Sección 13 - Összedőlt élet, pipa!

 Ruggero izmai megfeszültek, a levegő megdermedt hármunk között. Jorge csak állt, és nézett minket. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Mérges volt, vagy csak értetlen? Megszólal vagy inkább csöndben marad? Üvölt vagy némasággal büntet? Több száz kérdés merült fel bennem, következtetni mégsem mertem.
  - Már megint ez a nyomorult... Mi van Kis csillag, ha én nem vagyok, akkor ez is megteszi? - vigyorgott, a szabad kezével Ruggero-ra mutatva.
  - Abbahagyhatnád a hepciáskodást, mert semmi jogod hozzá - suttogtam erőltetett vigyorral. Esdekelve megmászta az utolsó pár lépcsőfokot és felénk indult. Nem mozdultunk, a földről néztünk fel rá. Szaporán pislogott, hátha kitisztul a látása, de egy egyszerű mozdulattal levetette magát közénk, majd sikeresen az ölembe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel pihenni kezdett. Először furcsálltam a dolgot, de jól esett, hogy feleselhetek vele úgy, hogy nem lesz következménye.
  - Részeg? - suttogta Ruggero, a száját takarva. Bólogatva elmosolyodtam, és a két tenyeremet Jorge borostás arcához emeltem. Forró volt és puha, mint mindig. Lassan előrehajoltam, és szám az övéhez érintettem, nehogy megzavarjam. A következő pillanatban Jorge felkapta a kezét, és megragadta a tarkómat, így szorított magához. Először megijedtem, de utána mosolyogva csókoltam. Jólesett a közelsége, és az is, hogy szenvedélyes csókjával lebontotta a magam köré épített kételyeket.
   - Szeretlek - suttogta, és eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Ahogy a feje ott pihent az ölemben, és egyenesen engem fürkészett, akaratlanul is felkuncogtam. A szemem sarkából a mellettem kuporgó Ruggero-ra pillantottam, aki a földet pásztázva szipogott. A pillanat, amikor beugrott az ígéretem.
   - Jorge, nézz rám! - mondtam és meglöktem a vállát, mire felemelte a fejét és felém fordult. Pontosabban, felénk, mert nem mellém ült, és nem is Ruggero mellé... Háromszöget alkotva eltávolodott tőlünk, hogy ránk nézhessen. Már nem láttam rajta, hogy illuminált állapotban volt, csupán annyit hogy nagyon félve fürkészi a tekintetem.
  - Azt akarom, hogy tegyél meg valamit, amiért gondolom balhézni fogsz, de nem is érdekel... - kezdtem mire bólogatni kezdett. - Azt akarom, hogy békülj ki Ruggero-val. Ő nem hibás semmiért amiért haragszol rá, minden az én hibám volt. És nagyon fáj neki, én NEKEM is, hogy folyton őt emlegeted fel, szakítási ürügynek. Mint az előbb, a konyhában... Az ivászatos megjegyzésed. Remélem tudod, hogy nagyon fájt - mormoltam, mire lesütött szemmel bólintott. - Nagyon fájt, én viszont mégis itt vagyok. Veled. De annyit kérek, hogy békülj ki a fiúval, aki a bátyjaként szeret téged! - követeltem és Ru-ra böktem.

  Hosszú, néma csend telepedett közénk. Egyikünk sem szólalt meg, minden mozdulatom egy lopott pillantás volt Ruggero felé, aki az ujjait tördelve várt. Várt, egy sokat döntő válaszra.  Az elmúlt hónapokat visszajátszva, az életem pörgött le a szemem előtt. Xabi sün haja, a Juntada-s táblák, a lopott triciklik, Chen, Stephie felbukkanása, az eljegyzés felhozatala, az elázott éjszakák. Minden beugrott ami idáig történt velem.
Jorge hangos sóhajtása megzavarta a gondolatmenetem, és egy pillantás alatt visszacsöppentem a valódi életembe.
   - Megbeszéltük - nyögte ki, mire Ruggero felcsattant és a barátom karjaiba vetette magát. Jorge csak nevetett, és Ruggero hátát paskolva mormolta, hogy "Most már elég lesz, tesó!". - Csak tisztázzuk! Egy másodperc választott el attól, hogy fejbe ne verjelek. Először azt hittem, rámozdultál a nőmre. Utána meg azt, hogy lepasszolsz engem, miatta - kapkodta a tekintetét. Szórakozottan elnevettük magunkat, és összenéztünk. Jorge, nem volt részeg. Sőt, sosem volt még ilyen éber. Boldogsággal töltött el, hogy ilyen megértő, és átérzi a helyzetem. De attól csak még boldogabb leszek, hogy tudom, azért csinálja, hogy engem NE VESZÍTSEN EL.
   - Figyelj haver, baromi nagy mázlista vagy. Tini, egy gyönyörű lány, nagy tehetséggel. Szerelmes vagy belé, ez látszik. Ő pedig mindig is odavolt érted, ebben biztos vagyok. Nagyok sok akadályt kell megjárnotok, míg el nem juttok a célig, a gondtalan boldogságig. De nem kell félnetek. Több ezer párt szakít szét egy ostoba szemétláda, te titeket kettőtöket? Még az ítéletidő sem! - lelkesedett Ruggero, és félkarjával átölelt.
  Elérzékenyülve Jorge-ra pillantottam aki lesütött szemmel morgolódott.

