 |
| Ilyet be kell szerezni... |
Amikor még kisgyerek voltam, az anyukám folyton azt mondogatta nekem, hogy egyszer a saját lányom fogja úgy rám hozni a frászt, ahogy én hoztam mindig őrá. Sosem felejtem el, pokoli gyerek voltam. De komolyan.
Akkor még Brazíliában éltünk, ahol rendkívül sokat esik az eső. Olyankor időben mindig magamra rángattam a pillangómintás csizmámat, kirohantam az udvarra, és a létező összes pocsolyába belevetettem magam. Anya ilyenkor persze mindig kiabált velem, de sosem bántam meg.
És lám, igaza volt.
Amióta Tini úgy határozott, hogy a saját útját járja, úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem egy óriási darabot.
A mellkasom szorít, és a méregtől még gondolkodni sem tudok.
Az én egyetlen kislányom, a hercegnőm, lemondott rólam. Pont úgy, ahogy a kis hercegem is. Nem értem, hogy bír így élni egy édesanya.
Három hónapon keresztül néma volt a telefon a lányom felől. Minden nap kész kínszenvedés volt számomra. Nem beszélve arról, hogy a fiam egy egész évet töltött el nélkülünk. A családja nélkül.
Most pedig az erkélyemen ülök, egy fotelbe süppedve, várva a csodát. Azt, hogy megcsörrenjen az az átkozott telefon...
- Mariana.
Alejandro rekedt hangja visszarepít a jelenbe.
- Tessék?
- Be kéne jönnöd. Eléggé ramaty idő közeledik. - pillant az ég felé tanácstalanul.
A szürkés égbolt felé pillantok, de ahelyett, hogy felpattannék, csupán egy morgással nyugtázom az aggódását. - A frászt hozod rám.
- Ne basáskodj, rendben? Erre van most a legkevésbé szükségem. - fortyanok fel. Alejandro mélyen felsóhajt, és helyet foglal a mellettem lévő fotelben.
- Nekem is fáj, akár elhiszed, akár nem. Tudtommal az én gyerekeim is, Mariana.
- Akkor te nem szereted őket annyira, mint én! - kelek ki magamból. - Igenis hiányoznak, mert a gyermekeim. A kislányom felém sem néz, a fiam pedig mindenhol járt már az elmúlt évben, csak itthon nem! Fogalmam sincs, hogy mi lehet velük...
- Tudtommal Martina a minap felhívott téged. Te pedig úgy beszéltél vele, mint egy senkivel.
- A düh beszélt belőlem. Az én időmben még nem járkálhatott bármerre egy kiskorú gyerek! Teljesen elkanászodtak ezek a mai kölykök!
- Mintha nem is téged hallanálak. - pillant felém hitetlenül, majd áthajol a fotel karfáján, és meglóbálja a kezét az arcom előtt. - Hé, Mariana ott vagy? Vissza kéne jönnöd, mert ez a valaki, aki a feleségemnek adja ki magát, nagyon gyengén játssza a szerepét!
Akaratlanul is elmosolyodom. Elkapom a férjem kezét, és összekulcsolom az ujjainkat.
De a kínzó lelkiismeret furdalás még így sem enyhül. Ahogy a férjemre nézek, csak még szomorúbb leszek.
Alejandro mintha olvasna a gondolataimban, magához ölel. Az illata megnyugtat, és megdobogtatja sajdult szívemet. Fogalmam sincs, mikor éreztem rajta a szeretetet utoljára. De nagyon hiányzott, azt tudom.
- Nem szeretném, hogy tovább szomorkodj.
- Akkor hozd vissza a gyermekeimet.
- Van egy másik ötletem. Aminek nincs köze a gyerekekhez, csupán kettőnkhöz. Itt az ideje egy kis nosztalgiázásnak, Kedvesem. - Alejandro válaszra sem várva megragadja a kezem, és felhúz a fotelból. A lábam elgémberedett már a hosszú órákon át tartó üléstől, de szerencsére a férjem megtart, így nem esek el. A vállába fúrom az arcom, és hagyom, hogy bekísérjen a házba.
A nappaliban, a tévé elé egy kockás pléd van terítve, rajta mindenféle ropogós finomság, és egy üveg bontatlan vörösbor.
