 |
| Ez amúgy egy könyvborító. :) |
A kezembe nyilalló fájdalomtól úgy görnyedek össze, mintha gyomron vágtak volna. Pedig az igazság az, hogy én ütöttem. A szemem sarkából Ruggero felé pillantok, aki könnybe lábadt szemekkel kap az orrához, az ujjbegyein a vére csillog.
- A rohadt életbe! Mégis mi a szar ütött beléd?! - rivall rám rémülten.
- Dögölj meg! - iramodok felé ismét, mire értetlen grimasszal a fején átmászik a kanapén, öt méter távolságot teremtve kettőnk közé. Képtelen vagyok megnyugodni, úgy érzem, átvertek! A legjobb barátom, és a barátnőm, együtt? Mégis miféle elbaszott szappanopera ez? Bezzeg ha Ridley Scott rendezné az életemet, egy földönkívüli már régen kitépte volna ennek az olasz baromnak a szívét...
- Ha közelebb jössz, esküszöm, megütlek!
- Ha közelebb megyek, esküszöm, megöllek! - fújtatok dühösen, aztán megkerülve a dohányzóasztalt, a teli torokból üvöltő fiamhoz lépek, és az ölembe emelem őt. Átkozom magam azért, amiért ezt látnia kellett, de nem tehettem mást. A düh teljesen elvakított, és ha ő most nem lenne itt, életem legnagyobb hülyeségét követtem volna el. Olyan szorosan ölelem magamhoz a fiamat, hogy attól félek, a végén összeroppantom. A kezem remeg, az öklömön felrepedt sebből lassan csordogál a vér, és a fehér nadrágomra csöpög. Ruggero még mindig zihál, az orra máris megdagadt, a szeme alatt sötétlila folt húzódik.
- Eltörted az orromat, te idegbeteg pöcs!
Próbálok megnyugodni, uralkodni a dühömön, de képtelen vagyok rá. Újra sírok, a szemeimet marják a sós könnyek. Tudom, hogy nem férfihoz méltó módon viselkedek, de semmim nem maradt. Én eddig, mint hülye, naiv gyerek, azt gondoltam, hogy boldog lehetek a szerelmemmel... Arra senki sem készített fel, hogy a kártyaváram egy szempillantás alatt összedőlhet.
- Utállak! Tönkretettél mindent! - üvöltök rá, nem törődve a kicsivel, aki azonnal apró gombóccá kuporodik a karjaim között.
- Oké, jó, persze, eldugítottam a vécét, de ez kibaszottul nem ok arra, hogy beverd a képemet! Felzabáltam a sajttortát is, most akkor mi lesz, kiherélsz, vagy mi a fasz? - üvölt ő is.
- Mégis miről beszélsz, te retardált? - szorítom magamhoz a fiamat.
Az észjátszásával csak még jobban felidegesít, és ha nem lesz őszinte hozzám, pontosan öt percen belül, olyat teszek, amit nagyon hamar meg fogok bánni.
- Te miről beszélsz?!
- Átbasztál! Kihasználtatok minket! - felelem lendületesen, majd megragadom a hozzám legközelebb lévő tárgyat, és teljes erőmből felé hajítom. Azonnal kitér a dobásom elől, a hamutartó pedig dobhártyaszaggató csilingeléssel csattan a falnak, aztán törik apró, kristályszerű darabokra.
- Tessék? - pillant rám értetlenül.
- Chen mindent elmondott. El sem hiszem, hogy beengedtelek titeket az életembe... - bámulok magam elé megtörten. A szemeim előtt azonnal látom az elmúlt évek összes olyan pillanatát, amelybe a lelkem egy darabját áldoztam... Hihetetlen, hogy falra hányt borsó volt minden tett. Minden szó, minden csók, minden érintés. Mégis mit képzeltem? Annyi éven át óvtam a családomat, a szüleimet, az én ártatlan húgomat a rossz sajtó elől, erre saját magam rángattam be az ármányt életünkbe.
