Sección 39 - Megtalállak, Toscana!

ITT!

  Az éjszaka közepén kisurranni egy motelból, nehezebb, mint gondoltam volna. 

Jorge távozását követően én sem maradhattam tovább a szállodában, ezért amikor magamra hagyott, összepakoltam a cuccaimat, és felszálltam az első gépre, ami messze vezet innen. 

És ahelyett, hogy haza utaztam volna, Buenos Airesbe, életem legnagyobb őrültségét próbáltam elkövetni. Eldöntöttem, hogy megkeresem a legjobb barátnőmet, és ennek az egyetlen módja az, ha utána utazom, az otthonába, Olaszországba. 
Még most sem hiszel el, hogy ekkora őrültséget követtem el, de muszáj volt megtennem. Kíváncsi lennék, hányan tennék ezt meg a helyemben... 
- Hú hallod, az első osztály vécéje valami isteni! Esküszöm, arra vártam, hogy mikor fog megszólalni!  Beteg a mai technika! - Mellesleg, muszáj volt magammal hoznom valakit, aki jártas Olaszországban. És mivel Lodovica nem igazán szívlel engem, az egyetlen megoldásom, Ruggero maradt... 
- És nem csak a technika - suttogtam mellékesen, és előhúztam a zsebemből a mobilomat. Tizenkét nem fogadott hívás, és huszonkét üzenet. 
- Mi ez a rossz kedv? - kérdezte és leült mellém, nekinyomva az üvegablaknak. 
- Sajnálom, de nem tudom élvezni ezt az utat úgy, hogy titokban jöttem el. Ez annyira... Nem én vagyok! -
- Még visszafordulhatunk - mondta fojtott hangon, a kedves gesztusa mosolyt csalt az arcomra. 
- Dehogyis. Látni szeretnéd a családodat, nem? Már ezért is megéri tovább menni -
- Á, ha hazaérünk, engem megölnek - suttogta. 
- Tizennyolc éves vagyok. Akkor megyek el, amikor akarok. És mégis, ki ölne meg? Mechi csak a száját jártatja, de sosem bántana téged. Francisco meg... Istenem, annyira aggódom érte! Azt sem tudom él-e, vagy hal! - mormogtam az elmúlt napok eseményeire gondolva. Két hónapja annak, hogy Francisco lelépett otthonról. És én erről, semmit sem tudtam. Amikor hazaértem, Mechi és Pasquale uralták a házunkat, ami nagyon meglepett azok után, hogy a szüleimnek már régen ki kellett volna paterolni őket. De egy tegnap éjszakai hívás után kiderült, hogy a nagynéném rosszul lett, és anyáék elmentek, hogy istápolják őt, ameddig fel nem épül. De a legrosszabb ebben az egészben az, hogy még életemben nem éreztem ilyen magányosnak magam. 
Hátrahajtottam a fejem, hogy álomra hunyjam a szemem, de Ruggero erőltetett hörgése kirázta az álmot a szememből. 
- Mi a baj? - kérdeztem a mobilja kijelzőjére pillantva, amit elhúzott előlem. 
- Semmi különös... - mondta tettetett érdektelenséggel. De láttam a szemén, hogy valami van. Amit nagyon nem akar, hogy lássak... 
- Ruggero, mutasd már meg! Ne titkolózz előttem, mert esküszöm menten agyvérzést kapok! - fenyegetőztem. Sóhajtva a kezembe adta a méretes mobilt, aminek kijelzőjéről Jorge mosolygott vissza rám. Ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam, két hónapja. És istenem, mennyire hiányzik! Nem telt el olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe az, hogy elrontottam... 
- Mit kell néznem a képen? - kérdeztem és elkaptam a tekintetem a képéről, nehogy elsírjam magam. 
- Látod azt a lányt a kép szélén? - Az ujjával egy fekete ruhás lány felé mutat, aki teljesen rá van gabalyodva Jorge izmos karjaira. 
- Aha, persze... - fintorogtam. - Mit kéne néznem rajta? -
- Ez a lány, Jorge főnökének a lánya. Mexikó leghíresebb és leggyönyörűbb dívája. Eszméletlen nő, és elnézve őket ketten... - mondta, de orvul közbevágtam. 
- Nem, ez a lány egyáltalán nem szép! Nézd meg a szemöldökét, mint két hernyó! És az a száj! Tiszta plasztika az egész, undorító! - hadartam, de a hangom nagyon bizonytalanul csengett még számomra is. Fölösleges próbálkozás. Ez a lány egyszerűen észveszejtően gyönyörű! - Nincs köztük semmi, ha erre célzol! Két hónapja annak, hogy szakítottunk, Jorge nem ilyen szívtelen! Nem lépett még túl rajtam, ebben biztos vagyok... - mondtam elszántan. 
- Annak már három hónapja. És mellesleg, egy összetört szívet semmi sem tart vissza. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... Jorge teljesen jogosan tenné, ha új lappal indulna. És, hogy miért? Mert elengedtük őt! -
- Ez a szöveg nem hat rám, remélem tudod! Szerettem őt, szerinted nekem milyen érzés? -
- Nekem a legjobb barátom volt, sőt, a testvérem. Remélem megérted, hogy számomra volt a legnehezebb ellökni magamtól őt... Soha a büdös életben nem áll velem szóba többé, és a legrosszabb az, hogy nem hibáztathatom érte - Mérgesen Ruggero-ra pillantottam, akinek egy könnycsepp gördült végig az arcán. Jaj, ne... 
- Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek ebbe! - mondtam és végigsimítottam a karján. 
- Azt hittem kibékültök és minden rendben lesz, de... - szűrte a fogai közt, de nem hagytam, hogy befejezze, mert áthajoltam az ülésem karfáján, és szorosan magamhoz öleltem őt. A fűszeres illata megtöltötte a bensőmet, és megnyugvással töltött el. Mégis csak Ő a legjobb barátom... 
- Nagyon szeretlek téged - súgtam a fülébe. 
- Én is szeretlek, Törpe - Éreztem, hogy elmosolyodik, így még szorosabban húztam magamhoz. Óvatosan lefejtettem magamról a karjait, majd lejjebb csúsztam, pont úgy, hogy a karja alatt legyek. A lábamat az üres ülésre tettem, a tenyeremet a mellkasához érintettem és álomra hajtottam a fejem. Így zuhantunk álomba, hajnali fél háromkor. 

