TINI
Az anyám viselkedése teljesen összezavart. Nem elég, hogy úgy beszélt velem, mint egy ronggyal, még képes belegázolni a lelkembe és azt láttatni velem, amit csak akar. Vagy talán nem kéne ilyen nevetségesen gyerekesen vennem minden szavát, mint valami pisisnek..?
Nem tudom mit higgyek! És ez az egész Francisco és Sarah ügy. Én tényleg elhittem, hogy van az a Brit csaj. De miért is töprengek ezen? Inkább örülnöm kéne, hogy a két legfontosabb ember az életemben mégsem mondott le a másikról, és így újra boldogok lehetünk! Én Sarah-val, Francisco meg a puszta látványával. Mindenki jól jár, nem?
A mobilom még mindig az ölemben pihen, és, hogy ne unatkozzak, elkezdem lefelé lapozni a hírfolyamot. Stephie képei ugranak fel elsőként, napszemüvegben, széles mosollyal virít, valahol Bora Bora partjain. Utána Mechi, akit rémesen régóta nem láttam, kézen fogva egy jól fésült, barna bőrű olasz férfival. A telefon majdnem kipottyan az ölemből, amikor felugrik Jorge Blanco legújabb képe. Milyen helyes. És gyönyörű a mosolya.
A kép, a helymeghatározó szerint, valahol Mexikóban készült, rajta Jorge mosolyog, jobbján egy magas, fekete hajú nővel. Milyen széles a mosolya.
Gwyneth Delawere. Mégis honnan ilyen ismerős számomra ez a különös név?
Néma gondolatmenetemet a nyakamat bizsergető forró lehelet szakítja félbe, majd a következő pillanatban a telefon eltűnik az ölemből, én pedig automatikusan utánaugrok.
- Megőrültél? - rivallok a félálomban lévő Ruggero-ra, aki a mobilommal a kezében hátravágódik az ülésén.
- Nem megmondtam, hogy nincs internet?! - pillant rám dühösen, és a zsebébe csúsztatja a készüléket.
- Ne legyél hülye, add vissza!
- Miért nem tudsz egyszer az életben hallgatni rám?
- Félreértesz! Az anyámat akartam felhívni, hogy megtudjam, ki moderálja az oldalaimat! Teljesen véletlenül akadt meg a szemem azon a képen... De mégis ki az a lány?
Emlékszem rá! Ruggero róla áradozott, hogy milyen szép, és tehetséges. A piszok gazdag elkényeztetett drogbáró. Vagy valami hasonló.
- Figyelj... Nem akarok neked fájdalmat okozni. - A szívem nagyot dobban.
- Azzal okozol fájdalmat, ha titkolózol előttem.
- Hát legyen. Gyere velem! Nem szeretném, hogy fültanúja legyen a dolognak.
Ruggero óvatosan megragadja a csuklómat, és egy határozott mozdulattal felránt az ülésből, majd elindul a keskeny folyosón, kikerülve az utaskísérőket.
Végigvágtattunk az összes létező üléssoron, mígnem egy teljesen üres részhez nem értünk, a VIP részlegbe. Odabent csupán egy magas, ősz hajú férfi szunyókált, ölében egy nagy adag tejberizzsel.
- Az egész történet három hónappal ezelőtt kezdődött. Pontosan azután egy héttel, hogy kidobtad. Természetesen mindannyian a te oldaladon állunk, és ez a mai napig nem változott. De tekintettel az érzelmeidre, amik vannak, vagy voltak, muszáj elmesélnem az egész történetet. - Bólintok. Ruggero arcán ezer érzelem száguld át, bűntudattól a színtiszta fájdalomig. Egy pillanatra megszédültem a rossz hír puszta gondolatától is, ezért leültem a mögöttem lévő ülésre.
- Amikor Jorge és te szakítottatok, Ő elutazott az országból, mint ahogy azt tudod. Folytatni akarta a zenei karrierjét, ezért Mexikóban próbált szerencsét, egy Gerard Carson nevű híres zenei menedzsernél, és az információk szerint elég jól megy a szekér, Jorge igazi sztár lett. Szóval... Ennek a férfinak van egy lánya, Gwyneth. A legnagyobb sztár Mexikó területén, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű lány. A három hónapnyi közös munka összehozta őket, szóval, mondhatom, hogy eléggé boldog kapcsolatban vannak. - Mély sóhajtás szakad fel belőle, képtelen a szemembe nézni. A hír hallatán a szívem nagyot dobban, több mégsem telik tőlem. Olyan rég láttam már. Az emléke is olyan távolinak tűnik, szinte láthatatlannak.