Az agyamat ilyen, és ehhez hasonló gondolatok lepték el. De most, már nem tombolok. Nem sírok. Nem akarok megölni senkit. Viszont egy dologban teljesen biztos vagyok: Undorodom magamtól. Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán pár perc, lehet egy óra, én viszont már nem tombolok. De a szívem apró darabokra tört.
Noah valamikor a nagy némaságban kimászott az ölemből, és kettesben hagyott minket, mintha megérezné, feszélyez bennünket a jelenléte.
Törökülésben ülök, a kezeim az ölemben, még mindig vérzek. De nem érdekel. A fejem sajog, szédülök, és minden porcikám reszket. Ezt elbasztuk. Elbasztam.
- Figyelj, haver... - szakítja meg a csendet a bongyor, a hangjából árad a rettegés.
- Hagyj - suttogom.
- Francisco, kérlek - lép közelebb. - Nyisd ki azt az átkozott szádat, és mondd el, hogy mi történt.
- Tényleg nem tudod?
- Megesküszöm a világmindenségre, hogy fogalmam sincs, mit tettem, vagy mit tettünk. Te komolyan azt gondolod, hogy átvernélek benneteket? Francisco, könyörgöm, kapj a fejedhez! - térdel le mellém. - Már hat éve ismerjük egymást. Nem gondolod, hogy ha bántani akartalak volna, már régen túl estünk volna rajta, hm? Néha annyira, de annyira... Hülye vagy. Volt időszak, amikor szerelmes voltam a húgodba, ezt te is tudod, mégis hogyan ártottam volna neki? Mi pedig testvérek vagyunk. - karolja át a vállam. - Vagyis, ameddig be nem törted a képem, addig azt gondoltam.
- Nem hiszek neked - súgom. - Mindent elveszítettem, érted? A családomat, a barátaimat, mindent! Feláldoztam mindent egy pillanatnyi boldogságért. Hogy megbántam-e? Nem! Vagyis eddig ezt gondoltam... De most? Nem bízom benned. Sajnálom, de annyira...
- Mégis mit mondott neked az a mocskos dög, ami miatt így elástál?
- Azt mondta, hogy Sarah valójában nem szeretett engem - mosolyodok el keserűen. Már nem fájnak ezek a szavak, sőt. Hirtelen én is elhiszem azt, amit mondok. - Azt mondta, hogy csupán egy terv része voltam. Ő valójában téged szeretett, és a hátam mögött kavartatok. Sarah egyszerűen csak ki akarta próbálni, hogy milyen egy "magamfajtával kufircolni", aztán lelépett volna azzal a sok infóval, amit megtudott rólunk. Chen azt mondta, hogy sosem érdekeltem Sarah-t. Én pedig... Elhiszem ezt neki. - Ruggero felháborodva készül megszólalni, de azonnal belé fojtom a szót. - Azt mondta Chen, hogy Sarah veled jött el Olaszországból, és ameddig én Tini koncertjein voltam, ti ketten... Szóval... El sem hiszem, hogy megtettétek ezt velem.
- Francisco! - fordítja maga felé az arcom. - Ez hazugság. Minden egyes szóból csöpög a hazugság. Hát nem emlékszel? Azért szakítottál vele, mert beleszerettél a gyermeked anyjába. Te nem voltál boldog Chen mellett. Mégis hogy magyarázhatja be neked, hogy mégis? Bántotta azokat, akiket szeretsz. Sarah-t, Tinit, mindenkit, aki egy csöppet is fontos volt neked. Sosem volt olyan, hogy Sarah nélkül mentél volna el bárhová is. Annyit voltatok együtt, hogy még gondolatban sem tudtam volna megdu...
- Nem akarok erről beszélni - fojtottam belé a szót. Egyszerűen hallani sem akarom. - Nem érdekel a múltam, nem érdekel semmi. Azt akarom, hogy most azonnal eltakarodj a házamból, és soha többé ne gyere vissza.
Szükségem van egy kis időre.
- A falnak beszélek... - morogja idegesen, és feláll mellőlem. Az orra még mindig véres, duzzadt és lila. - Ha azt akarod, akkor elmegyek.
Képtelen voltam leplezni a meglepettségemet, és a döbbenet még akkor sem akart alábbhagyni, amikor megállt az ajtó előtt, és kezét a kilincsre helyezte.
