Sección 12 - Az én szívemben, mindig lesz helyed!

Extra rövid                         

   A létra tetején egyensúlyozva már ököllel ütöttem a vasrácsot, amitől már a fejem is lángolt. A talaj remegett alattam, az agyam lüktetett, a körmöm letört és még az öklöm is vörösödni kezdett. Ruggero alattam ácsorgott, a létrán tartotta, nehogy leesek. Így visszagondolva, gőzöm sincs, hogy miért nem ő erőszakolta a rácsot... Á, végül is miért? Inkább egy tizenhét éves lány, akinek még a bölcsességfoga se nőtt ki teljesen. Hisz, Ruggero alig huszonegy, de vigyáznia kell magára még a végén meghúzza a farizmát... A mécses mégis akkor törött el, amikor már huszadjára is ököllel vertem a tömör vasrácsba. Nem bírtam tovább. Megtörten felüvöltöttem és heves káromkodásba kezdtem, majd megadtam magam és hátast ugrottam a létra tetejéről. Ezer szerencse, hogy Ruggero ott tornyozott alattam. Bár ki tudja, lehet, hogy csak a hátsómat bámulta.  Igen, ő ilyet is szokott... Méghozzá elég gyakran!

  - Rohadna le a keze annak a szellemi toprongynak aki felszerelte azt a dzsuvát a falra... - motyogtam és elernyedtem a karjai között. Perverz vigyorra húzta a száját, pont amilyenre Jorge szokta, ezért előre féltem kitalálni, hogy mi járhat abban a kugli fejében. 

  - Ha tudnád, hogy mennyit álmodtam erről a pillanatról - suttogta és mélyen a szemembe nézett. 

 - Remélem tisztában vagy azzal, hogy nekem barátom van... - utaltam kedvesen arra, hogy "Ne is próbálkozz, tesó!". Ez a furcsa pillanat, természetesen nem hagyhatta el a bátyám fülét. Igaz, nem ránk nézett, mégis messziről láttam rajta, hogy hallotta. Ami bizonyossá is vált, mert egy pillanat elteltével megragadta Sarah karját és lerángatta az emeletről. Tehát, ketten maradtunk... 

  - Azt hiszem, beszélnünk kéne - suttogta és leült a jeges parkettára. Szorgalmasan letelepedtem előtte, felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam az állam. - Na szóval... Tudod, olyan vagy számomra, mint a húgom. Nagyon szeretlek téged, és pontosan tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Viszont ez az egész...  Úgy érzem, valamit elrontottam. Emlékszel arra az estére? Amikor ittunk? Valami megváltozott akkor. Nemcsak az, hogy a fél szememre megvakultam a reflektorok miatt, hanem az is, hogy Jorge megutált. Azelőtt legjobb barátok voltunk, mindig együtt lógtunk ám te olyan hatással voltál a kettőnk kapcsolatára, hogy Jorge folyton engem hánytorgat fel, mint szakítási ürügy. Tudod, ez nekem nagyon fáj. Nem érdekel, hogy Szent este van, az sem érdekel, hogy talán ma mindannyian meghalunk. Az egyetlen dolog amit muszáj tisztáznunk az az, hogy muszáj választanod - magyarázta, mire felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Muszáj volt adnia néhány percet, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat... Még hogy válasszak? Én? 

  - Figyelj Ruggero, szerintem te nagyon félreértettél valamit - kezdtem de közbevágott. 

  - Nem! Most te figyelj Rám, és hallgass végig! Nem vagyok szerelmes beléd. Sose voltam, hisz amióta az eszemet tudom, vagy Jorge barátnője voltál, vagy az én legjobb barátom. Vagy én szerettem mást, vagy te. De ez így nem mehet tovább. Nekem fáj, ha folyton Jorge-val vagy! Hisz tudod, hogy milyen véleménnyel van rólam! Szerinted nekem ez jól esik? Hogy egy gerinctelen parasztnak hív engem, te pedig nem állsz ki értem? Azt hittem kiismertelek téged de most viszont... Nem ismerek rád. Miért csinálod ezt velem? - kérdezte, nekem pedig összeugrott a gyomrom. 

