Sección 15 - Nem vagyok több...

  Fogalmam sincs, hogy történt, de az éjszaka folyamán egy pillanatra sem hunytam le a szemem, holtomban. Istenem, annál szívszaggatóbb lesz kimondanom, minél jobban kezdem elhagyni magam... 

  Az éjszakát Sarah ágya mellett töltöttem,  mivel egész este virrasztott. Nemcsak én, ő is. Az ágy oldalának dőlve, háttal ült a földön, egy tucat elhasznált zsebkendő között. Volt, amikor zokogott, és volt, amikor csöndben szitkozódott, nehogy meghallja valaki. 

  - Bárcsak itt lennél... Bárcsak - suttogta, keze között egy tőlem kapott láncot szorongatva. 

  - A mennykő esne beléd, de hisz itt ülök melletted! - zsörtölődtem, és én is mellécsusszantam. 

Ha annyit mondok, hogy teljesen elegem van az átmeneti halálból akkor meg sem közelítem a valóságot. EZ EGY ROHADTUL SZAR HELYZET! Félek, fázok, elegem van és még éhes is vagyok. Legszívesebben bömbölnék, de ilyenkor anya mindig azt mondja, hogy "Verd a földhöz a segged, hátha változik valami." Istenem, de hiányzik... 

  - Esküszöm, ha magadhoz térsz, és én még itt leszek, együtt ivartalanítjuk majd a párodat... - motyogta maga elé, mire hangosan felnevettem. Imádom ezeket a beszólásait, mindig hangosan ordítozok utána, mint egy eszeveszett. Lehet, hogy ez mást elborzasztana, de engem csak még szorosabban köt a legjobb barátnőmhöz. 

  - Olyan szívesen itt maradnék - suttogta. 

  - Akkor miért nem maradsz? Mégis ki a franc kényszerítene arra téged, hogy itt hagyj minket? - kérdeztem hitetlenkedve, de a tudat, hogy magamban beszélek, még jobban felhergelt. 

 A következő pillanatban, Francisco lépett be a szobába. Néma csönd borult mindenre, engem is beleértve. Sarah csak ült, arcát a tenyerébe temetve, nem nézett a bátyámra. Ahogy láttam, ahogy Francisco egy helyben toporog, a szavakat keresve, akaratlanul is elmosolyodtam. Ilyen volt ő akkor is, amikor legelőször megpillantotta Sarah-t. Azt a látszólag vaskalapos és karizmatikus lányt, aki az egész világot a tenyerében akarta hordozni. És a bátyám volt az, akinek sikerült végleg megszelídíteni. 

  - Szia - intett fél kézzel. Sarah felvont szemöldökkel a bátyámra nézett, és lesajnálóan csóválni kezdte a fejét. 

  - Neked is, szia - intett vissza, majd mindketten elnevették magukat. - Ha csak köszönni akartál, akkor bejöhettél volna úgyis, mint egy férfi, és nem úgy, mint egy szűzkislány - nevetett Sarah, mire Francisco lehajtott fejjel vörösödött. 

  Ahogy ott néztem őket, kimondhatatlan boldogság és büszkeség fogott el egyszerre. Annyi filmet láttam már, aminek a vége az, hogy a pár ketté válik, majd új életet kezdenek egymás nélkül. Boldog voltam, hogy Franah, sosem fog erre a jövőre jutni. Vagyis, egészen addig, azt hittem... Büszke voltam a bátyámra, hogy egy ilyen kedves és különleges lányt fogott ki magának, mint az én legjobb barátnőm. Hisz, fiatal és híres, annyi kétszínű libát össze tudott volna szedni, de ő mégis... A legegyszerűbbet választotta, aki belül mégis a legegyedibb. 

SARAH

  - Néha hatszor átgondolom, hogy miért is szeretlek, amikor ilyen kedves vagy velem - nevetett, és vörösen égő arccal levetette magát mellém. Mosolyogva a szemembe nézett, majd ujjait szorosan az enyémekre kulcsolta. Sóhajtva a vállára hajtottam a fejem, és így ültünk hosszú perceken keresztül, a sötét szobában. 