- Alejandro... Ez mesés meglepetés. - mosolygok rá meghatódva.
- Utálom, amikor szomorú vagy. Mindig is utáltam, Mariana.
- Nagyon sajnálom.
- Én abba a nőbe szerettem bele, aki folyton mosolygott, és kikészítette a többi embert a másságával. A huncut csínyeivel, epés megjegyzéseivel és elbűvölő mosolyával. - halvány mosoly kúszik az arcára. - Ugye nem veszítettem el életem szerelmét? Ugye nem?
A könnyek végiggördülnek az arcomon. Alejandro a hüvelykujjával letörli az elszabadult cseppeket, majd megragadom a kezét, és hosszú csókot nyomok a tenyerébe.
- Nagyon szeretlek téged. - pillantok fel rá.
Olyan régen mondtam már ezt neki, pedig az életem nélküle értelmetlen lenne. Hollófekete tincsei közül kivillannak az ősz hajszálak, csupán ezek ébresztenek rá arra, hogy mennyi idő is telt el azóta, hogy legelőször találkoztunk. Bő harminc év.
- Borzalmasan festek? - kérdezi.
- Egy cseppet sem. - nyugtatom meg, és félresöpröm a haját, pont úgy, hogy a szemébe lógjon.
Röhejesen fest. Francisco hordta mindig így a haját, ilyenkor úgy nézett ki, mint Elvis Presley.
- Mariana Muzlera.
Kérdőn pillantok fel rá.
- Alejandro Stoessel?
Pár másodpercig némán áll, majd megragadja a kezem, és lehúz a plédre. Áthajol a vállam fölött, és magához veszi a bort, és egy talpaspoharat. Kihívó vigyorral megmarkolja az üveg nyakát, és felnyitja a palackot, amitől a kupak hangos pukkanással elszáll. Akaratlanul is felnevetek a lovagiasságán, Megtölti a poharamat, majd a sajátját is.
A bor mézédes, régen ittam már ilyen jót.
- Mivel érdemeltem ki ezt?
Alejandro elmosolyodik, és megvonja a vállát.
- Egy férj nem okozhat örömöt a feleségének?
- Ha friss házasok lennénk, még elmenne. De mivel több, mint húz éve vagyunk házasok... Megengedhetem magamnak a kíváncsiskodást, nem?
Alejandro mosolya most még szélesebb és őszintébb. Látom a szemében, hogy készül valamire.
- Mikor lettél te ilyen gyanakvó? - nevet rám. - De igazad van, nem húzom tovább az időt.
- Tehát mégis készülsz valamire.
A férjem mélyen felsóhajt, majd mélyen a zsebébe túr. Fogalmam sincs, mit tervezhet, de ha egy papír zsebkendőt húz elő, röhögőgörcsöt kapok.
Legnagyobb meglepetésemre egy bársonydoboz kerül elő a kabát zsebéből. Alejandro elém térdel, és összefonja ujjainkat.
A szívem hangosat dobban.
- Mariana Lucia Muzlera. - Felnyitja a doboz tetejét. - Lenne kedved hozzám jönni...? Újból?
- Tessék? - értetlenkedek.
- Jól hallottad, Kedvesem. Nem tetszik az ötlet?
Alejandro aggódó pillantása lyukat vájt a lelkembe. De ekkor, életem legszánalmasabb és legrosszabb dolgát követtem el, a legelcseszettebb pillanatban. Felnevettem.
A férjem arcából kiszökik az élet.
- Kérlek, ne csináld ezt. - vigyorgok rá vörös arccal.
- Elmondanád, hogy mi olyan mókás?
- Ez az egész helyzet. - kacagok. - Teljesen abszurd.
Alejandro arca tüzel a bosszúságtól. Látom rajta, hogy megrepedt belülről. Ettől az érzéstől a mosoly az arcomra fagy, de a meglepődésemet nem bírom palástolni.
- Már miért lenne az? - csattan fel. - Mariana, egyáltalán nem volt könnyű ennyi időn keresztül emésztenem ezt az egész "elhidegülés" dolgot, fogd fel! Igen, ostobán hangzik ez az egész, de ha egy másik férfi kérné meg a felesége kezét, az biztosan ezer örömmel mondana igent. Ó, de nem, Mariana Muzlera számára ez túlságosan egyszerű lépés lenne, nemde bár? - rivall rám.
