Az ujjaim között már nyirkossá vált az esküvői meghívó. Az illata már irritálja az orromat, egy életre megutáltam a fahéjat.
Amint ideértem, egy távoli hotelben szálltam meg, nehogy véletlenül mégis belefussak egy ismerősbe. A gép felszállásától a leszállás pillanatáig, több, mint hatvanöt üzenet érkezett Ruggero-tól, ami túllépte a tűrőképességem határát. Alig akart elengedni, de amint megérkezett De Janeiro-ba, sorjában bombázott a helyzetjelző üzenetekkel.
A szívem majd' megszakadt, amikor képet küldött a bátyámról, és Sarah-ról, amint a távolban ölelkeznek egy apartman ablakában, háttal a fényképezőnek. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, mekkora csalódást okoztam azzal a többieknek, hogy félúton úticélt változtattam.
A belém hasító fájdalom mégis akkor tudatosult, amikor a mobilom kijelzőjét már a könnyeim áztatták. Egy üzenetre sem válaszoltam, egy üzenetet sem írtam, és egyetlen közösségi oldalra sem pillantottam fel. Azért jöttem, hogy pálcát törjek valaki sötét jövője felett.
- Minden rendben, kisasszony?
A recepciós hölgy hangja repít vissza a jelenbe. A vállam sajog a táska súlyától, a körmeim is letörtek a bőröndtől. Csupa kín és szenvedés.
- Csak a szobakulcsaimat szeretném elkérni. - erőltetek mosolyt az arcomra, majd áthajolok a pult fölött, hogy bediktálhassam a sorszámomat.
- A 107-es lakosztály?
- Igen, igen, az lesz! - vigyorgok rá türelmetlenül.
- Üdvözöljük a Suites Batia szállodában. - nyújtja felém a mágneskártyát, én pedig bármiféle kedveskedés nélkül elmarom az ujjai közül. A középkorú nő kikerekedett szemmel bámul utánam, de a következő pillanatban megcsörrenő telefon elvonja rólam a figyelmét. Belépek a liftbe, és megnyomom a legfelső emelet gombját. A Für Elise első dallamai töltik meg a kabint, amitől már tényleg úgy érzem magam, mint aki mindjárt fejbe lövi magát.
Kis csilingelő hang jelzi, hogy megérkeztem, így szinte kiesek a lift ajtaján. Hosszú, keskeny folyosó tárul elém, tengerkék bársonyszőnyeggel. Hisztérikusan rángatom magam után a bőröndöt, amikor az egyik szobából egy alacsony, szemüveges lány lép ki, nyakában egy fényképezőgéppel, kezében a mobiljával. Az arcán ezer érzelem fut keresztül, ahogy idegesen vonogatja a vállát.
Próbálok a legkisebb mukkanás nélkül elaraszolni mellette, mert ha véletlenül megismer, sosem mosom le magamról a "málhás szamár" jelzőt, nem beszélve arról, hogy másnapra a fotómmal lennének teli a helyi lapok, így biztosan lebuknék.
- Figyelj, újságíró vagyok, nem pedig esküvői kisdobos! - vékony hangja megtölti a folyosót, így lehetetlen nem hallani. - Nem érdekel a pénz, nem fogok bárgyú vigyorral az arcomon díszelegni, mint egy őrült! Miért nem veheti át valaki a helyemet? De... Nem, Gwyneth sem érdekel! Az apjának úgyis annyi pénze van, mint a rüh, béreljen fel valaki mást! Na ne mondd, hogy nincsenek jelentkezők egy Carson esküvőre, amikor azok ketten arannyal törlik a valagukat. Tudod mit? Én erre nem érek rá. A menyasszony leánybúcsúja hamarosan a kezdetét veszi. - Idegesen kinyomja a hívást.
Úgy állok ott, mint egy ügyefogyott, a szavait emésztgetve. Hát ez nem igaz! A szomszédom lesz az esküvői fotós a szerelmem és az ő ballépésének az esküvőjén? Mi ez, ha nem szerencse?
- Hé... - szólítom meg tétován, mielőtt elhalad mellettem. A lány felém fordul, fekete keretes szemüvege mögül úgy mér végig, mint egy műkritikus a festményt. Érdeklődéssel, tartózkodással, döbbenettel.