  - Mégis mire gondolsz? Én sosem ártottam neked, mindig megvédtelek... - mormoltam, aztán mint egy villámcsapás, minden beugrott. Igaz, HÓNAPOK teltek el azóta, mégis, amióta élek, sose hasított még belém ekkora fájdalom. Igaza van, sosem védtem meg, mindig ártottam neki. A próba. Ő csak engem akart védeni, Stephie mégis az ujjai köré fonta. Aztán az az éjszaka... Én akartam vele lenni, el se akart vinni abba a diszkóba. Leitattam, rámozdultam utána pedig hagytam, hogy megüssék. Utána meg hagytam, hogy kifizesse az 500 dolláros számlát a károkkal együtt, amiket nagy részben én okoztam. Tönkretettem egy évtizedes barátságot... Mégis, milyen barát vagyok én? A felismerés úgy hasít a mellkasomba, hogy nem bírom tovább magamban tartani. A könnyeim megerednek, némán zokogok a tincseim takarása alatt. Ruggero nem hallhat semmit, mégis tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mi zajlik bennem.

   - Látom, rájöttél - mondta egy gúnyos nevetés kíséretében. 

   - És ettől neked most jobb lett? - kérdeztem szipogva. Gondolkozott pár pillanatig, majd váll rántva folytatta. - Most már átérzed az én fájdalmamat is... - mondta határozottan, de a hangja megcsuklott a mondat végén. Sír. Kerek szemekkel pillantottam rá, de a tenyerébe temette az arcát, semmit sem láttam belőle. Most igazán összezavarodtam. Nem is bántani akart, az volt a terve, hogy őt is észrevegyem. Lassan mellékúsztam és a kezéhez nyúltam. Megfogtam a kezét, és a tenyerét a mellkasomhoz nyomtam. A szívem olyan hevesen vert, mintha helyben ki akarna ugrani belőlem. Könnyes szemmel rám nézett és hagyta, hogy a keze rajtam pihenjen. Láttam rajta, hogy érti, hogy mit akarok ezzel kifejezni. 

   - Az én szívemben, neked mindig is helyed lesz - suttogtam és az arcomhoz emeltem a kezét. Megmozdította a mutatóujját, és megsimította az arcomat, letörölve pár rakoncátlan könnycseppet. 

    - Szeretlek - mondtam és szorosan magamhoz öleltem. Komolyan is gondoltam. Ruggero az egyik legfontosabb ember az életemben, akinek borzasztó fájdalmat okoztam. Lehet, hogy tönkretettem egy életre szóló barátságot, viszont a kettőnké csak erősödött. Hosszú percekig ültünk a földön egymást ölelgetve, majd elhúzódtam tőle és rámosolyogtam. - Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben! Ezt jól vésd az eszedbe! Nagyon, de nagyon szeretlek - nevettem és lágy puszit nyomtam a homlokára, amitől ő is felkuncogott. A lépcső felől eszelős zihálást hallottunk, mire mind a ketten odakaptuk a tekintetünket. Az agyam már feldolgozta, a szívem viszont kihagyott egy ütemet. Jorge, mindent látott. A kezében gőzölgő forralt bor viszont azt jelezte számomra, hogy teljesen magán kívül van, pedig tíz perccel ezelőtt már megivott egy pohárral. Remegve húztam magamhoz Ruggero-t, akinek minden porcikája bemondta a "viszlát életem" monológot. Ahogy néztem őt, a szemébe lógó barna tincseit, egy pillanatig újra előjött a fiú, aki az életemet menti meg a szerelmével. De a legnagyobb baj az, hogy csak egy pillanat erejéig maradt józan önmaga...

