Sección 12 - Az én szívemben, mindig lesz helyed!

Extra rövid                         

   A létra tetején egyensúlyozva már ököllel ütöttem a vasrácsot, amitől már a fejem is lángolt. A talaj remegett alattam, az agyam lüktetett, a körmöm letört és még az öklöm is vörösödni kezdett. Ruggero alattam ácsorgott, a létrán tartotta, nehogy leesek. Így visszagondolva, gőzöm sincs, hogy miért nem ő erőszakolta a rácsot... Á, végül is miért? Inkább egy tizenhét éves lány, akinek még a bölcsességfoga se nőtt ki teljesen. Hisz, Ruggero alig huszonegy, de vigyáznia kell magára még a végén meghúzza a farizmát... A mécses mégis akkor törött el, amikor már huszadjára is ököllel vertem a tömör vasrácsba. Nem bírtam tovább. Megtörten felüvöltöttem és heves káromkodásba kezdtem, majd megadtam magam és hátast ugrottam a létra tetejéről. Ezer szerencse, hogy Ruggero ott tornyozott alattam. Bár ki tudja, lehet, hogy csak a hátsómat bámulta.  Igen, ő ilyet is szokott... Méghozzá elég gyakran!

  - Rohadna le a keze annak a szellemi toprongynak aki felszerelte azt a dzsuvát a falra... - motyogtam és elernyedtem a karjai között. Perverz vigyorra húzta a száját, pont amilyenre Jorge szokta, ezért előre féltem kitalálni, hogy mi járhat abban a kugli fejében. 

  - Ha tudnád, hogy mennyit álmodtam erről a pillanatról - suttogta és mélyen a szemembe nézett. 

 - Remélem tisztában vagy azzal, hogy nekem barátom van... - utaltam kedvesen arra, hogy "Ne is próbálkozz, tesó!". Ez a furcsa pillanat, természetesen nem hagyhatta el a bátyám fülét. Igaz, nem ránk nézett, mégis messziről láttam rajta, hogy hallotta. Ami bizonyossá is vált, mert egy pillanat elteltével megragadta Sarah karját és lerángatta az emeletről. Tehát, ketten maradtunk... 

  - Azt hiszem, beszélnünk kéne - suttogta és leült a jeges parkettára. Szorgalmasan letelepedtem előtte, felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam az állam. - Na szóval... Tudod, olyan vagy számomra, mint a húgom. Nagyon szeretlek téged, és pontosan tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Viszont ez az egész...  Úgy érzem, valamit elrontottam. Emlékszel arra az estére? Amikor ittunk? Valami megváltozott akkor. Nemcsak az, hogy a fél szememre megvakultam a reflektorok miatt, hanem az is, hogy Jorge megutált. Azelőtt legjobb barátok voltunk, mindig együtt lógtunk ám te olyan hatással voltál a kettőnk kapcsolatára, hogy Jorge folyton engem hánytorgat fel, mint szakítási ürügy. Tudod, ez nekem nagyon fáj. Nem érdekel, hogy Szent este van, az sem érdekel, hogy talán ma mindannyian meghalunk. Az egyetlen dolog amit muszáj tisztáznunk az az, hogy muszáj választanod - magyarázta, mire felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Muszáj volt adnia néhány percet, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat... Még hogy válasszak? Én? 

  - Figyelj Ruggero, szerintem te nagyon félreértettél valamit - kezdtem de közbevágott. 

  - Nem! Most te figyelj Rám, és hallgass végig! Nem vagyok szerelmes beléd. Sose voltam, hisz amióta az eszemet tudom, vagy Jorge barátnője voltál, vagy az én legjobb barátom. Vagy én szerettem mást, vagy te. De ez így nem mehet tovább. Nekem fáj, ha folyton Jorge-val vagy! Hisz tudod, hogy milyen véleménnyel van rólam! Szerinted nekem ez jól esik? Hogy egy gerinctelen parasztnak hív engem, te pedig nem állsz ki értem? Azt hittem kiismertelek téged de most viszont... Nem ismerek rád. Miért csinálod ezt velem? - kérdezte, nekem pedig összeugrott a gyomrom. 