- Parancsolsz? - erőltet mosolyt az arcára. A kezemmel a hajamba túrok, az izzadságtól göndörödő fürtjeim közé, és próbálok úgy kinézni, mint egy nemzetileg elismert világsztár, és nem pedig úgy, mint egy rossz csöves. Pedig pontosan úgy festek.
- Te is részt veszel Gwyneth Carson esküvőjén?
- Attól függ, hogy ki kérdezi, és miért. - tér ki a válaszadás elől. Unottan felsóhajtok, majd előveszem az esküvői meghívót, és úgy tartom felé, mint a rendőrök a jelvényt. Egy pillanat erejéig végigolvassa a sorokat, majd halvány mosoly szökik az arcára.
- Pasquarelli? Tényleg? Ennél jobb név nem volt? - kuncog fel unottan és a zsebébe csúsztatja a mobilját.
A fenébe. Mivel a meghívó tulajdonképpen Ruggero-é, így a meghívón lévő név is. Erre gondolhattam volna hamarabb is.
- Figyelj, nekem őszintén szükségem lenne a segítségedre, de ha így viselkedsz akkor inkább hagyjuk. Örülök, hogy megismertelek. - mormogom félvállról, majd hátat fordítok neki.
- Várj... - szól utánam hirtelen. - Bocs, általában nem vagyok ilyen bunkó. Felhúzott az ostoba főnököm. Miben lehetek a segítségedre?
Megtorpanok, majd széles mosollyal az arcomon fordulok vissza felé.
- Leánybúcsút említettél. Hol lesz, és mikor? És hogyan tudok eljutni oda?
- Ha Gwyneth baráti köréhez tartozol, akkor tudnod kéne. - vonja föl a szemöldökét.
- Muszáj eljutnom. Az esküvőre van meghívóm, de muszáj találkoznom a menyasszonnyal, még mielőtt túl késő lenne.
- Ki a franc vagy te? - bukik ki belőle. - Mármint... Valami Bosszúálló? Ilyen dumát legutóbb abban hallottam...
- A nevem Martina. - nyújtok kezet felé, amit pár pillanatnyi hezitálás után, de örömmel megráz. - A vőlegény hozzám tartozik. Muszáj őt utoljára látnom.
- Nem tudom mit szívtál... - súgja, majd gyanakvón közelebb lép hozzám. - De adj belőle!
Olyan gyorsasággal ugrok el tőle, mint egy nyúl, és akaratlanul is felnevetek.
- Tizenkilenc vagyok! - nevetek rá veszettül. - Mellesleg nem utazom semmi ilyesmiben. Basszus, én csak a vőlegény miatt vagyok itt, hogy hazavigyem. És mióta elindultam, háromszor vágtak hozzám apró érméket, ketten kérdezték meg a hajléktalanszállóm elérhetőségeit, nem beszélve a japán asszonyról, aki örökbe akart fogadni. - elevenítem fel az emlékeimet. - Most meg drogosnak néznek. Persze, ezt a kinézetet a bátyámtól örököltem, de most komolyan, háromezer kilométer után te hogy festenél?
A lány pár pillanatig hezitál, majd lehorgasztja a fejét és halkan felkuncog. Én is vele együtt nevetek, pedig az életképességem nagyon súrolja a mínusz huszonhárom határát, ilyenkor pedig általában magzatpózban kuporgok valamelyik sötét sarokban.
- Figyelj, bocs, nem tudom mi ütött belém. Biztosan a klímaváltozás vagy tudja a fene, de már hírből utálom ezt a várost. - mosolyog rám.
- Elhiszem.
- Amúgy a nevem Crystal. - von vállat, majd leveszi a szemüvegét, hogy letörölje a párás lencséket. Alaposabban szemügyre veszem az arcát.
- Nagyon ismerős vagy nekem valahonnan. - vonom fel a szemöldököm.
- Mégpedig?
- Fogalmam sincs... - nevetek. - De mindenféle színek jutnak rólad eszembe, és ez furán fog hangzani, de egy lila zebra is...
- Biztos, hogy nem szívtál semmit? - váltja komolyra a szót. - Amúgy nekem is ismerős vagy valahonnan, de valójában csak a hangod.
Ó, a fenébe.
