Sección 14 - A pokoltól a mennyig, hosszú út vezet

   Nem tudom mennyi ideig tartott, talán pár perc volt az egész, nekem mégis hosszú óráknak tűntek a mamával töltött pillanatok.
Kiönthettem neki a szívemet, össze - vissza magyaráztam, egyik szavammal a másikba tiportam, ő mégis boldogan hallgatott. Próbáltam felidézni régi emlékeimet, a barátaimat, de nem történt semmi. Nem emlékeztem a családomra, a barátaimra, a karrieremre. Minél jobban kezdtem kétségbeesni, annál jobban elsötétedett körülöttem a világ.
Mire észbe kaptam, már a könnyeim is folyni kezdtek. De nem a félelemtől, a tudatlanságtól. Mama halványan elmosolyodott, és megérintette a kezemet. Nem éreztem. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, de ő csak mosolygott.

 - Mama, én meghaltam? - kérdeztem, és letöröltem a könnyeimet. Mély lélegzetet vett, és mind két kezét a combomra helyezte.
 - Nem haltál meg, kedvesem. Akkor nem éreznéd a külvilágot. Viszont ha nagyon koncentrálsz, észreveheted, hogy a bátyád ott ül melletted - suttogta, én pedig azonnal becsuktam a szemem. Próbáltam elengedni magam, az arcomat simogató lágy szellőt és a nagymamám közelségét próbáltam kiszorítani. És akkor történt valami... Éreztem. Egy másodpercig mintha kívülről látnám a bátyámat, aki a térdén könyökölve, lehajtott fejjel szipog a kanapé mellett, ahol elég kellemetlen pózban fekszek. A hideg is kiráz, ha magamra nézek. A szemem alatt lila folt duzzad, a nyakam természetellenes pózban nyugszik, esküszöm ha nem látnám a fel - le emelkedő mellkasomat elhinném, hogy halott vagyok. Francisco egyedül van, a többiek az emeletre menekültek. Még mindig nem tudom, hogy mit történt velem, de félek is kideríteni. Rendbe fogok jönni, az a lényeg. Az, a legfontosabb!

   A következő pillanatban Francisco alakja elhalványul, és a tér megszűnik körülöttem. Újra a fehérségben találom magam, mamával. A szívem összeszorult, nem bírtam mit mondani. Lehetséges, hogy ideje lenne belegondolnom abba, hogy milyen is a halál...?
  - Nem fogsz meghalni, nyugodj meg - suttogta, mintha a gondolataimban olvasna. - Viszont nem lesz felhőtlen a közeljövő, Kedvesem... - mondta és tekintetével az enyémet fürkészte.
  - Ez mit akar jelenteni? - kérdeztem ziháló lélegzettel.
  - Sarah el fog menni. Itt fog hagyni téged, és ez ellen nem tehetsz majd semmit. El akar hagyni téged, örökre - mormolta. A szemeim kipattantak, nem tudtam elsőre felfogni. De amikor rákérdeztem, már nem volt mellettem... Ő köddé vált, én pedig a fehérségből ismét a házunkban találtam magam, mint kívülálló személy. Francisco szobája. Felismerem a falak jellegzetes színéről. Halványkék, Francisco monogramjával minden egyes párnán és lepedőn. Az ágyon egy alak rajzolódik ki, aki a térdén könyökölve zokog. A hang először oroszlánbömbölésnek, majd Sarah keserves zokogásává növi ki magát. Mellette bőröndök, és régi fényképek. A ruháit pakolássza a bátyám szekrényéből.
   - Sarah Muller, azonnal pakolj vissza a szekrénybe mert nem hagyhatsz egyedül! - fröcsögtem és én is zokogni kezdtem. Nem hallott. Még a közelségemet sem érezte. Megfogott egy összegyűrt pólót, és a bőröndbe hajította. Azt a pólót, amit az itt töltött első éjszakája után viselt, a konyhában. Francisco pólója volt az. Az a póló, amit tőlem kapott, a tizenkilencedik születésnapjára.
  - Hagyd abba, ne csináld ezt! Szükségem van rád, nem hagyhatsz itt! Most biztos, hogy nem! - szipogtam, és letöröltem a szememet égető könnyeimet. A tudat, miszerint úgy akar elmenni, hogy én még csak meg sem tudom akadályozni, annyira felbosszantott, hogy teljes torkomból üvölteni kezdtem. - Most azonnal visszapakolsz mindent! Nem léphetsz csak úgy ki az életemből, mintha sosem lettél volna a része! - és ekkor valami történt. Sarah felvont szemöldökkel felém kapta a tekintetét, és egy pillanat erejéig abbahagyta a sírást. - Most pedig fogod magad és mindent visszapakolsz a helyére, különben nem állok jót magamért! - szuszogtam a fogaim között de nem reagált. Tovább bámult rám, mozdulatlan. Az az érzés támadt bennem, hogy nem én váltottam ki belőle ezt a reakciót, és jól tippeltem. Mögöttem kinyílt az ajtó, majd Francisco lépett be. Egyszerűen átsétált rajtam, és egyenesen Sarah felé vette az irányt. Üveges tekintettel letérdelt mellé, megragadta a kezét, majd ujjait a legjobb barátnőm kezére kulcsolta.
   - Nem hagyhatsz itt minket. Most, biztos nem - suttogta megtörten. - Nem veszíthetek el egyszerre két embert az életemből Sarah, ezt tudnod kell... - mormogta és... Elsírta magát. Földbegyökerezett lábbal álltam, és néztem az összeomlott bátyámat, aki szeretetért könyörög. És én nem tehettem semmit. A legjobb barátnőm mozdulatlanul ült, nem nézett a testvéremre. Hagyta, hogy az ölébe zokogjon és még csak a szeme sem rebbent.
    - Hoztam egy döntést. Muszáj mennem, nem maradhatok itt - suttogta, de Francisco jellegzetes csókjával belé fojtotta a szót. Abban a pillanatban elfordította a fejét, és ökölbe szorította a kezét. - Ne strapáld magad... Jobb lesz mindenkinek, ha elmegyek. -
    - Hallod te magad? Olyan hülyeségeket hordasz itt össze, hogy már én kezdek abban kételkedni, hogy elment az eszed! Mégis kinek lenne jobb? Martinának? Jobb lenne neki, ha az egyetlen barátja is magára hagyná őt pont akkor amikor eszméletlenül hever a kanapén? Vagy talán nekem? A fiúnak aki bármelyik pillanatban képes lenne az életét adni csak azért, hogy te boldog legyél? Ne beszélj badarságokat mert esküszöm meg fogok őrülni! - hadarta Francisco.
   - El akarok elmenni, felfogod? Nem fogom minden második héten azt nézni, ahogy a legjobb barátnőmet szétveri a férfi aki állítólag SZERELMES belé! A szüleid is boldogabbak lennének, ha nem lennék a képben ezt te is tudod. Mariana az első pillanattól kezdve rühell engem, az apádról nem is beszélve. Csak te vagy olyan szerencsétlen, hogy nem veszed észre azt, ami a szemed előtt zajlik! Én szépen elmegyek, vissza Olaszországba a szüleimhez, te pedig nyugodtan kavarhatsz a hátam mögött azzal a Ni Hao Kailan utánzattal, akit legszívesebben egy kanál vízbe fojtanék! - fröcsögte, de sértő szavai leperegtek a bátyámról.
   - Először is, az két éjszaka volt összesen, másodszor pedig Chen nem Kínai, hanem Portugál, csak hogy tisztában legyünk a tényekkel! És akkor pont szakítottunk! Sosem szerettem, mindig és téged akartalak Sarah, csak néha túlságosan is vak voltál ahhoz, hogy észrevedd! Én képes lettem volna az életem adni érted, bármelyik percben feleségül vettelek volna és mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer szép, nagy család leszünk! - makacskodott, mire Sarah hangosan felzokogott.
  - Miért nem tudsz békén hagyni és elfogadni, hogy nem akarok veled lenni? Nem szeretlek Francisco, ideje lenne ha felfognád. Nekem nem jó itt! - mormolta, mire a bátyám szeme az egekbe szaladt.