- Nyögd már ki!
- Jorge megházasodik! Négy hete volt az eljegyzés, és azóta jegyben járnak. Az esküvőt pedig a jövő hónapra tervezik, és teljes titokban fog lezajlani! - szakad fel belőle, mint egy igazi vallomás.
A világ elsötétedik körülöttem, és az iménti pókerarcom a porba hull, és a lábam előtt törik apró szilánkokra. Vér dobog a fülemben, a szívem vadul zakatol, a lábaim remegnek. Ez lehetetlen. Három hónap. Nem elég hosszú idő. A mi szerelmünk valódi volt! Évekig nem bírtam megszabadulni tőle! Nem lehet, hogy Ő egyszerűen továbblépett.
- Annyira sajnálom! - olvasom le a szájáróül, a következő pillanatban pedig szorosan magához ölel. A könnyeim lassan szántják végig az arcom, és úgy hullanak a szőnyegre, mint a régi emlékek.
Mégis miért érint meg ez a dolog? Végeznem kellett vele, azért, hogy előresegítsem a jövőm és a karrierem. Mégis miért sírok? Hiszen én küldtem el őt. És akkor egy könnycseppet sem ejtettem.
Ez talán azért van, mert amikor mellettem volt, azt hittem állandó? És most, hogy érzem a kettőnk közé verődött éket, a szívem megszakad attól, hogy nélkülem legyen boldog. Kezdem őt elveszíteni - már el is veszítettem.
Hiányzom neki. Ebben biztos vagyok. Azért múlatja azzal a másikkal az időt, hogy minél előbb megszabadítsam. Egyszerűen érzem. Nem szeretheti!
- Ezt meg kell akadályoznom... - súgom erőtlenül.
- Nem teheted. El kell őt engedned, Tini.
- De nem bírom! Ő hozzám tartozik! - zihálom zokogva.
- Akkor sem mehetsz oda! Ezért nem akartuk elmondani! Tudtuk, hogy valami nagy ostobaságot fogsz elkövetni...
- Mi az, hogy "tudtuk"? - pillantok rá a könnyeimen keresztül. Ruggero arca halványan elvörösödik, de ahelyett, hogy elengedne, még szorosabban von magához.
- Te végignézted, ahogyan minden átkozott nap magányosan fekszem le, és ébredek fel, mert megőrjít a hiánya?! - mordulok fel.
A könnyeimen keresztül is tisztán látom a legjobb barátom bánós arckifejezését, és látom a szemében, hogy nem tehet semmiről.
- Bocsáss meg! De muszáj volt, nem tehettünk mást. És én is csak most tudtam meg, engem is letaglózott a dolog.
- Te honnan tudtad meg, ha még sehol sincs közzétéve? - kérdezem, és letörlöm a könnyeimet. Ruggero továbbra is a földet pásztázza, lábfejével a szőnyeget dörzsöli. Látom megint kényes helyretévedtem.
- Esküvői meghívó. - mondja bűnbánón, miközben előhúz egy krémszínű kártyát a zsebéből, és felém nyújtja. Remegő kézzel elveszem tőle az illatosított fecnit, és úgy fordítom, hogy lássam a mintákat és a szöveget is. Jorge Gabriel Blanco G. és Gwyneth Meredith Carson esküvője. Mexikóváros, San Aragogh. Lassan megfordítom a cetlit, a hátulján grafittal írt, halvány üzenet.
- Mi ez az üzenet? - kérdezem.
- Hát, az elejét nem nehéz megfejteni. Tekintettel arra, hogy régen barátok voltunk, meghív, bár fogalmam sincs, mi okból. A vége viszont teljesen zavaros. Ami akkor megmérgezett, most talán meg is ölhet. Sosem hallottam még ezt tőle. Lehet, hogy valami burkolt üzenet, vagy egyszerűen megőrült, ki tudja.
