Hát sziasztok!
Most egy kicsit összetettebb dologgal érkeztem hozzátok, hogy egy kis figyelmet, megértést, és segítséget kérjek tőletek.
Körülbelül két éve kezdtem el írni a Para Siempre Amor c. történetemet, ami eleinte igaz történeten, és JorTini szálon alapult, mára pedig egy külön világgá nőtte ki magát. Egy percre sem bántam meg, hogy belekezdtem, viszont az évek során nálam is volt olyan, hogy abba akartam hagyni, és elásni az egészet. Hogy miért? Elég sokszor előfordult az, hogy parancsolni próbáltak nekem, és olyan üzeneteket is kaptam, hogy ha nem teszem ezt-meg azt, akkor leírják a blogomat. Szerencsére ezek az illetők mára köddé váltak, mégis mély nyomot hagytak bennem, és az íráshoz való hozzáállásomban. A történet össze volt (van) rakva a fejemben, tudtam, hogy mit akarok, most mégis elveszettnek érzem magam. Olyan távolinak tűnik a kezdés, az alapötlet, az ihlet, mintha ezer éve lett volna, és akárhogy próbálkozom, nem bírom újra elkapni azt a bizonyos fonalat. Mi miatt kezdtem el ezt a történetet? Az igaz szerelemhez való rendületlen hitem, és a remény volt az, ami arra ösztönzött engem, hogy tegyek valamit. Jorge és Tini kapcsolata olyan mélyen ragadott meg, hogy nem bírtam tétlenül ülni és az üres világot bámulni. Tudom, nem beszélhetünk világmegváltásról, sem pedig első helyen álló Bestsellerről, de azt hiszem, valamit (legalább egy aprócska dolgot) de sikerült adnom a világnak. Reményt a szerelemhez. Mert akár hiszitek, akár nem, a szálak nem az üres világból valók. A történet egykor olyannyira alapult valódi szálakon, minthogy én itt ülök a székemben, megfázva, a könnyeimet törölgetve.
Mindenki válni akar valamivé. Tizenhat évesen nem hiszem, hogy valaha is utcát neveznének el rólam, elnökké választanának, vagy hercegnővé koronáznának, de minden ember szemében ott van az a bizonyos "cél", amit el akar érni az élete során. Kiskoromban varázsló akartam lenni, azután hercegnő, majd énekes, legvégül pedig író. Akik régóta ismernek, tudják, hogy egy teljes mértékben őrült ember vagyok, aki harcol azért, amit szeret, de eközben megvan benne, (a kelleténél talán több) negatív érzelem. Az elmúlt évek során rengeteg új lapot kezdtem, számtalan könyvet írtam, és ezernyi ötletet akartam megvalósítani, ezekből pedig végül nem lett semmi. Hogy miért? Mert bennem nincs meg a megfelelő akaraterő, ami kellene ebbe a világba.
Minden szereplőhöz, egyenként, különböző érzelmek fűznek engem. De szerintem senki számára sem titok, és senkit nem lepek meg azzal, hogy nekem Sarah a kedvenc szereplőm. Ő számomra az egyetlen olyan személy, akire "íróként" büszke vagyok. Megteremtettem, különböző adottságokkal ruháztam fel, végül pedig egy önálló személyiséggé nőtte ki magát, aki szerintem elengedhetetlenné vált a történetben. Talán ő az egyetlen olyan dolog, ami miatt valaha is büszke lehettem magamra... Igaz, sokan nem tudjátok az Ő történetét, de előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és talán számotokra is világossá válik, hogy ki is Sarah Muller a való életben. Ő egy világjáró lány, így te sem tudhatod, hogy mikor futsz össze vele az utcán anélkül, hogy felismernéd, és tudnád, hogy ő az én védőangyalom.
Mielőtt azt hinnéd, hogy búcsúzom, megnyugtatlak, hogy eszem ágában sincs. Még nem végeztem. Csupán úgy érzem, ideje egy kicsit megnyílnom előttetek, hiszen legtöbben ti is írópalánták vagytok, remek ötletekkel a fejetekben, amik megvalósításra várnak.
Nem vagyok különb nálatok. Nem tudok többet, de kevesebbet sem.
Nagyon fontosak vagytok nekem, ti, a kedves szavaitok és a visszajelzéseitek, ezek azok, amik még lelket tartanak bennem. Nem tudjátok, hogy milyen borzalmas érzés az, amikor tudom, hogy rengetegen vagyunk, ti mégis eltűntök. Hová tűnnek a megjegyzések, az értékelések? Csak akkor méltatnak véleményre, ha elszúrok valamit, vagy irányítani akarnak?