   És valami, történt abban a pillanatban. Jorge könnyes szemekkel nézett rám, arca vörösen égett. Kinyújtottam a jobb kezemet, próbáltam megérinteni de elfordította az arcát. A szívem egyre hevesebben kalimpált, ám amikor a szemembe nézett, valami megtört bennem... 

  - Lefeküdtem Stephie-vel... - nézett mélyen a szemembe, de a fejemben harsogó hangoktól, csak a szájáról tudtam leolvasni a dolgokat. Ruggero felvont szemöldökkel hőkölt el tőle, a nyakamnál fogva engem is hátrarántott. És ekkor, a világ elnémult.

      Nem emlékszem többre. Az utolsó megmaradt másodpercben annyit látok, hogy egy kéz tart felém, a szemem környékén erős fájdalom, és az emlékeim itt abbamaradnak. Nem tudom hol vagyok, de itt minden olyan nyugodt. Meleg van, végre nem vacogok. Igazán kellemes itt az idő, nincs árnyék, még a nap sem égeti a bőröm. Olyan nagy a fehérség, igazán nem ártana egy szemüveg! Esküszöm, csak kerüljek le erről az átkozott ágyról, és megmondom a magamét az édesapámnak, hogy tetőablakot szereltetett fel! De, várjunk csak... Egyedül vagyok. Vajon hol vannak a többiek? Hiányzik Sarah, azt akarom, hogy mellettem legyen. Ruggero és Jorge? Vajon együtt iszogatnak valahol? Szegény Francisco, biztos magányos lehet. Olyan szívesen magamhoz ölelném. Biztos egyedül érzi magát, hisz mégis csak ő a ház ura, mint legidősebb testvér. Várjunk, hisz nem is fekszek. Még szép, hogy állok. Egy fal van mögöttem, az nyomja a gerincem. Nagyon zavar ez az egyedüllét, megkeresem a többieket... Elindulnék, de nem tudom merre menjek. Hisz, itt nincs semmi. Csupán a nagy, vakító fehérség. A távolban egy alakot látok, mely egyre jobban kirajzolódik, ahogy közeledik. Te jó ég, hisz ez az én dédmamám! Igen, tényleg ő. Vörös haja, mely mindig is az arcába lógott. Jól szabott nadrág kosztümje tökéletesen kiemeli az alakját, és a hatodik születésnapomkor készített cérnakarkötő is ott lóg a csuklóján. Egyre közelebb jön, a szeme ragyog, a szívem dörömböl. Nem hiszek a szememnek, ilyen ritka találkozás. Akaratlanul is elvigyorodok, és közelebb lépek hozzá. "Drága Martinám" - mosolyog, és két tenyerével megérinti az arcomat. A keze selymes és puha. Nem érzek semmit. Csak az elszabadult könnycseppemet, ami végigfolyt az arcomon. A nagymamám széles vigyorra húzta a száját, és mutatóujjával letörölte a könnycseppet. "Nagyon régóta várok már rád" - suttogta és szorosan magához ölelt. Nem érdekelt, hogy hol vagyok. Az sem, hogy mi történt. Az együtt töltött pillanataink bepótolták az elmúlt tizenkét évet. Bepótoltuk a korai halála miatt kihagyott időt... 

                                                Continuará...