- Ez nekem szól. - hasít belém a felismerés. - Tudta, hogy előbb - utóbb a fülembe jut a dolog, és biztosan azt feltételezte, hogy valami hülyeségre készülök. És mivel egyértelmű, hogy mi ketten folyton együtt vagyunk, ezt üzeni neked, hogy vigyázz rám. Mert attól fél, hogy ha elmegyek... Megváltoznak az érzései. - mondom, és minden újabb megfejtett kód, közelebb lök a végső elkeseredéshez. Miszerint, nem tehetem meg, hogy odamegyek.
- És ez azt jelenti, hogy a fenekünkön maradunk? - pillant rám reménykedve.
- Igen, Ruggero. - sóhajtom. - Ez pontosan azt jelenti.
- Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Semmi baj. Hiszen nem a te hibád. Te csak jót akartál nekem, és valahol mélyen hálás vagyok azért, hogy ilyen jó barát vagy. De most csakis arra bírok gondolni, hogy tehetetlen vagyok. Elárulva érzem magam, és megsebzettnek. Hogy léphetett túl rajtam, ilyen gyorsan? Ezek szerint tényleg nem jelentett semmit számára az együtt töltött idő. - szipogok, és még mielőtt megint észbe kaphatnék, már sírok is. Ruggero lassan leereszkedik az ülésre, és az ölébe húz. A kezeimet a nyaka köré fonom, és a vállába fúrom az arcom. Utálom sírni. Gyengének érzem magam, ami sajnos igaz is.
- Ne beszélj hülyeséget. Imádott téged, Tini. - súgja a hajamba.
- Hogy én mekkora idióta vagyok. Ha a szívemre hallgatok, most itt lenne velünk.
- Nem te vagy a hibás. Rossz emberbe szerettél bele, ez bárkivel előfordulhat. A többi pedig csakis a mi hibánk. Nem kellett volna térfeleket alkotnunk, és ilyen gyerekesen viselkednünk. Akkor talán... Még ma is itt lenne. - nyugtat, és lágy puszit nyom a homlokomra.
Szorosabban vonom magamhoz, úgy érzem, muszáj teljesen betöltenie a testvéri szeretetnek.
- Meghoztam egy döntést.
- Mégpedig? - pillant rám felvont szemöldökkel.
- Nem érdekel De Janeiro. Amint földet érünk, elmegyek Mexikóba.
- Tessék? - hüledezik, és érzem, hogy minden izma megfeszül. Kibontom magam az öleléséből, és úgy helyezkedek az ölében, hogy a szemünk egy magasságban legyen.
- Jól hallottad. Muszáj ott lennem, amikor kimondja az igent. De nem úgy, ahogy te gondolod. Megígérem, hogy nem fogok hülyeséget elkövetni, csupán megjelenek a főpróbán, elvegyülök a tömegben, utána pedig szépen hazajövök és élem tovább a magányos életemet, nélküle. - suttogom.
Egy másodperc törtrészéig, mintha úgy láttam volna, hogy Ruggero Pasquarelli megfontolja azt, amit ígérek neki.
- Nem engedem meg.
- Jaj, ne már! Elmúltam tizenhét éves, már nem parancsolhatsz nekem, még te sem! Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám, de nem kell, érted? Ha leégetem magam, hát legyen. Mindennek el kell következnie az életben, nem? - makacskodok.
- De nem egy esküvő tönkretételével kellene kezdened!
- Könyörgöm. Engedd meg nekem, hogy elbúcsúzzak tőle!
- Külön megkért, hogy tartsunk távol téged az esküvőtől. Milyen ember lennék, ha mégis odaengednélek, amikor pontosan tudom, hogy mit fogsz tenni?
- Ha szeret, nem mondja ki az igent. Ha nem szeret, akkor pedig elengedem. - sóhajtom.
- Sarah meg fog ölni. Kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe. Végre megtalálod a legjobb barátnődet, és faképnél hagyod?
- Jól mondod, Sarah a legjobb barátom. És elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem ellenem, hanem velem van. Ha kell, utánam jön. Mert bízik bennem! - mondom elszántan. Ruggero szája sarkában halvány mosoly jelenik meg, én pedig meg sem várva a válaszát, a nyakába vetem magam.
- Ne okozz csalódást, Stoessel! - motyogja mosolyogva.