- Azt hiszem, amikor két éve besurrantam egy éjszakai klubba, még amikor Buenos Airesben volt munkám... Mindenféle elit híresség lézengett ott, és meg mernék esküdni, hogy egy rózsaszín parókás lánynak volt olyan hangja, mint neked. Aki folyton egy zöld hajú srác arcába volt bújva... - vigyorog.
- Te jóságos és! - nyögök fel.
Most már emlékszem! Életem legelső komolyabb lerészegedése volt, amikor bánatomban egyenesen Ruggero karjaiba vetettem magam, aki elvitt egy szórakozóhelyre, ahol több, mint három korsó sört öntöttem magamba. Volt ott karaoke, egy ismeretlen srác is, és arra is emlékszem, hogy Sarah és a bátyám akkor éjjel találtak egymásra.
Az emléktől könnyek gyűlnek a szemembe, de nem tudom, hogy a szégyentől, vagy a boldogságtól. Kellemes emlékként él a fejemben, attól eltekintve, hogy két hétig nem bírtam elszámolni kettőig.
- Szóval te vagy a karaoke énekes. - nevet fel szórakozottan.
- Te jó ég, az volt életem egyik legvadabb estéje... Teljesen magam alatt voltam, de mégis nagyon jó emlék.
- Aki veled volt... - vonja fel a szemöldökét. - Az lenne Gwyneth vőlegénye?
Akaratlanul is felnevetek, majd az ujjaimmal végigszántok a bozontomon.
- Nem, az a srác a legjobb barátom, Ruggero. Övé ez a meghívó is. - nyújtom föl a piszkos meghívót. - Jorge a vőlegény. Akkor éjszaka ő vitte haza Ruggero-t. Sosem felejtem el, azzal zárta a beszélgetésüket, hogy "Stephie nincs itthon." - sóhajtom.
- Stephie?
- Ő volt Jorge előző barátnője. - tisztázom.
- Basszus, ez a srác ekkora szoknyapecér?
- Nem, dehogy! - fortyanok fel. - Jorge volt a legelső fiú, akit valaha szerettem. Tizenhat éves lehettem, amikor legelőször vele jártam, de a szüleim miatt hamar véget kellett érnie. Ő ez idő alatt megismerkedett Stephie-vel, aki egy gyermekkori barátja volt. Egy évig voltak együtt, majd Jorge és én... Újra közeledni kezdtünk egymás felé, és mivel addigra már tizenhét éves voltam, nem számított, mit mondanak a szüleim. Jorge és én egy évig voltunk együtt, ami az életem legszebb időszaka volt. Fogalmam sincs, hogy min, de ekkor összevesztünk, és Stephie újra utat nyert. Nekem ezalatt sosem volt más barátom, csakis ő. Folyton ő járt a fejemben, ébren, alvás közben, evésnél, ivásnál, állandóan. Amikor rászántam magam, hogy bevalljam, mit is érzek iránta valójában, eldöntötte, hogy soha többé nem hagy magamra, így együtt voltunk két hosszú évig... És ennek az idillnek négy hónapja lett vége. - mondom, majd letörlök egy elszabadult könnycseppet.
Crystal néma pillanatokig ácsorog előttem, és egy szót sem szól.
El sem hiszem, hogy képes voltam így megnyílni egy vadidegen előtt, de már nem bánom. És, hogy miért nem?
Mert ez ráébresztett arra, hogy én igenis szeretem Jorge Blanco-t.
- Te vagy Martina Stoessel.
Kikerekedett szemmel pillantok rá.
- Parancsolsz?
- Most már emlékszem. - bólogat hevesen. - Nincs olyan napom a szerkesztőségnél, amikor nem hangzik el a kettőtök neve. Basszus... Te vagy a kislány, akinek a szívét rabul ejtette egy férfi. Emlékszem, egy éve lehetett, hogy nyilvánosságra hoztak egy képet kettőtökről, amin egy koncert kellős közepén csókolóztok. El sem hiszem, hogy látlak.
Nem reagálva a szavaira, óvatosan hátrálni kezdek.
- Ez az egész bonyolultabb, mint ahogy megírják a pletykalapok. A sok író csak egy sztorit akar az életünkről, amiből meggazdagodhat.
Nem tudom, miért rettegek attól, hogy előrántja a fényképezőgépét...