- Keresek egy kibaszott kórházat. És csak, hogy tudd... - fordul felém újból. - Sarah tényleg nem szeretett téged. Mert emlékezz vissza, Francisco... Tini hozott össze benneteket. Ő azért ment el hozzátok, hogy a munkáját végezze, hogy pénzt kapjon, és ne haljon éhen egy új városban. Te voltál az, aki kezdeményezett, nem pedig ő. Hát nem emlékszel? Aznap éjjel Tini velem volt. Tisztán emlékszem. Abban az idióta neonbárban voltunk, és ti jöttetek érte. Akkor csókoltad meg először. Szóval nem tudom, hogy mit vágott a fejedhez az a szuka, de te vagy a legnagyobb balfasz a világon, ha hiszel neki. - sóhajtja, aztán kilép az ajtón, de búcsúzóul még megjegyzi: Gyereket szült neked. És az a gyerek rohadtul nem az enyém. Ha maradt még egy kis eszed, akkor szerintem ez választ ad minden kérdésedre a bizonytalanságoddal kapcsolatban. És ha nem... Akkor pár óra múlva visszajövök a gyerekért, és elviszem az anyjához. Addig dönts. Visszamész a szupermodell barátnődhöz, aki úgyis olyan kibaszottul őszinte... Vagy összeszeded a golyóidat, és hiszel végre abban az átkozott nőben, aki az életét is odaadná azért, hogy te biztonságban legyél.
Sarah
Furcsa érzés kerített a hatalmába.
Az óriási telek, és számtalan munkás láttán egy másodperc erejéig máshogy tekintettem Jorge-ra. Eddig abban reménykedtem, hogy maradt valami abból, aki azelőtt volt, mielőtt elveszítettük őt. De ahogy most alaposabban végigmérem... Még mindig látom az örök szikrát a szemében, ez már mégsem olyan, mint azelőtt.
Férfivá érett.
Beletelt egy kis időbe, ameddig megtalálta magát, de életemben először úgy érzem, nála jobb embert nem is képzelhetnék el Tini mellé.
Ahogy zöld szemeivel végigpásztázza a birtokot, merengő tekintettel megnyalva ajkait, fogalma sincs arról, hogy mit művel a női alkalmazottakkal. Jorge Blanco nehéz fegyverekkel játszik, és ami még tökéletesebbé teszi, az az, hogy fogalma sincs, mit művel.
- Blanco úr... - lép mellénk egy sötétszőke hajú, apró termetű lány, bézsszínű egyenruhában. Alaposan végigmérem törékeny alkatát, és akaratlanul is elmosolyodom. Ez a lány egy apró moszat ebben az óriási óceánban, szendesége miatt kizárt, hogy központi munkát foglaljon el itt.
Jorge is a lány felé fordul, barátságos mosollyal az ajkain, érdeklődő tekintettel.
- Igen?
A lánynak kell egy pillanat, ameddig összeszedi magát.
- Az úr látni szeretné. Azt üzeni, hogy megérkezett a szabó, hogy méretre szabja az öltönyét.
- Máris? - nyög fel keservesen, mire ismét felnevetek. A körülöttünk állóak mind furcsán pillantanak rám, de nem érdekel. Jorge is elmosolyodik, aztán fáradtan végigszánt mogyoróbarna tincsein. - Mondd meg neki, hogy azonnal indulok, rendben?
- Máris, uram.
- Marie! - szól a lány után, aki eddigre már fél lábban már a házban van. - Köszönöm szépen, hogy szóltál.
Marie arca egy árnyalattal vörösebbé válik, de nem mond semmit. Beharapja ajkait, aztán becsukja maga mögött az ajtót, és eltűnik a szobalányok végtelen tömegében.
Jorge bűnbánó tekintettel felém fordul, az arcáról mindent leolvasok.
- Nem megyek sehová - nyugtatom meg. - Itt fogok állni, és várni, hogy visszagyere.