  Jorge mélyzöld szemei az arcomat fürkészik. Selymes tenyerével végigsimít az arcomon, majd két karjába kap, és elindul velem valahová messzire, a világ szeme elől. 

Mosolygok, olyan őszintén, hogy szinte belefájdul az arcom. Szigorúan előre néz, 

nem pillant rám, de még ilyen szögből is imádom az arcát. 

Olyan rejtélyes, titokzatos, mintha semmit sem tudnék róla. Van egy halvány vágás az álla alatt, amit eddig sosem vettem észre. Vagy csak sosem tettem szóvá... 

Gyönyörű. Tökéletes egy ember. 

Amikor vele vagyok a szívem egyszerre dobban lassan, és hevesen. 

Ha nem ő lenne, talán azt hinném megőrültem, de nem. 

Nekem vele kell lennem! 

Egy füves pusztára érünk, ahol óvatosan a talajra enged, mintha csak attól félne, hogy köddé válok a karjaiban. Megdobogtatja a szívemet. 

Felém fordul, az arca szebb, mint valaha. Szorosan lehunyom a szemeimet, hogy megcsókoljam, de rút köd emelkedik közénk. Megriadok, de nem tudok megmozdulni. 

Jorge mögött a ködből, előlép egy alak. Vékony, magas, és gyönyörű. Ha nem hinnék a józan eszemnek, azt hinném, Ő maga az ördög. Az a mosoly, a vérvörös ajkak... Ez az a lány a képről. G... Gi... Geor... Gin... Gwe... Gwyneth! Ez a neve! Gwyneth Carson! 

Karjait úgy fonja Jorge nyaka köré, hogy a mozdulat kést váj a lelkembe. 

Gunyoros mosolyt ereszt felém, majd maga felé fordítja Jorge arcát, és hosszú, szenvedélyes csókot ad neki. Ordítok, kiabálok, de semmi sem történik... A lábam, mintha földbe gyökerezett volna. A testem mereven áll, a tekintetemet nem bírom elkapni tőlük. 

Olyan, mintha ki lennék feszítve, pedig tudom, hogy nincsenek határaim... 

Ordítok, sikítozok, bömbölök, de semmi. 

Elvesztem, és nincs senki aki rám találna... 

- Kisasszony! Hé, kisasszony! - Felébredtem. Az erős fény bántotta a szememet, a homályban egy szőke hajú nő ábrája rajzolódott ki, körülötte kék egyenruhás stewardesek. 

- Igen, tessék, mi a probléma? - mormogtam és megdörzsöltem a szemem. 

- Ne haragudjon Kisasszony, csupán annyi, hogy két óra múlva odaérünk! - mondta, de a tekintetében ott tükröződött a félelem. 

- Rémálmom volt? Ezért jött ide valójában? - kérdeztem, mire halványan bólintott. Gondoltam... 

- Nagyon megijesztett bennünket, és az utasokat is. A barátja azonnal értesített bennünket, mert az Ő hangjára nem kelt fel! -

- Nagyon sajnálom. Mostanában gyötörnek a rémálmok, de inkább megpróbálok ébren maradni... És hová ment a barátom? - kérdeztem, mert Ruggero nem volt mellettem. 