Sokat bíbelődök egy résszel, tökéletesítem, finomítom, hogy nektek is tetsszen. Tudom, hogy JorTini-t szeretnétek. Tudom, hogy igazságosságra vágytok, amikor Sarah és Francisco életébe nyerhettek betekintést. Tudom, hogy valamilyen szinten fáj nektek az, amikor Stephie vagy Mariana rosszként van beállítva. Tudom, hogy vannak párok, akiket összeboronálnátok. És azt is tudom, hogy legtöbben máshogy írtátok volna meg a történetet.
Én is elrontok dolgokat. Nem vagyok tökéletes, a ranglista legalján kaparászom, de még mindig harcolok azért, amit szeretek. Két éve, kaptam egy elég csúnya kritikát, ami azt boncolgatta, hogy hanyagolnom kéne az írást, ugyanis amit művelek, az nem több, mint egy rongyos vázlat. Abban az időben nem jöttek részek, azért, mert a sebeimet nyalogattam, akár egy szánalmas kiskirálylány. Viszont amikor újra elolvastam a kritikát, rájöttem, hogy igaza van a lánynak. Rengeteg könyvet kezdtem el olvasni, rengeteget jártam könyvtárba, és még annál is többet olvastam a történeteiteket, hogy újra talpra bírjak állni. És ha visszaolvasom a régebbi részeket, megvilágosodik számomra, hogy tényleg nagy különbség van a múlt és jelen között.
Régebben volt egy legjobb barátnőm. Fogalmam sincs, hogy miként ismerkedtünk meg, de epedtem a beszélgetéseink után, annyira a szívemhez nőtt. Volt egy rész, amire különösen büszke voltam, és elküldtem neki, hogy mondjon véleményt. Áradozott, hogy mennyire szereti, és mennyire lenyűgöztem. Büszke voltam magamra.
Körülbelül tizenhét percig.
A modulok között volt egy chat-részleg is. Miközben böngészgettem, észrevettem, hogy új megjegyzés érkezett. Boldog voltam, csak úgy repestem, egészen addig, ameddig el nem olvastam a lány hozzászólását, ami a kritikus bloggert védte.
"Egyetértek az előttem szólóval. A Para Siempre Amor egy szar blog!"
Ott összetörtem. Hogy miért? Mert addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy tényleg van olyan dolog, ami szíven ütheti az embert. A barátnőm vállán sírtam ki magam, én voltam a hibás, mert elrontottam mindent, nem vagyok elég jó, és nem akarom ezt tovább csinálni.
Ő mit válaszolt? "Ne foglalkozz vele. Biztos csak egy irigy szemétláda."
Később, miután kisírtam a lelkem, visszanéztem a blogomra. Rákattintottam a lány "Névtelen" nevű profiljára, ahol csupán egy e-mail cím fogadott. A gyűlölködő megjegyzést a legjobb barátnőm írta, álnéven. Alaposan megvezetett.
Sosem akartam befejezni a blogot. Persze rengetegszer írtam rá valakire, hogy segítsen, dobjon meg egy kis ihlettel, mert ez nekem így nem megy, de sosem vitt rá a lélek, hogy eleresszem a Stoessel családot. Csak írtam, írtam és írtam a vakvilágba. Eleinte csak magamért, aztán azokért, akik velem maradtak. Fogalmam sincs, hogy hány rész van még az évad végéig, de azt akartam, hogy ezt mindenképp megtudjátok:
Nem vagyok elszállva magamtól. Jó, persze, néha szeretném azt hinni, hogy én vagyok a nagy valaki, de sosem tiportam földbe másokat a saját akaratom miatt, és sosem köptem arcon saját magam, és ezután sem fogom.
Amit a blog elért, az tulajdonképpen nektek köszönhető. Ti iratkoztatok fel, ti hirdettetek, ti növeltétek a megtekintést, minden a TI érdemetek.
Fogalmam sincs, hogy mi lesz a PSA után, de az biztos, hogy nem akarok eltűnni. Itt fogok maradni veletek, közöttetek, mint a barátotok. Vagyis remélem, hogy barátként tekintetek rám, miután számomra ti mind a legjobbak vagytok.
Ha Jorge és Tini örök álomra hajtják a fejüket, én védőangyalként betakarom majd őket, és továbblibbenek. Büszke leszek magamra, rátok, és rájuk is. Hogy miért? Ismeritek azt az érzést, amikor próbálsz megalkotni egy karaktert? Megtervezed a szeme, a haja, a bőre színét és az arca vonásait, de egy valamivel nem számolsz. Attól, hogy te teremted meg őket, végül ők fognak formálni téged. Ha majd mész az utcán, és meglátsz valami olyat, amit leírtál, ők fognak az eszedbe jutni, mert ők váltották valóra az elképzelésedet.
Mintha szülő lennél.