- Nem fogok! Megígérem! Haza fogom hozni őt...
Nem tudom mit higgyek! És ez az egész Francisco és Sarah ügy. Én tényleg elhittem, hogy van az a Brit csaj. De miért is töprengek ezen? Inkább örülnöm kéne, hogy a két legfontosabb ember az életemben mégsem mondott le a másikról, és így újra boldogok lehetünk! Én Sarah-val, Francisco meg a puszta látványával. Mindenki jól jár, nem?
A mobilom még mindig az ölemben pihen, és, hogy ne unatkozzak, elkezdem lefelé lapozni a hírfolyamot. Stephie képei ugranak fel elsőként, napszemüvegben, széles mosollyal virít, valahol Bora Bora partjain. Utána Mechi, akit rémesen régóta nem láttam, kézen fogva egy jól fésült, barna bőrű olasz férfival. A telefon majdnem kipottyan az ölemből, amikor felugrik Jorge Blanco legújabb képe. Milyen helyes. És gyönyörű a mosolya.
A kép, a helymeghatározó szerint, valahol Mexikóban készült, rajta Jorge mosolyog, jobbján egy magas, fekete hajú nővel. Milyen széles a mosolya.
Gwyneth Delawere. Mégis honnan ilyen ismerős számomra ez a különös név?
Néma gondolatmenetemet a nyakamat bizsergető forró lehelet szakítja félbe, majd a következő pillanatban a telefon eltűnik az ölemből, én pedig automatikusan utánaugrok.
- Megőrültél? - rivallok a félálomban lévő Ruggero-ra, aki a mobilommal a kezében hátravágódik az ülésén.
- Nem megmondtam, hogy nincs internet?! - pillant rám dühösen, és a zsebébe csúsztatja a készüléket.
- Ne legyél hülye, add vissza!
- Miért nem tudsz egyszer az életben hallgatni rám?
- Félreértesz! Az anyámat akartam felhívni, hogy megtudjam, ki moderálja az oldalaimat! Teljesen véletlenül akadt meg a szemem azon a képen... De mégis ki az a lány?
Emlékszem rá! Ruggero róla áradozott, hogy milyen szép, és tehetséges. A piszok gazdag elkényeztetett drogbáró. Vagy valami hasonló.
- Figyelj... Nem akarok neked fájdalmat okozni. - A szívem nagyot dobban.
- Azzal okozol fájdalmat, ha titkolózol előttem.
- Hát legyen. Gyere velem! Nem szeretném, hogy fültanúja legyen a dolognak.
Ruggero óvatosan megragadja a csuklómat, és egy határozott mozdulattal felránt az ülésből, majd elindul a keskeny folyosón, kikerülve az utaskísérőket.
Végigvágtattunk az összes létező üléssoron, mígnem egy teljesen üres részhez nem értünk, a VIP részlegbe. Odabent csupán egy magas, ősz hajú férfi szunyókált, ölében egy nagy adag tejberizzsel.
- Az egész történet három hónappal ezelőtt kezdődött. Pontosan azután egy héttel, hogy kidobtad. Természetesen mindannyian a te oldaladon állunk, és ez a mai napig nem változott. De tekintettel az érzelmeidre, amik vannak, vagy voltak, muszáj elmesélnem az egész történetet. - Bólintok. Ruggero arcán ezer érzelem száguld át, bűntudattól a színtiszta fájdalomig. Egy pillanatra megszédültem a rossz hír puszta gondolatától is, ezért leültem a mögöttem lévő ülésre.
- Amikor Jorge és te szakítottatok, Ő elutazott az országból, mint ahogy azt tudod. Folytatni akarta a zenei karrierjét, ezért Mexikóban próbált szerencsét, egy Gerard Carson nevű híres zenei menedzsernél, és az információk szerint elég jól megy a szekér, Jorge igazi sztár lett. Szóval... Ennek a férfinak van egy lánya, Gwyneth. A legnagyobb sztár Mexikó területén, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű lány. A három hónapnyi közös munka összehozta őket, szóval, mondhatom, hogy eléggé boldog kapcsolatban vannak. - Mély sóhajtás szakad fel belőle, képtelen a szemembe nézni. A hír hallatán a szívem nagyot dobban, több mégsem telik tőlem. Olyan rég láttam már. Az emléke is olyan távolinak tűnik, szinte láthatatlannak.
