Sección 39 - Megtalállak, Toscana!

ITT!

  Az éjszaka közepén kisurranni egy motelból, nehezebb, mint gondoltam volna. 

Jorge távozását követően én sem maradhattam tovább a szállodában, ezért amikor magamra hagyott, összepakoltam a cuccaimat, és felszálltam az első gépre, ami messze vezet innen. 

És ahelyett, hogy haza utaztam volna, Buenos Airesbe, életem legnagyobb őrültségét próbáltam elkövetni. Eldöntöttem, hogy megkeresem a legjobb barátnőmet, és ennek az egyetlen módja az, ha utána utazom, az otthonába, Olaszországba. 
Még most sem hiszel el, hogy ekkora őrültséget követtem el, de muszáj volt megtennem. Kíváncsi lennék, hányan tennék ezt meg a helyemben... 
- Hú hallod, az első osztály vécéje valami isteni! Esküszöm, arra vártam, hogy mikor fog megszólalni!  Beteg a mai technika! - Mellesleg, muszáj volt magammal hoznom valakit, aki jártas Olaszországban. És mivel Lodovica nem igazán szívlel engem, az egyetlen megoldásom, Ruggero maradt... 
- És nem csak a technika - suttogtam mellékesen, és előhúztam a zsebemből a mobilomat. Tizenkét nem fogadott hívás, és huszonkét üzenet. 
- Mi ez a rossz kedv? - kérdezte és leült mellém, nekinyomva az üvegablaknak. 
- Sajnálom, de nem tudom élvezni ezt az utat úgy, hogy titokban jöttem el. Ez annyira... Nem én vagyok! -
- Még visszafordulhatunk - mondta fojtott hangon, a kedves gesztusa mosolyt csalt az arcomra. 
- Dehogyis. Látni szeretnéd a családodat, nem? Már ezért is megéri tovább menni -
- Á, ha hazaérünk, engem megölnek - suttogta. 
- Tizennyolc éves vagyok. Akkor megyek el, amikor akarok. És mégis, ki ölne meg? Mechi csak a száját jártatja, de sosem bántana téged. Francisco meg... Istenem, annyira aggódom érte! Azt sem tudom él-e, vagy hal! - mormogtam az elmúlt napok eseményeire gondolva. Két hónapja annak, hogy Francisco lelépett otthonról. És én erről, semmit sem tudtam. Amikor hazaértem, Mechi és Pasquale uralták a házunkat, ami nagyon meglepett azok után, hogy a szüleimnek már régen ki kellett volna paterolni őket. De egy tegnap éjszakai hívás után kiderült, hogy a nagynéném rosszul lett, és anyáék elmentek, hogy istápolják őt, ameddig fel nem épül. De a legrosszabb ebben az egészben az, hogy még életemben nem éreztem ilyen magányosnak magam. 
Hátrahajtottam a fejem, hogy álomra hunyjam a szemem, de Ruggero erőltetett hörgése kirázta az álmot a szememből. 
- Mi a baj? - kérdeztem a mobilja kijelzőjére pillantva, amit elhúzott előlem. 
- Semmi különös... - mondta tettetett érdektelenséggel. De láttam a szemén, hogy valami van. Amit nagyon nem akar, hogy lássak... 
- Ruggero, mutasd már meg! Ne titkolózz előttem, mert esküszöm menten agyvérzést kapok! - fenyegetőztem. Sóhajtva a kezembe adta a méretes mobilt, aminek kijelzőjéről Jorge mosolygott vissza rám. Ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam, két hónapja. És istenem, mennyire hiányzik! Nem telt el olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe az, hogy elrontottam... 
- Mit kell néznem a képen? - kérdeztem és elkaptam a tekintetem a képéről, nehogy elsírjam magam. 
- Látod azt a lányt a kép szélén? - Az ujjával egy fekete ruhás lány felé mutat, aki teljesen rá van gabalyodva Jorge izmos karjaira. 
- Aha, persze... - fintorogtam. - Mit kéne néznem rajta? -
- Ez a lány, Jorge főnökének a lánya. Mexikó leghíresebb és leggyönyörűbb dívája. Eszméletlen nő, és elnézve őket ketten... - mondta, de orvul közbevágtam. 
- Nem, ez a lány egyáltalán nem szép! Nézd meg a szemöldökét, mint két hernyó! És az a száj! Tiszta plasztika az egész, undorító! - hadartam, de a hangom nagyon bizonytalanul csengett még számomra is. Fölösleges próbálkozás. Ez a lány egyszerűen észveszejtően gyönyörű! - Nincs köztük semmi, ha erre célzol! Két hónapja annak, hogy szakítottunk, Jorge nem ilyen szívtelen! Nem lépett még túl rajtam, ebben biztos vagyok... - mondtam elszántan. 
- Annak már három hónapja. És mellesleg, egy összetört szívet semmi sem tart vissza. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... Jorge teljesen jogosan tenné, ha új lappal indulna. És, hogy miért? Mert elengedtük őt! -
- Ez a szöveg nem hat rám, remélem tudod! Szerettem őt, szerinted nekem milyen érzés? -
- Nekem a legjobb barátom volt, sőt, a testvérem. Remélem megérted, hogy számomra volt a legnehezebb ellökni magamtól őt... Soha a büdös életben nem áll velem szóba többé, és a legrosszabb az, hogy nem hibáztathatom érte - Mérgesen Ruggero-ra pillantottam, akinek egy könnycsepp gördült végig az arcán. Jaj, ne... 
- Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek ebbe! - mondtam és végigsimítottam a karján. 
- Azt hittem kibékültök és minden rendben lesz, de... - szűrte a fogai közt, de nem hagytam, hogy befejezze, mert áthajoltam az ülésem karfáján, és szorosan magamhoz öleltem őt. A fűszeres illata megtöltötte a bensőmet, és megnyugvással töltött el. Mégis csak Ő a legjobb barátom... 
- Nagyon szeretlek téged - súgtam a fülébe. 
- Én is szeretlek, Törpe - Éreztem, hogy elmosolyodik, így még szorosabban húztam magamhoz. Óvatosan lefejtettem magamról a karjait, majd lejjebb csúsztam, pont úgy, hogy a karja alatt legyek. A lábamat az üres ülésre tettem, a tenyeremet a mellkasához érintettem és álomra hajtottam a fejem. Így zuhantunk álomba, hajnali fél háromkor. 

