Sección 10 - Álmot láttam

    A reggeli szüntelen havazás az éjszaka folyamán dermesztő hideggé szőtte át magát. Lilára fagyott ajkak, remegő térdek, csattogó fogak, összefagyott kezek. Hajnalban minden pokrócot szétosztottunk ami a házban volt, Sarah a télikabátomban didergett, Jorge lilára fagyva ücsörgött a kanapén, helyet adva másoknak. Egyedül Facundo vesztette el a maradék józan eszét is, aki a nyitott fedelű, kikapcsolt sütő mellett ücsörgött, embertelen szitkokat mormolva. Engem is majd' megvett az Isten hidege, mégse roskadhattam össze. Eljött a népszámlálás ideje... Fogtam egy gyűrött cetlit, és egy grafitceruzát. Remegő kézzel elkezdtem feljegyezni a neveket, majd amikor elkészültem, a kis cetlit a hűtőre ragasztottam. Öt személyes csapatokra osztódtunk, hogy könnyebb legyen az összetartás. Két emeletre, tíz ember. A földszinti vezető Én voltam. A csapatom tagjai pedig Sarah, Jorge, Ruggero és Lodo volt, a négy legdominánsabb és érettebb ember. Az emeleten Francisco a felvigyázó, az ő csapatába Cande, Tomas, Facu és Alba került. Próbáltam elterelni a gondolataim a házban uralkodó mínuszokról, de nem sikerült. Némán ültünk a falat bámulva, senki se mozdult. Én a bárpulton ülve kortyolgattam az utolsó bögre maradék forrócsokit, amit igazságosan elosztottunk pár perce. Lodovica nagyon makacs... Nem engedi, hogy segítsek rajta, ha takarót szeretnék a vállára húzni elutasít vagy elhőköl. Ez így lehetetlen. Minden lehetséges ruhadarabot magamra húztam, egy négyzetmilliméter se látszik ki a testemből, a szememet leszámítva. Visszasírom a tegnap éjszakát. Jorge karjaiban pihentem a melegben és nyugalomban, egészen addig, ameddig jegessé nem vált a parketta. Valahonnan szivárog a hideg, de nem tudjuk honnan. A padló fűtve van, mégsem segít. Az üvegajtó zárva  van, a légkondit elzártuk, minden helyiségben. Akkor mégis mi ez a fagy? Honnan árad be ez az embertelen jeges levegő?

    A némaságot Sarah hangos köhögése szakítja félbe. Nem egy egyszerű tüsszentés, hosszasan krákog, alig bírja befejezni. Félénken Jorge-ra pillantok, a tekintetünk összetalálkozik. Megnyugtató mogyoróbarna szeme azt sugallja, hogy viharfelhő közeleg. Lassan feltápászkodtam, és csoszogva megindultam a csúszós parkettán. Két tenyeremet óvatosan az arcára helyeztem, éreztem ahogy kirázza a hideg. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy egy egyszerű érintés képes letaglózni ezt a lányt... Mégsem értem őt. Felajánlottam a bakancsom, a kabátom, az overálom, de elutasított. Próbáltam beszélni hozzá, megnyugtatni, de olyan volt, mint aki már rég más világban jár. Üveges tekintettel meredt maga elé, az egyetlen gyógyír számára egy emelettel feljebb jár...

 – Szerelmem, hagyd...  – suttogta Jorge, tekintetével az arcomat fürkészve. Bólintottam, és lassan a kanapéhoz siettem, majd leültem a didergő Kedvesem mellé. Szorosan magához ölelt, hallottam minden szívdobbanását, és a tudat, hogy én dobogtatom meg a szívét, melegséggel öntött el. 
 – Nem fázol?  – kérdeztem és fáradtan a sáljába leheltem.  – Ha te velem vagy, még a mínusz fok is Hawaii-ra repít...  – suttogta és lágy csókot nyomott a homlokomra. Ujjaimat szorosan összekulcsoltam az övéivel, és megpróbáltam álomra hajtani a fejem. 

   Pár perc lehetett, talán pár óra az egész. Gyönyörű álmot láttam. Megint azt a jóindulatút, amit annak idején... A kislány, a kisfiú, és a boldog szülők. Ám az álom most nem ért véget, csak átváltott. Egy tisztáson feküdtem, a fűben. Minden olyan nyugodt és csendes. A közelben egy patak csobog, a világ mégis mozdulatlan. Nem fúj a szél, nem süt a nap, megállt az élet. A távolban egy pillangó alakja tűnik fel, nyugodt és csendes. Mutatóujjamat lassan az égnek emelem, és hagyom, hogy az aranyozott szárnyú kis rovar a magáévá tegyen... Meghaltam? Nem érzek semmit. Nem fázok, hisz meleg van. Nincs melegem, hisz áll a levegő. Nem süt a nap, hisz árnyékban fekszek. Nincs árnyék, mert nem vakít a nap fénye... Mi folyik itt? Ez netán a mennyország? Meghaltam volna? Ha Jorge puha kezei nem markolásszák átfagyott, gyenge kezem, megesküszöm rá, hogy ez NEM A VALÓSÁG...

                          
  

        Az álmomat hangos csapódás, és törmelékek hangja szakította félbe. Riadtan felkaptam a fejem, és egy pillanat sem kellett több, az emeletre rohantam. A folyosón Francisco térdelt, a szilánkokat szedegette a szőnyegről. Csatlakoztam hozzá, hogy segíteni tudjak, és lassan térdre ereszkedtem.

– Mi a fene történt idefent? – kérdeztem a bátyám arcát fürkészve. 
– Fogalmam sincs... Az egyik pillanatban mindenki békésen alszik, a másikban pedig betörik az ablak. Nem tudom mi folyik itt, de biztos, hogy nem így kéne telnie egy Karácsony reggelnek – mormolta és egy újabb szilánkot zárt a tenyerébe. 
– Nem veszett kárba semmi. Ha sikerülne kiderítenünk, hogy honnan árad be ez az embertelen fagy, akkor talán meg tudnánk akadályozni a lilára fagyást – suttogtam, de a bátyám nem igazán szívlelte az ötletet. 
– Francisco kérlek! Elég lenne bejárni ezt a pár emeletet és kiderülne a titok... – mondtam és lassan feltápászkodtam. – Hívd össze a többieket, ez több emberes munka – mosolygott én pedig majd' kicsattantam az örömtől. Már majdnem belehaltam a tehetetlenségbe... Egy perc nem kellett hozzá, mindenki a nappaliban várakozott. Francisco kiosztotta a parancsot, kettes csapatokba rendeződve kellett átkutatniuk a házat. Én a bátyámmal, Sarah a szerelmemmel, Lodo a vőlegényével, Alba pedig élete értelmével indult útnak. Ruggero nem volt hajlandó Cande közelébe menni, így nem is piszkáltuk őket. Így próbáltunk meg kiutat keresni az életveszélyből, de ekkor még egyikünk sem sejtette, hogy a megoldás az orrunk előtt volt!