  - Szerelmes vagyok beléd - suttogta, tekintetével a plafont pásztázva. Fogalmam sincs miért, de a szívem egyre hevesebb ütemet kezdett verni, ezektől a szavaktól, pedig olyan sokszor hallottam már. - EGY kibaszott éve szerelmes vagyok beléd - folytatta, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

  - Én is, egy kibaszott éve vagyok szerelmes beléd - nevettem. Szemeiben láttam azt a ragyogást, amit már olyan rég láttam, a külön töltött idő miatt. Nem is kellett több, azonnal magához vont és hosszasan megcsókolt. Mit is mondhatnék, talán ez volt az, ami eddig életben tartott. Hisz, minden ember életében van egy olyas valaki, aki miatt kötelességnek érezzük a harcot, az álmaink valóra váltása érdekében. Nekem is volt egy álmom. Szőke herceg fehér lovon, és egy életre szóló utazás egy boldog világban, a családommal. Ki hinné, hogy ez az egész hamarabb el fog jönni, mint azt ahogy én terveztem. Fél karjával átkarolta a derekam, majd szabad kezét a pólóm alá csúsztatta, és végigsimított a gerincemen. Szorosabban vont magához, mégsem hagyhattam, hogy a vágyait szabadon eressze. Óvatosan elhúzódtam tőle, és két tenyeremet a mellkasához nyomtam, hogy távol tartsam magamtól. 

  - Figyelj rám - kezdtem, de nem hagyta hogy befejezzem a mondatot. Vörösen égő arccal hátravetette magát, és fürgén felmászott az ágyára, falat kreálva ezzel. Falat, kettőnk közé. Éreztem, hogy ez lesz a vége. Hogy a titkolódzás egyszer a kapcsolatunknak is ártani fog. Istenem, mennyivel könnyebb lenne, ha elmondhatnám neki az igazságot. 

  - Kérlek, ne sértődj meg! - könyörögtem, de némasággal büntetett. - Istenem, ilyenkor úgy viselkedsz, mint egy nyolc éves kislány akinek elvették a nyalókáját! Egyszerűen szánalmas...! - szitkozódtam, ő pedig mérgesen rám mordult. 

  - Még hogy én vagyok az aki úgy viselkedik, mint egy kisgyerek? Te vagy az aki próbál ellökni magától! De igen, lehet, szánalmas vagyok. Ha érett férfiként viselkednék már régen faképnél hagytalak volna téged az irritáló hangulatingadozásoddal együtt. Allergiás vagyok rád ilyenkor, remélem tisztában vagy vele! - tombolt, nekem pedig újra könnyekkel telt meg a szemem. 

  - Ne beszélj így velem! Fogalmad sincs arról, hogy miken megyek keresztül! - zokogtam. 

  - Egy éve annak, hogy egy párt alkotunk! Szerinted van olyan problémád amit nem tudnék rólad? Minden kis szösszenetedet ismerem, és vajon miért? Mert szeretlek te bolond! És nagyon rosszul esik az, hogy én mindent megteszek érted, te pedig ezt csinálod velem. Folyton sértegetsz és lehordasz mindennek, ami engem nagyon bánt, akár felnőtt vagyok, akár nem - motyogta maga elé. 

  - Töketlen vagy, ennyi az egész. Egy felnőtt férfi nem avatkozik bele a húga életébe, ha neki még az sincs. Nem csalja meg a barátnőjét egy prostituálttal... Egyszerűen gyerekes vagy - mormoltam és egy zsebkendővel letöröltem az elszabadult könnyeim. 

  - Rohadtul leállíthatnád magad. Chen nem prostituált, még csak nem is rossz szerető. Igazán különlegesnek érezhetnéd magad - 

  - Hallod te magad? Akkora seggfej vagy! - keltem ki magamból. 