A puszta tekintetétől elszégyellem magam.
- Nem kell így túlreagálni a dolgokat. Egyszerűen annyit mondok, hogy már nem vagyunk húsz évesek. Francisco korában még tökéletesen megérteném, de így? Teljesen kizárt dolognak tartom ezt az egészet. - suttogom, és megragadom a borosüveget, hogy újratölthessem a poharam.
Most a férjemen volt a sor, hogy elnevesse magát. Felvont szemöldökkel pillantok rá, az ő kacaja nem hitetlen. Inkább dühös. Haragos, és szánakozó.
- Rendben, akkor tudod mit? - felkapja az ölemből a bársonydobozt, és indulatosan összecsapja. A kis pukkanásba beleremeg a bensőm. - Miért vagyok házasok, hm?
Egy pillanatra megáll bennem az ütő.
- Hiszen nem vagyunk húsz évesek. A házasság olyan trendi, fiatalos giccs, nemde?
- Alejandro, hagyd abba.
- Vagy házassági évforduló? Minden évben megtartjuk, mert hagyomány, de teljesen fölösleges. Én ezt már nem bírom. - a térde megrogy, és szétterül a kanapén. - Mariana, miért is vagyunk mi házasok?
Meglepetésemben visszaköpöm a bort a pohárba.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? Könyörgöm, ne legyél szánalmas!
- Nem vagyok szánalmas. Ez egy normális kérdés volt. És választ várok rá. Tehát?
- Szeretlek, Alejandro. Érted? Fel tudod ezt fogni? Nem értem, miért viselkedsz így?
- Lehetek akár száz éves, szívem még van. És most sikerült beledöfnöd.
- Azért, mert nem akarok még egy esküvőt? - nevetek rá.
- Tudod mit? Rendben, legyen ahogy akarod. - legyint lemondón, majd hátat fordít.
Még mielőtt elindulhatna, utána ugrom és megragadom a karját. Felém fordul, de nem néz a szemembe.
- Szeretlek. Mindennél jobban, érted?
- Persze. - megereszt felém egy félmosolyt.
- Komolyan beszélek. Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél az elmúlt évek alatt, érted? Megajándékoztál engem két tökéletes gyerekkel, és húsz boldogságos évvel. Ezeket pedig sosem fogom elfelejteni neked. És attól, hogy nem szeretnék felhajtást... Nem jelenti azt, hogy... Nem jelenti azt, hogy nem mennék hozzád még hetvenszer.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...?
- Azt jelenti, hogy kérem azt a gyűrűt! - nevetek rá, és mélyen a zsebébe túrok. Széles mosollyal az arcán kiveszi a kezemből a bársonydobozkát, és a benne lévő meseszép gyűrűt felhúzza az ujjamra, az arany karikagyűrű mellé. A lélegzetem is eláll a szépségétől.
A szemem megtelik könnyekkel, de még mielőtt elsírhatnám magam, a férjem lehajol, és lágyan megcsókol.
- Nem így terveztem ezt a napot. - súgja, és szorosan magához ölel.
- Á, tényleg? Miért, mit terveztél? - mosolygok fel rá.
- Nem csak ezzel a gyűrűvel készültem. - Pár centiméterre eltol magától, majd áthajol a vállam felett, és a tévé mellől felkap egy kemény fedeles könyvet. - Ez a tiéd.
Vonakodva elveszem tőle a könyvet, és fellapozom. Ez egy fényképalbum.
Az első oldalon Alejandro és én vagyunk, az esküvőnk napján. Te jó isten! A hollófekete hajammal, tündöklően hófehér ruhámmal úgy festek Alejandro mellett, mint egy igazi hercegnő. A kép mellett pedig apró, megsárgult papírfecnik, különböző írásokkal. Egyiken macskakaparás, másikon gyöngybetűk.
Sosem láttam ezeket azelőtt. A könnyek végigperegnek az arcomon, életem szerelme pedig egy egyszerű mozdulattal végigsimít a szemem alatt.
