Sección 45 - Melletted maradok, jóban, rosszban! (Sarah)

Számíthatsz rám, ha közel vagy, vagy távol, 

számíthatsz rám, ha gyenge vagy, vagy bátor. 

Számíthatsz rám, ha elvagy veszve, 

mert mi barátok maradunk, mindörökre...

  Újra érzem a homokot a talpam alatt. Hiányzott már a természet ölelése, és a szabadságom. Az elmúlt két napban minden másodpercet kihasználtam, hogy felállhassak abból az átkozott tolószékből, és magam mögött hagyhassam. Francisco háromszor agyvérzést kaphatott a jajgatásomtól, ezért muszáj volt úgy csinálnom, hogy senki se legyen a közelemben. 

Viszont amióta ideértem, Rióba, a szívem minden másodpercben hármat ver, közelebb juttatva az ájuláshoz. Tini repülőgépe negyed órája landolt, és a sofőr, akit érte küldettem hamarosan ide kell, hogy érjen. 

Zakatoló szívvel nézek végig magamon, és a "kevésbé előnyös szülésjeleket" kutatom a testemen. Semmit sem látok magamon ami változott volna az elmúlt évek során, de biztos csak azért érzem így, mert Francisco már ezerféle módon a fejembe ültette, hogy tökéletes vagyok úgy, ahogy vagyok. A hasam lapos, a lábam vékony, csupán egy fehér csík a combom belső oldalán emlékeztet arra, hogy az életemből több, mint két hónapot tolószékben töltöttem, járásképtelen állapotban.

A gondolataimból a homokos úton elhaladó fekete telepjáró szakít vissza. A szívem nagyot dobban, amikor rájövök, hogy ez az az autó. 

Kirohanok a vízből, és felkapom a tunikám a homokból, majd futás közben magamra ráncigálom. 

A fekete telepjáró a szálloda előtti pálmafák árnyékába parkol, egyenesen a bejárattal szemben. A sofőr kiszáll, felnyitja a csomagtartót, és kivesz egy fekete bőröndöt, rajta apró, olasz zászlóminta. 

Belebújok a sarumba, és egyenes háttal, mégis remegő térdekkel igyekszem az autóhoz. Amikor a sofőr észrevesz, megereszt felém egy barátságos mosolyt, és megemeli a kalapját. 

- Örülök, hogy látom, Hölgyem! - köszönt, és leteszi a fekete bőröndöt. 

- Köszönöm a segítségét, Paolo. Magával tartott? - kérdezem fojtott hangon.

- Ami azt illeti... - Az ősz hajú sofőr megcsavarja tökéletesre fésült bajszát, de még mielőtt befejezhetné a mondatát, a telepjáró ajtaja hangos robajjal kicsapódik, és további sporttáskák hada zuhan a földre. A szívem kihagy pár ütemet, amikor az ajtón nem más, mint Ruggero Pasquarelli esik át.

- Végre ideértünk! Gusztustalan út volt, Paolo! - panaszkodik szánalmasan, majd lekapja a fejéről a napszemüvegét, és egyenesen rám pillant. 

Az arca falfehérré válik, a szemei tágra nyílnak, a szemüveg pedig tehetetlenül a földre zuhan, tönkretéve ezzel a keretet és a lencsét is, ami apró szilánkokra reped szét. 

- Ezt nem hiszem el. - mondja tágra nyílt szemekkel. 

Vörösen égő arccal odanyújtok egy kis borítékot, benne egy kisebb összeggel az útért, és a "barátom" kellemetlen viselkedéséért. 

- Köszönöm szépen Paolo, örök hálám. Maga szerint elájul? - kérdezem, és a szemem sarkából a falfehér Ruggero-ra pillantok.

- Eu realmente não sei, senhora. - feleli bizonytalanul. - Bem-vindo à família! 

Még egyszer megköszönöm a sofőrnek a segítségét, és megragadva Ruggero bőröndjét, elindulok a bejárat felé. A fotocellás ajtó kinyílik előttem, a még mindig sokkos állapotban lévő Rugge szorosan a nyomomban. Őszintén szólva, nem rá számítottam. Sőt. Az utóbbi időben, kifejezetten rühellem ezt a srácot, és most vele kell először megosztanom a legnagyobb titkomat... Miért büntet a sors? 

A liftben sem szól egy szót sem, a feszültség tapintható kettőnk között. 

- Tini? - töröm meg a csendet.

- Hát... Öhm... Hosszú.