Sección 11 - Jégkirálynő

  

   A lépcsőkorláton áthajolva fejjel - lefelé próbáltam megkapaszkodni, nehogy eltaknyoljak a jeges parkettán. Sajnos ez az ötletem nem igazán volt díjnyertes, mert a bakancsom sarka beakadt a fémrácsos korlátaljba, ami a következő lépésemnél kirántotta alólam a lábam, és teljes testbedobással seggre estem, majd tehetetlenül gurulni kezdtem a földszint felé. Jajgató hanggal robogtam a nappali felé, majd amikor célba értem, egy egyszerű mozdulattal kiterültem a földön. Tehetetlenül bámultam a fehér plafont, segítségre várva. (Természetesen, fölöslegesen) Fájdalomtól sziszegve felkönyököltem, és haragos pillantásokkal bámultam a nappaliban ücsörgő tömeg felé. A tévét bámulták mindannyian, senki nem jött segíteni. Feltápászkodtam és én is csatlakoztam a képernyőt néző tömeg felé. A híradót nézték, amiben a riporter a hóvihar közepén ácsorgott, San Isidro legnyugodtabb főterén. Francisco összekulcsolt kezekkel bámult maga elé, próbált leolvasni valamit a riporter szájáról, amit a kintről beszűrődő morajló hang miatt nem igazán lehetett érteni. A San Isidro környékén dúló hóviharról beszélt, és arról, hogy hatalmas baleseteket okozott az erős szél...

    A vihar elhagyta a tengerparti városokat, egyenesen San Isidro határáig érezni az erős fuvallatot és jeges levegőt. Buenos Aires lakosai vigyázzanak! Halálesetről még nem kaptunk bejelentést, de egyelőre az a legjobb ha mindenki otthon marad, és nem mozdul ki a házból. A térdig érő hó, hamarosan elolvad, elindultak a hókotrók is. Mindenki nyugodjon meg, nem lesz semmi baj... 


