Sección 49 - Miért mindig én? (Franah - Rövidített)

Az alacsony, kreol bőrű lány szemeiből potyognak a könnyek, az arcán mégis halvány mosoly terül szét. Ahogy rám emeli átható, mélyzöld tekintetét, sikerül megnyugodnom, ugyanis a szeme alatti lila foltot nem én okoztam, csupán az elsírt szemfesték. 

- Ahogy elnézem, te jobban megijedtél, mint én. Mintha szellemet láttál volna. Remélem azért elájulni nem fogsz. - szipog, és sötét pulóverével letörli a könnyeit, még jobban elmosva ezzel a festéket. 

Képtelen vagyok szóhoz jutni. De örülök, hogy ő nem emlékszik rám. 

Három éve, amikor Sarah belépett az életembe, választanom kellett. Biztosan mondd valamit Chen neve. Ő volt az a lány, akivel anyám mindenáron össze akart boronálni, és aki kiköpött hasonmása az én szerelmemnek. A hátamon feláll a szőr, hogy a bőre színén kívül, még mindig kiköpött Sarah. 

Megköszörülöm a torkom, és hátrébb lépek. 

- Eléggé megijedtem. - mosolygok rá. - De annak örülök, hogy nem tettem kárt benned. 

- Most, vagy a múltban? - pillant fel rám a kapucnija alól, és halkan felkuncog. 

- Tehát emlékszel rám. - sóhajtom.
A picsába. Miért nem tud a "vérszegény szurikáta" testem eltűnni az ismerős arcok elől? Túl nagy kérés lenne, ha nem is tudom... Taylor Swift rohanna el előttem? Esetleg Jennifer Lopez? Amint visszamegyek a lakosztályba, megemlítem Ruggero-nak Demi Lovato-t, hátha holnap reggel ellibben előttem valami szexi fehérneműben... 

- A mosolyod elárult. Egy kontinensen sincs ilyen mosolyú srác, mint te, Stoessel. 

- Köszönöm... Azt hiszem. - vonok vállat. - Elég régen láttalak, Chen. Sokat változtál. Igaz, még mindig a régi vagy, de azért... Változtál is... - makogok esetlenül. 

A lány lerántja a fejéről a kapucniját, ami alól kihullanak mogyoróbarna, göndör tincsei. Lábujjhegyre áll, majd felém hajol, és kivesz egy apró, zöld falevelet a hajamból, majd elpöccinti azt. Rohadt kellemetlen helyzet. 

- Jézusom, látnád az arcodat. 

- Már bocs, de egyesek szerint rohadt jóképű vagyok, oké? - bukik ki belőlem. Chen szemöldöke az egekig szalad. Szép munka, Stoessel. Ha Sarah nem lenne ízlésficamos, a mai napig a jobb kezed lenne a legjobb barátod. Baszki. 

- Akkor most úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. - nevet rám dülledt szemekkel. - Te pedig meghívhatsz egy kávéra, akár te okoztad a sérülésemet, akár nem. Megegyeztünk? 
Nem.

- Ezer örömmel. 
Fatökű.