Tovább lapozok még pár oldalt, még a fényképek el nem érnek a gyermekeink születéséig. Először Francisco pirospozsgás arca tűnik fel, első, második, és harmadik születésnapja, majd megjelennek Tini bongyor fürtjei is. Csokoládéhabba burkolt arcok, széles mosolyok és szórakozott tekintetek.
A fényképek mellett szintén pár papírfecni.
- Szinte el is felejtettem ezeket. - mondom keserűen.
- Emlékszel arra a kis dobozkára, ami annyi éven keresztül pihent a folyosói komódon?
- Amin volt egy arany szalag? - kérdezem felvont szemöldökkel. Mosolyogva bólint, és közelebb húz magához.
- Azt a szép kis dobozkát azért raktuk ki, még amikor beköltöztünk, hogy emlékeket gyűjtsünk bele, az itteni életünkről. Nagyon sokáig gyűltek bele az emlékek, de egy nap, Tini elég magasra nőtt ahhoz, hogy megcsodálja. Így egy Vasárnap reggelen, pontosan tíz éve, úgy találtam meg azt az arany dobozt, hogy már félig Mexikóban volt, rajta egy "Siess haza, Jorge" felirat. Szerencsére még időben sikerült elkapnom a postást, és kiszednem a cetliket a dobozból. Semmi bajuk nem volt, Tini nem tudott róluk. De amikor visszaolvastam őket, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, muszáj volt kihasználnom a lehetőséget. És akkor jött ez a remek ötlet. Remélem azért örülsz neki. - mosolyog rám, de nekem már a szimpla elfeledett emlékek is könnyet csalnak a szemembe.
Még hosszú órákon keresztül lapozgattuk a fényképalbumot, minden emléket élénken kitárgyalva. Szóba jöttek a nyaralások, első csókok, összetört szívek és az álmok valóra váltása. Szó esett Tini első csalódásáról és Francisco első barátnőjéről.
Az az éjszaka, amit a férjemmel eltölthettem, életem legszebb napjává vált.
És tudom, hogy ezt az emléket örökké őrizni fogom.
Akkor még Brazíliában éltünk, ahol rendkívül sokat esik az eső. Olyankor időben mindig magamra rángattam a pillangómintás csizmámat, kirohantam az udvarra, és a létező összes pocsolyába belevetettem magam. Anya ilyenkor persze mindig kiabált velem, de sosem bántam meg.
És lám, igaza volt.
Amióta Tini úgy határozott, hogy a saját útját járja, úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem egy óriási darabot.
A mellkasom szorít, és a méregtől még gondolkodni sem tudok.
Az én egyetlen kislányom, a hercegnőm, lemondott rólam. Pont úgy, ahogy a kis hercegem is. Nem értem, hogy bír így élni egy édesanya.
Három hónapon keresztül néma volt a telefon a lányom felől. Minden nap kész kínszenvedés volt számomra. Nem beszélve arról, hogy a fiam egy egész évet töltött el nélkülünk. A családja nélkül.
Most pedig az erkélyemen ülök, egy fotelbe süppedve, várva a csodát. Azt, hogy megcsörrenjen az az átkozott telefon...
- Mariana.
Alejandro rekedt hangja visszarepít a jelenbe.
- Tessék?
- Be kéne jönnöd. Eléggé ramaty idő közeledik. - pillant az ég felé tanácstalanul.
A szürkés égbolt felé pillantok, de ahelyett, hogy felpattannék, csupán egy morgással nyugtázom az aggódását. - A frászt hozod rám.
- Ne basáskodj, rendben? Erre van most a legkevésbé szükségem. - fortyanok fel. Alejandro mélyen felsóhajt, és helyet foglal a mellettem lévő fotelben.
- Nekem is fáj, akár elhiszed, akár nem. Tudtommal az én gyerekeim is, Mariana.
- Akkor te nem szereted őket annyira, mint én! - kelek ki magamból. - Igenis hiányoznak, mert a gyermekeim. A kislányom felém sem néz, a fiam pedig mindenhol járt már az elmúlt évben, csak itthon nem! Fogalmam sincs, hogy mi lehet velük...
- Tudtommal Martina a minap felhívott téged. Te pedig úgy beszéltél vele, mint egy senkivel.