- Köszönöm - mosolyodik el hálásan. Átpillant a vállam felett, int a kertésznek, aztán a vállára terít egy hófehér törülközőt, és megindul a ház felé, a nyomában egy csapat bézsegyenruhás nővel. Úgy követik őt, akár a medvebocs az édesanyját.
Keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, és a kertészre pillantok. Darwin tekintete azonnal találkozik az enyémmel. Úgy bámul rám, mintha meg akarná fejteni mindazt, ami a fejemben kavarog.
- A hölgyek mindig így követik? - kérdezem tőle. - Ez a munkájuk, vagy mi?
- Nem - válaszolja illedelmesen, pedig látom az arcán, hogy nem szívesen társalog velem. - Ezekkel a nőkkel sosem bántak kedvesen. Amióta itt dolgoznak, szinte nincsen magánéletük, és nem tisztelik őket. Olyanok, mintha cselédek lennének, pedig nem azok. Amióta Jorge itt van, a hölgyek egyenesebb háttal járnak, szélesebben mosolyognak és szorgosabban vállalják a ház körüli tennivalókat. Mert ő az egyetlen, aki még emberként bánik velük.
- Ez meg mit jelent?
- Azt, hogy amióta itt van, a nők úgy érzik, hogy ők is emberek. Mert ő emberszámba veszi őket. Mi, a kerti munkások, nem igazán beszélgethetünk velük, és ők sem állhatnak szóba velünk. Ez ilyen illemszabály. Az úr rá sem néz a szobalányokra, arc nélkül osztogatja a parancsokat. Gwyneth kisasszony szava nem számít túl sokat az édesapjáéval szemben, de ő az egyetlen, aki itt tart bennünket. Amikor fiatalabb volt, minden nap kijárt a kertbe, segített a kertészeknek, aztán bement a házba, hogy ebédet főzzön a birtok dolgozóinak. De amikor a nagyasszony meghalt, ezek a szokások, mintha tilossá, fájdalmassá váltak volna. Gwyneth az ablakon sem mer kinézni, legtöbbször nem is ebédel velünk.
- Nem tudtam, hogy itt ilyen a helyzet. Ne haragudj, Darwin.
-Hogy is tudhattad volna, nem? - mosolyog rám szomorúan. - Jorge maradt az utolsó, akit még nem törtek be.
- Hidd el nekem, hogy nem fogják. Ő egy nagyon erős ember, én már csak tudom, hiszen nagyon régóta ismerem már.
- Igen, tudom, hogy régóta ismered - pillant rám. - És azt is tudom, hogy te azok közül jöttél, akik miatt összetört. Ezért nem értem... Miért jöttél most ide? Mégis mit akarsz?
- Tehát ez a bajod... - hajtom le a fejem.
- Jól érzi magát itt. De te vissza szeretnéd vinni őt Argentínába.
- Darwin, meg kell értened, ott a helye.
- Ez ostobaság! - csattan föl élesen. A gyors lendülettől összerezzenek, de megdöbbenve látom, hogy ő nem. A kertben tevékenykedő férfiak, mind felénk kapják a tekintetüket, a nők kezében megáll a frissen mosott, teregetni való ruha. - Menyasszonya van. Új barátai. Épülő karrierje, és a családja is a városban él. Mégis mit akarsz? Ő most itt boldog, Sarah.
Rémes gombócot érzek a torkomban. Ezek az emberek ugyanazt érzik, amit mi. Megszerettek egy embert, akihez ragaszkodnak, és nem engedik, hogy elmenjen.
- A barátnője Argentínában van. A régi barátaival, és régi karrierjével együtt.
- Ugye te is hallod, hogy ez átkozottul rosszul hangzik? És mégis miféle barátnőről beszélsz? Hiszen pontosan tudod, hogy mindannyian az esküvőre készülünk. És tudtommal, te is ezért vagy itt.
- Túlságosan bonyolult ez ahhoz, hogy megértsd! - förmedek rá.
- Akkor avass be mindannyiunkat, hogy mégis ki vagy te? - lép közelebb hozzám. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem a bőréből áradó hőséget, a bensőjében dúló harc hangját.