- Ruggero, kérlek ne idegesíts fel még jobban! Tinit vártam, nem pedig téged, és remélem elnézed nekem, hogy rákérdezek, miért pofátlankodtál ide, amikor egyértelműen, nem te lettél volna a mai sztárvendég! - fortyanok fel.

- Te semmit sem változtál... - morogja az orra alatt, én pedig reflexből a lift oldalán villogó vészgombra csapok. A lift hirtelen megáll. 

- Na tűnj innen! - szűröm a fogaim közt, és megnyomom a földszinti gombot.

- Jó, jó, ne haragudj! Csak átkozottul régen láttalak, és nem bírtam hová tenni, hogy az égvilágon semmit sem változtál, a pénzedet leszámítva! Gyönyörű vagy, és ez meglátszik rajtad, nem akartam szemétkedni, sajnálom! - szabadkozik. A kezét az enyémre teszi, és óvatosan lehúzza a gombról.

- Szóval, hol van? 

- Jorge. Megtudta, hogy megházasodik, és akart adni magának még egy utolsó esélyt, hogy lássa őt, mielőtt visszafordíthatatlanná válna a dolog. - mondja. Tudtam!

- Ó, az a balga! - bukik ki belőlem. - Tudtam, hogy ha megtudja, bekattan! Én megmondtam! Sejtettem, hogy utána fog menni. - mormogom leszegett fejjel. 

- Mi van?! - pillant rám értetlenül. - Te tudtad? De mégis honnan?

- Ruggero, nem az Antarktiszra költöztem, és tudom, hogy mit jelent az a szó, hogy internetkapcsolat és mobiltelefon. Mellesleg kaptam meghívót. - jegyzem meg mellékesen.

- Nem értem mire készül az az állat. Jorge utál minket, hiszen elárultuk őt, most pedig meg akar hívni élete legfontosabb napjára? Ez sehogy sem áll össze.

- Valójában, sosem volt egy észkombájn szegény gyerek. Annak köszönheti az életét, hogy jól néz ki. Mellesleg már nem élne. A hozzá hasonló retardáltakat már rég elütötte valami kamion. - mondom a vállamat vonogatva, mire Ruggero halkan felkuncog. Értetlenül pillantok rá, mire széles mosollyal nyugtázza a pillantásom. 

- Hiányoztál. Az egész lényed hiányzott. - vallja be. Akaratlanul is elmosolyodom, és közelebb lépek hozzá, hogy szorosan átölelhessen. Ruggero nem sokkal, de magasabb, mint én, így pont olyan érzés, mintha csak Francisco tartana a karjaiban. Annyi különbséggel, hogy Francisco mindent ezerszer tökéletesebben csinál, természetesen. A lélegzés a legfőbb tehetsége. Meg persze a családalapítás, de ez még várhat. 

Hosszú másodpercekig állunk így, majd a lift halk csilingeléssel kinyílik a királyi lakosztályban, a legfelső, huszonkettedik emeleten. 

Ruggero szájtátva mered a berendezésre, a freskókra a falon, és a szanaszét heverő ruhákra. 

- Ugye most csak vicceltek? - szólal meg a távolban Francisco, kezében egy bögre gőzölgő kávéval. A haja kócos, és szanaszét áll, felsőteste fedetlen. Meseszép. 

Imádom amikor féltékeny, de ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy két teljes mértékben életképtelen hormonzsák egymásnak essen. Lesz itt még elég kiborulás, ha mindenki kiteregette a lapjait. Ruggero tátott szájjal ellép mellőlem, és a bőröndjét a padlóra ejti meglepetésében. 

- Örülök, hogy látlak, haver. - mosolyog Francisco, és belekortyol a kávéjába. Látom a szemén, hogy élvezi a vendégünk zavarát, és őszintén, az én szívem is repes a kárörömtől. Hiszen mégiscsak ő lenne a szupersztár, akiért milliók rajonganak, és nem mi, egy író és egy zenész.

- Mesés ez a kóceráj! - nevet fel Ruggero, és nem foglalkozva a gúnyos vigyorunkkal, átrohan a nappalin, és magához szorítja a szerelmemet. Francisco szeme megtelik könnyekkel, de azonnal visszanyeli őket, erősnek akar látszani, pedig tudom, hogy lelkileg padlón van.

- Örülök, hogy itt vagy. - súgja. - A húgom?