- Elevenítsük fel a régi emlékeket. - kacsint rám egy csábos mosoly kíséretében. 
A homlokomra van írva, hogy "életképtelen tarisznyarák"? 
- Ezer örömmel. - ismétlem bárgyún. 
Elírták az anyakönyvemet. A családi nevem "III. Fatökű Féreg". Csak a pápának nem tetszett.
Igyekeztem elhessegetni a zavaró gondolatokat, és nem gondolni a lány fűszeres illatára, a bőre színére, és az átható tekintetére. Bűntudat marja végig a bensőmet azért, amit vele tettem, és amit most a barátnőmmel készülök elkövetni. Miért nem vagyok képes egyszerűen elköszönni, és elkerülni a bajt? Pedig Chen egyáltalán nem játszott fontos szerepet az életemben. Mármint, kedveltem, mint embert, és vonzónak találtam, mint nőt, de az a kis plusz, ami a szerelemhez kellett, nem volt meg benne. Nem éreztem semmit, amikor ránéztem, és nem dobogtatta meg a szívemet az érintéseivel. Ellentétben Sarah-val, akinek már a puszta gondolatától is elborult az agyam, akármit is csináltam éppen. 
- Minden rendben? - pillant fel rám, és ujjait óvatosan az enyémek köré kulcsolja. 
- Ami azt illeti... - óvatosan elhúzom a kezem. - Tudod, nem vagyok egyedül. 
Hirtelen, mintha a levegő is megfagyna körülöttünk. A lány ajkán ülő mosoly egy pillanatra lehervad, majd azonnal visszavarázsolja az áthatolhatatlanság álarcát. -
- Gondolhattam volna, hogy a barátaiddal vagy itt. - morogja maga elé. 
Kínos mosollyal megcsóválom a fejem. 
- Családdal? 
Nem talált.
- Munkatársakkal? 
Kérlek, Chen. 
- Turistákkal? 
Fejezd be. 
- Apácákkal...? - kapaszkodik meg az utolsó szalmaszálban, sajnos reménytelenül. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. 
- A barátnőmmel vagyok itt. - nyögöm ki. 
- Neked van...? - morogja maga elé, majd hitetlenül rám pillant. - Az a Muller lány? 
Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, és bólintok egyet. Ez egyértelmű. Nem is tudnám elképzelni az életemet mással... 
- Igen, Sarah. 
- De hiszen nem úgy volt, hogy nem lehettek együtt? - bukik ki belőle. - Te mindig szót fogadtál a szüleidnek, azt a lányt pedig egyértelműen nem szerették. Hány éve lehettek együtt? Három? Ezt el sem hiszem. Azt hittem, hogy csak egy nyári kaland lesz az egész. El sem hiszem, hogy én ebben reménykedtem... - morogja maga elé kétségbeesetten. 
Felvont szemöldökkel karolom át a vállát, de ellök magától. 
- Chen, minden oké? - kérdezem. 
- De hiszen még csak nem is érdekelted. - folytatja, mintha meg sem hallott volna. - Most alaposan megleptél, Stoessel. Egyértelműen azt mondta, hogy semmi komolyat nem akar tőled, csupán meg akarja tapasztalni, hogy milyen egy magadfajtával kufircolni... Basszus, Francisco, én azt hittem visszajössz! Ő nem érdemelt meg téged akkor, de én hűségesen vártam rád! Amikor az anyád felajánlotta, hogy kéne neked egy barátnő, azt hittem, te is akarni fogod. Azt hittem, én leszek a tökéletes pár hozzád, és aztán kiderült, hogy mégsem vagyok elég jó. Jött egy jöttment Olasz fruska, és lecsapott téged a kezemről, pedig én őrülten szerettelek. Hogy tudtad megbocsátani neki, hogy hazudott neked? És azt, hogy megcsalt? Basszus, el sem hiszem, hogy még ezek után is hagytad, hogy veled legyen. - hadarja veszettül, nekem pedig akaratlanul is elpattan az agyam. 
- Mi a fenét hadoválsz itt össze? - rivallok rá. - Chen, nem szerettük egymást! Folyton ki akartál rángatni a nyilvánosság elé, mindenféle flancos divatbemutatóra, hogy az egész ország szeme láttára dörgölőzhess hozzám! Ugye nem kell emlékeztetnem téged arra, hogy azok a riporterek és újságírók megkeserítették az életemet? És mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy így beszélhess a barátnőmről? Sarah az első pillanattól kezdve szeretett engem! Mindig őszinte volt hozzám, és biztos vagyok benne, hogy valami nagyon rossz dologban sántikálsz. Mégis miféle hazugságról és megcsalásról beszélt? Én nyitottam őfelé, és az első éjszaka után mindenhová együtt mentünk. Akkor mégis miről magyarázol? - sziszegem a fogaim közt, és érzem, hogy csupán egy másodperc, és ideg összeroppanást kapok. 
Chen rezzenéstelen arccal tűrte, ahogy kiabálok vele, de a mondandóm végére olyan mérhetetlen gúny, undor és káröröm vegyült szét azokban a csillogó szemeiben, hogy nem is értem, mi fogott meg bennük alig tíz perccel ezelőtt. 
- A kis barátnőd nem egyedül jött el Olaszországból. És ha nem hiszel nekem, nyugodtan kérdezd meg azt a bongyor hajú Olasz barátodat, akivel szenvedélyesen falták egymást, ameddig te a húgod koncertjén csápoltál. - sziszegi az arcomba. - És ha őszintén a szemedbe mondja, hogy félreértettem a helyzetet, akkor odaállok elé, és bocsánatot kérek tőle. De addig is, Stoessel... - lép felém, de még mielőtt elhátrálhatnék, egy leheletnyi csókot nyom a számra. - Nem várok örökké. 

Néma pillanatokig bámulok a semmibe, a szavai visszhangzanak az üres bensőmben. Az ajkait érzem a sajátomon. Ez lehetetlen. 
Időm sincs átgondolni, hogy mit cselekszem, a lábaim akaratlanul visznek a lift felé. Az ujjaim nem engedelmeskednek nekem, megnyomják az emelet gombját, és a következő pillanatban már az ajtó előtt állok. A fejemet az ajtónak döntöm, és lassan számolni kezdek. 
Ne higgy neki. 
Hazudik, hiszen ismered, sosem szeretett. 
Ha most bemész, mindent elrontasz.
Gondolkozz tiszta fejjel, ne légy ostoba.
De a szép szavak nem segítenek. Idegesen lenyomom a kilincset, és belépek a lakosztályba. Ruggero a tévé előtt ül, Noah nincs sehol. Másodpercek alatt átszelem a közöttünk lévő hat métert, és azonnal előtte termek. 
- Vissza is jöttél, haver? - mosolyog rám. 
- Takarodj a lakásomból. - szűröm a fogaim közt, a következő pillanatban pedig az öklöm az orrán csattan. 
Fájdalom nyilall a csuklómba, majd a következő pillanatban a világ elsötétül. A könnyeimtől semmit sem látok, csupán a vért, ami nem Ruggero orrából, hanem a kezemről pereg. 