  Jorge mélyzöld szemei az arcomat fürkészik. Selymes tenyerével végigsimít az arcomon, majd két karjába kap, és elindul velem valahová messzire, a világ szeme elől. 

Mosolygok, olyan őszintén, hogy szinte belefájdul az arcom. Szigorúan előre néz, 

nem pillant rám, de még ilyen szögből is imádom az arcát. 

Olyan rejtélyes, titokzatos, mintha semmit sem tudnék róla. Van egy halvány vágás az álla alatt, amit eddig sosem vettem észre. Vagy csak sosem tettem szóvá... 

Gyönyörű. Tökéletes egy ember. 

Amikor vele vagyok a szívem egyszerre dobban lassan, és hevesen. 

Ha nem ő lenne, talán azt hinném megőrültem, de nem. 

Nekem vele kell lennem! 

Egy füves pusztára érünk, ahol óvatosan a talajra enged, mintha csak attól félne, hogy köddé válok a karjaiban. Megdobogtatja a szívemet. 

Felém fordul, az arca szebb, mint valaha. Szorosan lehunyom a szemeimet, hogy megcsókoljam, de rút köd emelkedik közénk. Megriadok, de nem tudok megmozdulni. 

Jorge mögött a ködből, előlép egy alak. Vékony, magas, és gyönyörű. Ha nem hinnék a józan eszemnek, azt hinném, Ő maga az ördög. Az a mosoly, a vérvörös ajkak... Ez az a lány a képről. G... Gi... Geor... Gin... Gwe... Gwyneth! Ez a neve! Gwyneth Carson! 

Karjait úgy fonja Jorge nyaka köré, hogy a mozdulat kést váj a lelkembe. 

Gunyoros mosolyt ereszt felém, majd maga felé fordítja Jorge arcát, és hosszú, szenvedélyes csókot ad neki. Ordítok, kiabálok, de semmi sem történik... A lábam, mintha földbe gyökerezett volna. A testem mereven áll, a tekintetemet nem bírom elkapni tőlük. 

Olyan, mintha ki lennék feszítve, pedig tudom, hogy nincsenek határaim... 

Ordítok, sikítozok, bömbölök, de semmi. 

Elvesztem, és nincs senki aki rám találna... 

- Kisasszony! Hé, kisasszony! - Felébredtem. Az erős fény bántotta a szememet, a homályban egy szőke hajú nő ábrája rajzolódott ki, körülötte kék egyenruhás stewardesek. 

- Igen, tessék, mi a probléma? - mormogtam és megdörzsöltem a szemem. 

- Ne haragudjon Kisasszony, csupán annyi, hogy két óra múlva odaérünk! - mondta, de a tekintetében ott tükröződött a félelem. 

- Rémálmom volt? Ezért jött ide valójában? - kérdeztem, mire halványan bólintott. Gondoltam... 

- Nagyon megijesztett bennünket, és az utasokat is. A barátja azonnal értesített bennünket, mert az Ő hangjára nem kelt fel! -

- Nagyon sajnálom. Mostanában gyötörnek a rémálmok, de inkább megpróbálok ébren maradni... És hová ment a barátom? - kérdeztem, mert Ruggero nem volt mellettem. 

- Elment, hogy ennivalót vegyen önnek. Nagyon sápadt, mint a fal. Muszáj ennie, és ha rosszabbul lesz, kérem azonnal szóljon nekem, rendben? - Bólintottam. 

A hölgyek lassan felegyenesedtek, és eloszlottak, mintha ott sem lettek volna. Magamra húztam a takaróm, elfordítottam a tekintetem, és hagytam, hogy az ablakon keresztüli meseszép kilátás megnyugtasson. 
Ahogy néztem az alattunk elhaladó tájat, akaratlanul is megkönnyeztem az emlékeket. Hiányzik Jorge. Hát, hogy ne hiányozna! Hiszen, Ő volt a legjobb barátom... Megbántottuk egymást, de mégis szükségünk van a másikra. Minek neveznénk, ha nem jó barátságnak?

- Örülök, hogy már jobban vagy - súgta Rugge, és egy szelet csokoládétortával a kezében, visszaült a helyére. 

- Nem akartam rád hozni a frászt... - mondtam. 
- Rá se ránts. Aki a barátod, annak el kell viselnie a vérfagyasztó dolgaidat is - nevetett, és óvatosan átkarolta a vállam, én pedig szorosan hozzá bújtam. 
- Szerinted megtalálom? 
- Hát... Ha Sarah vissza akarna jönni, nem hiszed, hogy már rég megtette volna? 
- Ismerem őt. Tudom, hogy vissza akar jönni! Hiszen, a legjobb barátnője vagyok! Három évig voltunk olyanok egymásnak, mint a testvérek! Biztos csak... Attól fél, hogy mit szólnék ahhoz, ha szó nélkül beállítana. De most, ha megtalálom, a nyakába vetem magam, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem, és szükségem van rá! 
- Annak ellenére amit tett? - kérdezte fojtott hangon. 
- Nem haragudhatok rá azért, mer nem akart több fájdalmat okozni nekünk a jelenlétével! -
- De többre nem is gondolsz? Mi van ha más van a dolog mögött? 
Kérdőn pillantottam rá, de kerülte a tekintetemet. Láttam rajta, hogy valamit titkol. De vajon, mit tudhat amit én nem? 
- Ruggero, nem akarsz elmondani valamit? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Tessék? Én? Jaj, nem, dehogyis... Nem tudok én semmit. Csupán nem akar összeállni ez az "Elmegyek, hogy ne fájjon neked, de ha elmegyek abba belepusztulsz!" dolog. Nem ilyennek ismertem őt, csupán ennyi... -
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? Hogy valamit titkol előlem? -
- Biztos vagyok benne! - vágta rá. - És azt is tudom, hogy a bátyád biztosan tud róla. Francisco már hónapok óta távol van, biztos, hogy nem egyedül múlatja az időt, ha érted, hogy értem -
- Ne keverd bele őt! - kontráztam. 
- De most gondolj bele! Ő és Sarah éltek - haltak egymásért! -
- Szakítottak, ha nem tudnád. A bátyám most valami... Brit bigével enyeleg! - mondtam, de már a puszta gondolattól kirázott a hideg. 
- Hát akkor... Minél előbb keressük meg Sarah-t, és vigyük vissza Buenos Airesbe, hogy boldogan élhessenek Frannal, az idők végezetéig! - mosolygott. 
- Remélem is! - vágtam rá. 
Hosszú pillanatokig meredtem a semmibe, majd hagytam, hogy újra elnyomjon az álom. 