- Elindult megakadályozni, hogy Jorge feleségül vegye a barátnőjét. - mondom keresztbe font karokkal.

- Akkor azt hiszem, az esküvőn vele is találkozunk.

- Én előbb fogok találkozni vele. Muszáj utána mennem, hiszen még gyerek, nem utazgathat egyedül. Nem hagyom, hogy tönkretegye magát. És ha mégis erre kerülne sor, mellette akarok lenni. - suttogom. Francisco mosolyt erőltet az arcára, látom a szemében, hogy támogat, valahol mélyen pedig esze ágában sincs elengedni engem.

- Örülhet, hogy van egy olyan barátja, mint te. - vigyorog rám Ruggero. 

Elérzékenyülve fogadom a bókot, de a meghitt csendet, keserves zokogás szakítja félbe. Noah felébredt. 

A szívem kihagy pár ütemet, amikor meghallom a kisfiam zokogását, de a szemem sarkából Francisco-ra pillantok, akinek a tekintete teli van bizalommal, támogatással és boldogsággal. Készen állunk. 

- Ilyen vékonyak itt a falak? - tátja el a száját.

- Nem, barátom. - mosolyog Francisco, és bizalmasan vállon veregeti a vendégünket.

- Ruggero, mutatni szeretnénk valamit. Ez egy olyan dolog, ami az egész életünket megváltoztatta. Ezért kellett eljönnünk Buenos Airesből egy évvel ezelőtt. 

Mosolyogva kihátrálok a szobából, és belépek a hálószobába, aminek franciaágyán Noah hasal, sírásra görbülő szájjal. Amikor megpillant, széles mosoly szökik az arcára, és a bánatot az öröm váltja fel a szemében. Óvatosan felemelem őt és a karomba fektetem. Az ajtóig megtett lépések száma végeláthatatlan, de amikor a nappaliba lépek, a levegő megfagy közöttünk. 

Ruggero arcán ezer érzelem száguld át, de a meglepettségen kívül semmit sem bírok leolvasni róla. Francisco átkarolja a vállát, és felénk pillant. Noah, megvillantja fogatlan vigyorát a vendégünk felé. 

-Ruggero Pasquarelli. Bemutatom a kisfiunkat. - mutatom felé a kisfiam. - Ő itt Noah Agustín Stoessel.

- A fiatok... - motyogja megtörten. A szeme lassan megtelik könnyekkel, és a pillanat, amitől annyira rettegtem, azt hiszem, elérkezett. Ezer év telik el, mire képes vagyok levegőt venni, de a lábaim nem akarnak engedelmeskedni.

- Ruggero... Kérlek, hallgass végig. - súgom megtörten, de fájdalmas krákogásnál több nem szakad fel belőlem. Francisco riadt tekintettel mellém toppan, és kiragadja a kezemből a fiunkat. Gyilkos pillantást vet Ruggero felé, aki még mindig dermedten áll.

- Megnézhetem a kicsit? - szólal meg fojtott hangon. Értetlenül kapom fel a fejem, Ruggero arcán nyugodtság delel.

- Tessék?

- Miért, nem szabad? Csak meg szeretném nézni.

- De... Én azt hittem...

- Hogy kiborulok? - nevet fel. - Igen, eleinte nagyon meglepődtem. De, hogy őszinte legyek, sejtettem. Hiszen... Amikor nem volt fűtés a házban, szinte felfaltad a hűtőt, utána pedig egész nap rókáztál, végül bezárkóztál a vécébe. Persze, semmit sem sejtettem, de mégis mit csináljak? Őrjöngjek, azért, mert éled az életed? Sarah, ez csodálatos! Ez a kisgyerek mesés! És basszus... Baromira örülök nektek, srácok! - robban ki belőle, majd felénk lépdel és szorosan magához ölel bennünket. A válla fölött átpillantva ránézek a szerelmemre, aki büszke mosollyal fürkészi a plafont.