- Nyögd már ki!
- Jorge megházasodik! Négy hete volt az eljegyzés, és azóta jegyben járnak. Az esküvőt pedig a jövő hónapra tervezik, és teljes titokban fog lezajlani! - szakad fel belőle, mint egy igazi vallomás.
A világ elsötétedik körülöttem, és az iménti pókerarcom a porba hull, és a lábam előtt törik apró szilánkokra. Vér dobog a fülemben, a szívem vadul zakatol, a lábaim remegnek. Ez lehetetlen. Három hónap. Nem elég hosszú idő. A mi szerelmünk valódi volt! Évekig nem bírtam megszabadulni tőle! Nem lehet, hogy Ő egyszerűen továbblépett.
- Annyira sajnálom! - olvasom le a szájáróül, a következő pillanatban pedig szorosan magához ölel. A könnyeim lassan szántják végig az arcom, és úgy hullanak a szőnyegre, mint a régi emlékek.
Mégis miért érint meg ez a dolog? Végeznem kellett vele, azért, hogy előresegítsem a jövőm és a karrierem. Mégis miért sírok? Hiszen én küldtem el őt. És akkor egy könnycseppet sem ejtettem.
Ez talán azért van, mert amikor mellettem volt, azt hittem állandó? És most, hogy érzem a kettőnk közé verődött éket, a szívem megszakad attól, hogy nélkülem legyen boldog. Kezdem őt elveszíteni - már el is veszítettem.
Hiányzom neki. Ebben biztos vagyok. Azért múlatja azzal a másikkal az időt, hogy minél előbb megszabadítsam. Egyszerűen érzem. Nem szeretheti!
- Ezt meg kell akadályoznom... - súgom erőtlenül.
- Nem teheted. El kell őt engedned, Tini.
- De nem bírom! Ő hozzám tartozik! - zihálom zokogva.
- Akkor sem mehetsz oda! Ezért nem akartuk elmondani! Tudtuk, hogy valami nagy ostobaságot fogsz elkövetni...
- Mi az, hogy "tudtuk"? - pillantok rá a könnyeimen keresztül. Ruggero arca halványan elvörösödik, de ahelyett, hogy elengedne, még szorosabban von magához.
- Te végignézted, ahogyan minden átkozott nap magányosan fekszem le, és ébredek fel, mert megőrjít a hiánya?! - mordulok fel.
A könnyeimen keresztül is tisztán látom a legjobb barátom bánós arckifejezését, és látom a szemében, hogy nem tehet semmiről.
- Bocsáss meg! De muszáj volt, nem tehettünk mást. És én is csak most tudtam meg, engem is letaglózott a dolog.
- Te honnan tudtad meg, ha még sehol sincs közzétéve? - kérdezem, és letörlöm a könnyeimet. Ruggero továbbra is a földet pásztázza, lábfejével a szőnyeget dörzsöli. Látom megint kényes helyretévedtem.
- Esküvői meghívó. - mondja bűnbánón, miközben előhúz egy krémszínű kártyát a zsebéből, és felém nyújtja. Remegő kézzel elveszem tőle az illatosított fecnit, és úgy fordítom, hogy lássam a mintákat és a szöveget is. Jorge Gabriel Blanco G. és Gwyneth Meredith Carson esküvője. Mexikóváros, San Aragogh. Lassan megfordítom a cetlit, a hátulján grafittal írt, halvány üzenet.
,,A régi barátság emlékére. Ami volt, elmúlt. És ami akkor mérgezett, most talán meg is ölhet."
- Hát, az elejét nem nehéz megfejteni. Tekintettel arra, hogy régen barátok voltunk, meghív, bár fogalmam sincs, mi okból. A vége viszont teljesen zavaros. Ami akkor megmérgezett, most talán meg is ölhet. Sosem hallottam még ezt tőle. Lehet, hogy valami burkolt üzenet, vagy egyszerűen megőrült, ki tudja.