Sarah 

A kreol bőrű fiú értetlenül bámul rám, amit meg is értek, hiszen még nem ismer, de a mellette álló régi jó barátom mégis úgy bámul rám, mintha szellemet látna. Máskor egyetlen alkalmat sem hagynék ki, hogy ilyen őszinte értetlenséget lássak Jorge Blanco arcán, a mai most mégis egy roppant kellemetlen pillanat, tekintettel arra, hogy itt én vagyok az egyetlen idegen. 
- Na mi van Blanco, már paranoiás is vagy? - mosolygok rá bárgyún, és megragadom a karját, hogy bebizonyítsam neki, nem képzelődik. Az érintésemtől mintha áramütés érné, olyan hirtelen tántorodik hátra, hogy meglöki az alacsony kertészt, aki sikeresen el is terül a pázsiton. 
- Darwin! - riad meg, és a következő pillanatban már a fiú mellett térdel, aki pár másodperc múlva kényelmetlenül felül, és leporolja az így is piszkos ruháját, majd szalmakalapját. - Jól vagy? Az kéne még, hogy összetörd magad, haver. Akkor kivel golfoznék, hm? - paskolja meg a fiú hátát, majd egy egyszerű mozdulattal felrántja a földről. A tekintetemet a körülöttünk gyülekező fiatal lányok sem kerülhetik el, akik vöröslő arccal és csillogó szemekkel csodálják Jorge daliásságát, és a leheletnyi atléta alól kidüledező bicepszét, és izmos mellkasát. 
- Nem is én lennék, ha nem vágódtam volna el. - motyogja erős akcentussal. - Legközelebb ha elvágódok, inkább csak nevess ki, oké? Nem szeretem a felhajtást. 
Jorge mélyről jövő, öblös nevetése megtölti a birtokot, még több szívet megdobogtatva. 
- Pontosan tudod, hogy nem nevetnélek ki. 
- Milyen aranyos. - bukik ki belőlem. A fiúk egyszerre kapják felém a tekintetüket.
- Örülök, hogy látlak, Sarah. - mosolyodik el Jorge, majd közelebb lép, és szorosan magához ölel. - Nagyon hiányoztál. 
- Te is nekem, Blanco. - súgom a fülébe.
- Ő pedig itt a legjobb barátom, egyben a kertész, Darwin. - karolja át az alacsony fiú vállát, aki a tekintetem láttán halványan elpirul. 
- Szia, Darwin. - nyújtom felé a kezem. - A nevem Sarah. 
- Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom. 
- Te jó ég, ilyen öregnek látszanék? - kacagok fel. - Pedig Francisco mindig azt mondja, hogy milyen szép és fiatalos vagyok. Ezek szerint hazudott, a szemét. 
Jorge szélesen elmosolyodik, és fél karjával átkarolja a vállamat. 
- Ezek szerint jól megvagytok? 
- Remekül. - mosolygok fel rá. 
- Annak örülök. - puszil a hajamba. - Hm... Elég érdekes illatod van. 
- Szóval már büdös is vagyok? - pillantok szórakozottan a még mindig sokkos állapotban lévő Darwin felé, aki most sincs túl vicces kedvében. - Büdös és öreg is. Így kezdődnek a legrosszabb rémálmaim.  
- Ne szívasd már szegényt! - mondja nevetve. - És nem, nem vagy büdös. Csupán furcsa az illatod. Valahonnan ismerős. 
- Babahányás. - vonok vállat. 
Jorge izmai megfeszülnek. Halvány mosollyal az arcomon felnézek rá, az arcán ezer érzelem száguld keresztül. A hitetlenséget felváltja a felismerés, a büszkeség, a kétségbeesés és szánakozás. De a legvégső reakciója, egy mindent elsöprő, szeretetteljes mosoly. 
- Szóval ez azt jelenti...? 
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna. Megtaláltuk az üzenetedet a meghívó hátulján. Sajnos a "titkomat" most nem tudtam magammal hozni, mert Ruggero-t készül szellemileg leépíteni, de a lényeg az, hogy nagyon hamar eljön majd a személyes találkozás ideje. - mosolygok, és a kezemet akaratlanul is, az immár teljesen lapos hasamra simítom. 
- Amikor elmentetek Buenos Airesből az éjszaka közepén, én már akkor tudtam. - vallja be. 
- Tudom. 
- És nagyon rossz volt ennyi ideig távol lenni tőletek. - simít végig a hasamon ő is, mintha érezné akarná a babát. 
Jorge teljes mértékben megváltozott. Felnőtté vált. Markánsabb lett az arca, a tartása tiszteletteljes, a kinézete pedig rendkívül férfias. Jorge Blanco felnőtt, de a legjobb értelemben vált felnőtté. Amikor elváltunk Buenos Airesben, nem szerettem, és nem tiszteltem őt annyira, mint ebben a minutumban. A szemében nem láttam egy cseppnyi gonoszságot sem. Ő tényleg örül annak, hogy eljöttem az esküvőjére, hogy támogassam. 
- Megkérdezhetem a nevét? - mosolyog rám. 
- Noah. Noah Augustín Stoessel. 
- Jézusom. Olyan jó hallani. - hunyja le a szemeit. Ha tudná, hogy én szívem szerint a "Blanco" vezetéknevet hallanám Tini gyerekeinek neve mellett, meglepődne. 
- Imádni való. Aranyszőke haja van, és világoskék szeme. Egyikünkre sem hasonlít, de egyszerűen tökéletes gyerek. Olyan nehéz volt otthagyni őket, de muszáj volt eljönnöm, hogy itt lehessek. 
- Alig várom, hogy megismerhessem. 
Szélesen elmosolyodok, és magamhoz ölelem a fiút. Az illata még mindig a régi, mégis alig bírom átfogni a derekát.
Darwin még mindig mellettünk ácsorog, de a jelenléte jobban zavar, mint a takarítólányok kacér tekintetei. Óvatosan eltolom magamtól Jorge-t, majd az alacsony fiúhoz lépek, aki egy percre összerezzen a közelségemtől, de tovább állja a tekintetem. 
- Kérlek Darwin, mondd el, hogy mi bánt. 
- Magának köze van Martina Stoessel kisasszonyhoz? - kérdezi rezzenéstelenül. Érzem, ahogy Jorge izmai megfeszülnek mellettem, és tudom, hogy ha most ránéznék, tisztán látnám a szemében a végtelen zavarodottságot és fájdalmat, amit az elmúlt évek során rengetegszer megtapasztaltam már. Boldogsággal tölt el, hogy Tini nevének említése ilyen hatással van rá. 
- Igen, ő a legjobb barátnőm, és a gyermekem nagynénje. - válaszolom büszkén. 
- Akkor remélem azt is tudja, hogy a kisasszonyt ezen az esküvőn nem látjuk szívesen. 
- Darwin! - szisszen fel mellettem Jorge, de a kertész egy intéssel belé fojtja a szót. Mi a fene? Még a végén kiderül, hogy erősebb a személyzet, mint a földesúr? 
- Azt hiszem, a kérését sajnos nem tudom tiszteletben tartani, Darwin. 
A fiú felnyársal a tekintetével, de még így is barátságosabb, mint Jorge legyőzött, sötétzöld íriszei, amik kegyelemért könyörögnek. 
- Ez mit akar jelenteni, Sarah? 
- Azt Jorge, hogy Tini itt van. 
- De mégis miért van itt? - kérdezi. 
- Nem tudom. - sóhajtom. 
- Miattam? 
- Nem tudom. 
- Meg akar állítani? 
- Nem. Nem engedem. 
- És... Miért nem? 
- Mert azt akarom, hogy egyszer és mindenkorra elengedjen téged. 
Így kimondva, egy másodperc erejéig, de én is elhittem, hogy valóban ez fog történni. A legnagyobb baj mégis az, hogy már jól ismerem Martina Stoessel-t. És tudom, hogy ő nem az a fajta ember, aki egykönnyen feladja az álmait. És az ő számára, Jorge Blanco is egy elérendő álom, az út végén. 

