hosszasan megcsókoltam.
- Hogy lett két szar emberből ilyen tökéletes kisgyerek? - kérdezte, és a szeme sarkából a kisfiunkra pillantott, aki nyálát csorgatva méregetett bennünket.
- Ő fog minket megmenteni.
- Hogy ne öljük meg egymást? - pillantott rám értetlenül.
- Hogy ne üssön el minket egy teherautó. De a te felvetésed is tetszik.
- Őrült! - nevetett, és szorosan magához ölelt.
Óvatosan elengedtem, mire hátrahúzódott, és a szemembe nézett. Féloldalas mosolyt erőltettem az arcomra, ezzel próbáltam a tudtára adni, hogy sajnálom, és imádom őt.
A szemében megcsillant valami olyan, amit a kisfiunk születése óta nem láttam.
Megszólalni sem tudtam, a száját az enyémnek nyomta, és úgy kezdett csókolni, mint még soha.
- Sarah... - suttogtam, és próbáltam eltolni magamtól.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! - mosolyogtam. Nem beszéltünk tovább, hagytam, hogy megcsókoljon.
A dereka köré fontam a karom, és kiemeltem a tolószékből.
Óvatosan felültettem a konyhapultra, vigyáztam, nehogy fájdalmat okozzak neki.
Noah négykézláb a vádlimnak dörgölődzött, mint egy kismacska, megszakítva ezzel az érzelmes pillanatot. A röhejes hasonlattól akaratlanul is felnevettem, és a karomba kaptam a kisfiam.
- Féltékeny vagy, kisöreg? - kérdeztem. - Osztozkodnunk kell, sajnálom.
- Ne mondj ilyet a gyereknek! - nevetett fel Sarah. Felemeltem a fiam a földről, és az anyja karjaiba adtam. - Később befejezzük, jó? - pillantott rám vigyorogva.
- Nekem az édes hármas is tetszik...
- Az agyamra mész! - nevetett, és hosszú puszit nyomott a kisfiunk fejére. - Emlékszel arra, amit tegnap mondtam? Amikor itt volt Yio.
- A káromkodás vagy Blanco? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- A káromkodás, igen. Kezdem azt hinni, hogy Noah első szava tényleg valami trágár szó lesz. Macifasz, idióta, seggfej... Nem akarom úgy óvodába íratni, hogy az első napon hazaküldenek minket, mert a fiam úgy beszél, mint egy kamionsofőr.
- Akkor mihez szeretnél kezdeni? Mocskos szájú vagy, és ezen nem tudsz változtatni. Noah meg a mi gyerekünk, tizennyolc éves koráig hallgatni fogja.
- Kössünk fogadást - vont vállat. - Nem káromkodunk a gyerek közelében addig... Ameddig Tini és Jorge újra össze nem jönnek! - csapott a combjára lelkesen.
A szívem kihagyott egy ütemet, de érett férfihoz méltóan megköszörültem a torkom és erőltetetten felnevettem.
- Akkor készülj fel, hogy soha a büdös életben nem mondhatod ki azt a szót, hogy szemétláda. - nevettem az arcába.
- Most miért mondod ezt?
- Jorge nagyon sokat szenvedett Tini miatt. Nyilvánosan megalázták, korholták, és kitiltották őt mindenféle díjátadóról. Még a családja sem állt vele szóba, ezért nem lépett le hamarabb. De persze az én bárgyú húgom erről semmit sem tud. Az ő szemében csak annyi látszik a történetből, hogy Jorge egy gerinctelen féreg, aki összefeküdt a hozzá legközelebb álló személlyel, akit legelőször megpillantott Mexikóban. És az a sok idióta Buenos Airesben... Mindenki Tini oldalán állt, pedig nem is tudják az igazságot. Persze, ha Cande kisasszony nem kezdett volna el kavarni, akkor még minden rendben lenne, de nem baj...
- Francisco, ők ketten megőrülnek egymásért! Egy kis akadály nem választhatja el őket egymástól, és ezt mindenki tudja. Jorge azért nem akarja látni Tinit, nehogy újra beleszeressen.
- Ameddig nem voltál közöttünk, nagyon sok minden történt. Tini leesett a lépcsőről, eszméletlen volt három napig. Ruggero bepróbálkozott a húgomnál, Lodovica nálunk csövezett ameddig Tiniék Rióban voltak, mert Thomas elhagyta. És azt gondoltad volna, hogy Ruggero belezúg egy ismeretlen újságíróba?
- Jó, lemaradtam dolgokról, felfogtam! De az lehetetlen, hogy csupán három hónap alatt beleszeressen egy másik emberbe, Francisco. Lehetetlen, érted? Amikor mi szakítottunk...
- Ne! Ne kezdd el! - szakítottam félbe, és még szorosabban öleltem magamhoz a fiamat.
- Amikor szakítottál velem Chen miatt, nem bírtam feldolgozni. Persze, találkozgattam emberekkel, de nem tudtam kiszeretni belőled. Annyira... fájt, érted? Szerelmes voltam beléd, azt hittem, boldogok lehetünk együtt, és akkor megjelentél vele. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint én csak... Csak...
- Csak mi? Hm? Mondd csak! - erősködtem.
- Gazdagabb volt. Ezt akartad hallani? Hogy a szüleid teljes szívükből rühellnek engem, mert egy senkiházi újságíró vagyok? - nézett rám könnyes szemmel.