- Egy kétségbeesett barát! - szakad fel belőlem. - Akár hiszitek, akár nem, nem egy pénzes seggfej vagyok, valahonnan a Riói pálmafák árnyékából! Amióta beléptem, úgy nézel rám, mint aki mindjárt felnyársal, de fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt! - bökök az apró termetű kertész izzadt mellkasára. Ha az állat Sarah kell, hát megkapják. - Itt minden olyan átkozottul tökéletes! Te, kertész, tudod milyen remek sorsod van neked? Lehet, hogy a főnököd egy szemét, és egész álló nap itt szívsz a hőségben, de neked megéri! Mert egy hónapban annyi pénzt dugnak a segged alá, amennyit én még életemben nem láttam! - üvöltöm. - Mindannyiótoknak ott ül az a sznob kifejezés az arcán! Ítélkeztek, áskálódtok, aztán meg sajnáltatjátok magatokat! Csodálkozol, hogy senki nem vesz emberszámba? Könyörgöm, pont ugyanígy viselkedsz velem! Amióta beléptem ide, érzem a hátamat átfúró tekinteteken, hogy forognak a fogaskerekek azzal kapcsolatban, hogy mégis ki a franc vagyok! Gondolom ezer kis összeesküvés elmélet lezajlott már a fejedben... Azért jöttem, hogy rátok gyújtsam a házat, hogy eltegyem láb alól az úrnőtöket, esetleg zsákba gyömöszöljem az uratokat. - nevetek fel erőltetetten. Egy pillanatnyi szünetet tartok, körbepillantok, és látva a megbánó pillantásokat, még jobban elborulok. Tehát tényleg ez járt a fejükben. - Kapjatok már a fejetekhez! Olaszországból származom, újságíró vagyok, és nem vagyok a maffia tagja sem! Azért jöttem, hogy támogassam azt az embert, akit ti talán nem is ismertek! Fogalmatok sincs arról, hogy ki ő, de büszkék vagytok arra, hogy emberszámba vesz benneteket... Mert Jorge nem olyan sznob állat, mint amilyenek ti vagytok! Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy kik voltak velem emberségesek azóta, hogy átléptem azt a szájba-rágott küszöböt! És el kell, hogy szomorítsalak, ó, te kerti törpék gyöngye, nem tartozol az emberséges kategóriába! - szűröm a fogaim közt.
Vörösen égő arccal lököm el magamtól a férfit, akinek az arcán most mérhetetlen meglepettség és fájdalom ül. A kertészek és szobalányok egy szót sem szólnak. Tudom, hogy igazam van, és azt is, hogy eljutott hozzájuk az, amit ezzel mondani akartam. A szívem vadul kalapál, a lélegzetem eszeveszettül gyors, úgy zihálok, mint aki egy lendülettel futotta le a maratont.
- Fogalmad sincs, milyen életünk volt azelőtt, hogy idejöttünk volna. - csupán ennyit bír kinyögni.
Érzem, hogy a fájdalom és undor kúszik felfelé a gerincemen, de nem próbálom palástolni az arcomra egyértelműen kiülő szánalmat.
- Fogalmad sincs, milyen életem van azóta, mióta ezen a kibaszott bolygón vagyok. - sziszegem az arcába, és egy egyszerű mozdulattal felrántom az ingem ujját, pontosan úgy, hogy tiszta rálátása nyíljon a karomon éktelenkedő fekete foltokra, amiken keresztül a gyógyszereket adagolták nekem a kórházban.
A tekintete azonnal elhomályosul. Teli találat. A tekintetében sajnálat, megbánás és szánalom tükröződik. Pontosan az a három dolog, amit rühellek, ha az irányomban éreznek. Nem kell sajnálni engem, nem kell semmit megbánni a kimondott szavaidat, nem kell szánakozni a sorsom felett... Csak annyit akarok, hogy egyszer és mindenkorra, mindenki békén hagyjon végre.
Anélkül, hogy akár egy pillantást is intéznék mások felé, megigazítom az ingemet, a vállamra kapom a táskámat, és elindulok a kijárat felé. Hallom, ahogy rémülten összesúgnak a hátam mögött. Vannak, akik miattam, és vannak, akik Jorge Blanco haragja miatt nem akarják, hogy távozzak. De már nem érdekel.