*****

  Hevesen zakatoló szívvel szorongtam a fehér taxi anyósülésnél, minden megtett kilométernél dobbant egy hangosat a szívem. 

Ahogy a visszapillantó tükörbe néztem, megpillantottam a mélyen alvó Ruggero-t. Keresztbe font karokkal szuszogott. 

Az egész repülőút alatt a mobilját bámulta, és a másodperceket számolta, hogy mikor találkozhat újra a családjával. Megesett rajta a szívem, és akármennyire is fontos nekem, hogy meglegyen Sarah, adnom kell egy esélyt a legtisztább lelkű embernek, hogy ennyi hosszú év után újra találkozzon a szüleivel, és a kisöccsével. 

A sofőr kitért a főútról, és egy földes, kavicsos ösvényen mentünk tovább. A kavicsok egyre nagyobb zajt vertek, amint hozzácsapódtak az autó orrának, de még ez sem tántorította el a sofőrt az úti céltól. 

Az autó pár perc múlva lassítani kezdett. Kérdőn pillantottam ki az ablakon, és amikor megpillantottam az házat, ahová jöttünk, leesett az állam. 

- Biztos jó helyen járunk? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Sì, signorina. Siamo qui. Questo possesso Muller! - helyeselt és az óriás szőlőbirtok felé mutatott. Ez lehetetlen! 

Tátott szájjal kiléptem az ajtón, és megvártam, még Ruggero is magához tér. 

Egy meseszép birtok tárult elém, melynek elejében kilométeres szőlőbirtok fekszik. S a ház, a távolban, egy négy emelet magas, krémszínű, mesésen feldíszített családi palota. Teljesen megbabonázott. Sarah nekem mindig azt mondogatta, hogy azért dolgozik, hogy el tudja tartani magát. És erre most ez... A szülei olyan örökösök, hogy ilyet, még soha életemben nem láttam azelőtt.

- Úgy látszik, megjöttünk - lépett mellém Ruggero, és egy apró tábla felé bökött, amin a "Felipe Muller és kedves családja" felirat virított. 

Megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és elindultam a földes úton. Ruggero kifizette a férfit, és azonnal utánam iramodott. Úgy lépdeltünk egymás mellett, mint két őrült kamasz, akik az igazgatói iroda felé tartanak, és félnek a megrovástól. 

Ahogy közelebb sétáltunk, megpillantottam egy alacsony, középkorú nőt, aki a virágágyásba bújva végezte a dolgát. 

- Elnézést! - szólítottam meg. - Muller asszonyt keresem. Meg tudná mondani, hogy merre találom? - kérdeztem mosolyogva. A hölgy rám emelte gyönyörűséges, mélykék tekintetét, és halványan elmosolyodott. 

- Én lennék, Savannah Muller! - mondta, és felém nyújtotta jobb kezét. 

- Á, elnézést, örülök, hogy megismerhetem, a nevem Martina Stoessel! - kezet ráztunk.

Ruggero is elé nyújtotta a kezét, de kézrázás helyett, csókot nyomott a hölgy kezére, amitől halkan felkuncogott. 

- Örülök a megismerkedésnek. Megkérdezhetem, hogy mi járatban? -

- Azt hiszem, a férje is szükséges ehhez a beszélgetéshez - mondja Ruggero. Savannah arcáról tükröződött az értetlenség, mégis elindult a ház felé. Kinyitotta előttünk az ajtót, és hagyta, hogy beljebb sétáljunk. A ház még mesésebb belülről, mint kívülről! 

A férfi a nappali közepén ült, a dohányzóasztal fölött. Sötétszőke haja csupa kóc, a füle mögött egy megviselt, narancssárga grafitceruza. 

- Drágám... - szólította meg a férjét. A férfi felénk kapta a tekintetét, a szeme ugyanolyan gyönyörű és rikító, mint Savannah-é. - Társaságunk van - mondta. 

- Üdvözöllek benneteket. A nevem Felipe Muller! - köszöntött minket, de ahelyett, hogy felállt volna, maga mellé húzta a feleségét. 

- A lányuk miatt jöttünk. Sarah miatt! - bukott ki belőlem. Savannah arca egy pillanat alatt megváltozott. Az eddig derűs és vidám szemeket megtöltötték a könnyek. 

- Mi történt? - kérdezte Felipe. 

- Nem találjuk őt. Eddig nálunk élt, Buenos Airesben, és nekem dolgozott. De elég hosszú ideje annak, hogy lelépett, állítása szerint átmenetileg, de most már kezd nagyon hiányozni, és nem bírom tovább nélküle! Szóval azért jöttünk, hogy elvigyük őt magunkkal. Szükségünk van rá odahaza - motyogtam. Savannah aráról bánatosan peregtek le a könnyek. 

- Sajnálom srácok... - kezdte, de gorombán félbe szakítottam. 

- Nem, Savannah, kérem! Értse meg, szükségem van a lányára. Borzasztóan hiányzik nekem, és a testvéremnek! - suttogtam, és nagyon meg kellett erőltetnem magam, nehogy én is felzokogjak. 

- Kislányom, úgy látom nem értesz! - pillantott rám a könnyein keresztül. - Sarah nincs itt! Mi sem tudjuk, hol van... 

- Ezt, hogy értik? És mikor járt itt utoljára, hátha utána tudunk még menni, és visszahozhatjuk! - próbálkoztam.

- Sajnálom, Martina. Mi a kislányunkat, négy éve nem láttuk... - mondta, bennem pedig abban a pillanatban megrepedt valami. 