- Jó, lehet, hogy Chen fiatalabb és gazdagabb volt, mint te. De sosem szerettem őt. Anya avatkozott bele ebbe is. Egyik éjszaka, sosem felejtem el, pontosan két éve, anya berontott hozzám, és azt mondta, csalódott bennem. Rákérdeztem, hogy mégis mit tettem. Azt mondta, hogy nem hitte volna, hogy lesüllyedek eddig. Mondtam neki, hogy fejtse ki jobban, és azt mondta, nem vagy hozzám való. Manipulált, hogy elveszi a kocsimat, a zsebpénzemet, felhívja a főnökömet és kirúgat, ha nem teszem azt amit ő akar. Egy tizenkilenc éves srác mégis mit mondhatott volna? Úgy voltam vele, hogy a lányok jönnek mennek, de a pénz és az élvezetek állandóak. Amikor elmentél a húgommal valahová, anya belépett Chennel. Felmentünk a szobámba, és megcsókolt. Szóval, összejöttünk. Nem szerettem, csak próbáltam, de Tini hülyeségei nem segítettek... Azt mondta, hogy kiherél ha nem kérek tőled bocsánatot. - nevettem fel az emlékektől.
- Miért nem mesélted ezt el nekem?
- Minek? Chen kilépett az életemből, és becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig kihúztam a fejem a seggemből, és azt csináltam, amit akartam. És az is a listámon volt, hogy megszerezzelek téged. És ahogy látod, sikerrel jártam. - pillantottam le az aranyhajú kisfiamra.
- El sem tudod hinni, mennyire utáltalak akkor.
- Taknyos kölykök voltunk.
- Voltál. - javított ki. - Én tizenkilenc voltam, ne felejtsd el. Te pedig nem változtál sokat.
- Ezt kikérem magamnak! - mordultam fel tettetett meglepetéssel. - A hajam sokat nőtt... Mostanában többet is borotválkozom. És heti öt nő helyett már csak hármat boldogítok.
- Még mindig utállak! - nevetett fel. - De akkor áll az alku?
- Igen, szerelmem. Áll az alku. De csak azért, mert hiszek neked, és ismerem a húgomat. Komolyan, a szívem mélyén úgy érzem, Tini valami nagy hülyeséget fog elkövetni.
- És én ott leszek majd mellette, és begyömöszölöm a pólóm alá, hogy elrejtsem a zsaruk elől. - vigyorgott.
- És engem mikor gyömöszölsz be a pólód alá?
- Ha megtanulok járni, és ledönthetlek a lábadról. De addig nem, ameddig én vagyok Charles Xavier női változata.
- Pedig így is dögös vagy.
- Á, tényleg...? - villantott felém egy huncut vigyort. - Pedig nem fürödtem vagy három napja, mert amikor beülök a zuhany alá, úgy érzem magam, mint a mosott szar.
- Megfürdesselek? - kérdeztem, de amint kimondtam, leesett a félreérthető megjegyzés.
- Már épp kérni akartam. Akkor este? - vigyorgott.
- Most komolyan? - kérdeztem ledermedve.
- Három éve vagyunk együtt. Három hónapja született egy közös gyerekünk. Mi van amit még nem láttál? - nevetett az arcomba.
Letettem a fiunkat a földre, hogy mászkálhasson kicsit, én pedig közelebb léptem a szerelmemhez.
- Mit szeretsz bennem annyira? - bukott ki belőlem. Halványan elmosolyodott, és ujjait az enyémekre kulcsolta, majd megcsókolta összefonódott ujjainkat.
- Mindent. Mindent szeretek benned, Francisco Stoessel. Mert te vagy az a férfi, akiért mindent megtennék.
- És akkor is szeretni fogsz ha valami eget rengető hülyeséget csinálok?
- Szerintem ezt inkább a fiunktól kérdezd meg. - pillantott le Noah-ra, aki éppen a szemét dörgölte a fáradtságtól. - Vajon szeretni fog minket, ha nagy lesz?
- Miért ne szeretne?
- Lököttek vagyunk, Francisco. Én egy éve még üveggel püföltem a legjobb barátnőm szerelmét, te pedig fel akartál jelenteni egy szomszédot azért, mert a kutyája a cipődbe piszkított. Ha Noah felnő, hogy fog kibírni minket? Én nem akarom, hogy rossz legyen neki. De mi van, ha előbb - utóbb becsajozik, hm? Vagy ha lesz valami csinos kislány az óvodában és teljesen megőrjíti a fiamat? Akkor mihez kezdünk?
- Felkeresünk neked egy pszichológust, drágám... - morogtam elkerekedett szemekkel.
- Á, borzalmas anyós leszek. Mi lesz ha Noah nem mutatja be nekünk a barátnőjét, mert attól fél, elüldözzük? - aggodalmaskodott.
- Sarah, a fiunk azt sem tudja mire való a fütyköse, szerintem nem most kéne azon aggódnunk, hogy hány barátnője lesz, nem gondolod? - bukott ki belőlem.
- Néha még te sem tudod, hogy mire használd...
- Szemétláda! - nevettem fel, és közelebb léptem a szerelmemhez, aki mosolyogva átkarolta a nyakam, és hosszasan megcsókolt. A karomat a lába alá csúsztattam, és leemeltem a pultról, majd egyenesen a hálószoba felé araszoltam. - De most nagyon is tudom, hogy mit akarok - suttogtam két csók között. A vállam fölött átpillantva megbizonyosodtam arról, hogy Noah teljes biztonságban van, hiszen egy párnára dőlve elaludt, a kezében egy vécékefével. Hát ezt meg honnan szerezte?
- Imádlak. - csókolta meg a nyakam.
- El sem tudod mennyire, hogy én mennyire.
- Akkor ezek szerint jó páros vagyunk?
- A legjobbak, Señora Stoessel - vigyorogtam, és letettem az ágyra, majd fölé hajoltam, és még tovább csókoltam őt.
Mégsem vagyunk mi olyan rossz szülők.