- A düh beszélt belőlem. Az én időmben még nem járkálhatott bármerre egy kiskorú gyerek! Teljesen elkanászodtak ezek a mai kölykök!
- Mintha nem is téged hallanálak. - pillant felém hitetlenül, majd áthajol a fotel karfáján, és meglóbálja a kezét az arcom előtt. - Hé, Mariana ott vagy? Vissza kéne jönnöd, mert ez a valaki, aki a feleségemnek adja ki magát, nagyon gyengén játssza a szerepét!
Akaratlanul is elmosolyodom. Elkapom a férjem kezét, és összekulcsolom az ujjainkat.
De a kínzó lelkiismeret furdalás még így sem enyhül. Ahogy a férjemre nézek, csak még szomorúbb leszek.
Alejandro mintha olvasna a gondolataimban, magához ölel. Az illata megnyugtat, és megdobogtatja sajdult szívemet. Fogalmam sincs, mikor éreztem rajta a szeretetet utoljára. De nagyon hiányzott, azt tudom.
- Nem szeretném, hogy tovább szomorkodj.
- Akkor hozd vissza a gyermekeimet.
- Van egy másik ötletem. Aminek nincs köze a gyerekekhez, csupán kettőnkhöz. Itt az ideje egy kis nosztalgiázásnak, Kedvesem. - Alejandro válaszra sem várva megragadja a kezem, és felhúz a fotelból. A lábam elgémberedett már a hosszú órákon át tartó üléstől, de szerencsére a férjem megtart, így nem esek el. A vállába fúrom az arcom, és hagyom, hogy bekísérjen a házba.
A nappaliban, a tévé elé egy kockás pléd van terítve, rajta mindenféle ropogós finomság, és egy üveg bontatlan vörösbor.
- Alejandro... Ez mesés meglepetés. - mosolygok rá meghatódva.
- Utálom, amikor szomorú vagy. Mindig is utáltam, Mariana.
- Nagyon sajnálom.
- Én abba a nőbe szerettem bele, aki folyton mosolygott, és kikészítette a többi embert a másságával. A huncut csínyeivel, epés megjegyzéseivel és elbűvölő mosolyával. - halvány mosoly kúszik az arcára. - Ugye nem veszítettem el életem szerelmét? Ugye nem?
A könnyek végiggördülnek az arcomon. Alejandro a hüvelykujjával letörli az elszabadult cseppeket, majd megragadom a kezét, és hosszú csókot nyomok a tenyerébe.
- Nagyon szeretlek téged. - pillantok fel rá.
Olyan régen mondtam már ezt neki, pedig az életem nélküle értelmetlen lenne. Hollófekete tincsei közül kivillannak az ősz hajszálak, csupán ezek ébresztenek rá arra, hogy mennyi idő is telt el azóta, hogy legelőször találkoztunk. Bő harminc év.
- Borzalmasan festek? - kérdezi.
- Egy cseppet sem. - nyugtatom meg, és félresöpröm a haját, pont úgy, hogy a szemébe lógjon.
Röhejesen fest. Francisco hordta mindig így a haját, ilyenkor úgy nézett ki, mint Elvis Presley.
- Mariana Muzlera.
Kérdőn pillantok fel rá.
- Alejandro Stoessel?
Pár másodpercig némán áll, majd megragadja a kezem, és lehúz a plédre. Áthajol a vállam fölött, és magához veszi a bort, és egy talpaspoharat. Kihívó vigyorral megmarkolja az üveg nyakát, és felnyitja a palackot, amitől a kupak hangos pukkanással elszáll. Akaratlanul is felnevetek a lovagiasságán, Megtölti a poharamat, majd a sajátját is.
A bor mézédes, régen ittam már ilyen jót.
- Mivel érdemeltem ki ezt?
Alejandro elmosolyodik, és megvonja a vállát.
- Egy férj nem okozhat örömöt a feleségének?
- Ha friss házasok lennénk, még elmenne. De mivel több, mint húz éve vagyunk házasok... Megengedhetem magamnak a kíváncsiskodást, nem?
Alejandro mosolya most még szélesebb és őszintébb. Látom a szemében, hogy készül valamire.