Kérlek, olvasd végig... Hogy miért?

Hát sziasztok! 

Most egy kicsit összetettebb dologgal érkeztem hozzátok, hogy egy kis figyelmet, megértést, és segítséget kérjek tőletek.

Körülbelül két éve kezdtem el írni a Para Siempre Amor c. történetemet, ami eleinte igaz történeten, és JorTini szálon alapult, mára pedig egy külön világgá nőtte ki magát. Egy percre sem bántam meg, hogy belekezdtem, viszont az évek során nálam is volt olyan, hogy abba akartam hagyni, és elásni az egészet. Hogy miért? Elég sokszor előfordult az, hogy parancsolni próbáltak nekem, és olyan üzeneteket is kaptam, hogy ha nem teszem ezt-meg azt, akkor leírják a blogomat. Szerencsére ezek az illetők mára köddé váltak, mégis mély nyomot hagytak bennem, és az íráshoz való hozzáállásomban. A történet össze volt (van) rakva a fejemben, tudtam, hogy mit akarok, most mégis elveszettnek érzem magam. Olyan távolinak tűnik a kezdés, az alapötlet, az ihlet, mintha ezer éve lett volna, és akárhogy próbálkozom, nem bírom újra elkapni azt a bizonyos fonalat. Mi miatt kezdtem el ezt a történetet? Az igaz szerelemhez való rendületlen hitem, és a remény volt az, ami arra ösztönzött engem, hogy tegyek valamit. Jorge és Tini kapcsolata olyan mélyen ragadott meg, hogy nem bírtam tétlenül ülni és az üres világot bámulni. Tudom, nem beszélhetünk világmegváltásról, sem pedig első helyen álló Bestsellerről, de azt hiszem, valamit (legalább egy aprócska dolgot) de sikerült adnom a világnak. Reményt a szerelemhez. Mert akár hiszitek, akár nem, a szálak nem az üres világból valók. A történet egykor olyannyira alapult valódi szálakon, minthogy én itt ülök a székemben, megfázva, a könnyeimet törölgetve. 

Mindenki válni akar valamivé. Tizenhat évesen nem hiszem, hogy valaha is utcát neveznének el rólam, elnökké választanának, vagy hercegnővé koronáznának, de minden ember szemében ott van az a bizonyos "cél", amit el akar érni az élete során. Kiskoromban varázsló akartam lenni, azután hercegnő, majd énekes, legvégül pedig író. Akik régóta ismernek, tudják, hogy egy teljes mértékben őrült ember vagyok, aki harcol azért, amit szeret, de eközben megvan benne, (a kelleténél talán több) negatív érzelem. Az elmúlt évek során rengeteg új lapot kezdtem, számtalan könyvet írtam, és ezernyi ötletet akartam megvalósítani, ezekből pedig végül nem lett semmi. Hogy miért? Mert bennem nincs meg a megfelelő akaraterő, ami kellene ebbe a világba. 

Minden szereplőhöz, egyenként, különböző érzelmek fűznek engem. De szerintem senki számára sem titok, és senkit nem lepek meg azzal, hogy nekem Sarah a kedvenc szereplőm. Ő számomra az egyetlen olyan személy, akire "íróként" büszke vagyok. Megteremtettem, különböző adottságokkal ruháztam fel, végül pedig egy önálló személyiséggé nőtte ki magát, aki szerintem elengedhetetlenné vált a történetben. Talán ő az egyetlen olyan dolog, ami miatt valaha is büszke lehettem magamra... Igaz, sokan nem tudjátok az Ő történetét, de előbb-utóbb mindennek eljön az ideje, és talán számotokra is világossá válik, hogy ki is Sarah Muller a való életben. Ő egy világjáró lány, így te sem tudhatod, hogy mikor futsz össze vele az utcán anélkül, hogy felismernéd, és tudnád, hogy ő az én védőangyalom. 

Mielőtt azt hinnéd, hogy búcsúzom, megnyugtatlak, hogy eszem ágában sincs. Még nem végeztem. Csupán úgy érzem, ideje egy kicsit megnyílnom előttetek, hiszen legtöbben ti is írópalánták vagytok, remek ötletekkel a fejetekben, amik megvalósításra várnak.
Nem vagyok különb nálatok. Nem tudok többet, de kevesebbet sem. 
Nagyon fontosak vagytok nekem, ti, a kedves szavaitok és a visszajelzéseitek, ezek azok, amik még lelket tartanak bennem. Nem tudjátok, hogy milyen borzalmas érzés az, amikor tudom, hogy rengetegen vagyunk, ti mégis eltűntök. Hová tűnnek a megjegyzések, az értékelések? Csak akkor méltatnak véleményre, ha elszúrok valamit, vagy irányítani akarnak?
Sokat bíbelődök egy résszel, tökéletesítem, finomítom, hogy nektek is tetsszen. Tudom, hogy JorTini-t szeretnétek. Tudom, hogy igazságosságra vágytok, amikor Sarah és Francisco életébe nyerhettek betekintést. Tudom, hogy valamilyen szinten fáj nektek az, amikor Stephie vagy Mariana rosszként van beállítva. Tudom, hogy vannak párok, akiket összeboronálnátok. És azt is tudom, hogy legtöbben máshogy írtátok volna meg a történetet. 