Értetlenül meredtem a házaspárra, majd Ruggero-ra, akit ugyanannyira megrendített a hír, mint engem. De hiszen, azt mondta, hogy ide jön... De ha nincs itt... Akkor... Mégis hol lehet a legjobb barátnőm? És miért hazudott nekem?  

Sección 38 - Egy hosszú életen át (Jorge)

Kihagyás után de visszatértem! Jólesett egy kis szünet, hogy átgondolhassam a dolgokat, és egy másodpercre magam előtt láthassam a folytatást, hiszen a blog hamarosan a végéhez ér, én pedig még mindig azon vívódok, hogy megéri-e a folytatás, számomra. 

Ezért úgy döntöttem, hogy most, azt fogom tenni, amit jónak látok, ezért ebben részben, pont ezt fogjátok látni. És remélem, van olyan, aki megpróbál belelátni a fejembe, és velem együtt röhög majd a kiszámítható folytatáson. 

Három hónappal ezután... 

   Mintha egy rémálomból tértem volna magamhoz, úgy pattantam ki az ágyból hajnalban. A nap már sütött odakinn, a madarak is halk csicsergésbe kezdtek, valami még sem volt ugyanolyan. A kedvesem, nem feküdt mellettem. 

A derekam köré csavartam a fehér köntöst, hogy ne fagyjak át teljesen, és kisétáltam az udvarra. A birtok területét mindenhol fűzfák borították, az üvegpavilon ezüstdíszeiről vakított a napfény. 

Gwyneth háttal állt nekem, kezében egy gőzölgő csésze kávé. Még hátulról is gyönyörűen festett, ahogy a fehér selyemköntös végigkúszott a testén. Lélegzetelállító. 

- Jó reggelt - köszöntött, pedig felém sem nézett. Azt imádom benne a legjobban, hogy a puszta környezetéből megérzi a jelenlétemet. 

- Jó reggelt, Hercegnőm - mosolyogtam, és lassan mögé sétáltam. Hátulról átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, lágyan megcsókoltam a nyakát. - Hogy érzed magad? - kérdeztem. 

- Remekül, viszont a fejem majd' szétrobban az izgalomtól -

- Miért vagy izgatott? - kérdeztem tettetett tudatlansággal. Széles mosollyal az arcán felém fordult, és gyémántgyűrűvel ékesített kezével az arcomhoz nyúlt. 

- Szeretlek - mondtam teljesen megbabonázva. 

- Én is szeretlek! - nevetett, majd lassan felém hajolt, és lágyan megcsókolt. 

Még így, ennyi átszenvedett hónap után is vérpezsdítően hat rám a közelsége. 
- Viszont... - húzódott el. - Már csak a te barátaid hiányoznak a vendéglistáról - mondta fojtott hangon. Sóhajtva leengedtem a karom a dereka körül és fél kezemmel a hajamba túrtam. Régi emlékek... 
- Kérlek, Gwyn, ne menjünk ebbe bele, rendben? - kérleltem és elfordultam tőle. 
- Ne, ne hagyj itt! - kapta el a karom. - Ezt muszáj megbeszélnünk -
-  Nem akarom, érted? - erősködtem. 
- Könyörgöm... - nézett mélyen a szemembe. Lemondón sóhajtottam, és leültem a mögöttem lévő hófehér fonott nádszékre. Az arcomat a tenyerembe temettem, és ahogy felözönlöttek bennem a felajzott emlékek, hónapok óta először úgy éreztem, újra fojtogat a hurok, amivel a múltam hóhérként felakaszthat, bármelyik óvatlan pillanatban. 
- Azok, már nem a barátaim! - mordultam fel. - Hátba támadtak, eltapostak és kihasználtak! A barátok nem csinálják ezt, Gwyneth! - mondtam megtörten. - És mindezt egy ostoba félreértés miatt. Még csak azt sem hagyták, hogy megmagyarázzam. Mindent elvesztettem... Mindent - a hangom a mondat végén megcsuklott, és fogalmam sincs mikor, de arra eszméltem, hogy ráz a zokogás. 
- Akkor azt hiszem, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy összekösd az életed egy olyan emberrel, aki csak olaj lenne a tűzre - pillantott rám. 
- Ne! - pattantam fel rémülten. - Gwyneth, szeretlek! Őszintén, és tiszta szívvel, szeretlek, érted? Azt akarom, hogy a feleségem legyél, nem veszíthetlek el téged, nem érted? Egyszer túl sokat vártam, és ráfáztam. Viszont most itt vagy te, és szeretsz engem. És én is mindennél jobban szeretlek téged - mondtam és a tenyerem közé fogtam hófehér arcát. 
Ahogy ott álltunk, szemtől szemben, őszinte érzésekkel az arcunkon, a szívünkben, végre ráébredtem valamire. Arra, ami hosszú éveken át tartotta kalitkában a lelkemet. Kizártam a szívemből azt a lányt, aki annyi éven át maga mellett tartott, egy idegen helyen, olyan emberek között, akik sosem szerettek igazán. Bántott, a szívemet tördelte, és sosem volt elnézés. És most? Itt áll előttem egy mesés nő, aki korban, karrierben, és minden másban olyan, mint én. Szeret engem, és azt hiszem, én is képes vagyok teljes szívből szeretni őt.  
- Sosem hagynálak elmenni! - kuncogott, mire elengedtem egy boldog mosolyt, és lágyan megpusziltam az ajkát. - Viszont... Egy szerető menyasszony sosem hagyná, hogy a férjét bárki is megbántsa! Ezért most szépen fogod magad, és meghívod azokat a barátokat az esküvőnkre, hogy lássák, mit vesztettek! - A szemében ott villódzott az elszántság, és izgalom. Vettem egy mély lélegzetet és hagytam, hogy felszínre törjön a bosszúálló énem. 
- Rendben... - adtam be a derekam. - És kiket akarsz meghívni? - kérdeztem, tettetett kíváncsisággal. 
- Azt az Olasz pudlit, és a drogos haverját! - nyögte ki. Felvont szemöldökkel néztem a menyasszonyomat, aki komoly tekintettel meredt rám.
- Ruggero és Francisco? - kérdeztem, mire zavarodottan felnevetett. 
- Igen, ők! Ők mindenképp jöjjenek el! - követelte.
- Gwyneth, ez nem jó ötlet... - 
- Nem fogom hagyni, hogy elvesszen a jó híred, megértetted? - pillantott rám, én pedig hálás mosollyal az arcomon szorosan magamhoz öleltem és hosszasan megcsókoltam. 
Gwyneth puha ujjai a köntösöm derékszíja köré fonódtak, karjaimat szorosan a dereka köré fontam, így szorítottam magamhoz. 
- Fázom - súgta két csók között. 
- A hálószobában melegebb van... - bukott ki belőlem. - Vagy ha mégsem, akkor majd megoldjuk - rögtönöztem, mire halkan felkuncogott. 
- Igen, szerintem is megbirkózunk ezzel a nehéz feladattal! - kacagott, mire egy határozott mozdulattal felkaptam, és becipeltem a házba. 
- De ha most ilyen jól megoldjuk a problémáinkat, akkor mi lesz majd tíz év múlva? -
- Boldogan élünk, még meg nem halunk? - improvizáltam, és lágy puszit nyomtam az arcára. 