- Nagyon hálás vagyok, Ruggero. Igaz barát vagy - súgom neki. 
Noah hangosan krákogni kezd, mintha csak arra várna, hogy a vendégünk észrevegye őt. Ruggero hátrál pár lépést, majd lehajol, hogy a kisfiam szemébe nézhessen. Felé nyújtja az ujját, és legnagyobb meglepetésemre, Noah megragadja. Kacarászni kezd, és mindenfélét gügyög, Ruggero pedig úgy ráncolja a homlokát, mintha értené a fiam panaszait. Röhejes látványt nyújt, de nagyon hálás vagyok neki azért, hogy megkönnyítette a helyzetünket. 
Átadom neki a kicsit, és elhátrálok tőlük, hogy kettesben maradhassanak. Francisco mosolyogva mellém lép, és átkarolja a derekam. 
- Hát ezt nem hiszem el. - súgom magam elé.
- Sosem fordítana hátat nekünk.
- Most már tudom. Viszont hamarosan indulnom kell.
- Biztos, hogy képes leszel rá? - kérdezi aggódva. Felmosolygok rá, és lágy csókot nyomok a szája sarkába, amitől halkan felkuncog.
- Ne aggódj értem, rendben? A húgod az egyik legfontosabb ember az életemben, természetes, hogy ott leszek mellette, amikor meghozza élete legnehezebb döntését. 
- Szerinted, hogy fog dönteni?
- Ha a józan eszemre hallgatok, azt mondom, hogy elfogadja. De mivel tudom, hogy teljes szívéből szereti, nem mondd le róla. - mosolygok magam elé. 
Francisco halkan felkuncog, és még szorosabban húz magához. Felnézek rá, ő pedig gyors csókot nyom a számra. Akaratlanul is jobb kedvem lesz tőle. 
Az egyik részem repdes az izgatottságtól, a másik viszont sajog a következmények súlyától. Hiszen, egy éve nem láttam Tinit, ki tudja, lehet, hogy teljesen megváltozott. Ha berontok az esküvőre, mint egy eszeveszett, miközben az a göndör kis fruska csupán szerencsét akar kívánni... Egy életre kiutálnak az államból. 
- Ismerem ezt a nézést. Mi jár a fejedben? - súgja, és lágyan megcirógatja a csípőm. Mosolyt erőltetek az arcomra, és az arcomat a vállába fúrom. Azt sem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy még mindig póló nélkül van. De nem számít. Felőlem addig flangál így, ameddig csak akar. 
- Mi van, ha tévedek? - pillantok rá. - Lehet, hogy Tini sokat változott ezalatt az egy év alatt, és nem szeretne fejfájást okozni. 
Francisco úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Utálom, amikor így bámul, de kénytelen vagyok elviselni.  
- Semmi pénzért nem mondanék rád egy rossz szót sem... De szerintem túlértékeled a húgomat. - nevet fel. - Tizennégy évesen elvesztette a kedven plüssállatát. Anya megtalálta két évvel később, és oda akarta ajándékozni az árváknak. Tini úgy üvöltött, mint egy elmebeteg! Végül a plüss nem lett senkié. 
- Mariana eldugta? 
- Dehogyis. Eltépték. A feje a húgomnál, a teste anyámnál. Azóta már csak Halloweenkor szoktuk kitenni, hogy elijesszük a mihaszna kölyköket, akik háromszor fordulnak cukorért. 
Francisco olyan monoton hangon mondja, hogy akaratlanul is kirobban belőlem a nevetés. 
A hangom megtölti a szobát, amitől Ruggero felvont szemöldökkel fordul felénk, kezében a pici fiunkkal. Az arckifejezésük szinte ugyanolyan, amitől csak még jobban kacagok. 
Milyen gyorsan egymásra találtak ezek ketten! 
- Lemaradtunk valamiről? - kérdezi. Fran szorosabban ölel magához, és megvonja a vállát. 
- Örül neked, haver. - válaszol helyettem. 
Hevesen bólogatni kezdek, mire az olasz fiú közelebb lépdel hozzánk, és átnyújtja a kisfiamat, aki gunyoros vigyorral üdvözöl. A kis piszok, már jobban szereti Ruggero-t, mint engem. 
- Tini miatt aggódsz, igaz? - kérdezi. Őszintén elmosolyodok. A vesémbe lát. 
- Olyan távolinak látom őt. Már nem látok bele a fejébe, és ez bosszant. - vallom be. 