  - Még hogy én? Ez azért elég vicces. Te vagy a rendíthetetlen ólomkatona, akinek a szíve is jégből van. Ez persze számodra meg sem kottyan, hisz te már a legelső pillanattól kezdve maga voltál a megtestesült keménység. Esküszöm, egy acélötvözet hozzád képest lószar! - magyarázott lesajnálóan. 

  Utáltam az egész helyzetet. Mindent. Azt, hogy káromkodunk, azt hogy veszekszünk, és azt, hogy így fogunk végleg elválni. De félreértés ne essék, Fran sosem volt ilyen. Mindig is kedves volt és megértő, tényleg hálás lehetnék, jól mondja. Mégis, a szívem mélyén még mindig azt érzem, hogy a legjobb az lenne ha elmennék örökre. Mindenki ezt vágja a fejemhez. Sose felejtem el az emlékeimet. Az első csókunkat, az együtt töltött gyönyörű estéket... De a legnagyobb baj mégis az, hogy azokat sem tudom elfelejteni, akik már az elejétől fogva a vesztemet akarják. Hogy kik? Yio, aki azt mondta, hogy nem vagyok több, mint egy semmittevő újságíró. Mariana, aki a saját karjával rángatott ki a házából, hogy nem vagyok elég jó a fiának. Alejandro, aki a fülem hallatára mutatta be egymásnak Francisco-t, és Chen-t, azt mondva, hogy úgy lesz a legjobb ha kitöröl az életéből. Stephie, aki a legelső pillanattól kezdve mindent megtett, hogy az legyek, aki valójában vagyok. Egy senki. Jorge, aki egy este azért korholt, mert hagytam, hogy Martina élete veszélybe kerüljön. Azt mondta, hogy nem olyan barátot érdemel, mint amilyen én vagyok.

  - Hagyd abba a tombolást, kérlek - szólaltam meg. 

 - Hogy hagyjam abba? Folyton sértegetsz és lehordasz mindenféle szennynek! Esküszöm, ha nem ismernélek jobban azt hinném, terhes vagy! - üvöltött, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Az az átkozott "t"- betűs szó... Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, és Francisco is a földbe gyökerezett egy pillanatra. A szívem kihagyott pár ütemet, tehetetlenül felnyögtem. 

  - Az isten verje meg... - motyogta maga elé, és a hajába túrva a földre csúszott. Némán ült előttem, egy szót sem szólt. A fájdalomtól, ami a mellkasomat szabdalta, nem bírtam egy normális mondatot sem kinyögni.   

  - Könyörgöm, ne haragudj rám - kérleltem, és mindkét kezemmel a hasamhoz nyúltam. 

 Néma csend telepedett le közénk. Ilyenkor egy férfi azokat a kérdéseket szokta feltenni, hogy "hogyan?" és "mikor?" Ő viszont némán hallgatott. Próbált szavakat kiejteni, hangot mégsem tudott kinyögni. Ott helyben képes lettem volna elsüllyedni szégyenemben, de szívem szerint inkább Martinával cseréltem volna.

  - Nem haragszom - nyögte ki. Felvont szemöldökkel kaptam fel a fejem, a szívem egyre hevesebben vert. - Nagyon boldog vagyok. El sem hiszem... Atyaúristen... Mennyi ideje? - hitetlenkedett, én pedig fürgén mellé bújtam. 

  - Terhes vagyok... Két hónapja - mormoltam, mire ujjait ismét az enyéimre kulcsolta. 

  - Apa leszek - nevetett, szinte már hisztérikusan. 

  - Én pedig anya - értelmeztem, és mosolyogva a vállára dőltem. 

  - Mi leszünk a legjobb szülők a világon - mosolygott, és lágy csókot nyomott a homlokomra. - Már csak azt kell kitalálnunk, hogy hogyan fogod eltitkolni... - mormogta, mire ismét belém hasított a fájdalom. 