Én is elrontok dolgokat. Nem vagyok tökéletes, a ranglista legalján kaparászom, de még mindig harcolok azért, amit szeretek. Két éve, kaptam egy elég csúnya kritikát, ami azt boncolgatta, hogy hanyagolnom kéne az írást, ugyanis amit művelek, az nem több, mint egy rongyos vázlat. Abban az időben nem jöttek részek, azért, mert a sebeimet nyalogattam, akár egy szánalmas kiskirálylány. Viszont amikor újra elolvastam a kritikát, rájöttem, hogy igaza van a lánynak. Rengeteg könyvet kezdtem el olvasni, rengeteget jártam könyvtárba, és még annál is többet olvastam a történeteiteket, hogy újra talpra bírjak állni. És ha visszaolvasom a régebbi részeket, megvilágosodik számomra, hogy tényleg nagy különbség van a múlt és jelen között. 
Régebben volt egy legjobb barátnőm. Fogalmam sincs, hogy miként ismerkedtünk meg, de epedtem a beszélgetéseink után, annyira a szívemhez nőtt. Volt egy rész, amire különösen büszke voltam, és elküldtem neki, hogy mondjon véleményt. Áradozott, hogy mennyire szereti, és mennyire lenyűgöztem. Büszke voltam magamra. 
Körülbelül tizenhét percig. 
A modulok között volt egy chat-részleg is. Miközben böngészgettem, észrevettem, hogy új megjegyzés érkezett. Boldog voltam, csak úgy repestem, egészen addig, ameddig el nem olvastam a lány hozzászólását, ami a kritikus bloggert védte. 
"Egyetértek az előttem szólóval. A Para Siempre Amor egy szar blog!" 
Ott összetörtem. Hogy miért? Mert addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy tényleg van olyan dolog, ami szíven ütheti az embert. A barátnőm vállán sírtam ki magam, én voltam a hibás, mert elrontottam mindent, nem vagyok elég jó, és nem akarom ezt tovább csinálni. 
Ő mit válaszolt? "Ne foglalkozz vele. Biztos csak egy irigy szemétláda." 
Később, miután kisírtam a lelkem, visszanéztem a blogomra. Rákattintottam a lány "Névtelen" nevű profiljára, ahol csupán egy e-mail cím fogadott. A gyűlölködő megjegyzést a legjobb barátnőm írta, álnéven. Alaposan megvezetett. 

Sosem akartam befejezni a blogot. Persze rengetegszer írtam rá valakire, hogy segítsen, dobjon meg egy kis ihlettel, mert ez nekem így nem megy, de sosem vitt rá a lélek, hogy eleresszem a Stoessel családot. Csak írtam, írtam és írtam a vakvilágba. Eleinte csak magamért, aztán azokért, akik velem maradtak. Fogalmam sincs, hogy hány rész van még az évad végéig, de azt akartam, hogy ezt mindenképp megtudjátok: 
Nem vagyok elszállva magamtól. Jó, persze, néha szeretném azt hinni, hogy én vagyok a nagy valaki, de sosem tiportam földbe másokat a saját akaratom miatt, és sosem köptem arcon saját magam, és ezután sem fogom.  

Amit a blog elért, az tulajdonképpen nektek köszönhető. Ti iratkoztatok fel, ti hirdettetek, ti növeltétek a megtekintést, minden a TI érdemetek. 
Fogalmam sincs, hogy mi lesz a PSA után, de az biztos, hogy nem akarok eltűnni. Itt fogok maradni veletek, közöttetek, mint a barátotok. Vagyis remélem, hogy barátként tekintetek rám, miután számomra ti mind a legjobbak vagytok. 
Ha Jorge és Tini örök álomra hajtják a fejüket, én védőangyalként betakarom majd őket, és továbblibbenek. Büszke leszek magamra, rátok, és rájuk is. Hogy miért? Ismeritek azt az érzést, amikor próbálsz megalkotni egy karaktert? Megtervezed a szeme, a haja, a bőre színét és az arca vonásait, de egy valamivel nem számolsz. Attól, hogy te teremted meg őket, végül ők fognak formálni téged. Ha majd mész az utcán, és meglátsz valami olyat, amit leírtál, ők fognak az eszedbe jutni, mert ők váltották valóra az elképzelésedet. 
Mintha szülő lennél. 
Tini is nagyon sok ostobaságot követett el a történet alatt, de én, akár egy anyuka, terelgettem a sorsát, akár beleszólhattam-akár nem. Nagyon fog hiányozni, ha egyszer vége lesz, de mindig tovább kell lépni. 

Ezután az érzelmi kirohanás után, remélem továbbra is itt maradtok, és megpróbáltok megérteni engem. Nem tudom, mit hoz a jövő, de örömmel készülök fel rá, ha tudom, hogy ti is mellettem lesztek. Őszintén bevallom, már egy következő történet csírázik a fejemben, aminek nagyon sok köze lesz a PSA-hoz, de ez még egyelőre titok. :)
Remélem, nektek is van valami mondanivalótok a számomra, ugyanis a következő részre még várni kell egy keveset. Legalább most megláthatom, hogy hányan vannak mellettem, ha megpróbálom kiönteni a szívem. Egy, esetleg két ember fog kommentelni? A lényeg, hogy tudjátok: Én nagyon szeretlek benneteket. 

Ne ítéld el a történetem, ha átléptél néhány fejezeten. 

                                                                                                 - Unknown 

Sección 48 - Nincsenek véletlenek (Francisco)

Sarah pontosan négy órája ment el. Pontosabban, négy órája, tizenhárom perce és ötvennégy másodpercre. Ötvenöt, ötvenhat, ötvenhét... 