   Egyből elkapott az undor. Az a mű vicsor Sarah arcán azt jelezte, hogy hazudik. Ha  a végtagjaim nem levegőből lennének, akkorát lekevertem volna neki, hogy ő is eszméletlenül esik össze. Soha életemben nem hazudott még nekem, sőt BÁRKI MÁSNAK sem hazudott még ekkorát. Viszont ez, mint végső ütés tökéletes volt. A bátyám felállt, és angolosan távozott. Amint becsapódott az ajtó, Sarah megtörten dőlt hátra, jobb kezét erősen a hasára szorította, ami semmi jót nem jelentett. Vannak olyan emberek akik körmöt rágnak, hajat tépnek, de ha Sarah ideges, olyan szinten görcsbe rándul a gyomra, ami felér egy ólomgolyóval, egy gépfegyverből. Én csak álltam, és próbáltam összerakni az elhangzottakat. Ám nem sok időt kaptam, hisz egy pillantás alatt újra a fehér ködbe vesztem. Most viszont, teljesen egyedül. Mama is eltűnt, és a külvilág is. Egyetlen társaságom a kék lepke volt, ami mozdulatlan pihent a térdemen. Úgy éreztem beszél hozzám, de ez lehetetlen volt. Muszáj volt eldöntenem, hogy mit akarok. Beletörődök abba, hogy halott vagyok, vagy mindent megteszek azért, hogy magamhoz térjek és boldogan élhessek? Ennyi szörnyűség között, mégis beötlött a rút igazság. Ez az egész Jorge és Ruggero hibája. A két idióta megölt engem. És ami a legborzalmasabb az, hogy nincs az az isten ami engem újra a földre engedne. Hisz vállig érő hóban, Buenos Aires utcái felérnek egy sivár és kihalt területtel, a házunk pedig mától kezdve nem más, mint egy börtön, ahol a balesetem okozói nyugszanak. Egyetlen esélyemet már csak az jelenti, ha a szemeim kipattannak és újra az élők közé térek.

  Elég volt belegondolnom, hisz a következő pillanatban a szemem kinyílt, és onnantól kezdve mindent láttam. 

- Te élsz...? - szólalt meg egy nő a konyha irányából, de amikor tudatosult bennem, hogy talán mégis rémeket látok, újra hátraestem, és ismét lehunytam a szemem... Mégis, hogy került ide?