*****

  A  kora délután lenyugvó nap utolsó sugarai végigsimítottak az elefántcsont színű papírhalmokon, amelyek elrendezve, felbélyegezve sorakoztak az asztal túlsó oldalán. 

Gwyneth a nappali közepén ücsörgött az óriás bőrkanapén, fekete keretes szemüvege mögül pásztázva az ötszáz tagos vendéglistát. A copfjából elszabadult éj fekete tincsei bozontos filcekké gabalyodva repkednek az arca körül, annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy a hajtincseit húzogatja. 

Amikor a meghívóknál Francisco nevéhez érek, a gyomrom akaratlanul is görcsbe rándul. Hívjam meg az otthonomba a farkast? A bárányok közé? Micsoda ostoba ötlet... Micsoda sablonos hasonlat... 

- Az apám mandzsettagombjai megvannak? - kérdezte hirtelen. 

- Igen, persze, az éjjeliszekrényen vannak, Kicsim - mondtam és visszafordultam a munkámhoz. 

A szívem az sugallja, hogy hajítsam el azt a meghívót, de az eszem mégis reálisan cselekedne, miszerint Ő is csak egy ember. Egy olyan ember, akinek a húga tönkretette az életedet, Blanco! - Súgta a belső hangom. Ez képtelenség! 

Tintába mártottam a vékony hegyű tollat, és írni kezdtem. 

Kedves Francisco Augustín Stoessel! 

Meghívjuk Önt, és kedves családját,

Jorge Gabriel Blanco G. és Gwyneth Meredith Carson 

esküvői ünnepélyére.

 08.16 - Mexikóváros - San Aragogh 

A világban egy senki vagy, még nincs valaki, aki maga mellett tart egy életen át. -JPMAX 

Gondolatok nélkül írtam a monoton sorokat, de amikor az idézethez értem, belém szorult a jókedv. Képes vagyok ilyet írni a srácnak, aki a testvére annak a lánynak, aki annak idején megbántott? 

Életem legnagyobb ostobaságát készültem elkövetni, amikor észrevétlenül előkaptam egy grafitceruzát, és óvatosan kifordítottam a borítékot. 

Csak Te, és a családod. Ez remélem tudod, mit jelent. 

A testvéredet nem látom szívesen, sajnálom. Viszont téged, a barátnődet, 

és a titkodat, mindenképp hozd magaddal. Talán itt az ideje, tiszta vizet önteni 

a pohárba, Stoessel. 

Minden éjszaka rémképként riogat az álom, amiben azon a jeges, Decemberi hajnalban, Sarah kisétál az ajtón, bőröndökkel a kezében, és sosem jön vissza. Ha már sosem találkozom velük ezek után, legalább az igazságot tudjam meg. 

- Miben sántikálsz? - törte meg a csendet Gwyneth. A kelleténél talán jobban is összegörnyedtem a barátnőm hangjára, aki még mindig a vendéglistával szenvedett.

- Semmi fontos, csupán... A szüleimnek valami különleges üzenetet szánok, hogy lássák, mennyire imádom őket! - improvizáltam. 

- Igazi aranyember vagy - mondta széles, elragadó mosollyal. 