  - Mégis mire gondolsz? Én sosem ártottam neked, mindig megvédtelek... - mormoltam, aztán mint egy villámcsapás, minden beugrott. Igaz, HÓNAPOK teltek el azóta, mégis, amióta élek, sose hasított még belém ekkora fájdalom. Igaza van, sosem védtem meg, mindig ártottam neki. A próba. Ő csak engem akart védeni, Stephie mégis az ujjai köré fonta. Aztán az az éjszaka... Én akartam vele lenni, el se akart vinni abba a diszkóba. Leitattam, rámozdultam utána pedig hagytam, hogy megüssék. Utána meg hagytam, hogy kifizesse az 500 dolláros számlát a károkkal együtt, amiket nagy részben én okoztam. Tönkretettem egy évtizedes barátságot... Mégis, milyen barát vagyok én? A felismerés úgy hasít a mellkasomba, hogy nem bírom tovább magamban tartani. A könnyeim megerednek, némán zokogok a tincseim takarása alatt. Ruggero nem hallhat semmit, mégis tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mi zajlik bennem.

   - Látom, rájöttél - mondta egy gúnyos nevetés kíséretében. 

   - És ettől neked most jobb lett? - kérdeztem szipogva. Gondolkozott pár pillanatig, majd váll rántva folytatta. - Most már átérzed az én fájdalmamat is... - mondta határozottan, de a hangja megcsuklott a mondat végén. Sír. Kerek szemekkel pillantottam rá, de a tenyerébe temette az arcát, semmit sem láttam belőle. Most igazán összezavarodtam. Nem is bántani akart, az volt a terve, hogy őt is észrevegyem. Lassan mellékúsztam és a kezéhez nyúltam. Megfogtam a kezét, és a tenyerét a mellkasomhoz nyomtam. A szívem olyan hevesen vert, mintha helyben ki akarna ugrani belőlem. Könnyes szemmel rám nézett és hagyta, hogy a keze rajtam pihenjen. Láttam rajta, hogy érti, hogy mit akarok ezzel kifejezni. 

   - Az én szívemben, neked mindig is helyed lesz - suttogtam és az arcomhoz emeltem a kezét. Megmozdította a mutatóujját, és megsimította az arcomat, letörölve pár rakoncátlan könnycseppet. 

    - Szeretlek - mondtam és szorosan magamhoz öleltem. Komolyan is gondoltam. Ruggero az egyik legfontosabb ember az életemben, akinek borzasztó fájdalmat okoztam. Lehet, hogy tönkretettem egy életre szóló barátságot, viszont a kettőnké csak erősödött. Hosszú percekig ültünk a földön egymást ölelgetve, majd elhúzódtam tőle és rámosolyogtam. - Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben! Ezt jól vésd az eszedbe! Nagyon, de nagyon szeretlek - nevettem és lágy puszit nyomtam a homlokára, amitől ő is felkuncogott. A lépcső felől eszelős zihálást hallottunk, mire mind a ketten odakaptuk a tekintetünket. Az agyam már feldolgozta, a szívem viszont kihagyott egy ütemet. Jorge, mindent látott. A kezében gőzölgő forralt bor viszont azt jelezte számomra, hogy teljesen magán kívül van, pedig tíz perccel ezelőtt már megivott egy pohárral. Remegve húztam magamhoz Ruggero-t, akinek minden porcikája bemondta a "viszlát életem" monológot. Ahogy néztem őt, a szemébe lógó barna tincseit, egy pillanatig újra előjött a fiú, aki az életemet menti meg a szerelmével. De a legnagyobb baj az, hogy csak egy pillanat erejéig maradt józan önmaga...