- Mikor lettél te ilyen gyanakvó? - nevet rám. - De igazad van, nem húzom tovább az időt.
- Tehát mégis készülsz valamire.
A férjem mélyen felsóhajt, majd mélyen a zsebébe túr. Fogalmam sincs, mit tervezhet, de ha egy papír zsebkendőt húz elő, röhögőgörcsöt kapok.
Legnagyobb meglepetésemre egy bársonydoboz kerül elő a kabát zsebéből. Alejandro elém térdel, és összefonja ujjainkat.
A szívem hangosat dobban.
- Mariana Lucia Muzlera. - Felnyitja a doboz tetejét. - Lenne kedved hozzám jönni...? Újból?
- Tessék? - értetlenkedek.
- Jól hallottad, Kedvesem. Nem tetszik az ötlet?
Alejandro aggódó pillantása lyukat vájt a lelkembe. De ekkor, életem legszánalmasabb és legrosszabb dolgát követtem el, a legelcseszettebb pillanatban. Felnevettem.
A férjem arcából kiszökik az élet.
- Kérlek, ne csináld ezt. - vigyorgok rá vörös arccal.
- Elmondanád, hogy mi olyan mókás?
- Ez az egész helyzet. - kacagok. - Teljesen abszurd.
Alejandro arca tüzel a bosszúságtól. Látom rajta, hogy megrepedt belülről. Ettől az érzéstől a mosoly az arcomra fagy, de a meglepődésemet nem bírom palástolni.
- Már miért lenne az? - csattan fel. - Mariana, egyáltalán nem volt könnyű ennyi időn keresztül emésztenem ezt az egész "elhidegülés" dolgot, fogd fel! Igen, ostobán hangzik ez az egész, de ha egy másik férfi kérné meg a felesége kezét, az biztosan ezer örömmel mondana igent. Ó, de nem, Mariana Muzlera számára ez túlságosan egyszerű lépés lenne, nemde bár? - rivall rám.
A puszta tekintetétől elszégyellem magam.
- Nem kell így túlreagálni a dolgokat. Egyszerűen annyit mondok, hogy már nem vagyunk húsz évesek. Francisco korában még tökéletesen megérteném, de így? Teljesen kizárt dolognak tartom ezt az egészet. - suttogom, és megragadom a borosüveget, hogy újratölthessem a poharam.
Most a férjemen volt a sor, hogy elnevesse magát. Felvont szemöldökkel pillantok rá, az ő kacaja nem hitetlen. Inkább dühös. Haragos, és szánakozó.
- Rendben, akkor tudod mit? - felkapja az ölemből a bársonydobozt, és indulatosan összecsapja. A kis pukkanásba beleremeg a bensőm. - Miért vagyok házasok, hm?
Egy pillanatra megáll bennem az ütő.
- Hiszen nem vagyunk húsz évesek. A házasság olyan trendi, fiatalos giccs, nemde?
- Alejandro, hagyd abba.
- Vagy házassági évforduló? Minden évben megtartjuk, mert hagyomány, de teljesen fölösleges. Én ezt már nem bírom. - a térde megrogy, és szétterül a kanapén. - Mariana, miért is vagyunk mi házasok?
Meglepetésemben visszaköpöm a bort a pohárba.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? Könyörgöm, ne legyél szánalmas!
- Nem vagyok szánalmas. Ez egy normális kérdés volt. És választ várok rá. Tehát?
- Szeretlek, Alejandro. Érted? Fel tudod ezt fogni? Nem értem, miért viselkedsz így?
- Lehetek akár száz éves, szívem még van. És most sikerült beledöfnöd.
- Azért, mert nem akarok még egy esküvőt? - nevetek rá.
- Tudod mit? Rendben, legyen ahogy akarod. - legyint lemondón, majd hátat fordít.
Még mielőtt elindulhatna, utána ugrom és megragadom a karját. Felém fordul, de nem néz a szemembe.
- Szeretlek. Mindennél jobban, érted?
- Persze. - megereszt felém egy félmosolyt.
- Komolyan beszélek. Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettél az elmúlt évek alatt, érted? Megajándékoztál engem két tökéletes gyerekkel, és húsz boldogságos évvel. Ezeket pedig sosem fogom elfelejteni neked. És attól, hogy nem szeretnék felhajtást... Nem jelenti azt, hogy... Nem jelenti azt, hogy nem mennék hozzád még hetvenszer.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...?