Hogy honnan tudom ilyen pontosan? Amióta kitette a lábát a hotelból, elszabadult a pokol! Noah bömböl, Ruggero szintén, a portás pedig tíz percenként telefonál, hogy miattunk zeng a fél sziget. 

Mondanom sem kell, az utolsó három hívásnál visszaküldtem a portást a jó édes anyjába, pont úgy, ahogy Sarah tanította. Kinek van idegzete egy félkegyelmű vénemberhez, amikor két pelenkás rimánkodik a nappalijában? Nekem biztos nem! 

De komolyan. Ruggero két évvel idősebb nálam, az eszét mégis a nadrágjában hordja! De mivel húsz perce meztelenül rohangál, ezért ideje megállapítanom, tulajdonképpen esze sincs. 

A bosszús szitkozódásból egy éles csörömpölés szakít ki. Megpördülök a tengelyem körül, és Ruggero-val találom szemben magam, aki egy szál alsónadrágban feszít, a lábai előtt törött tányérok hevernek. 

- Mi az anyámat csináltál már megint? - súgom erőtlenül. 

- Nem én voltam! - pillant rám védekezőn, és a szőnyegen heverő, szintén félmeztelen fiam felé mutat, aki a lábával a szájában bámulja a szőnyeg rajzolt városmintáját. - Nem olyan ártatlan ő! Nézd csak meg! Ott csillog a gonoszság a szemében! 

Unottan a kisfiú irányába kapom a fejem, aki nyálas mellkassal bámul maga elé, majd amikor megpillant, kiölti rám a nyelvét. 

- Ez neked gonosz? 

- Most próbál ártatlannak tűnni! Direkt csinálja, hogy leszúrj engem! Hú, Noah, csak töltsd be a tizennyolcat, visszakapod, öcsi... 