  Nem bírtam tovább nézni... Utálom ezt az egészet. Utálom az időjárást, utálom a telet, utálom a jeget, és a riporternőt is. Egy díszletekkel megpakolt stúdióban áll, fűtenek a segge alá, mi pedig lilára fagyva várjuk azt az átkozott hókotrót. A többiek sem nézték tovább a képernyőt, amikor észrevették, hogy eljövök tőlük. 
  - Minden rendben? - kérdezte Jorge, és egy gőzölgő bögrével a kezében fölém ágaskodva elmosolyodott. 
  - Természetesen... - suttogtam, de a szemem megakadt a kezében gőzölgő bögrén. - Mi van nálad? - kérdeztem furcsállva, mire perverz mosolyra húzta a száját. A szememet forgatva vállon csaptam, mire elnevette magát és gyors puszit nyomott a számra. - Forralt bor - mondta és belekortyolt a szagos italba. - Netán kérsz? - kérdezte mosolyogva és a szám elé tartotta, amit durván eltoltam magamtól. 
  - Vidd már innen! Undorító, már a szagától is seggrészegnek érzem magam... - mondtam gorombán és átbújtam a karja alatt, kikerülve az ölelését. Haragos tekintettel felém fordult és ökölbe szorított kézzel megcsóválta a fejét. - Bezzeg amikor Ruggero-val kellett iszogatnod nem voltál részeg, igaz? - vágta a fejemhez, és váll vonva faképnél hagyott, még mielőtt bocsánatot kérhettem volna.  Az említett ívótársam pont abban a percben vágtatott le a lépcsőről, vadul zihálva. 
  - Hírem van gyerekek! - üvöltött és széles vigyorral az arcán mellém ugrott. - Várjunk, valami baj van? - kérdezte, közel hajolva hozzám, kizárva ezzel a többieket. Nem bírtam mosolyt erőltetni az arcomra, szomorúan néztem a szemébe... Egyből megértett. Hogy honnan tudom? A következő pillanatban szorosan magához ölelt, és puszit nyomott az arcomra. "Ne foglalkozz vele, sose volt normális" - súgta a fülembe és elhúzódott tőlem, majd mosolyogva folytatni kezdte a hírt, amiért rohant két emeletet. 
  - Srácok! Figyeljetek már...! - könyörgött de rajtam kívül senki sem hallotta. 
  - Kuss legyen lusta csürhe és mindenki kapja ide azt a mocskos pofáját különben mindenkit kivágok, mint a fosos macskát! - kiáltotta el magát a hátam mögül Sarah, mire a szívem a torkomba ugrott, Ruggero pedig nőiesen felsikoltott. 
  - Kösz, Sarahfina - vigyorgott Ruggero és összepacsizott a legjobb barátnőmmel, aki elégedett vigyorral (inkább vicsorral) az arcán sétált az ijedtségtől megdermedt banda közé, és levetette magát a fotelba. - Tini, akarsz mondani valamit? - fordult felém, mire lázas fejrázásba kezdtem. - Egy perccel ezelőtt majdnem szívrohamot kaptam, szóval nem, nem mondok semmit. Csupán annyit, hogy ha Sarah még egyszer a hátam mögé oson, fogok egy pillanatragasztót, és uborkát ragasztok a homlokára! - lihegtem, és próbáltam visszanyerni a normális pulzusom. 
  - Na szóval! - kezdte elölről. - Most, hogy mindenki figyel, bejelentem, hogy megvan a hideg beszűrődésének a helye! - lelkendezett, mire mindenki feleszmélt a sokkból. - Már csak három bökkenő van... Az első az, hogy Tini szobájának az ajtaja jégoszloppá fagyott, tehát nem tudunk bejutni. A második pedig az, hogy valakinek muszáj bejutnia abba a szobába, hogy megtudjuk állítani a hideg beáramlását, különben ha leszáll az éj, mind szarráfagyunk az biztos... A harmadik pedig... Hát... Köztünk Tini a legvékonyabb - mondta és rám nézett. - Alejandro íróasztalának az egyik fiókjában megtaláltam a ház tervrajzát, még az építkezés idejéből. A rajzon látszik az emeleten elnyúló szellőzőrendszer alaprajza. Tininek be kell másznia a szellőzőbe, és a csöveken keresztül át kell másznia a szobájába. Belülről könnyű lesz bezárnod a hideg forrást. Ha sikerrel jársz, a szobád egy idő után elkezd olvadni, amitől hűlni kezd a benti hőmérséklet. Ha a számításaim helyesek, és az esetek 99,9%-ban azok... Akkor a ház, nem több, mint másfél óra alatt felmelegszik, és a benti hőmérséklet elérheti a huszonöt fokot is - magyarázta, egy göndör fürtjét csavargatva. Rezzenéstelen arccal bámultuk az okoskodó barátunkat, aki tavaly még hatig számolni sem tudott. Eltelt néhány percbe, mire sikerült megemésztenem a hallottakat, és remegő térddel vettem tudomásul, hogy Én vagyok az, aki megmenti a többieket. 
    - Ugye benne vagy...? - kérdezte, és hideg tenyerét a kézfejemre csúsztatta. Nyeltem egy nagyot és bólintottam egyet. - Várj, Ruggero, biztos, hogy ez az ötlet beválik majd? - lépett előre Francisco, Sarah kezét szorongatva. Nem tudom, hogy mi rémített meg jobban. A tény miszerint, hamarosan a házunk félmilliárd éves szellőrendszerében kúszok majd, vagy a tudat, hogy egyedül én menthetem meg a többieket? Próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és mély levegővétel után bólogatni kezdtem. - Megyek. Adj tíz percet és az emeleten találkozunk, hozz létrát! - parancsoltam és elszántan faképnél hagytam a többieket. Egy puha kéz megragadta a karom, és nem engedett tovább. Meglepetten megfordultam és Jorge-val találtam szemben magam. A tekintetében aggódást láttam, mégsem érdekelt. Kirántottam a karom a szorításából és tovább mentem. 
   - Mégis mit tervezel? - kérdezte elfojtott hangon. Olyan édesen csengett, hogy még a lábam is beleremegett. A haragom viszont erősebb volt a gyenge szívemnél. - Vigyázz magadra, szerelmem - suttogta, majd hátat fordított és elment. Elengedtem a fülem mellett a szavait, elszántam futottam fel a lépcsőn, egészen a szobám ajtajáig. Igaza volt Ruggero-nak, a szobámból embertelen fagy árad ki, és ahogy elnézem, apró hópelyhek is. Úr isten, mi van odabent? 