- Elment, hogy ennivalót vegyen önnek. Nagyon sápadt, mint a fal. Muszáj ennie, és ha rosszabbul lesz, kérem azonnal szóljon nekem, rendben? - Bólintottam. 

A hölgyek lassan felegyenesedtek, és eloszlottak, mintha ott sem lettek volna. Magamra húztam a takaróm, elfordítottam a tekintetem, és hagytam, hogy az ablakon keresztüli meseszép kilátás megnyugtasson. 
Ahogy néztem az alattunk elhaladó tájat, akaratlanul is megkönnyeztem az emlékeket. Hiányzik Jorge. Hát, hogy ne hiányozna! Hiszen, Ő volt a legjobb barátom... Megbántottuk egymást, de mégis szükségünk van a másikra. Minek neveznénk, ha nem jó barátságnak?

- Örülök, hogy már jobban vagy - súgta Rugge, és egy szelet csokoládétortával a kezében, visszaült a helyére. 

- Nem akartam rád hozni a frászt... - mondtam. 
- Rá se ránts. Aki a barátod, annak el kell viselnie a vérfagyasztó dolgaidat is - nevetett, és óvatosan átkarolta a vállam, én pedig szorosan hozzá bújtam. 
- Szerinted megtalálom? 
- Hát... Ha Sarah vissza akarna jönni, nem hiszed, hogy már rég megtette volna? 
- Ismerem őt. Tudom, hogy vissza akar jönni! Hiszen, a legjobb barátnője vagyok! Három évig voltunk olyanok egymásnak, mint a testvérek! Biztos csak... Attól fél, hogy mit szólnék ahhoz, ha szó nélkül beállítana. De most, ha megtalálom, a nyakába vetem magam, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem, és szükségem van rá! 
- Annak ellenére amit tett? - kérdezte fojtott hangon. 
- Nem haragudhatok rá azért, mer nem akart több fájdalmat okozni nekünk a jelenlétével! -
- De többre nem is gondolsz? Mi van ha más van a dolog mögött? 
Kérdőn pillantottam rá, de kerülte a tekintetemet. Láttam rajta, hogy valamit titkol. De vajon, mit tudhat amit én nem? 
- Ruggero, nem akarsz elmondani valamit? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Tessék? Én? Jaj, nem, dehogyis... Nem tudok én semmit. Csupán nem akar összeállni ez az "Elmegyek, hogy ne fájjon neked, de ha elmegyek abba belepusztulsz!" dolog. Nem ilyennek ismertem őt, csupán ennyi... -
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? Hogy valamit titkol előlem? -
- Biztos vagyok benne! - vágta rá. - És azt is tudom, hogy a bátyád biztosan tud róla. Francisco már hónapok óta távol van, biztos, hogy nem egyedül múlatja az időt, ha érted, hogy értem -
- Ne keverd bele őt! - kontráztam. 
- De most gondolj bele! Ő és Sarah éltek - haltak egymásért! -
- Szakítottak, ha nem tudnád. A bátyám most valami... Brit bigével enyeleg! - mondtam, de már a puszta gondolattól kirázott a hideg. 
- Hát akkor... Minél előbb keressük meg Sarah-t, és vigyük vissza Buenos Airesbe, hogy boldogan élhessenek Frannal, az idők végezetéig! - mosolygott. 
- Remélem is! - vágtam rá. 
Hosszú pillanatokig meredtem a semmibe, majd hagytam, hogy újra elnyomjon az álom. 

*****

  Hevesen zakatoló szívvel szorongtam a fehér taxi anyósülésnél, minden megtett kilométernél dobbant egy hangosat a szívem. 

Ahogy a visszapillantó tükörbe néztem, megpillantottam a mélyen alvó Ruggero-t. Keresztbe font karokkal szuszogott. 

Az egész repülőút alatt a mobilját bámulta, és a másodperceket számolta, hogy mikor találkozhat újra a családjával. Megesett rajta a szívem, és akármennyire is fontos nekem, hogy meglegyen Sarah, adnom kell egy esélyt a legtisztább lelkű embernek, hogy ennyi hosszú év után újra találkozzon a szüleivel, és a kisöccsével. 

A sofőr kitért a főútról, és egy földes, kavicsos ösvényen mentünk tovább. A kavicsok egyre nagyobb zajt vertek, amint hozzácsapódtak az autó orrának, de még ez sem tántorította el a sofőrt az úti céltól. 

Az autó pár perc múlva lassítani kezdett. Kérdőn pillantottam ki az ablakon, és amikor megpillantottam az házat, ahová jöttünk, leesett az állam. 