- Ha a fiam betölti a tizennyolcat, távol tartási végzést fogunk kérni ellened. - reagálom le ennyivel, majd ellépek mellőle és a vállammal jó erősen meglököm. Egy lépést tántorodik hátra, majd elvigyorodik, és nem foglalkozva velem, leveti magát Noah mellé. 
Én is a kicsi mellé telepszem, és széles vigyorral megpaskolom a lábát, amit így kivesz a szájából. Óriási kék szemeivel úgy pásztázza az arcom, mintha a világ legjobb dolga tárulna fel előtte. 
- Mit nézel, te? - nyújtom ki rá a nyelvem, és az ujjaimmal végigszántok az aranyszőke babatincsei között. 
Noah nagy szemekkel bámul rám, majd egy tüsszentés kíséretében teljesen eláztat a nyálával. Ijedtemben megugrok, a fiam pedig úgy bámul rám, mint egy őrültre. - Ezt szándékosan csináltad. - nevetek rá, és letörlöm a nyálát az arcomról. Felkapom a földről és a fejem fölé emelem, ő pedig kapálózni kezd a levegőben. 
- Megváltoztál, haver. - súgja Ruggero. 
- Te fetrengsz itt egy szál fecskében, joghurtosan, és még én változtam meg? - pillantok rá unottan. 
- Nem úgy értem! - mordul fel. - Tetszik az új éned. Felszabadult vagy, boldog. Jó téged ilyennek látni. Nagyon sokat változtál, és azt hiszem, Sarah nagyon jó dolgot tett veled. Ti ketten együtt, tökéletesek vagytok. 
Furcsa melegség árad szét a mellkasomban a barátom szavait hallva. Persze egy másodpercig nem éreztem úgy az elmúlt időszakban, hogy Noah egy hiba lenne, de az, hogy ezt másoktól is hallom, valamiért megnyugtat. A saját szüleim úgyis felkoncolnak majd. 
- Egy percig sem bántam meg semmit, amit az elmúlt években tettem. 
- Pedig ha belegondolsz, hányszor szakadhatott volna meg ez a tündérmese, ha nem mentetek volna a másik után... 
- Mire gondolsz? - kérdezem, és az ölembe ültetem a kicsit. 
- Tudod, tekintettel arra, hogy Sarah milyen családból jött, milyen körülmények közül, kész csoda, hogy megszereztétek a másikat. 
- Kezdesz összezavarni. Mit tudhatnál te a családjáról? 
- A húgoddal Olaszországba utaztunk, hátha a családja többet tud majd mondani a hollétéről. De természetesen, ők sem tudtak semmit. Sarah apjának csupán egy telefonszáma volt, és aznap hívott fel titeket Tini. Úgy megörült annak, hogy biztonságban van a legjobb barátja. Persze a szüleinek egy szót sem szólhattunk, amit nem is bánok, mert... Sarah apja egy nagyon furcsa fazon. Fafejű, fegyelmezett és Sarah anyja egyszerűen reszketett mellette. A repülőúton pedig volt időm átgondolni mindent. Sarah szobájában már évek óta nem jártak, a cuccai mégis makulátlanok, hátha egyszer visszajön. Savannah a mai napig arra a pillanatra vár, hogy a lánya egyszer hazajön, és kimenti az apja karmai közül. Családi fotók sehol, csupán az eldugott folyosókon pár, azok is már porosak. Sarah szobájában is csak az anyjával volt közös képe, az apját pedig... Mintha kitörölte volna, érted? - pillant rám, én pedig hitetlenül bólintok. Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. - Nagyon rossz kapcsolatban lehettek egymással, és az, hogy Sarah Buenos Airesbe költözött, egy nagyszerű lehetőség volt számára. És akkor jöttél te. 
- Nem értelek. - sóhajtok fel. 
- Jöttél te! - mutat felém, nyomatékosítva a hitetlenségét. Kösz, haver. - Az egóddal, hiúságoddal, szemétségeiddel, és teljesen elvarázsoltad őt. 
- De seggfej vagy! - mordulok rá bosszúsan. Jó, tény, hogy egy barom vagyok, de azért ennyire mégsem lehetek szar alak, ha szerető barátnőm van, és egy csodás gyerekem. 
- Emlékszem az előző barátnődre, akit a szüleid sóztak rád. - folytatja úgy, mintha meg sem hallott volna. - Sarah borzalmasan utálta a csajt. Folyton azt mondogatta, hogy nem tesz semmit érted, mert nem szeretnéd őt, és Chen mellett boldog lehetnél. Neki volt pénze, szépsége, és mindene ahhoz, hogy olyanná válhass mellette, mint amilyennek a szüleid akartak téged. 
- Lenyűgöz a detektív képességed... - suttogom gúnyosan. 
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szoros kapocs keletkezik majd kettőtök között. De szerintem egyikünk sem, így nagyon büszke vagyok rád. 
- Haver, hagyd a nyáladzást - mosolygok rá. 
- Viszont van itt még valami. 
- Mégpedig? 
- Mikor fogod elmondani a családodnak? 
- Fogalmam sincs. Te már tudod, ez haladás. A szüleim véleménye nem is érdekel, csupán a húgomé. 
- Emlékszel Lolára? 
- Jorge húga? - kérdezem, mire bólint. 
- Született egy kislánya. 
- Mi a bánatos macifasz?! - tátom el a számat. - Pedig Lola annyi idős, mint Sarah. Te jó ég, Tini nagyon kiborult? 
- Egyáltalán nem borult ki. 
A szemöldököm az egekig szalad. Az ábrázatomtól Ruggero mosolya most még szélesebb, mint eddig. 
- Lola megjelent akkor, amikor Jorge és Tini nyaralni voltak. Lementek egy kávézóba, ott pedig Lola kitálalt mindent. Az esküvőjét, majd a gyermekét. Tini eleinte elképedt, de utána rájött, hogy a barátnője jól cselekedett. - mered maga elé mosolyogva, majd végigsimít Noah  puha arcán. - Nem élhet mindenki a jelenben, nem? Valakinek a jövőn is gondolkodni kell, és Lola pont ezt tette. Ha engem kérdezel, ti is csupán tettetek a jövőtökért. Azt pedig senki sem mondhatja, hogy felelőtlenül vállaltatok gyereket, Francisco. Szeretitek egymást, mellesleg pedig mindkettőtöknek szép kis anyagi összege van.
Elérzékenyülve bámulok magam elé, a hallottakat emésztgetve. Tényleg megtörténik, ilyen hosszú idő után? Hazamehetek? A kézfejemmel letörlöm a kicsordult könnycseppjeimet és megköszörülöm a torkom, hogy egy kis méltóságot szívjak magamba. 
- Jaj, Ruggero, te idióta lelkizős pöcs, most miattad elbőgtem magam... - nevetek a saját szerencsétlenségemen, majd őszinte mosollyal magamhoz ölelem őt. Ruggero óvatosan megpaskolja a hátamat, még több erőt öntve belém. Nem tudom, hogyan, és mikor történt, de úgy érzem, ez a fiú lett a legjobb barátom. 
- Nagyon hiányoztál, tesó. - törlöm le a könnyeimet, és cuppanós csókot nyomok Noah arcára, aki elkerekedett szemekkel ölti ki rám a nyelvét. 
- Csak nézz rá. - simítja meg a kicsi arcát. - És gondolkodj el azon, hogy mit jelent az élete. 
Legnagyobb meglepetésemre ellenkezés nélkül azt teszem, amit mond. Úgy fordítom a fiamat, hogy velem szemben helyezkedjen el. 
Mélykék szemeiben Sarah-t látom, és felidézem az elmúlt hónapok kínjait, amiken átmentünk, csak azért, hogy a kisfiunk velünk lehessen. Teste apró, még szinte törékeny, de ahogy nézem őt, egyáltalán nem jut eszembe semmiféle olyan dolog, ami negatívumként szolgálna vele kapcsolatban. Belevaló kisgyerek, aki nagyon sok szívet fog összetörni, még meg nem találja azt az egyet, ami számára a legtökéletesebb. 
Te jó ég, mit kezdenénk most nélküle? Valószínűleg élnénk tovább a megszokott életünket, beskatulyázva, álmok nélkül, akár egy mókuskerék. 
Noah kellett az életünkbe, hogy színt hozzon a mindennapjainkba. De... Mi lesz akkor, ha születik még egy kisbabánk?
A gondolatba is beleborzongok. 
Nem lennék képes még egyszer végignézni, ahogy Sarah az életéért szenved. Elég volt ez az élmény négy hónappal ezelőtt, amikor teljesen összezuhantam, attól rettegve, hogy nem leszek elég jó, és nem leszek képes egyedül felnevelni egy kisgyereket.
- Te jó ég, mibe gondoltál bele? - kérdezi elszörnyedve. Szinte érzem, ahogy belülről mardos a félelem, ami biztosan az ábrázatomon is látszódik. 
- Semmi, hülyeség. - rázom meg a fejem. 
- Az ember megpróbálhat lelket önteni beléd, ha van benned valami dugó, amit ha kihúznak, újra összerogysz. - morogja. Mosolyt erőltetek az arcomra, és megcsóválom a fejem, hátha kimennek a fejemből a baljós gondolatok. 
- Csupán hiányzik Sarah. - vonok vállat.
- Hiszen alig négy órája ment el... Ennyire nem lehettek összenőve! - nevet rajtam.
- Aggódom érte, csupán ennyi az egész. Fontosabb nekem, mint ahogy azt te el tudod képzelni. Az, hogy elmegy az életkedvem, amikor nincs itt, csupán azt jelenti, hogy nélküle tényleg semmit sem érek. 
- Azért, ha elkezdesz vérezni, ugye szólsz? - szólt rám bunkón, mire összehúzott szemmel felmutattam neki a legszebbik ujjamat. Ruggero öblös nevetése végképp elszúrta a meghitt pillanatot, de ahelyett, hogy tovább pazarolnám rá az időmet, leteszem a gyereket a szőnyegre, és a kanapéra hajított kabátomért slattyogok. - Most meg hová mész? Nem akartalak megbántani, csak hülyültem. 
- Szükségem van egy kis friss levegőre. 
- Mi lesz a gyerekkel? 
- Majd szépen vigyázol rá, amiért még nem basztalak ki a házamból azért, mert egy szál pöcsben rohangálsz fel-alá, mint egy szellemi toprongy! - mordulok rá. 
Ruggero szemöldöke az egekig szalad, látszik rajta, hogy sikerült meglepnem. 
- Látszik, hogy kivel élsz együtt... - húzza magához a gyereket. 
- Egy olyan emberrel, akit te sosem találsz majd magadnak, ha a közeljövőben is úgy viselkedsz majd, mint egy értelmi fogyatékos, barátom. - bújok a kabátomba. 
- Jó, na! - csattan fel. - Ne haragudj, tesó. Imádlak benneteket, hiszen tudjátok. Csupán... Nem várhatod el tőlem, hogy megértsem a szerelmi bánatod úgy, hogy már vagy négy éve egyedül vagyok. - von vállat. Szomorú arckifejezésétől meglágyul a szívem, és az idegesség is elpárolog. Nem haragudhatok azért rá, mert töketlen. Átérzi a fájdalmamat, a gyerekekhez van érzéke, de a szerelemmel nem tud mit kezdeni. Pedig emlékszem, amikor másfél éve Tini örömében sikítozva jött haza, amiért Ruggero felfigyelt Mechi-re, és alakulni kezdtek a dolgok... 
- Sosem voltál szerelmes? - bukik ki belőlem. - Mármint... Egy lány, akit ha meglátsz, égni kezdesz belülről. Akire ránézel, és csakis az jár a fejedben, hogy milyen lehet mellette ébredni. Nézni, ahogy önmagát adja. Akibe csupán egy perc alatt képes vagy beleszeretni, aztán egy egész élet is kevés ahhoz, hogy elfogyjon a szereteted. - Legnagyobb meglepetésemre, Ruggero tényleg elgondolkodik a kirohanásomon. 
- Ilyesfajta szerelemben még sosem volt részem. Szerelmes is életemben egyszer voltam, a húgodba, még évekkel ezelőtt.  
- És hirtelen fellángolás? 
- Az már volt. Egyszer. - mosolyog rám. - Egy szórakozóhelyen voltunk. A neonfényektől alig láttam bármit is, de a VIP részlegbe belógó kamerás lányt azonnal észrevettem. Hosszú, göndör barna haja volt, világoskék szeme és vastag keretes szemüvege. Minket fényképezett, sőt, szinte minden hírességet, akit meglátott, de egy perce sem nézett rám. Eszem ágában sem volt megszólítani, hiszen engedély nélkül lógott be, még a végén megijedt volna. Inkább távolról csodáltam. - eleveníti fel az emléket.  
- És mi történt vele? 
- Azóta nem láttam. Nem is gondoltam rá, ha őszinte akarok lenni. - von vállat. 
- Remek srác vagy te, barátom. - súgom őszintén, de még mielőtt válaszolhatna, kilépek az ajtón. 
A hűvös levegő azonnal megcsapja az arcom. 
Unottan kikerülöm az utamba kerülő turistákat, és sikeres elhajolok egy-két jobb horog elől, hiszen ahogy a mai londinerek dolgoznak, az teljes mértékben életveszélyes. 
Tudom, hogy nagyon szigorú voltam Ruggero-val, de a puszta gondolata elég volt a gyerek-témának én teljesen összetörtem. 
Félreértés ne essék, imádom a gyerekeket. Az enyém a legtökéletesebb mind közül, de a puszta gondolat, miszerint Sarah megint életveszélybe kerül, elfogadhatatlan. Egy este, talán egy hónapja, kérdeztem tőle valamit. 
Megkérdeztem, hogy szeretne-e még egy gyereket. Tudod, mit válaszolt? "Rossz volt a terhességem, és még rosszabb a szülésem. Nem lennék képes még egyszer átélni." 