  Ezért akartam elmenni... De most, hogy Francisco is tudja, tiszta lelkiismerettel mehetek el, egy teljes évre! Tudom, nagy ostobaságot csinálok, de nem fogom hagyni, hogy egy Mariana kaliberű büdös boszorkány a boldogságunk útjába álljon. Huszonkét éves vagyok, és tudom, hogy ha Francisco Stoessel lesz a gyermekem apja, felhőtlen életet fogunk élni. Csak Ő, én, és a pici... Minden porcikám beleremeg, ha belegondolok abba, hogy mi lesz ennek a vége. De senkinek sem kell megtudnia. Ez csak a mi titkunk... Egy életre szóló, és visszafordíthatatlan titok.

Sección 14 - A pokoltól a mennyig, hosszú út vezet

   Nem tudom mennyi ideig tartott, talán pár perc volt az egész, nekem mégis hosszú óráknak tűntek a mamával töltött pillanatok.
Kiönthettem neki a szívemet, össze - vissza magyaráztam, egyik szavammal a másikba tiportam, ő mégis boldogan hallgatott. Próbáltam felidézni régi emlékeimet, a barátaimat, de nem történt semmi. Nem emlékeztem a családomra, a barátaimra, a karrieremre. Minél jobban kezdtem kétségbeesni, annál jobban elsötétedett körülöttem a világ.
Mire észbe kaptam, már a könnyeim is folyni kezdtek. De nem a félelemtől, a tudatlanságtól. Mama halványan elmosolyodott, és megérintette a kezemet. Nem éreztem. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, de ő csak mosolygott.

 - Mama, én meghaltam? - kérdeztem, és letöröltem a könnyeimet. Mély lélegzetet vett, és mind két kezét a combomra helyezte.
 - Nem haltál meg, kedvesem. Akkor nem éreznéd a külvilágot. Viszont ha nagyon koncentrálsz, észreveheted, hogy a bátyád ott ül melletted - suttogta, én pedig azonnal becsuktam a szemem. Próbáltam elengedni magam, az arcomat simogató lágy szellőt és a nagymamám közelségét próbáltam kiszorítani. És akkor történt valami... Éreztem. Egy másodpercig mintha kívülről látnám a bátyámat, aki a térdén könyökölve, lehajtott fejjel szipog a kanapé mellett, ahol elég kellemetlen pózban fekszek. A hideg is kiráz, ha magamra nézek. A szemem alatt lila folt duzzad, a nyakam természetellenes pózban nyugszik, esküszöm ha nem látnám a fel - le emelkedő mellkasomat elhinném, hogy halott vagyok. Francisco egyedül van, a többiek az emeletre menekültek. Még mindig nem tudom, hogy mit történt velem, de félek is kideríteni. Rendbe fogok jönni, az a lényeg. Az, a legfontosabb!