- Hé, ne félj, nem akarlak bántani. - vonja fel a szemöldökét.
- Annyiszor bántottatok már. - súgom erőtlenül. Érzem, hogy a pánik lassan marni kezdi a torkomat, és a fojtogató gombóctól a könnyeim is peregni kezdenek.
- Martina, nyugodj meg! Megmutatom neked, hogy hova kell menned, rendben? De muszáj megbíznod bennem! - kapja el a karom.
- Miért segítenél nekem megakadályozni a főnököd esküvőjét? - szipogom.
Crystal megnyugtató mosolyt ereszt meg felém, és óvatosan magához húz, amitől teljesen ledermedek.
- Hidd el, láttam a háborút. Én foglalkoztam a kettőtök ügyével, és akár hiszed, akár nem, az a srác nagyon rossz jövővel fog szembe nézni, ha beházasodik a Carson-családba.
- Köszönöm, Crystal. - súgom a pulóverébe. - Jövök neked eggyel.
- Már tudom is, mit kérnék tőled.
- Mégpedig? - vonom föl a szemöldököm.
- Mutass be az olasz barátodnak. Igazán jóképű fiú. - súgja a fülembe.
- Nem tudom mit szívtál... - súgja, majd gyanakvón közelebb lép hozzám. - De adj belőle!
Olyan gyorsasággal ugrok el tőle, mint egy nyúl, és akaratlanul is felnevetek.
- Tizenkilenc vagyok! - nevetek rá veszettül. - Mellesleg nem utazom semmi ilyesmiben. Basszus, én csak a vőlegény miatt vagyok itt, hogy hazavigyem. És mióta elindultam, háromszor vágtak hozzám apró érméket, ketten kérdezték meg a hajléktalanszállóm elérhetőségeit, nem beszélve a japán asszonyról, aki örökbe akart fogadni. - elevenítem fel az emlékeimet. - Most meg drogosnak néznek. Persze, ezt a kinézetet a bátyámtól örököltem, de most komolyan, háromezer kilométer után te hogy festenél?
A lány pár pillanatig hezitál, majd lehorgasztja a fejét és halkan felkuncog. Én is vele együtt nevetek, pedig az életképességem nagyon súrolja a mínusz huszonhárom határát, ilyenkor pedig általában magzatpózban kuporgok valamelyik sötét sarokban.
- Figyelj, bocs, nem tudom mi ütött belém. Biztosan a klímaváltozás vagy tudja a fene, de már hírből utálom ezt a várost. - mosolyog rám.
- Elhiszem.
- Amúgy a nevem Crystal. - von vállat, majd leveszi a szemüvegét, hogy letörölje a párás lencséket. Alaposabban szemügyre veszem az arcát.
- Nagyon ismerős vagy nekem valahonnan. - vonom fel a szemöldököm.
- Mégpedig?
- Fogalmam sincs... - nevetek. - De mindenféle színek jutnak rólad eszembe, és ez furán fog hangzani, de egy lila zebra is...
- Biztos, hogy nem szívtál semmit? - váltja komolyra a szót. - Amúgy nekem is ismerős vagy valahonnan, de valójában csak a hangod.
Ó, a fenébe.
- Azt hiszem, amikor két éve besurrantam egy éjszakai klubba, még amikor Buenos Airesben volt munkám... Mindenféle elit híresség lézengett ott, és meg mernék esküdni, hogy egy rózsaszín parókás lánynak volt olyan hangja, mint neked. Aki folyton egy zöld hajú srác arcába volt bújva... - vigyorog.
- Te jóságos és! - nyögök fel.
Most már emlékszem! Életem legelső komolyabb lerészegedése volt, amikor bánatomban egyenesen Ruggero karjaiba vetettem magam, aki elvitt egy szórakozóhelyre, ahol több, mint három korsó sört öntöttem magamba. Volt ott karaoke, egy ismeretlen srác is, és arra is emlékszem, hogy Sarah és a bátyám akkor éjjel találtak egymásra.
Az emléktől könnyek gyűlnek a szemembe, de nem tudom, hogy a szégyentől, vagy a boldogságtól. Kellemes emlékként él a fejemben, attól eltekintve, hogy két hétig nem bírtam elszámolni kettőig.