Sarah Muller megérkezett, jó (rossz) szokásához híven bemutatkozott, és most, hogy minden süllyedni látszik, kezdetét veheti a szívzűr-terv.
Sziasztok! Tudom, hogy sosem írtam (vagy már nagyon régen) egy rész aljára, de szeretném, ha tudnátok, hogy ez lesz az utolsó erőszakosabb-rész, ha van olyan, akinek esetleg kevésbé tetszik. Egyszerűen nem tudtam, hogyan adhatnám ki magamból azt a rengeteg feszültséget, ami belém szorult. Holnap lesz egy hete, hogy elveszítettem a nagymamámat, aki olyan volt nekem, mint egy igaz barát, és az első személy a családomból, akinek el kellett mennie.
Viszont Ruggero és Francisco kapcsolata felhőtlen lesz a jövőben, a barátságuk nem fog tönkremenni. :)
Férfivá érett.
Beletelt egy kis időbe, ameddig megtalálta magát, de életemben először úgy érzem, nála jobb embert nem is képzelhetnék el Tini mellé.
Ahogy zöld szemeivel végigpásztázza a birtokot, merengő tekintettel megnyalva ajkait, fogalma sincs arról, hogy mit művel a női alkalmazottakkal. Jorge Blanco nehéz fegyverekkel játszik, és ami még tökéletesebbé teszi, az az, hogy fogalma sincs, mit művel.
- Blanco úr... - lép mellénk egy sötétszőke hajú, apró termetű lány, bézsszínű egyenruhában. Alaposan végigmérem törékeny alkatát, és akaratlanul is elmosolyodom. Ez a lány egy apró moszat ebben az óriási óceánban, szendesége miatt kizárt, hogy központi munkát foglaljon el itt.
Jorge is a lány felé fordul, barátságos mosollyal az ajkain, érdeklődő tekintettel.
- Igen?
A lánynak kell egy pillanat, ameddig összeszedi magát.
- Az úr látni szeretné. Azt üzeni, hogy megérkezett a szabó, hogy méretre szabja az öltönyét.
- Máris? - nyög fel keservesen, mire ismét felnevetek. A körülöttünk állóak mind furcsán pillantanak rám, de nem érdekel. Jorge is elmosolyodik, aztán fáradtan végigszánt mogyoróbarna tincsein. - Mondd meg neki, hogy azonnal indulok, rendben?
- Máris, uram.
- Marie! - szól a lány után, aki eddigre már fél lábban már a házban van. - Köszönöm szépen, hogy szóltál.
Marie arca egy árnyalattal vörösebbé válik, de nem mond semmit. Beharapja ajkait, aztán becsukja maga mögött az ajtót, és eltűnik a szobalányok végtelen tömegében.
Jorge bűnbánó tekintettel felém fordul, az arcáról mindent leolvasok.
- Nem megyek sehová - nyugtatom meg. - Itt fogok állni, és várni, hogy visszagyere.
- Köszönöm - mosolyodik el hálásan. Átpillant a vállam felett, int a kertésznek, aztán a vállára terít egy hófehér törülközőt, és megindul a ház felé, a nyomában egy csapat bézsegyenruhás nővel. Úgy követik őt, akár a medvebocs az édesanyját.
Keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, és a kertészre pillantok. Darwin tekintete azonnal találkozik az enyémmel. Úgy bámul rám, mintha meg akarná fejteni mindazt, ami a fejemben kavarog.
- A hölgyek mindig így követik? - kérdezem tőle. - Ez a munkájuk, vagy mi?
- Nem - válaszolja illedelmesen, pedig látom az arcán, hogy nem szívesen társalog velem. - Ezekkel a nőkkel sosem bántak kedvesen. Amióta itt dolgoznak, szinte nincsen magánéletük, és nem tisztelik őket. Olyanok, mintha cselédek lennének, pedig nem azok. Amióta Jorge itt van, a hölgyek egyenesebb háttal járnak, szélesebben mosolyognak és szorgosabban vállalják a ház körüli tennivalókat. Mert ő az egyetlen, aki még emberként bánik velük.