   A következő pillanatban Francisco alakja elhalványul, és a tér megszűnik körülöttem. Újra a fehérségben találom magam, mamával. A szívem összeszorult, nem bírtam mit mondani. Lehetséges, hogy ideje lenne belegondolnom abba, hogy milyen is a halál...?
  - Nem fogsz meghalni, nyugodj meg - suttogta, mintha a gondolataimban olvasna. - Viszont nem lesz felhőtlen a közeljövő, Kedvesem... - mondta és tekintetével az enyémet fürkészte.
  - Ez mit akar jelenteni? - kérdeztem ziháló lélegzettel.
  - Sarah el fog menni. Itt fog hagyni téged, és ez ellen nem tehetsz majd semmit. El akar hagyni téged, örökre - mormolta. A szemeim kipattantak, nem tudtam elsőre felfogni. De amikor rákérdeztem, már nem volt mellettem... Ő köddé vált, én pedig a fehérségből ismét a házunkban találtam magam, mint kívülálló személy. Francisco szobája. Felismerem a falak jellegzetes színéről. Halványkék, Francisco monogramjával minden egyes párnán és lepedőn. Az ágyon egy alak rajzolódik ki, aki a térdén könyökölve zokog. A hang először oroszlánbömbölésnek, majd Sarah keserves zokogásává növi ki magát. Mellette bőröndök, és régi fényképek. A ruháit pakolássza a bátyám szekrényéből.
   - Sarah Muller, azonnal pakolj vissza a szekrénybe mert nem hagyhatsz egyedül! - fröcsögtem és én is zokogni kezdtem. Nem hallott. Még a közelségemet sem érezte. Megfogott egy összegyűrt pólót, és a bőröndbe hajította. Azt a pólót, amit az itt töltött első éjszakája után viselt, a konyhában. Francisco pólója volt az. Az a póló, amit tőlem kapott, a tizenkilencedik születésnapjára.
  - Hagyd abba, ne csináld ezt! Szükségem van rád, nem hagyhatsz itt! Most biztos, hogy nem! - szipogtam, és letöröltem a szememet égető könnyeimet. A tudat, miszerint úgy akar elmenni, hogy én még csak meg sem tudom akadályozni, annyira felbosszantott, hogy teljes torkomból üvölteni kezdtem. - Most azonnal visszapakolsz mindent! Nem léphetsz csak úgy ki az életemből, mintha sosem lettél volna a része! - és ekkor valami történt. Sarah felvont szemöldökkel felém kapta a tekintetét, és egy pillanat erejéig abbahagyta a sírást. - Most pedig fogod magad és mindent visszapakolsz a helyére, különben nem állok jót magamért! - szuszogtam a fogaim között de nem reagált. Tovább bámult rám, mozdulatlan. Az az érzés támadt bennem, hogy nem én váltottam ki belőle ezt a reakciót, és jól tippeltem. Mögöttem kinyílt az ajtó, majd Francisco lépett be. Egyszerűen átsétált rajtam, és egyenesen Sarah felé vette az irányt. Üveges tekintettel letérdelt mellé, megragadta a kezét, majd ujjait a legjobb barátnőm kezére kulcsolta.
   - Nem hagyhatsz itt minket. Most, biztos nem - suttogta megtörten. - Nem veszíthetek el egyszerre két embert az életemből Sarah, ezt tudnod kell... - mormogta és... Elsírta magát. Földbegyökerezett lábbal álltam, és néztem az összeomlott bátyámat, aki szeretetért könyörög. És én nem tehettem semmit. A legjobb barátnőm mozdulatlanul ült, nem nézett a testvéremre. Hagyta, hogy az ölébe zokogjon és még csak a szeme sem rebbent.
    - Hoztam egy döntést. Muszáj mennem, nem maradhatok itt - suttogta, de Francisco jellegzetes csókjával belé fojtotta a szót. Abban a pillanatban elfordította a fejét, és ökölbe szorította a kezét. - Ne strapáld magad... Jobb lesz mindenkinek, ha elmegyek. -
    - Hallod te magad? Olyan hülyeségeket hordasz itt össze, hogy már én kezdek abban kételkedni, hogy elment az eszed! Mégis kinek lenne jobb? Martinának? Jobb lenne neki, ha az egyetlen barátja is magára hagyná őt pont akkor amikor eszméletlenül hever a kanapén? Vagy talán nekem? A fiúnak aki bármelyik pillanatban képes lenne az életét adni csak azért, hogy te boldog legyél? Ne beszélj badarságokat mert esküszöm meg fogok őrülni! - hadarta Francisco.
   - El akarok elmenni, felfogod? Nem fogom minden második héten azt nézni, ahogy a legjobb barátnőmet szétveri a férfi aki állítólag SZERELMES belé! A szüleid is boldogabbak lennének, ha nem lennék a képben ezt te is tudod. Mariana az első pillanattól kezdve rühell engem, az apádról nem is beszélve. Csak te vagy olyan szerencsétlen, hogy nem veszed észre azt, ami a szemed előtt zajlik! Én szépen elmegyek, vissza Olaszországba a szüleimhez, te pedig nyugodtan kavarhatsz a hátam mögött azzal a Ni Hao Kailan utánzattal, akit legszívesebben egy kanál vízbe fojtanék! - fröcsögte, de sértő szavai leperegtek a bátyámról.
   - Először is, az két éjszaka volt összesen, másodszor pedig Chen nem Kínai, hanem Portugál, csak hogy tisztában legyünk a tényekkel! És akkor pont szakítottunk! Sosem szerettem, mindig és téged akartalak Sarah, csak néha túlságosan is vak voltál ahhoz, hogy észrevedd! Én képes lettem volna az életem adni érted, bármelyik percben feleségül vettelek volna és mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer szép, nagy család leszünk! - makacskodott, mire Sarah hangosan felzokogott.
  - Miért nem tudsz békén hagyni és elfogadni, hogy nem akarok veled lenni? Nem szeretlek Francisco, ideje lenne ha felfognád. Nekem nem jó itt! - mormolta, mire a bátyám szeme az egekbe szaladt.