- Biztos jó helyen járunk? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Sì, signorina. Siamo qui. Questo possesso Muller! - helyeselt és az óriás szőlőbirtok felé mutatott. Ez lehetetlen! 

Tátott szájjal kiléptem az ajtón, és megvártam, még Ruggero is magához tér. 

Egy meseszép birtok tárult elém, melynek elejében kilométeres szőlőbirtok fekszik. S a ház, a távolban, egy négy emelet magas, krémszínű, mesésen feldíszített családi palota. Teljesen megbabonázott. Sarah nekem mindig azt mondogatta, hogy azért dolgozik, hogy el tudja tartani magát. És erre most ez... A szülei olyan örökösök, hogy ilyet, még soha életemben nem láttam azelőtt.

- Úgy látszik, megjöttünk - lépett mellém Ruggero, és egy apró tábla felé bökött, amin a "Felipe Muller és kedves családja" felirat virított. 

Megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és elindultam a földes úton. Ruggero kifizette a férfit, és azonnal utánam iramodott. Úgy lépdeltünk egymás mellett, mint két őrült kamasz, akik az igazgatói iroda felé tartanak, és félnek a megrovástól. 

Ahogy közelebb sétáltunk, megpillantottam egy alacsony, középkorú nőt, aki a virágágyásba bújva végezte a dolgát. 

- Elnézést! - szólítottam meg. - Muller asszonyt keresem. Meg tudná mondani, hogy merre találom? - kérdeztem mosolyogva. A hölgy rám emelte gyönyörűséges, mélykék tekintetét, és halványan elmosolyodott. 

- Én lennék, Savannah Muller! - mondta, és felém nyújtotta jobb kezét. 

- Á, elnézést, örülök, hogy megismerhetem, a nevem Martina Stoessel! - kezet ráztunk.

Ruggero is elé nyújtotta a kezét, de kézrázás helyett, csókot nyomott a hölgy kezére, amitől halkan felkuncogott. 

- Örülök a megismerkedésnek. Megkérdezhetem, hogy mi járatban? -

- Azt hiszem, a férje is szükséges ehhez a beszélgetéshez - mondja Ruggero. Savannah arcáról tükröződött az értetlenség, mégis elindult a ház felé. Kinyitotta előttünk az ajtót, és hagyta, hogy beljebb sétáljunk. A ház még mesésebb belülről, mint kívülről! 

A férfi a nappali közepén ült, a dohányzóasztal fölött. Sötétszőke haja csupa kóc, a füle mögött egy megviselt, narancssárga grafitceruza. 

- Drágám... - szólította meg a férjét. A férfi felénk kapta a tekintetét, a szeme ugyanolyan gyönyörű és rikító, mint Savannah-é. - Társaságunk van - mondta. 

- Üdvözöllek benneteket. A nevem Felipe Muller! - köszöntött minket, de ahelyett, hogy felállt volna, maga mellé húzta a feleségét. 

- A lányuk miatt jöttünk. Sarah miatt! - bukott ki belőlem. Savannah arca egy pillanat alatt megváltozott. Az eddig derűs és vidám szemeket megtöltötték a könnyek. 

- Mi történt? - kérdezte Felipe. 

- Nem találjuk őt. Eddig nálunk élt, Buenos Airesben, és nekem dolgozott. De elég hosszú ideje annak, hogy lelépett, állítása szerint átmenetileg, de most már kezd nagyon hiányozni, és nem bírom tovább nélküle! Szóval azért jöttünk, hogy elvigyük őt magunkkal. Szükségünk van rá odahaza - motyogtam. Savannah aráról bánatosan peregtek le a könnyek. 

- Sajnálom srácok... - kezdte, de gorombán félbe szakítottam. 

- Nem, Savannah, kérem! Értse meg, szükségem van a lányára. Borzasztóan hiányzik nekem, és a testvéremnek! - suttogtam, és nagyon meg kellett erőltetnem magam, nehogy én is felzokogjak. 

- Kislányom, úgy látom nem értesz! - pillantott rám a könnyein keresztül. - Sarah nincs itt! Mi sem tudjuk, hol van... 

- Ezt, hogy értik? És mikor járt itt utoljára, hátha utána tudunk még menni, és visszahozhatjuk! - próbálkoztam.

- Sajnálom, Martina. Mi a kislányunkat, négy éve nem láttuk... - mondta, bennem pedig abban a pillanatban megrepedt valami. 

Értetlenül meredtem a házaspárra, majd Ruggero-ra, akit ugyanannyira megrendített a hír, mint engem. De hiszen, azt mondta, hogy ide jön... De ha nincs itt... Akkor... Mégis hol lehet a legjobb barátnőm? És miért hazudott nekem?