- Ez meg mit jelent?
- Azt, hogy amióta itt van, a nők úgy érzik, hogy ők is emberek. Mert ő emberszámba veszi őket. Mi, a kerti munkások, nem igazán beszélgethetünk velük, és ők sem állhatnak szóba velünk. Ez ilyen illemszabály. Az úr rá sem néz a szobalányokra, arc nélkül osztogatja a parancsokat. Gwyneth kisasszony szava nem számít túl sokat az édesapjáéval szemben, de ő az egyetlen, aki itt tart bennünket. Amikor fiatalabb volt, minden nap kijárt a kertbe, segített a kertészeknek, aztán bement a házba, hogy ebédet főzzön a birtok dolgozóinak. De amikor a nagyasszony meghalt, ezek a szokások, mintha tilossá, fájdalmassá váltak volna. Gwyneth az ablakon sem mer kinézni, legtöbbször nem is ebédel velünk.
- Nem tudtam, hogy itt ilyen a helyzet. Ne haragudj, Darwin.
-Hogy is tudhattad volna, nem? - mosolyog rám szomorúan. - Jorge maradt az utolsó, akit még nem törtek be.
- Hidd el nekem, hogy nem fogják. Ő egy nagyon erős ember, én már csak tudom, hiszen nagyon régóta ismerem már.
- Igen, tudom, hogy régóta ismered - pillant rám. - És azt is tudom, hogy te azok közül jöttél, akik miatt összetört. Ezért nem értem... Miért jöttél most ide? Mégis mit akarsz?
- Tehát ez a bajod... - hajtom le a fejem.
- Jól érzi magát itt. De te vissza szeretnéd vinni őt Argentínába.
- Darwin, meg kell értened, ott a helye.
- Ez ostobaság! - csattan föl élesen. A gyors lendülettől összerezzenek, de megdöbbenve látom, hogy ő nem. A kertben tevékenykedő férfiak, mind felénk kapják a tekintetüket, a nők kezében megáll a frissen mosott, teregetni való ruha. - Menyasszonya van. Új barátai. Épülő karrierje, és a családja is a városban él. Mégis mit akarsz? Ő most itt boldog, Sarah.
Rémes gombócot érzek a torkomban. Ezek az emberek ugyanazt érzik, amit mi. Megszerettek egy embert, akihez ragaszkodnak, és nem engedik, hogy elmenjen.
- A barátnője Argentínában van. A régi barátaival, és régi karrierjével együtt.
- Ugye te is hallod, hogy ez átkozottul rosszul hangzik? És mégis miféle barátnőről beszélsz? Hiszen pontosan tudod, hogy mindannyian az esküvőre készülünk. És tudtommal, te is ezért vagy itt.
- Túlságosan bonyolult ez ahhoz, hogy megértsd! - förmedek rá.
- Akkor avass be mindannyiunkat, hogy mégis ki vagy te? - lép közelebb hozzám. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem a bőréből áradó hőséget, a bensőjében dúló harc hangját.