   Egyből elkapott az undor. Az a mű vicsor Sarah arcán azt jelezte, hogy hazudik. Ha  a végtagjaim nem levegőből lennének, akkorát lekevertem volna neki, hogy ő is eszméletlenül esik össze. Soha életemben nem hazudott még nekem, sőt BÁRKI MÁSNAK sem hazudott még ekkorát. Viszont ez, mint végső ütés tökéletes volt. A bátyám felállt, és angolosan távozott. Amint becsapódott az ajtó, Sarah megtörten dőlt hátra, jobb kezét erősen a hasára szorította, ami semmi jót nem jelentett. Vannak olyan emberek akik körmöt rágnak, hajat tépnek, de ha Sarah ideges, olyan szinten görcsbe rándul a gyomra, ami felér egy ólomgolyóval, egy gépfegyverből. Én csak álltam, és próbáltam összerakni az elhangzottakat. Ám nem sok időt kaptam, hisz egy pillantás alatt újra a fehér ködbe vesztem. Most viszont, teljesen egyedül. Mama is eltűnt, és a külvilág is. Egyetlen társaságom a kék lepke volt, ami mozdulatlan pihent a térdemen. Úgy éreztem beszél hozzám, de ez lehetetlen volt. Muszáj volt eldöntenem, hogy mit akarok. Beletörődök abba, hogy halott vagyok, vagy mindent megteszek azért, hogy magamhoz térjek és boldogan élhessek? Ennyi szörnyűség között, mégis beötlött a rút igazság. Ez az egész Jorge és Ruggero hibája. A két idióta megölt engem. És ami a legborzalmasabb az, hogy nincs az az isten ami engem újra a földre engedne. Hisz vállig érő hóban, Buenos Aires utcái felérnek egy sivár és kihalt területtel, a házunk pedig mától kezdve nem más, mint egy börtön, ahol a balesetem okozói nyugszanak. Egyetlen esélyemet már csak az jelenti, ha a szemeim kipattannak és újra az élők közé térek.

  Elég volt belegondolnom, hisz a következő pillanatban a szemem kinyílt, és onnantól kezdve mindent láttam. 

- Te élsz...? - szólalt meg egy nő a konyha irányából, de amikor tudatosult bennem, hogy talán mégis rémeket látok, újra hátraestem, és ismét lehunytam a szemem... Mégis, hogy került ide? 

Sección 13 - Összedőlt élet, pipa!