- Figyelj... Elég sokáig voltál távol. Sokszor lett volna szüksége rád, de egy percre sem haragudott rád. - Könnyek szöknek a szemembe. - Őszintén bevallom, nem én voltam az, aki helyettesített téged, hanem Jorge. Tini mellett volt, szerette őt és mindentől megvédte. De amikor lelépett, megszűnt ez a békesség, és életemben először úgy éreztem, Tinit bármelyik pillanatban baj érheti... - súgja. Francisco teste megfeszül mellettem. Fáj neki ezt hallani, hiszen ő sem volt mellette, pedig ez lenne a dolga idősebb testvérként. - Mindenbe úgy vágott bele, hogy előtte megkérdezte magától, "Vajon Sarah mit tenne?" - mosolyog rám. 
- Muszáj elindulnom. - bukik ki belőlem. 
- Annak nem lenne jó vége. - mondja Fran. Húsz percre még nem ez volt a véleménye. 
- Mégis miért nem? 
- A repülési út körülbelül tíz óra. Teljesen kizárt, hogy egyszerre érjetek oda, és ha az esküvő előtt találkoztok, nem csak Tininek, de az egész násznépnek magyarázkodnod kellene, nem beszélve Jorge-ról, aki biztosan csőbe húzna a keresztkérdéseivel. 
- Ha Jorge pattog, leütöm, te is tudod. - vágom rá. - Mellesleg nem érdekel. Amikor megláttam Ruggero-t, azt hittem szívinfarktust kapok, és nézz rá! Teljesen jól fogadta a dolgokat, és tökéletesen mondta. Nem haragudhat ránk azért, mert éljük az életünket! 
- Rendben, legyen! - emeli fel a kezét védekezőn. - Menj, csináld ahogy akarod, csak velem veszekedj! - morogja, és idegesen ellép mellőlem. Nem akartam megbántani. 
Bizalmas pillantást vetek Ruggero felé, aki szerencsére veszi a lapot, visszaveszi a kicsi Noah-t, és elindul felfedezni a lakást. 
Amikor Francisco elé lépek, unottan felsóhajt, és ahelyett, hogy a szemembe nézne, elsétál a közelemből. Zavarodottan iramodok utána. 
- Na jó, mi a fene bajod van? - rivallok rá. A hűtőhöz sétál, lehajol, és elővesz egy doboz kólát. Felbontja majd belekortyol. A türelmem elfogy. - Ne igyál, amikor hozzád beszélek, hanem válaszolj a rohadt életbe! 
A feszültséget tapintani lehet kettőnk között. 
- Először is. Akkor iszok, amikor szeretnék. Rendben? - Még sosem beszélt így velem. Az előbb még semmi baja sem volt. 
- Mi ütött beléd? - hüledezek. 
- Utálom ezt a helyzetet. Nem Ruggero zavar, mert örülök neki, végre láthatok egy ismerős arcot, de ez? Mintha azt akarnátok sugallni felém, hogy borzalmas testvér vagyok. Nem én voltam, aki helyettesített téged, hanem Jorge. - A hangja most olyan vékony, mint Ruggero-é. Ha nem vetne szét a méreg, most biztosan mosolyognék. 
- Te teljesen meg vagy húzatva. - mondom szemrebbenés nélkül. - És egy seggfej vagy. 
Még mielőtt feleszmélhetne a meglepetésből, elsétálok mellette. 
Ez sok volt, még tőlem is? Igen, ez valóban így van. De ha az ember egy teljes évet tölt együtt valakivel, kettesben, képes megszakadni pusztán a gondolattól, hogy az a valaki így beszéljen vele. Én nem pedig nem tűröm. 
Befordulok a nappali sarkán, és megpillantom Ruggero-t, a szekrény mögött, kezében a kisfiammal. Hallgatózott, de nem is bánom. A szememet könnyek marják, ezért még mielőtt észrevehetné őket, tovább sétálok, és bezárkózom a hálószobába. Előhúzom a bőröndöt a franciaágy alól, és elkezdem összeszedni a holmimat. A ruháimat, cipőimet, csecsebecséimet. Hirtelen megtorpanok. 
Sarah Muller, mi a jóságos macifasz ütött beléd?! Itt pakolászod a retkes cuccaidat, mintha el akarnál menni? A kisfiad és az édesapja az ajtó túlsó oldalán vannak, és sosem hagynának téged magadra. Pakold szépen vissza azokat a dolgokat, amik nem szükségesek az útra. Elmész Mexikóba, összeszeded azt a mihaszna legjobb barátnődet és hazahozod őt. Pár nap, nem több. Nem költözöl az istenért! 