- Egy kétségbeesett barát! - szakad fel belőlem. - Akár hiszitek, akár nem, nem egy pénzes seggfej vagyok, valahonnan a Riói pálmafák árnyékából! Amióta beléptem, úgy nézel rám, mint aki mindjárt felnyársal, de fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt! - bökök az apró termetű kertész izzadt mellkasára. Ha az állat Sarah kell, hát megkapják. - Itt minden olyan átkozottul tökéletes! Te, kertész, tudod milyen remek sorsod van neked? Lehet, hogy a főnököd egy szemét, és egész álló nap itt szívsz a hőségben, de neked megéri! Mert egy hónapban annyi pénzt dugnak a segged alá, amennyit én még életemben nem láttam! - üvöltöm. - Mindannyiótoknak ott ül az a sznob kifejezés az arcán! Ítélkeztek, áskálódtok, aztán meg sajnáltatjátok magatokat! Csodálkozol, hogy senki nem vesz emberszámba? Könyörgöm, pont ugyanígy viselkedsz velem! Amióta beléptem ide, érzem a hátamat átfúró tekinteteken, hogy forognak a fogaskerekek azzal kapcsolatban, hogy mégis ki a franc vagyok! Gondolom ezer kis összeesküvés elmélet lezajlott már a fejedben... Azért jöttem, hogy rátok gyújtsam a házat, hogy eltegyem láb alól az úrnőtöket, esetleg zsákba gyömöszöljem az uratokat. - nevetek fel erőltetetten. Egy pillanatnyi szünetet tartok, körbepillantok, és látva a megbánó pillantásokat, még jobban elborulok. Tehát tényleg ez járt a fejükben. - Kapjatok már a fejetekhez! Olaszországból származom, újságíró vagyok, és nem vagyok a maffia tagja sem! Azért jöttem, hogy támogassam azt az embert, akit ti talán nem is ismertek! Fogalmatok sincs arról, hogy ki ő, de büszkék vagytok arra, hogy emberszámba vesz benneteket... Mert Jorge nem olyan sznob állat, mint amilyenek ti vagytok! Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy kik voltak velem emberségesek azóta, hogy átléptem azt a szájba-rágott küszöböt! És el kell, hogy szomorítsalak, ó, te kerti törpék gyöngye, nem tartozol az emberséges kategóriába! - szűröm a fogaim közt.
Vörösen égő arccal lököm el magamtól a férfit, akinek az arcán most mérhetetlen meglepettség és fájdalom ül. A kertészek és szobalányok egy szót sem szólnak. Tudom, hogy igazam van, és azt is, hogy eljutott hozzájuk az, amit ezzel mondani akartam. A szívem vadul kalapál, a lélegzetem eszeveszettül gyors, úgy zihálok, mint aki egy lendülettel futotta le a maratont.
- Fogalmad sincs, milyen életünk volt azelőtt, hogy idejöttünk volna. - csupán ennyit bír kinyögni.
Érzem, hogy a fájdalom és undor kúszik felfelé a gerincemen, de nem próbálom palástolni az arcomra egyértelműen kiülő szánalmat.
- Fogalmad sincs, milyen életem van azóta, mióta ezen a kibaszott bolygón vagyok. - sziszegem az arcába, és egy egyszerű mozdulattal felrántom az ingem ujját, pontosan úgy, hogy tiszta rálátása nyíljon a karomon éktelenkedő fekete foltokra, amiken keresztül a gyógyszereket adagolták nekem a kórházban.
A tekintete azonnal elhomályosul. Teli találat. A tekintetében sajnálat, megbánás és szánalom tükröződik. Pontosan az a három dolog, amit rühellek, ha az irányomban éreznek. Nem kell sajnálni engem, nem kell semmit megbánni a kimondott szavaidat, nem kell szánakozni a sorsom felett... Csak annyit akarok, hogy egyszer és mindenkorra, mindenki békén hagyjon végre.
Anélkül, hogy akár egy pillantást is intéznék mások felé, megigazítom az ingemet, a vállamra kapom a táskámat, és elindulok a kijárat felé. Hallom, ahogy rémülten összesúgnak a hátam mögött. Vannak, akik miattam, és vannak, akik Jorge Blanco haragja miatt nem akarják, hogy távozzak. De már nem érdekel.
Sarah Muller megérkezett, jó (rossz) szokásához híven bemutatkozott, és most, hogy minden süllyedni látszik, kezdetét veheti a szívzűr-terv.
Sziasztok! Tudom, hogy sosem írtam (vagy már nagyon régen) egy rész aljára, de szeretném, ha tudnátok, hogy ez lesz az utolsó erőszakosabb-rész, ha van olyan, akinek esetleg kevésbé tetszik. Egyszerűen nem tudtam, hogyan adhatnám ki magamból azt a rengeteg feszültséget, ami belém szorult. Holnap lesz egy hete, hogy elveszítettem a nagymamámat, aki olyan volt nekem, mint egy igaz barát, és az első személy a családomból, akinek el kellett mennie.
Viszont Ruggero és Francisco kapcsolata felhőtlen lesz a jövőben, a barátságuk nem fog tönkremenni. :)