 Ruggero izmai megfeszültek, a levegő megdermedt hármunk között. Jorge csak állt, és nézett minket. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Mérges volt, vagy csak értetlen? Megszólal vagy inkább csöndben marad? Üvölt vagy némasággal büntet? Több száz kérdés merült fel bennem, következtetni mégsem mertem.
  - Már megint ez a nyomorult... Mi van Kis csillag, ha én nem vagyok, akkor ez is megteszi? - vigyorgott, a szabad kezével Ruggero-ra mutatva.
  - Abbahagyhatnád a hepciáskodást, mert semmi jogod hozzá - suttogtam erőltetett vigyorral. Esdekelve megmászta az utolsó pár lépcsőfokot és felénk indult. Nem mozdultunk, a földről néztünk fel rá. Szaporán pislogott, hátha kitisztul a látása, de egy egyszerű mozdulattal levetette magát közénk, majd sikeresen az ölembe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel pihenni kezdett. Először furcsálltam a dolgot, de jól esett, hogy feleselhetek vele úgy, hogy nem lesz következménye.
  - Részeg? - suttogta Ruggero, a száját takarva. Bólogatva elmosolyodtam, és a két tenyeremet Jorge borostás arcához emeltem. Forró volt és puha, mint mindig. Lassan előrehajoltam, és szám az övéhez érintettem, nehogy megzavarjam. A következő pillanatban Jorge felkapta a kezét, és megragadta a tarkómat, így szorított magához. Először megijedtem, de utána mosolyogva csókoltam. Jólesett a közelsége, és az is, hogy szenvedélyes csókjával lebontotta a magam köré épített kételyeket.
   - Szeretlek - suttogta, és eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Ahogy a feje ott pihent az ölemben, és egyenesen engem fürkészett, akaratlanul is felkuncogtam. A szemem sarkából a mellettem kuporgó Ruggero-ra pillantottam, aki a földet pásztázva szipogott. A pillanat, amikor beugrott az ígéretem.
   - Jorge, nézz rám! - mondtam és meglöktem a vállát, mire felemelte a fejét és felém fordult. Pontosabban, felénk, mert nem mellém ült, és nem is Ruggero mellé... Háromszöget alkotva eltávolodott tőlünk, hogy ránk nézhessen. Már nem láttam rajta, hogy illuminált állapotban volt, csupán annyit hogy nagyon félve fürkészi a tekintetem.
  - Azt akarom, hogy tegyél meg valamit, amiért gondolom balhézni fogsz, de nem is érdekel... - kezdtem mire bólogatni kezdett. - Azt akarom, hogy békülj ki Ruggero-val. Ő nem hibás semmiért amiért haragszol rá, minden az én hibám volt. És nagyon fáj neki, én NEKEM is, hogy folyton őt emlegeted fel, szakítási ürügynek. Mint az előbb, a konyhában... Az ivászatos megjegyzésed. Remélem tudod, hogy nagyon fájt - mormoltam, mire lesütött szemmel bólintott. - Nagyon fájt, én viszont mégis itt vagyok. Veled. De annyit kérek, hogy békülj ki a fiúval, aki a bátyjaként szeret téged! - követeltem és Ru-ra böktem.

  Hosszú, néma csend telepedett közénk. Egyikünk sem szólalt meg, minden mozdulatom egy lopott pillantás volt Ruggero felé, aki az ujjait tördelve várt. Várt, egy sokat döntő válaszra.  Az elmúlt hónapokat visszajátszva, az életem pörgött le a szemem előtt. Xabi sün haja, a Juntada-s táblák, a lopott triciklik, Chen, Stephie felbukkanása, az eljegyzés felhozatala, az elázott éjszakák. Minden beugrott ami idáig történt velem.
Jorge hangos sóhajtása megzavarta a gondolatmenetem, és egy pillantás alatt visszacsöppentem a valódi életembe.
   - Megbeszéltük - nyögte ki, mire Ruggero felcsattant és a barátom karjaiba vetette magát. Jorge csak nevetett, és Ruggero hátát paskolva mormolta, hogy "Most már elég lesz, tesó!". - Csak tisztázzuk! Egy másodperc választott el attól, hogy fejbe ne verjelek. Először azt hittem, rámozdultál a nőmre. Utána meg azt, hogy lepasszolsz engem, miatta - kapkodta a tekintetét. Szórakozottan elnevettük magunkat, és összenéztünk. Jorge, nem volt részeg. Sőt, sosem volt még ilyen éber. Boldogsággal töltött el, hogy ilyen megértő, és átérzi a helyzetem. De attól csak még boldogabb leszek, hogy tudom, azért csinálja, hogy engem NE VESZÍTSEN EL.
   - Figyelj haver, baromi nagy mázlista vagy. Tini, egy gyönyörű lány, nagy tehetséggel. Szerelmes vagy belé, ez látszik. Ő pedig mindig is odavolt érted, ebben biztos vagyok. Nagyok sok akadályt kell megjárnotok, míg el nem juttok a célig, a gondtalan boldogságig. De nem kell félnetek. Több ezer párt szakít szét egy ostoba szemétláda, te titeket kettőtöket? Még az ítéletidő sem! - lelkesedett Ruggero, és félkarjával átölelt.
  Elérzékenyülve Jorge-ra pillantottam aki lesütött szemmel morgolódott.