                                                 Continuará... 
  

Sección 10 - Álmot láttam

    A reggeli szüntelen havazás az éjszaka folyamán dermesztő hideggé szőtte át magát. Lilára fagyott ajkak, remegő térdek, csattogó fogak, összefagyott kezek. Hajnalban minden pokrócot szétosztottunk ami a házban volt, Sarah a télikabátomban didergett, Jorge lilára fagyva ücsörgött a kanapén, helyet adva másoknak. Egyedül Facundo vesztette el a maradék józan eszét is, aki a nyitott fedelű, kikapcsolt sütő mellett ücsörgött, embertelen szitkokat mormolva. Engem is majd' megvett az Isten hidege, mégse roskadhattam össze. Eljött a népszámlálás ideje... Fogtam egy gyűrött cetlit, és egy grafitceruzát. Remegő kézzel elkezdtem feljegyezni a neveket, majd amikor elkészültem, a kis cetlit a hűtőre ragasztottam. Öt személyes csapatokra osztódtunk, hogy könnyebb legyen az összetartás. Két emeletre, tíz ember. A földszinti vezető Én voltam. A csapatom tagjai pedig Sarah, Jorge, Ruggero és Lodo volt, a négy legdominánsabb és érettebb ember. Az emeleten Francisco a felvigyázó, az ő csapatába Cande, Tomas, Facu és Alba került. Próbáltam elterelni a gondolataim a házban uralkodó mínuszokról, de nem sikerült. Némán ültünk a falat bámulva, senki se mozdult. Én a bárpulton ülve kortyolgattam az utolsó bögre maradék forrócsokit, amit igazságosan elosztottunk pár perce. Lodovica nagyon makacs... Nem engedi, hogy segítsek rajta, ha takarót szeretnék a vállára húzni elutasít vagy elhőköl. Ez így lehetetlen. Minden lehetséges ruhadarabot magamra húztam, egy négyzetmilliméter se látszik ki a testemből, a szememet leszámítva. Visszasírom a tegnap éjszakát. Jorge karjaiban pihentem a melegben és nyugalomban, egészen addig, ameddig jegessé nem vált a parketta. Valahonnan szivárog a hideg, de nem tudjuk honnan. A padló fűtve van, mégsem segít. Az üvegajtó zárva  van, a légkondit elzártuk, minden helyiségben. Akkor mégis mi ez a fagy? Honnan árad be ez az embertelen jeges levegő?

    A némaságot Sarah hangos köhögése szakítja félbe. Nem egy egyszerű tüsszentés, hosszasan krákog, alig bírja befejezni. Félénken Jorge-ra pillantok, a tekintetünk összetalálkozik. Megnyugtató mogyoróbarna szeme azt sugallja, hogy viharfelhő közeleg. Lassan feltápászkodtam, és csoszogva megindultam a csúszós parkettán. Két tenyeremet óvatosan az arcára helyeztem, éreztem ahogy kirázza a hideg. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy egy egyszerű érintés képes letaglózni ezt a lányt... Mégsem értem őt. Felajánlottam a bakancsom, a kabátom, az overálom, de elutasított. Próbáltam beszélni hozzá, megnyugtatni, de olyan volt, mint aki már rég más világban jár. Üveges tekintettel meredt maga elé, az egyetlen gyógyír számára egy emelettel feljebb jár...