- Szeretlek - mosolyogtam, és nőies pirulással visszafordultam az asztal felé. 
Óvatosan visszahajtogattam a borítékot, és becsúsztattam a zakóm zsebébe. Ellöktem magam az asztaltól, és óriásit nyújtózkodva a hajamba túrtam. 
Ásítva elsétáltam a kanapé mellett, és puszit nyomtam Gwyneth feje búbjára. 
- Kérsz valamit? - súgtam a fülébe. 
- Most nem, reggel már megittam egy bögre kávét, és nagyon rosszulesett -
- Akkor legközelebb szólsz a Te Hercegednek, aki csinál majd neked egy fejedelmi forrócsokoládét! - mosolyogtam, és közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. 
- Még mindig megbűvöl, ha a tulajdonomnak hívod magad - suttogta, mire szórakozottan felnevettem. 
- Engem viszont kicsit frusztrál, hogy őszinte legyek - vigyorogtam. 
- Akkor... Befejezem a vendéglistát, elküldöm a borítékokat, és ha végeztem, lemehetünk a tengerpartra a kis Valerie-vel. Tetszik az ötlet? - kérdezte széles mosollyal. 
- Nagyon sok minden tetszik - mondtam, mire felvont szemöldökkel felnevetett. 
- Akkor menj, és öltözz át. Zakóban nem lehet strandolni - mosolygott. Gyors puszit nyomtam az arcára, és a hálószoba felé vettem az irányt. Szétszedtem a nyakkendőmet és kikászálódtam a sötétkék zakóból, amit utána a fehér bőrfotel kárfájára akasztottam. 
Lassan a tükör elé lépkedtem, és végignéztem fekete, vadonatúj farmeromon, és frissen vasalt, makulátlan ingemen. A tükörben már nem az a férfi volt, mint aki pár hónapja ott hagyta a szeretteit Buenos Airesben. Most egy kiegyensúlyozott, jól kereső, elegáns, felnőtt zenész nézett vissza rám, akinek a szemei őszinte boldogságot tükröznek. Talán ez a sorsom? Erre kellett várnom annyi évet? Hogy megtaláljam önmagam, és az igazi szeretetet?
  A mobilom csörgése repített vissza a földre. Meglepetten előkaptam a zsebemből a készüléket, és felvont szemöldökkel olvastam az idegen telefonszámot. Feloldottam a hívást, és az arcomhoz emeltem a telefont. 
- Igen, tessék? Itt George White! - szóltam bele, a Gwyneth apja szerint kötelező álnevemen. Pár perc némaság után, mélységes sóhaj szakadt fel a másik fél oldaláról. 
- Nem hittem volna, hogy még a számodat is megváltoztatod - hallottam meg Mechi hangját. Hitetlenkedve pillantottam az elsötétült kijelzőre, majd a karórámra. Buenos Airesben lassan dél, még nálunk még csak reggel tíz óra. 
- Mit akarsz? - kérdeztem mogorván. 
- Szóval még mindig haragszol... Na mindegy, azt akarom mondani, hogy MOST AZONNAL küldd haza Tinit, megértetted?! - szűrte mérgesen. 
- Miket beszélsz? - nevettem fel erőltetetten. - Semmi közöm hozzá, honnan veszed, hogy nálam van? -
- Mert elment! Nincs itthon, pedig már mindenhol kerestem! Francisco sincs itthon, már lassan egy hónapja, most pedig Tini is eltűnt! Jorge, ha nálad van, meg kell mondanod! Haza kell küldened! - erőlködött. 
- Hűtsd le magad! - mordultam fel. - Nem beszélhetsz így velem! Eljöttem Buenos Airesből, magam mögött hagytam mindent, és Őt is! Be sem engedném az otthonomba! - mondtam mérgesen. 
- Jó, sajnálom, ne haragudj... - suttogta. - De te is tudod, hogy milyen bonyolult volt ez az egész történet! -
- Nehogy elkezdd játszani a Szűz Máriát, mert esküszöm falnak megyek! - szakadt fel belőlem egy szánalmas kacaj. 
- Sosem játszottam! Ennyire nehéz elhinni, hogy sajnálom a történteket? - kérdezte hitetlenkedve. 
- Igen, ennyire nehéz. Átkozottul megbántottatok, remélem tisztában vagy vele! - mondtam mérgesen. 
- Jaj, Istenem! Akkor emeld fel a segged, és keresd meg! Biztos szeret még téged, sírd vissza magad, hiszen ehhez nagyon értesz! - zsörtölődött. 
- Hát, ez nem fog összejönni... - kezdtem, de durván közbe vágott. 
- Jaj, miért? Beijedt a Szőke Herceg? -
- Azért nem fog összejönni, mert menyasszonyom van! - szakadt ki belőlem. 
- Hogy... Várjunk... Mégis, hogy? Vagyis... - makogott fojtott hangon. A cérna mintha elszakadt volna bennem, levetettem magam a kanapéra, és mérgesen magyarázni kezdtem. 
- Igen, MEGLEPETÉS! Menyasszonyom van, lassan már egy hónapja. Túl kellett lépnem Tinin, és meg is tettem! Megismertem ezt a lányt, és beleszerettem! Nem fogom hagyni, hogy egy hülyeség lecsapja őt a kezemről! Csinálj amit akarsz, mondj amit szeretnél, de én, már boldog vagyok. És Tinit már hónapok óta nem láttam, és tudod mit? Egyáltalán nem is  bánom! - magyaráztam. 
- De mégis, hogy lehetsz biztos abban, hogy szereted, hiszen alig ismered! - erősködött. 
- Kedves Mercedes Lambre! - kezdtem fennhangon. - Szeretettel meghívjuk Önt, és kedves családját, Jorge Gabriel Blanco és Gwyneth Meredith Carson esküvői ünnepélyére! - tört ki belőlem. - Blokkot kérünk a nászajándékhoz, hátha visszaváltható! - próbálkoztam. 
- De... -
- És Tinit nem látjuk szívesen! Viszont hallásra! - mordultam fel, majd megszakítottam a hívást. 
A mobilomat az ágy túlsó oldalára hajítottam, és tehetetlenül hátradőltem az ágyon. Néma percekig pásztáztam a hófehér plafont, majd halk neszre lettem figyelmes, és felültem. 
Gwyneth az ajtóban állt, vállát az ajtófélfának támasztva. A tekintete borús volt, a testtartása feszült és távolságtartó. 
- Gwyneth, én... - kezdtem, de félbeszakított. 
- Mindent hallottam. A telefonod ki volt hangosítva, és a kiabálásodat már az udvarról hallani. Mindenki hallotta, Jorge. Téged is, és a lányt is a vonal túlsó végén - mondta, tekintetével a földet pásztázva. 
- Könyörgöm, ne haragudj. Azt sem tudom, hogy honnan szerezte meg a telefonszámomat, esküszöm! Ez a beszélgetés... Nem kellett volna hallanod - 
- Pedig hallottam. És ezzel azt hiszem, nem voltam egyedül - mondta fojtott hangon, és félreállt az ajtóból, ahol Lola állt, Valerie-vel a karjaiban. 
- Jó, igen, Tini lelépett. Én meg nem akarok a nyomába eredni. Most jobb? - kérdezem Lolára pillantva. 
- Azt mondtad, barátsággal váltatok el. Ez neked barátság? Muszáj megkeresned őt! Hiszen, mégiscsak téged szeret a legjobban - mondta, és a szemei lassan megteltek könnyekkel. A szemem sarkából Gwyneth-re pillantottam, aki továbbra sem nézett rám. 
- Nem. Tini már nagylány, akinek nincs szüksége rám. És mellesleg, nekem menyasszonyom van. Akinek szüksége van rám, és nem hagyhatom magára! - mondtam és Gwyneth mellé néztem, aki könnyekkel telt szemmel pillantott fel rám. - Már hozzád tartozom - súgtam a fülébe, és Lola csalódott tekintetét elkerülve, hosszasan megcsókoltam a menyasszonyomat. 
- Akkor nem akarsz elmenni? - kérdezte. 
- Nem megyek sehová! - erősködtem, és szorosan magamhoz öleltem. - Minden rendben lesz vele. - nyugtatgattam magam, miközben még szorosabban húztam magamhoz. 