   Amikor kiértem a hotel elé, a lenyugvó nap utolsó sugarai még megsimították az arcom. Mélyen beszívtam a hideg, sós levegőt, és széttártam a karjaimat. Hosszú pillanatokig álltam így, egy helyben, és próbáltam megnyugtatni a szívemet, és az agyamat is. Minden gondolatom Sarah körül forog, még most is, de nem tehetem meg, hogy felhívom. Még egy kicsit mérges rám a veszekedésünk miatt, és akár megemlíti, akár nem, érzem. 
Fáradtan a hajamba túrok, de ekkor tompa fájdalom nyilall a kezembe. Megfordulok, és egy alacsony, fekete hajú lánnyal találom szembe magam, aki a tenyerébe temeti az arcát. Basszus, lekönyököltem! 
Hevesen dobogó szívvel megpördülök a tengelyem körül, és mindkét kezemmel megragadom a lány vállát, nehogy elessen. 
- Basszus, jól vagy? Te jó ég, nagyon megütöttelek? - hebegem. 
- Túl fogom élni... - morogja, de látom, ahogy a könnycseppek utat törnek maguknak. 
- Ne haragudj, kérlek! Nem volt szándékos. 
- Semmi baj, nyugodj meg. Csupán megijedtem. - ereszt meg felém egy félmosolyt, és leereszti a karjait. Sötét karika húzódik a szeme alatt, de amint rám emeli a tekintetét, a szívem megáll dobogni. Ez kizárt. 
A lány úgy bámul rám, mintha szellemet látna. Hát ezt nem hiszem el. Még több meglepetés? 
Hát ő meg mi a fenét keres itt?