- Szóval te vagy a karaoke énekes. - nevet fel szórakozottan.
- Te jó ég, az volt életem egyik legvadabb estéje... Teljesen magam alatt voltam, de mégis nagyon jó emlék.
- Aki veled volt... - vonja fel a szemöldökét. - Az lenne Gwyneth vőlegénye?
Akaratlanul is felnevetek, majd az ujjaimmal végigszántok a bozontomon.
- Nem, az a srác a legjobb barátom, Ruggero. Övé ez a meghívó is. - nyújtom föl a piszkos meghívót. - Jorge a vőlegény. Akkor éjszaka ő vitte haza Ruggero-t. Sosem felejtem el, azzal zárta a beszélgetésüket, hogy "Stephie nincs itthon." - sóhajtom.
- Stephie?
- Ő volt Jorge előző barátnője. - tisztázom.
- Basszus, ez a srác ekkora szoknyapecér?
- Nem, dehogy! - fortyanok fel. - Jorge volt a legelső fiú, akit valaha szerettem. Tizenhat éves lehettem, amikor legelőször vele jártam, de a szüleim miatt hamar véget kellett érnie. Ő ez idő alatt megismerkedett Stephie-vel, aki egy gyermekkori barátja volt. Egy évig voltak együtt, majd Jorge és én... Újra közeledni kezdtünk egymás felé, és mivel addigra már tizenhét éves voltam, nem számított, mit mondanak a szüleim. Jorge és én egy évig voltunk együtt, ami az életem legszebb időszaka volt. Fogalmam sincs, hogy min, de ekkor összevesztünk, és Stephie újra utat nyert. Nekem ezalatt sosem volt más barátom, csakis ő. Folyton ő járt a fejemben, ébren, alvás közben, evésnél, ivásnál, állandóan. Amikor rászántam magam, hogy bevalljam, mit is érzek iránta valójában, eldöntötte, hogy soha többé nem hagy magamra, így együtt voltunk két hosszú évig... És ennek az idillnek négy hónapja lett vége. - mondom, majd letörlök egy elszabadult könnycseppet.
Crystal néma pillanatokig ácsorog előttem, és egy szót sem szól.
El sem hiszem, hogy képes voltam így megnyílni egy vadidegen előtt, de már nem bánom. És, hogy miért nem?
Mert ez ráébresztett arra, hogy én igenis szeretem Jorge Blanco-t.
- Te vagy Martina Stoessel.
Kikerekedett szemmel pillantok rá.
- Parancsolsz?
- Most már emlékszem. - bólogat hevesen. - Nincs olyan napom a szerkesztőségnél, amikor nem hangzik el a kettőtök neve. Basszus... Te vagy a kislány, akinek a szívét rabul ejtette egy férfi. Emlékszem, egy éve lehetett, hogy nyilvánosságra hoztak egy képet kettőtökről, amin egy koncert kellős közepén csókolóztok. El sem hiszem, hogy látlak.
Nem reagálva a szavaira, óvatosan hátrálni kezdek.
- Ez az egész bonyolultabb, mint ahogy megírják a pletykalapok. A sok író csak egy sztorit akar az életünkről, amiből meggazdagodhat.
Nem tudom, miért rettegek attól, hogy előrántja a fényképezőgépét...
- Hé, ne félj, nem akarlak bántani. - vonja fel a szemöldökét.
- Annyiszor bántottatok már. - súgom erőtlenül. Érzem, hogy a pánik lassan marni kezdi a torkomat, és a fojtogató gombóctól a könnyeim is peregni kezdenek.
- Martina, nyugodj meg! Megmutatom neked, hogy hova kell menned, rendben? De muszáj megbíznod bennem! - kapja el a karom.
- Miért segítenél nekem megakadályozni a főnököd esküvőjét? - szipogom.
Crystal megnyugtató mosolyt ereszt meg felém, és óvatosan magához húz, amitől teljesen ledermedek.
- Hidd el, láttam a háborút. Én foglalkoztam a kettőtök ügyével, és akár hiszed, akár nem, az a srác nagyon rossz jövővel fog szembe nézni, ha beházasodik a Carson-családba.
- Köszönöm, Crystal. - súgom a pulóverébe. - Jövök neked eggyel.
- Már tudom is, mit kérnék tőled.