 – Szerelmem, hagyd...  – suttogta Jorge, tekintetével az arcomat fürkészve. Bólintottam, és lassan a kanapéhoz siettem, majd leültem a didergő Kedvesem mellé. Szorosan magához ölelt, hallottam minden szívdobbanását, és a tudat, hogy én dobogtatom meg a szívét, melegséggel öntött el. 
 – Nem fázol?  – kérdeztem és fáradtan a sáljába leheltem.  – Ha te velem vagy, még a mínusz fok is Hawaii-ra repít...  – suttogta és lágy csókot nyomott a homlokomra. Ujjaimat szorosan összekulcsoltam az övéivel, és megpróbáltam álomra hajtani a fejem. 

   Pár perc lehetett, talán pár óra az egész. Gyönyörű álmot láttam. Megint azt a jóindulatút, amit annak idején... A kislány, a kisfiú, és a boldog szülők. Ám az álom most nem ért véget, csak átváltott. Egy tisztáson feküdtem, a fűben. Minden olyan nyugodt és csendes. A közelben egy patak csobog, a világ mégis mozdulatlan. Nem fúj a szél, nem süt a nap, megállt az élet. A távolban egy pillangó alakja tűnik fel, nyugodt és csendes. Mutatóujjamat lassan az égnek emelem, és hagyom, hogy az aranyozott szárnyú kis rovar a magáévá tegyen... Meghaltam? Nem érzek semmit. Nem fázok, hisz meleg van. Nincs melegem, hisz áll a levegő. Nem süt a nap, hisz árnyékban fekszek. Nincs árnyék, mert nem vakít a nap fénye... Mi folyik itt? Ez netán a mennyország? Meghaltam volna? Ha Jorge puha kezei nem markolásszák átfagyott, gyenge kezem, megesküszöm rá, hogy ez NEM A VALÓSÁG...

                          
  

        Az álmomat hangos csapódás, és törmelékek hangja szakította félbe. Riadtan felkaptam a fejem, és egy pillanat sem kellett több, az emeletre rohantam. A folyosón Francisco térdelt, a szilánkokat szedegette a szőnyegről. Csatlakoztam hozzá, hogy segíteni tudjak, és lassan térdre ereszkedtem.

– Mi a fene történt idefent? – kérdeztem a bátyám arcát fürkészve. 
– Fogalmam sincs... Az egyik pillanatban mindenki békésen alszik, a másikban pedig betörik az ablak. Nem tudom mi folyik itt, de biztos, hogy nem így kéne telnie egy Karácsony reggelnek – mormolta és egy újabb szilánkot zárt a tenyerébe. 
– Nem veszett kárba semmi. Ha sikerülne kiderítenünk, hogy honnan árad be ez az embertelen fagy, akkor talán meg tudnánk akadályozni a lilára fagyást – suttogtam, de a bátyám nem igazán szívlelte az ötletet. 
– Francisco kérlek! Elég lenne bejárni ezt a pár emeletet és kiderülne a titok... – mondtam és lassan feltápászkodtam. – Hívd össze a többieket, ez több emberes munka – mosolygott én pedig majd' kicsattantam az örömtől. Már majdnem belehaltam a tehetetlenségbe... Egy perc nem kellett hozzá, mindenki a nappaliban várakozott. Francisco kiosztotta a parancsot, kettes csapatokba rendeződve kellett átkutatniuk a házat. Én a bátyámmal, Sarah a szerelmemmel, Lodo a vőlegényével, Alba pedig élete értelmével indult útnak. Ruggero nem volt hajlandó Cande közelébe menni, így nem is piszkáltuk őket. Így próbáltunk meg kiutat keresni az életveszélyből, de ekkor még egyikünk sem sejtette, hogy a megoldás az orrunk előtt volt!