- Azt jelenti, hogy kérem azt a gyűrűt! - nevetek rá, és mélyen a zsebébe túrok. Széles mosollyal az arcán kiveszi a kezemből a bársonydobozkát, és a benne lévő meseszép gyűrűt felhúzza az ujjamra, az arany karikagyűrű mellé. A lélegzetem is eláll a szépségétől.
A szemem megtelik könnyekkel, de még mielőtt elsírhatnám magam, a férjem lehajol, és lágyan megcsókol.
- Nem így terveztem ezt a napot. - súgja, és szorosan magához ölel.
- Á, tényleg? Miért, mit terveztél? - mosolygok fel rá.
- Nem csak ezzel a gyűrűvel készültem. - Pár centiméterre eltol magától, majd áthajol a vállam felett, és a tévé mellől felkap egy kemény fedeles könyvet. - Ez a tiéd.
Vonakodva elveszem tőle a könyvet, és fellapozom. Ez egy fényképalbum.
Az első oldalon Alejandro és én vagyunk, az esküvőnk napján. Te jó isten! A hollófekete hajammal, tündöklően hófehér ruhámmal úgy festek Alejandro mellett, mint egy igazi hercegnő. A kép mellett pedig apró, megsárgult papírfecnik, különböző írásokkal. Egyiken macskakaparás, másikon gyöngybetűk.
Az én drága kislányom és az ő daliás hercege. - Az édesanyám.
Bezzeg amikor még kisgyerek volt, tűzoltó akart lenni. - Alejandro édesanyja.
Az apja is büszke lenne rá. - A nagynéném.
Apjára ütött ez a gyerek. Büszke vagyok rá. - Alejandro édesapja.
Tovább lapozok még pár oldalt, még a fényképek el nem érnek a gyermekeink születéséig. Először Francisco pirospozsgás arca tűnik fel, első, második, és harmadik születésnapja, majd megjelennek Tini bongyor fürtjei is. Csokoládéhabba burkolt arcok, széles mosolyok és szórakozott tekintetek.
A fényképek mellett szintén pár papírfecni.
Boldog születésnapot Francisco! - Alejandro húga, Lilien.
Ez a jóképű fiatalember napról napra egyre sármosabb lesz. - A legjobb barátnőm, Selma.
Imádlak, kincsem. Hiányozni fogsz. - Ezt pedig a nagymamám írta. Pontosan azelőtt, mielőtt itt hagyott bennünket.
- Emlékszel arra a kis dobozkára, ami annyi éven keresztül pihent a folyosói komódon?
- Amin volt egy arany szalag? - kérdezem felvont szemöldökkel. Mosolyogva bólint, és közelebb húz magához.
- Azt a szép kis dobozkát azért raktuk ki, még amikor beköltöztünk, hogy emlékeket gyűjtsünk bele, az itteni életünkről. Nagyon sokáig gyűltek bele az emlékek, de egy nap, Tini elég magasra nőtt ahhoz, hogy megcsodálja. Így egy Vasárnap reggelen, pontosan tíz éve, úgy találtam meg azt az arany dobozt, hogy már félig Mexikóban volt, rajta egy "Siess haza, Jorge" felirat. Szerencsére még időben sikerült elkapnom a postást, és kiszednem a cetliket a dobozból. Semmi bajuk nem volt, Tini nem tudott róluk. De amikor visszaolvastam őket, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, muszáj volt kihasználnom a lehetőséget. És akkor jött ez a remek ötlet. Remélem azért örülsz neki. - mosolyog rám, de nekem már a szimpla elfeledett emlékek is könnyet csalnak a szemembe.
Még hosszú órákon keresztül lapozgattuk a fényképalbumot, minden emléket élénken kitárgyalva. Szóba jöttek a nyaralások, első csókok, összetört szívek és az álmok valóra váltása. Szó esett Tini első csalódásáról és Francisco első barátnőjéről.
Az az éjszaka, amit a férjemmel eltölthettem, életem legszebb napjává vált.
És tudom, hogy ezt az emléket örökké őrizni fogom.