   És valami, történt abban a pillanatban. Jorge könnyes szemekkel nézett rám, arca vörösen égett. Kinyújtottam a jobb kezemet, próbáltam megérinteni de elfordította az arcát. A szívem egyre hevesebben kalimpált, ám amikor a szemembe nézett, valami megtört bennem... 

  - Lefeküdtem Stephie-vel... - nézett mélyen a szemembe, de a fejemben harsogó hangoktól, csak a szájáról tudtam leolvasni a dolgokat. Ruggero felvont szemöldökkel hőkölt el tőle, a nyakamnál fogva engem is hátrarántott. És ekkor, a világ elnémult.

      Nem emlékszem többre. Az utolsó megmaradt másodpercben annyit látok, hogy egy kéz tart felém, a szemem környékén erős fájdalom, és az emlékeim itt abbamaradnak. Nem tudom hol vagyok, de itt minden olyan nyugodt. Meleg van, végre nem vacogok. Igazán kellemes itt az idő, nincs árnyék, még a nap sem égeti a bőröm. Olyan nagy a fehérség, igazán nem ártana egy szemüveg! Esküszöm, csak kerüljek le erről az átkozott ágyról, és megmondom a magamét az édesapámnak, hogy tetőablakot szereltetett fel! De, várjunk csak... Egyedül vagyok. Vajon hol vannak a többiek? Hiányzik Sarah, azt akarom, hogy mellettem legyen. Ruggero és Jorge? Vajon együtt iszogatnak valahol? Szegény Francisco, biztos magányos lehet. Olyan szívesen magamhoz ölelném. Biztos egyedül érzi magát, hisz mégis csak ő a ház ura, mint legidősebb testvér. Várjunk, hisz nem is fekszek. Még szép, hogy állok. Egy fal van mögöttem, az nyomja a gerincem. Nagyon zavar ez az egyedüllét, megkeresem a többieket... Elindulnék, de nem tudom merre menjek. Hisz, itt nincs semmi. Csupán a nagy, vakító fehérség. A távolban egy alakot látok, mely egyre jobban kirajzolódik, ahogy közeledik. Te jó ég, hisz ez az én dédmamám! Igen, tényleg ő. Vörös haja, mely mindig is az arcába lógott. Jól szabott nadrág kosztümje tökéletesen kiemeli az alakját, és a hatodik születésnapomkor készített cérnakarkötő is ott lóg a csuklóján. Egyre közelebb jön, a szeme ragyog, a szívem dörömböl. Nem hiszek a szememnek, ilyen ritka találkozás. Akaratlanul is elvigyorodok, és közelebb lépek hozzá. "Drága Martinám" - mosolyog, és két tenyerével megérinti az arcomat. A keze selymes és puha. Nem érzek semmit. Csak az elszabadult könnycseppemet, ami végigfolyt az arcomon. A nagymamám széles vigyorra húzta a száját, és mutatóujjával letörölte a könnycseppet. "Nagyon régóta várok már rád" - suttogta és szorosan magához ölelt. Nem érdekelt, hogy hol vagyok. Az sem, hogy mi történt. Az együtt töltött pillanataink bepótolták az elmúlt tizenkét évet. Bepótoltuk a korai halála miatt kihagyott időt... 

                                                Continuará...