- Ez nekem szól. - hasít belém a felismerés. - Tudta, hogy előbb - utóbb a fülembe jut a dolog, és biztosan azt feltételezte, hogy valami hülyeségre készülök. És mivel egyértelmű, hogy mi ketten folyton együtt vagyunk, ezt üzeni neked, hogy vigyázz rám. Mert attól fél, hogy ha elmegyek... Megváltoznak az érzései. - mondom, és minden újabb megfejtett kód, közelebb lök a végső elkeseredéshez. Miszerint, nem tehetem meg, hogy odamegyek.
- És ez azt jelenti, hogy a fenekünkön maradunk? - pillant rám reménykedve.
- Igen, Ruggero. - sóhajtom. - Ez pontosan azt jelenti.
- Nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- Semmi baj. Hiszen nem a te hibád. Te csak jót akartál nekem, és valahol mélyen hálás vagyok azért, hogy ilyen jó barát vagy. De most csakis arra bírok gondolni, hogy tehetetlen vagyok. Elárulva érzem magam, és megsebzettnek. Hogy léphetett túl rajtam, ilyen gyorsan? Ezek szerint tényleg nem jelentett semmit számára az együtt töltött idő. - szipogok, és még mielőtt megint észbe kaphatnék, már sírok is. Ruggero lassan leereszkedik az ülésre, és az ölébe húz. A kezeimet a nyaka köré fonom, és a vállába fúrom az arcom. Utálom sírni. Gyengének érzem magam, ami sajnos igaz is.
- Ne beszélj hülyeséget. Imádott téged, Tini. - súgja a hajamba.
- Hogy én mekkora idióta vagyok. Ha a szívemre hallgatok, most itt lenne velünk.
- Nem te vagy a hibás. Rossz emberbe szerettél bele, ez bárkivel előfordulhat. A többi pedig csakis a mi hibánk. Nem kellett volna térfeleket alkotnunk, és ilyen gyerekesen viselkednünk. Akkor talán... Még ma is itt lenne. - nyugtat, és lágy puszit nyom a homlokomra.
Szorosabban vonom magamhoz, úgy érzem, muszáj teljesen betöltenie a testvéri szeretetnek.
- Meghoztam egy döntést.
- Mégpedig? - pillant rám felvont szemöldökkel.
- Nem érdekel De Janeiro. Amint földet érünk, elmegyek Mexikóba.
- Tessék? - hüledezik, és érzem, hogy minden izma megfeszül. Kibontom magam az öleléséből, és úgy helyezkedek az ölében, hogy a szemünk egy magasságban legyen.
- Jól hallottad. Muszáj ott lennem, amikor kimondja az igent. De nem úgy, ahogy te gondolod. Megígérem, hogy nem fogok hülyeséget elkövetni, csupán megjelenek a főpróbán, elvegyülök a tömegben, utána pedig szépen hazajövök és élem tovább a magányos életemet, nélküle. - suttogom.
Egy másodperc törtrészéig, mintha úgy láttam volna, hogy Ruggero Pasquarelli megfontolja azt, amit ígérek neki.
- Nem engedem meg.
- Jaj, ne már! Elmúltam tizenhét éves, már nem parancsolhatsz nekem, még te sem! Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám, de nem kell, érted? Ha leégetem magam, hát legyen. Mindennek el kell következnie az életben, nem? - makacskodok.
- De nem egy esküvő tönkretételével kellene kezdened!
- Könyörgöm. Engedd meg nekem, hogy elbúcsúzzak tőle!
- Külön megkért, hogy tartsunk távol téged az esküvőtől. Milyen ember lennék, ha mégis odaengednélek, amikor pontosan tudom, hogy mit fogsz tenni?
- Ha szeret, nem mondja ki az igent. Ha nem szeret, akkor pedig elengedem. - sóhajtom.
- Sarah meg fog ölni. Kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe. Végre megtalálod a legjobb barátnődet, és faképnél hagyod?
- Jól mondod, Sarah a legjobb barátom. És elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, nem ellenem, hanem velem van. Ha kell, utánam jön. Mert bízik bennem! - mondom elszántan. Ruggero szája sarkában halvány mosoly jelenik meg, én pedig meg sem várva a válaszát, a nyakába vetem magam.
- Ne okozz csalódást, Stoessel! - motyogja mosolyogva.
- Nem fogok! Megígérem! Haza fogom hozni őt...
De abban a pillanatban, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen nehéz dolgom lesz, és választanom kell, hogy a jövőmet, vagy más jövőjét teszem kockára.