Tini is nagyon sok ostobaságot követett el a történet alatt, de én, akár egy anyuka, terelgettem a sorsát, akár beleszólhattam-akár nem. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer vége lesz, de mindig tovább kell lépni.
Ezután az érzelmi kirohanás után, remélem továbbra is itt maradtok, és megpróbáltok megérteni engem. Nem tudom, mit hoz a jövő, de örömmel készülök fel rá, ha tudom, hogy ti is mellettem lesztek. Őszintén bevallom, már egy következő történet csírázik a fejemben, aminek nagyon sok köze lesz a PSA-hoz, de ez még egyelőre titok. :)
Remélem, nektek is van valami mondanivalótok a számomra, ugyanis a következő részre még várni kell egy keveset. Legalább most megláthatom, hogy hányan vannak mellettem, ha megpróbálom kiönteni a szívem. Egy, esetleg két ember fog kommentelni? A lényeg, hogy tudjátok: Én nagyon szeretlek benneteket.
Mindenki válni akar valamivé. Tizenhat évesen nem hiszem, hogy valaha is utcát neveznének el rólam, elnökké választanának, vagy hercegnővé koronáznának, de minden ember szemében ott van az a bizonyos "cél", amit el akar érni az élete során. Kiskoromban varázsló akartam lenni, azután hercegnő, majd énekes, legvégül pedig író. Akik régóta ismernek, tudják, hogy egy teljes mértékben őrült ember vagyok, aki harcol azért, amit szeret, de eközben megvan benne, (a kelleténél talán több) negatív érzelem. Az elmúlt évek során rengeteg új lapot kezdtem, számtalan könyvet írtam, és ezernyi ötletet akartam megvalósítani, ezekből pedig végül nem lett semmi. Hogy miért? Mert bennem nincs meg a megfelelő akaraterő, ami kellene ebbe a világba.
Minden szereplőhöz, egyenként, különböző érzelmek fűznek engem. De szerintem senki számára sem titok, és senkit nem lepek meg azzal, hogy nekem Sarah a kedvenc szereplőm. Ő számomra az egyetlen olyan személy, akire "íróként" büszke vagyok. Megteremtettem, különböző adottságokkal ruháztam fel, végül pedig egy önálló személyiséggé nőtte ki magát, aki szerintem elengedhetetlenné vált a történetben. Talán ő az egyetlen olyan dolog, ami miatt valaha is büszke lehettem magamra... Igaz, sokan nem tudjátok az Ő történetét, de előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és talán számotokra is világossá válik, hogy ki is Sarah Muller a való életben. Ő egy világjáró lány, így te sem tudhatod, hogy mikor futsz össze vele az utcán anélkül, hogy felismernéd, és tudnád, hogy ő az én védőangyalom.
Mielőtt azt hinnéd, hogy búcsúzom, megnyugtatlak, hogy eszem ágában sincs. Még nem végeztem. Csupán úgy érzem, ideje egy kicsit megnyílnom előttetek, hiszen legtöbben ti is írópalánták vagytok, remek ötletekkel a fejetekben, amik megvalósításra várnak.
Nem vagyok különb nálatok. Nem tudok többet, de kevesebbet sem.
Nagyon fontosak vagytok nekem, ti, a kedves szavaitok és a visszajelzéseitek, ezek azok, amik még lelket tartanak bennem. Nem tudjátok, hogy milyen borzalmas érzés az, amikor tudom, hogy rengetegen vagyunk, ti mégis eltűntök. Hová tűnnek a megjegyzések, az értékelések? Csak akkor méltatnak véleményre, ha elszúrok valamit, vagy irányítani akarnak?
Sokat bíbelődök egy résszel, tökéletesítem, finomítom, hogy nektek is tetsszen. Tudom, hogy JorTini-t szeretnétek. Tudom, hogy igazságosságra vágytok, amikor Sarah és Francisco életébe nyerhettek betekintést. Tudom, hogy valamilyen szinten fáj nektek az, amikor Stephie vagy Mariana rosszként van beállítva. Tudom, hogy vannak párok, akiket összeboronálnátok. És azt is tudom, hogy legtöbben máshogy írtátok volna meg a történetet.
Én is elrontok dolgokat. Nem vagyok tökéletes, a ranglista legalján kaparászom, de még mindig harcolok azért, amit szeretek. Két éve, kaptam egy elég csúnya kritikát, ami azt boncolgatta, hogy hanyagolnom kéne az írást, ugyanis amit művelek, az nem több, mint egy rongyos vázlat. Abban az időben nem jöttek részek, azért, mert a sebeimet nyalogattam, akár egy szánalmas kiskirálylány. Viszont amikor újra elolvastam a kritikát, rájöttem, hogy igaza van a lánynak. Rengeteg könyvet kezdtem el olvasni, rengeteget jártam könyvtárba, és még annál is többet olvastam a történeteiteket, hogy újra talpra bírjak állni. És ha visszaolvasom a régebbi részeket, megvilágosodik számomra, hogy tényleg nagy különbség van a múlt és jelen között.