Vagyis, akkor még ezt gondoltam... 

Amint magamra hagytak a lányok, előkaptam a mobilomat a zsebemből, és emlékezetből bepötyögtem Francisco telefonszámát. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, és azt sem tudtam, hogy miért, de muszáj volt megtennem. 

Találd meg! Nem eshet baja! 

És hozd el hozzám... Látnom kell őt. 

- Jorge 

Sección 37 - Az a bizonyos Gwyneth Carson?

   A kezemben egy pohár pezsgővel botorkáltam végig a vörös szőnyegen. Muszáj felejtenem. El kell felejtenem mindent, ha nem akarok szenvedni. Velem ellentétben, Stephie azonnal hazaindult, hogy köszönthesse a családját, de nekem nem volt lelkem Lola szemébe nézni, és megmondani neki, hogy vége, ennyi volt, a legjobb barátnője kitette a szűrömet. Ez az a bár, amiről Stephie beszélt. Igazán elegáns egy hely, egy szórakozóhelyhez képest. Mert mindenki tudja, hogy a Buenos Airesben lévő szórakozóhelyek felérnek egy szemeteskonténerrel. Amibe beleszartak. Háromszor. 
- Segíthetek valamiben? - lépett mellém egy fekete ruhás fiatal nő, kezében egy üres tálcával. 
- Nem, éppen várok valakit, de azért köszönöm - mondtam mosolyogva és a tálcára tettem egy üres poharat. Kérdőn pillantott rám, majd halkan felkuncogott. 
- Megkérdezhetem, hogy kire vár? -
- A vasorrú bábára - mosolyogtam, de értetlen arcát bámulva felnevettem. - Gwyneth Carson kisasszonyra várok. Állítólag ma ő is itt lesz, és csak ezért utaztam tíz órát egy roppant kényelmetlen repülőgépen! - őrjöngtem. A fekete ruhás lány enyhén vöröses arccal felnevetett, majd megfordult és letette a tálcát a mögötte lévő dohányzóasztalra. 
- Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutatkozzak. Gwyneth Carson vagyok, igazán örvendek - nyújtotta felém gyönyörű, fekete lakkos kezét. A szívem kihagyott pár ütemet. Úristen, mit tettem? 
- A francba... Izé... Ne haragudj, kérlek! - hadoválok vörösen égő arccal. - Én nem tudtam... Gőzöm sem volt, a fenébe! - A szívem majd' kiugrott a helyéből, amikor Gwyneth hátravetett fejjel nevetni kezdett. 
- Ne haragudj, nem bírtam ki! -
- Akkor mégsem te vagy Gwyneth? - kérdeztem, és a kétségbeesést inkább a düh váltotta fel. 
- De, én vagyok! Csak nem tudtam, hogy ennyire megelőz a hírnevem! - nevetett. - De azért remélem nem haragszol azért, hogy kinevettelek -
- Nem haragszom, csak azt nem értem, hogy akkor miért flangálsz pincérnő öltözékben? Direkt szívatod a vendégeket? Még ejtesz nekik egy táncot is? - kérdeztem, és kivettem a kezéből egy pohár pezsgőt. - Ezt kár lett volna kihagyni... - mondtam és belekortyoltam. 
- De szemét vagy! - mordult fel sértetten. - Ezt a ruhát még a nagymamámtól kaptam! Mielőtt meghalt... - a hangja megcsuklott, arcát a tenyerébe temette. Minden férfiasság elszállt belőlem, ahogy rázkódó vállát néztem. Lassan lehajoltam hozzá, és megveregettem a hátát. 
- Jaj, figyelj, Gwyneth... Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám, egy igazi seggfej vagyok! Csak tudod, rossz napom... Sőt, rossz hónapom van. Most szakítottam a barátnőmmel és a kezdetleges "seggfej vagyok" énem még erősen szikrázik - mentegetőztem vörösen égő arccal, mire kitört belőle a nevetés. A hangja megtöltötte az egész kócerájt, a biztonsági őrök mind felénk kapták a tekintetüket. 
- Ezt kár lett volna kihagyni! - nevetett az arcomba. 
- Touché - bólogattam és én is felnevettem. - A nevem Jorge - mondtam és kezet nyújtottam a kivirult lány felé. 
- Örülök a találkozásnak! Jómagam a Vasorrú vagyok! - mosolygott és megrázta a kezem. 
- Jaj, direkt kínzol... - morogtam. - Már bocsánatot kértem, nem lehetne elfelejteni? Mellesleg, nagyon szép orrod van - mondtam fojtott hangon és belekortyoltam a pezsgőmbe. 
- Megérte az a három plasztikai műtét - mormogja és egyik kezével az orrához nyúl. Elszörnyedve nézek rá, mire megint felnevet. 
- Vicc volt... - nyugtatott meg. - Mellesleg most, hogy öribarik lettünk, mit szeretnél, Jorge? - úgy ejtette ki a nevemet a száján, hogy az egész testem beleborzongott. Mi a fene történik velem? 
- Valójában, az édesapádat kerestem - 
- Mr. Carson nem tartózkodik a klubban - mondta géphangon. - Szóval? -
- Énekes vagyok - böktem ki. - És most, hogy visszaköltöztem, jól jönne valami állás, és édesapád egész Dél - Amerikában neves zenei menedzser, így hallottam róla én is -
- Tudod, George, ha más ember kérné ezt, idehívnám a biztonságiakat és kihajíttatnám az ajtón, hogy soha többé ne merjen idejönni... De te, most már a barátom vagy. Egy barátért pedig, bármit - mondta a földet pásztázva. Olyan szép, amikor elpirul. 
- Meddig fogsz a nevemmel szekálni? - szakadt ki belőlem, mire halkan felkuncogott. 
- Nem mindennapos ez a név ebben a klubban, remélem megérted - mosolygott. - Viszont! Úgy nem állíthatsz apám elé, hogy te egy énekes vagy. Be kell bizonyítanod, szépfiú. Méghozzá itt, és most! - mondta, majd megragadta a kezem és áthúzott a tömegen, egy kisebb dobogó részre, ami mellett egy fehér vászonfüggöny lógott. 
- Színpadon? Nem lehetne csak neked, valami eldugott kis helyiségben? A vécé megfelelő lenne erre... - dadogtam, és életemben először olyat éreztem a gyomromban, amit eddig még soha. Lámpaláz? 
- Ne parázz! Nesze, itt a mikrofon, kezdj el énekelni, amigo - mondta és a kezembe nyomott egy mikrofont. Lassan megfordultam, és a fehér vásznon egy dalszöveg jelent meg. Amor en el aire. A dalszöveg jelentése úgy hasít belém, mint egy rossz felismerés. Ezt még Tininek írtam, a Juntada Tinista előtt. Sosem mutattam meg neki, mert akkor még Stephie-vel jártam, de az, hogy Gwyneth pont ezt a dalt választotta, elárul valamit. Mindent tud rólam, és csak húzza az agyamat. Ezt a dalt egyedül Sergio-nak mutattam meg, aki foggal - körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy felhasználhassa. Úgy tűnik, megtette, mert azóta ez egész internetet körbejárta. 
A szöveg lassan megindult a vásznon, én pedig fojtott hangon, remegve, de énekelni kezdtem. 