- Mégpedig? - vonom föl a szemöldököm.
- Mutass be az olasz barátodnak. Igazán jóképű fiú. - súgja a fülembe.
Gwyneth
Az apám parancsai végeláthatatlannak bizonyulnak. Ne igyál, ne dohányozz, ne villants a kameráknak, és ne csald meg a vőlegényed. Mintha ezek közül bármelyik ostobaságot is elkövettem volna. Nem iszom, nem dohányzom, hiszen énekes vagyok, sosem villantottam, és szeretem a férfit, akivel össze fogom kötni az életem.
Semmi kedvem nincs ehhez a leánybúcsú-dologhoz. Szívem szerint itthon maradnék a szerelmemmel, és megnéznék vele pár filmet, hogy emlékezetessé tegyem az utolsó "jegyesekként" együtt töltött éjszakánkat. De nem, nekem el kell mennem, jól kell éreznem magam, mert Jorge szerint ennyi kijár nekem.
- Megértettem minden szabályt, apa! Felnőtt vagyok, kérlek...
- Sosem tudhatod, Gwyneth! Lehet, hogy valami pedofil rád támad az utcán, vagy lefényképeznek egy sörhasú kobolddal! Gondolnod kell a hírnevedre édesem, és nem hagyhatom, hogy az esküvőd előtt elkaszáld magad. - igazítja meg a blúzom gallérját.
Mérgesen elcsapom a kezét a nyakamtól, majd a konyhapulthoz sétálok és beveszek egy aszpirint. El sem kezdődött a "buli", nekem máris szétrobban a fejem. Szép munka, Gwyn.
- Próbáld meg jól érezni magad! Ha már úgysem hallgatsz sosem az apádra...
- Ne játszd a mártírt, kérlek. Nem parancsolhatsz nekem, te is tudod.
- Piszok kölyök! - morogja az orra alatt. - Miféle hála ez?
- Hála? Hálásnak kéne lennem azért, mert az eljegyzésemet titokban akartad tartani, hogy a jövendőbeli férjem eladható legyen a piacon? Vagy azért, mert megfenyegettél, hogy ha nem szállok ki az üzletből, akkor véget vetsz az esküvőnek? Miért kéne hálásnak lennem, apa? Szerinted ezt hány ember csinálja meg a lányával?
- Én csak jót akarok neked.
- Akkor hagyd, hogy megházasodjak. És fogadd el a vőlegényem, aki a legjobb teremtés ezen a földön, egyben a legmesésebb dolog ami velem történt. Kérlek, próbálj meg úgy viselkedni, mint egy szerető apa. - könyörgöm neki, majd közelebb lépek hozzá, és magamhoz ölelem.
Még mielőtt bármit is mondhatna, a koszorúslányaim hangos sikoltással rontanak be a nappaliba, nyakukban szivárványszínű tollboákkal.
- Bocs a késésért drágám, de a sofőr elfelejtette, hogy kinek is dolgozik. - kacsint rám az első számú koszorúslányom, Nicky. Széles mosolyt erőltetek az arcomra, majd hagyom, hogy átdobjon egy rózsaszín boát a vállamon. Ahogy elnézem a koszorúslányaimat, már felönthettek a garatra, nem beszélve az unokahúgomról, Zoey-ról, akin egy fehér "Elkelt" feliratú haspóló díszeleg, miközben nem is ő a menyasszony...
Tehetetlenül átpillantok a válla felett, és a kertben megpillantom az én egyetlen hercegemet, amint éppen egy golfütővel a kezében flangál, jobbján a kertésszel, Darwinnal. Az utóbbi időben úgy összebarátkoztak, hogy muszáj elgondolkodnom, nem szükséges-e egy új kertész, hogy Darwin inkább a házban tartózkodjon, közel Jorge-hoz. Széles mosoly kúszik az arcomra, és elsétálok a barátnőim mellett, ki a kertbe. Ábrándozva egy márványoszlopnak támaszkodom, tisztességes távban tőlük.
- Tudsz egyáltalán golfozni? - kérdezi, és ránt egyet a vállán pihenő golftáskán.
- Őszintén? Nem. - nevet fel Jorge. - De átkozottul jól nézek ki ezzel az izével a kezemben.