A puszta gondolattól, hogy elhagyom őket, nyíl hasít a szívembe. Mi ütött belém? Fogom a képkereteket, amiket a pillanat hevében elmartam, és visszateszem őket a helyükre. Így teszek négy pár cipővel, és a télikabátommal is. Az órámra pillantok, már elmúlt két óra. Ha el akarom érni a következő gépet, muszáj belehúznom. Épphogy összehúzom a cipzárt a bőröndön, kopognak. 
- Most nem érek rá! - szólok ki, miközben feltápászkodok a földről. 
- Pedig fontos lenne. - hallom Francisco hangját. Idegesen felsóhajtok. - Kérlek. 
- Nyitva van. - mormolom. 
Francisco belép, de nem jön közelebb. Tisztességes távban áll, az ajtó mellett. Nem nézek rá. Megmarkolom a bőrönd fogantyúját, és felrántom. 
- Bocs. 
Felkapom a fejem. 
- Nem érdekelsz. - vonok vállat. A szemében tükröződik a sértettség. 
- Azt mondtad rám, hogy seggfej vagyok. 
- Mert az vagy. - reagálom le azonnal. 
- Nem vagyok az. 
- Pedig de. 
Francisco határozottan felnevet. Elkapom róla a tekintetem, és a mellette lévő cserepes virágot kezdem tanulmányozni. Milyen szép fikusz... 
- Szánalmas vagy. - mosolyog rám. 
- Te pedig seggfej. 
Ismét nevetni kezd. 
- Nem is. 
- De igen. 
- Mondom, hogy nem. Látom, hogy imádsz. 
- Nem is imádlak. - vonom fel a szemöldököm. 
- Most odamegyek, és megcsókollak. 
Most rajtam a sor, hogy röhögjek. Kihívó mosollyal az arcomon visszatelepszem az ágyra, és várakozón átvetem a lábam a másikon. Meglep ez a hirtelen támadt önbizalom. 
Francisco felvonja a szemöldökét, és egy "rajtam ne múljon" pillantással közelebb jön, és minden finomkodás nélkül rám veti magát. A karjával az ágyhoz szegez, a súlyától minden levegő elhagyja a tüdőmet. Kapálózok, de tehetetlenül. Francisco olyan precizitással csókol, hogy egyik porcikám sem mer ellenkezni vele, ellentétben az agyammal. 
Szarügy. Belülről a jelenet közel sem olyan kellemes. Hogy ésszerűbb legyek: 
Agy: Rúgd, üsd, harapd, most haragszol rá! Bűnhődjön a kis szemétláda! 
Szív és egyéb testrészek: Olyan édes. Olyan szexi. Imádni való. 
Teljes üzemzavar. 
- Még mindig seggfej vagyok? - súgja két csók között, és a kezét a pólóm alá csúsztatja. 
- Teljes mértékben. - mormogom szemrebbenés nélkül. 
- Ez nem fair. Nem haragudhatsz meg rám azért, mert megvan. - dől a mellkasomra, és úgy néz fel rám, mint egy bánatos kiskutya. 
Akaratlanul is felnevetek. 
- Ez a szöveg övön aluli, remélem tudod. - suttogom, állva a tekintetét. 
- De azért szeretsz..? 
- Még meggondolom. 
- Szeress! Etess! - nyújtózkodik morcosan, minden végtagja lelóg az ágyról. 
Mélyen felsóhajtok, és beletúrok a hajába. A gyomromban érzem a szívdobogását, ami valahogy engem is megnyugtat. 
- Borzalmasan beszéltél velem. Egy percre... Az is megfordult a fejemben, hogy lelépek. 
A teste megmerevedik. Gyorsan folytatom. - De túlságosan szeretlek ahhoz. Ti vagytok a családom. 
Most rajtam a sor, hogy kezdeményezzek. A tenyeremet végigcsúsztatom az arcán, és amikor rám pillant, felemelem a fejem és megcsókolom. Hosszan, és lágyan, pont úgy, ahogy megérdemeljük. 
Az óra kattog a fejemben, így amikor Noah keserves sírása megüti a fülem, muszáj elindulnom. 
Előírom a kicsi napirendjét, és a fiúk szívére kötöm, hogy ha bármi is történik, azt nem élik túl. 
A fiúk kikísérnek az utcára, ahol a tenger illata átjárja a bensőm és ellazítja minden tagom. 
- Vigyázz magadra. - súgja a fülembe Francisco, és átadja a bőröndöt. Széles mosollyal az arcomon hajolok hozzá, megcsókolom, majd Noah arcára is nyomok egy puszit. 
- Mindig is vigyáztam. - mondom, szinte végszóként, és elindulok a macskaköves úton, egyenesen Paolo autójáig. 

Az egyforma arcok elmosódtak a tömegben,

köztük elmosódtam én is.