- Ha szerelem van a levegőben, nincs szükség semmi másra, ha szerelem van a levegőben, ne gondolj semmi másra! Ahová megyek, te is jössz velem, ahová mész, én is megyek, mert követlek téged. Amikor megírom ezt a dalt, elmegyek hozzád, rabul ejteni a szívedet, Senki más nem tudja elválasztani az akkordokat a daltól, És ez a nap lesz, életed legjobb napja. Az életedé! - A dalszöveg úgy áradt belőlem, mint még soha. Észre sem vettem, de a dal felétől már nem a vászont, hanem Gwyneth-et néztem. Mosolyogva magaslott előttem, ezért nem bántam. Hiszen ez csak egy dal! Amit egykori életed szerelmének írtál, a kidobott az életéből, most pedig itt vagy, háromezer mérföldre tőle és egy meseszép nőnek énekled ugyanezt a dalt, miközben a térded úgy remeg, mint egy tizenéves kamasznak. 
A szám végén, a nézőtér mintha felrobbant volna. Gwyneth az első sorban állva tapsolt, a többiek pedig ujjongva kiabáltak. 
- Köszönöm szépen! - mondtam és átadtam a mikrofont a következő szerencsétlennek. 
Átverekedtem magam az őrjöngő tömegen, és amikor megpillantottam Gwyneth-et, megragadtam a kezét és magam után húztam egy kevésbé zajos helyre. 
- Ha ki akarsz rabolni, azt a tömeg közepén is megtehetted volna - nevetett, mire szorosan magamhoz öleltem. - Görcsölsz, vagy minden oké? - kérdezte riadt tekintettel amikor elhúzódtam tőle. 
- Bocs, nem tudom mi ütött belém.  Csupán, olyan régen álltam mikrofon mögött, hogy felözönlöttek a régi emlékek -
- Hoppá, a nagy Jorge Blanco régen állt mikrofon elé? - mondta tettetett meglepettséggel, bennem pedig azonnal eloszlott a boldogság. 
- Szóval ismersz engem - bólogattam. 
- Hogyne ismernélek. Ott voltam a Juntada Tinistán, ha érdekel. Ott álltam a legelső sorban, mert az apám szponzorálta a fellépést. Láttam a lányt, azt ahogy ránéztél, mindent láttam. Csak azt nem értem, hogy miért jöttél úgy ide, mintha semmit sem értél volna el? Gondolhattad volna, hogy itt mindenki ismeri a világhírű Blanco-t, a ráadásul a főváros szülötte. Meg akartál vezetni, vagy mi? -
- Gwyneth, ne! Ne kezdj összeesküvés elméleteket gyártani, könyörgöm. Úgy érzem, barátok lehetnénk, de csak akkor ha megbízunk egymásban. Nem akartalak megvezetni! Csupán elölről akartam kezdeni. Többé nem megyek vissza Buenos Airesbe, itt fogok élni, de az egyetlen dolog amiben jó vagyok, az az éneklés. Azt akarom, ha az apád szponzorálna engem, annak ellenére, hogy már híres vagyok - mondtam, és aznap először éreztem úgy, hogy megkönnyített az őszinteség. 
- Akkor, azt hiszem én is elmondok valamit. Ismerem Mariana Stoessel-t. Ő, és az édesapám gyerekkori barátok, és Mariana fordult hozzánk, hogy segítsük ki a kislányát, egy kis pénzzel, hogy fel tudjon lépni -
- Köszönöm, hogy elmondtad. De ahogy a városhoz, úgy a Stoessel családhoz sincs semmi közöm. Kiutáltak, én pedig hazajöttem a családomhoz - mondtam, és a szívem mélyén azt kívántam, bárcsak elhinném amit mondok. 
- Akkor... Gyere, bemutatlak az apámnak - suttogta, és óvatosan megfogta a kezem. 
- Nem azt mondtad, hogy nincs itt? -
- Hazudtam. Elő kellett csalogatnom valahonnan az énekes énedet, hogy megbizonyosodjak róla, képes vagyok megmenteni téged -
- Miért kéne engem megmenteni? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Mert nagyon sok mindenen mentél keresztül, Jorge. És lehet, hogy én egy kétszínű liba vagyok, de szükséged van rám. És nekem is egy barátra - tette hozzá mellékesen. 
- Vagy... Egy olyan barátra, aki kicsivel több? - kérdeztem, de még magam is meglepődtem, hogy ilyen nyíltan csúszott ki belőlem. 
- Nagyon jól jönne egy olyan barát, aki egy kicsivel "több" - nevetett. 
- Sosem kértem még ilyen nyíltan randit - bukott ki belőlem. 
- Én pedig sosem fogadtam még el, randit - vont vállat, és még erősebben fogta a kezem. 


Abban a pillanatban, képes voltam teljesen meggyőződni arról, hogy Tini Stoessel a múlté. Gyorsan túlléptem, mint egy érett férfi, aki képes maga mögött hagyni azt, aki tönkretette. 

És milyen naiv voltam!