- Azért a szetted se semmi. - kacag a kertészfiú. - Drágább, mint az életem.
- Most viccelsz? A leendő apósom elhatározta, hogy én akkor is sportember leszek, ha meggebedek, így vett nekem egy ilyen menő sportcuccot. A sapka egész jól áll, nem beszélve a hátsómról... - pillant a háta mögé, mire Darwin még hangosabban kezd röhögni.
- De hisz nincs is az arcodon semmi... - csipkelődik, mire Jorge is nevetni kezd. A kettejük kacagása engem is mosolyra fakaszt, de az előbb elhangzott mondatokba inkább belepirulok.
- Ne beszélj így a főnöködről, te szemét! - nevet és vállon bokszolja a törékeny fiút, aki fájdalmasan felnyög, majd megint kacagni kezd.
- Most akkor bombaseggűnek képzeled magad? - vigyorog Darwin.
- Figyelj, haver, ez tény és való! Csak fogalmazz kérlek kevésbé... Homokosan.
- Szerintem még a kisasszony sem beszélne így, te állat! - motyogja a kertész, és kiölti a nyelvét.
- Figyelj, Gwyneth gyönyörű, mindegy, honnan nézzük...
Ekkor már nem bírtam tovább: Hangos nevetés szakadt fel belőlem, ami megtöltötte az egész kertet. A két fiú azonnal földbe gyökereztek, majd úgy néztek egymásra, mint akik utoljára pillantják meg az eget. Darwin arcán a vörös ötven árnyalata száguld át, még Jorge nemes egyszerűséggel elhajítja a golfütőjét, majd fütyörészni kezd.
- Teljesen elment az eszetek! - nevetek rájuk, majd átbújok az erkély kerítése alatt.
- Mennyit hallottál, szerelmem? - pillant rám Jorge, majd gyengéden átkarolja a derekam.
- Épp eleget, te bombaseggű sportcsillag. - nevetek rá, és vigyorogva megcsókolom.
Jorge arca lassan pirulni kezd, amit zavart nevetéssel leplez.
- Most akkor... Nagyon ki vagyok rúgva? - morogja fojtott hangon Darwin.
- Kérem, maga remek kertész, a tuják pedig gyönyörűek. Marad, Darwin, nem szabadul meg tőlünk ilyen könnyen. - mosolygok, és hagyom, hogy Jorge szorosan magához vonjon.
Semmi kedvem nincs ehhez a leánybúcsú-dologhoz. Szívem szerint itthon maradnék a szerelmemmel, és megnéznék vele pár filmet, hogy emlékezetessé tegyem az utolsó "jegyesekként" együtt töltött éjszakánkat. De nem, nekem el kell mennem, jól kell éreznem magam, mert Jorge szerint ennyi kijár nekem.
- Megértettem minden szabályt, apa! Felnőtt vagyok, kérlek...
- Sosem tudhatod, Gwyneth! Lehet, hogy valami pedofil rád támad az utcán, vagy lefényképeznek egy sörhasú kobolddal! Gondolnod kell a hírnevedre édesem, és nem hagyhatom, hogy az esküvőd előtt elkaszáld magad. - igazítja meg a blúzom gallérját.
Mérgesen elcsapom a kezét a nyakamtól, majd a konyhapulthoz sétálok és beveszek egy aszpirint. El sem kezdődött a "buli", nekem máris szétrobban a fejem. Szép munka, Gwyn.
- Próbáld meg jól érezni magad! Ha már úgysem hallgatsz sosem az apádra...
- Ne játszd a mártírt, kérlek. Nem parancsolhatsz nekem, te is tudod.
- Piszok kölyök! - morogja az orra alatt. - Miféle hála ez?
- Hála? Hálásnak kéne lennem azért, mert az eljegyzésemet titokban akartad tartani, hogy a jövendőbeli férjem eladható legyen a piacon? Vagy azért, mert megfenyegettél, hogy ha nem szállok ki az üzletből, akkor véget vetsz az esküvőnek? Miért kéne hálásnak lennem, apa? Szerinted ezt hány ember csinálja meg a lányával?
- Én csak jót akarok neked.