Régebben volt egy legjobb barátnőm. Fogalmam sincs, hogy miként ismerkedtünk meg, de epedtem a beszélgetéseink után, annyira a szívemhez nőtt. Volt egy rész, amire különösen büszke voltam, és elküldtem neki, hogy mondjon véleményt. Áradozott, hogy mennyire szereti, és mennyire lenyűgöztem. Büszke voltam magamra.
Körülbelül tizenhét percig.
A modulok között volt egy chat-részleg is. Miközben böngészgettem, észrevettem, hogy új megjegyzés érkezett. Boldog voltam, csak úgy repestem, egészen addig, ameddig el nem olvastam a lány hozzászólását, ami a kritikus bloggert védte.
"Egyetértek az előttem szólóval. A Para Siempre Amor egy szar blog!"
Ott összetörtem. Hogy miért? Mert addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy tényleg van olyan dolog, ami szíven ütheti az embert. A barátnőm vállán sírtam ki magam, én voltam a hibás, mert elrontottam mindent, nem vagyok elég jó, és nem akarom ezt tovább csinálni.
Ő mit válaszolt? "Ne foglalkozz vele. Biztos csak egy irigy szemétláda."
Később, miután kisírtam a lelkem, visszanéztem a blogomra. Rákattintottam a lány "Névtelen" nevű profiljára, ahol csupán egy e-mail cím fogadott. A gyűlölködő megjegyzést a legjobb barátnőm írta, álnéven. Alaposan megvezetett.
Sosem akartam befejezni a blogot. Persze rengetegszer írtam rá valakire, hogy segítsen, dobjon meg egy kis ihlettel, mert ez nekem így nem megy, de sosem vitt rá a lélek, hogy eleresszem a Stoessel családot. Csak írtam, írtam és írtam a vakvilágba. Eleinte csak magamért, aztán azokért, akik velem maradtak. Fogalmam sincs, hogy hány rész van még az évad végéig, de azt akartam, hogy ezt mindenképp megtudjátok:
Nem vagyok elszállva magamtól. Jó, persze, néha szeretném azt hinni, hogy én vagyok a nagy valaki, de sosem tiportam földbe másokat a saját akaratom miatt, és sosem köptem arcon saját magam, és ezután sem fogom.
Amit a blog elért, az tulajdonképpen nektek köszönhető. Ti iratkoztatok fel, ti hirdettetek, ti növeltétek a megtekintést, minden a TI érdemetek.
Fogalmam sincs, hogy mi lesz a PSA után, de az biztos, hogy nem akarok eltűnni. Itt fogok maradni veletek, közöttetek, mint a barátotok. Vagyis remélem, hogy barátként tekintetek rám, miután számomra ti mind a legjobbak vagytok.
Ha Jorge és Tini örök álomra hajtják a fejüket, én védőangyalként betakarom majd őket, és továbblibbenek. Büszke leszek magamra, rátok, és rájuk is. Hogy miért? Ismeritek azt az érzést, amikor próbálsz megalkotni egy karaktert? Megtervezed a szeme, a haja, a bőre színét és az arca vonásait, de egy valamivel nem számolsz. Attól, hogy te teremted meg őket, végül ők fognak formálni téged. Ha majd mész az utcán, és meglátsz valami olyat, amit leírtál, ők fognak az eszedbe jutni, mert ők váltották valóra az elképzelésedet.
Mintha szülő lennél.
Tini is nagyon sok ostobaságot követett el a történet alatt, de én, akár egy anyuka, terelgettem a sorsát, akár beleszólhattam-akár nem. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer vége lesz, de mindig tovább kell lépni.
Ezután az érzelmi kirohanás után, remélem továbbra is itt maradtok, és megpróbáltok megérteni engem. Nem tudom, mit hoz a jövő, de örömmel készülök fel rá, ha tudom, hogy ti is mellettem lesztek. Őszintén bevallom, már egy következő történet csírázik a fejemben, aminek nagyon sok köze lesz a PSA-hoz, de ez még egyelőre titok. :)
Remélem, nektek is van valami mondanivalótok a számomra, ugyanis a következő részre még várni kell egy keveset. Legalább most megláthatom, hogy hányan vannak mellettem, ha megpróbálom kiönteni a szívem. Egy, esetleg két ember fog kommentelni? A lényeg, hogy tudjátok: Én nagyon szeretlek benneteket.
Ne ítéld el a történetem, ha átléptél néhány fejezeten.
- Unknown