- Akkor hagyd, hogy megházasodjak. És fogadd el a vőlegényem, aki a legjobb teremtés ezen a földön, egyben a legmesésebb dolog ami velem történt. Kérlek, próbálj meg úgy viselkedni, mint egy szerető apa. - könyörgöm neki, majd közelebb lépek hozzá, és magamhoz ölelem.
Még mielőtt bármit is mondhatna, a koszorúslányaim hangos sikoltással rontanak be a nappaliba, nyakukban szivárványszínű tollboákkal.
- Bocs a késésért drágám, de a sofőr elfelejtette, hogy kinek is dolgozik. - kacsint rám az első számú koszorúslányom, Nicky. Széles mosolyt erőltetek az arcomra, majd hagyom, hogy átdobjon egy rózsaszín boát a vállamon. Ahogy elnézem a koszorúslányaimat, már felönthettek a garatra, nem beszélve az unokahúgomról, Zoey-ról, akin egy fehér "Elkelt" feliratú haspóló díszeleg, miközben nem is ő a menyasszony...
Tehetetlenül átpillantok a válla felett, és a kertben megpillantom az én egyetlen hercegemet, amint éppen egy golfütővel a kezében flangál, jobbján a kertésszel, Darwinnal. Az utóbbi időben úgy összebarátkoztak, hogy muszáj elgondolkodnom, nem szükséges-e egy új kertész, hogy Darwin inkább a házban tartózkodjon, közel Jorge-hoz. Széles mosoly kúszik az arcomra, és elsétálok a barátnőim mellett, ki a kertbe. Ábrándozva egy márványoszlopnak támaszkodom, tisztességes távban tőlük.
- Tudsz egyáltalán golfozni? - kérdezi, és ránt egyet a vállán pihenő golftáskán.
- Őszintén? Nem. - nevet fel Jorge. - De átkozottul jól nézek ki ezzel az izével a kezemben.
- Azért a szetted se semmi. - kacag a kertészfiú. - Drágább, mint az életem.
- Most viccelsz? A leendő apósom elhatározta, hogy én akkor is sportember leszek, ha meggebedek, így vett nekem egy ilyen menő sportcuccot. A sapka egész jól áll, nem beszélve a hátsómról... - pillant a háta mögé, mire Darwin még hangosabban kezd röhögni.
- De hisz nincs is az arcodon semmi... - csipkelődik, mire Jorge is nevetni kezd. A kettejük kacagása engem is mosolyra fakaszt, de az előbb elhangzott mondatokba inkább belepirulok.
- Ne beszélj így a főnöködről, te szemét! - nevet és vállon bokszolja a törékeny fiút, aki fájdalmasan felnyög, majd megint kacagni kezd.
- Most akkor bombaseggűnek képzeled magad? - vigyorog Darwin.
- Figyelj, haver, ez tény és való! Csak fogalmazz kérlek kevésbé... Homokosan.
- Szerintem még a kisasszony sem beszélne így, te állat! - motyogja a kertész, és kiölti a nyelvét.
- Figyelj, Gwyneth gyönyörű, mindegy, honnan nézzük...
Ekkor már nem bírtam tovább: Hangos nevetés szakadt fel belőlem, ami megtöltötte az egész kertet. A két fiú azonnal földbe gyökereztek, majd úgy néztek egymásra, mint akik utoljára pillantják meg az eget. Darwin arcán a vörös ötven árnyalata száguld át, még Jorge nemes egyszerűséggel elhajítja a golfütőjét, majd fütyörészni kezd.
- Teljesen elment az eszetek! - nevetek rájuk, majd átbújok az erkély kerítése alatt.
- Mennyit hallottál, szerelmem? - pillant rám Jorge, majd gyengéden átkarolja a derekam.
- Épp eleget, te bombaseggű sportcsillag. - nevetek rá, és vigyorogva megcsókolom.
Jorge arca lassan pirulni kezd, amit zavart nevetéssel leplez.
- Most akkor... Nagyon ki vagyok rúgva? - morogja fojtott hangon Darwin.
- Kérem, maga remek kertész, a tuják pedig gyönyörűek. Marad, Darwin, nem szabadul meg tőlünk ilyen könnyen. - mosolygok, és hagyom, hogy Jorge szorosan magához vonjon.
Életünk minden pillanatában az egyik lábunk a tündérmesék földjén,
másik lábunk pedig a szakadék szélén áll.
