Sección 38 - Egy hosszú életen át (Jorge)

Kihagyás után de visszatértem! Jólesett egy kis szünet, hogy átgondolhassam a dolgokat, és egy másodpercre magam előtt láthassam a folytatást, hiszen a blog hamarosan a végéhez ér, én pedig még mindig azon vívódok, hogy megéri-e a folytatás, számomra. 

Ezért úgy döntöttem, hogy most, azt fogom tenni, amit jónak látok, ezért ebben részben, pont ezt fogjátok látni. És remélem, van olyan, aki megpróbál belelátni a fejembe, és velem együtt röhög majd a kiszámítható folytatáson. 

Három hónappal ezután... 

   Mintha egy rémálomból tértem volna magamhoz, úgy pattantam ki az ágyból hajnalban. A nap már sütött odakinn, a madarak is halk csicsergésbe kezdtek, valami még sem volt ugyanolyan. A kedvesem, nem feküdt mellettem. 

A derekam köré csavartam a fehér köntöst, hogy ne fagyjak át teljesen, és kisétáltam az udvarra. A birtok területét mindenhol fűzfák borították, az üvegpavilon ezüstdíszeiről vakított a napfény. 

Gwyneth háttal állt nekem, kezében egy gőzölgő csésze kávé. Még hátulról is gyönyörűen festett, ahogy a fehér selyemköntös végigkúszott a testén. Lélegzetelállító. 

- Jó reggelt - köszöntött, pedig felém sem nézett. Azt imádom benne a legjobban, hogy a puszta környezetéből megérzi a jelenlétemet. 

- Jó reggelt, Hercegnőm - mosolyogtam, és lassan mögé sétáltam. Hátulról átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, lágyan megcsókoltam a nyakát. - Hogy érzed magad? - kérdeztem. 

- Remekül, viszont a fejem majd' szétrobban az izgalomtól -

- Miért vagy izgatott? - kérdeztem tettetett tudatlansággal. Széles mosollyal az arcán felém fordult, és gyémántgyűrűvel ékesített kezével az arcomhoz nyúlt. 

- Szeretlek - mondtam teljesen megbabonázva. 

- Én is szeretlek! - nevetett, majd lassan felém hajolt, és lágyan megcsókolt. 

Még így, ennyi átszenvedett hónap után is vérpezsdítően hat rám a közelsége. 
- Viszont... - húzódott el. - Már csak a te barátaid hiányoznak a vendéglistáról - mondta fojtott hangon. Sóhajtva leengedtem a karom a dereka körül és fél kezemmel a hajamba túrtam. Régi emlékek... 
- Kérlek, Gwyn, ne menjünk ebbe bele, rendben? - kérleltem és elfordultam tőle. 
- Ne, ne hagyj itt! - kapta el a karom. - Ezt muszáj megbeszélnünk -
-  Nem akarom, érted? - erősködtem. 
- Könyörgöm... - nézett mélyen a szemembe. Lemondón sóhajtottam, és leültem a mögöttem lévő hófehér fonott nádszékre. Az arcomat a tenyerembe temettem, és ahogy felözönlöttek bennem a felajzott emlékek, hónapok óta először úgy éreztem, újra fojtogat a hurok, amivel a múltam hóhérként felakaszthat, bármelyik óvatlan pillanatban. 
- Azok, már nem a barátaim! - mordultam fel. - Hátba támadtak, eltapostak és kihasználtak! A barátok nem csinálják ezt, Gwyneth! - mondtam megtörten. - És mindezt egy ostoba félreértés miatt. Még csak azt sem hagyták, hogy megmagyarázzam. Mindent elvesztettem... Mindent - a hangom a mondat végén megcsuklott, és fogalmam sincs mikor, de arra eszméltem, hogy ráz a zokogás. 
- Akkor azt hiszem, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy összekösd az életed egy olyan emberrel, aki csak olaj lenne a tűzre - pillantott rám. 
- Ne! - pattantam fel rémülten. - Gwyneth, szeretlek! Őszintén, és tiszta szívvel, szeretlek, érted? Azt akarom, hogy a feleségem legyél, nem veszíthetlek el téged, nem érted? Egyszer túl sokat vártam, és ráfáztam. Viszont most itt vagy te, és szeretsz engem. És én is mindennél jobban szeretlek téged - mondtam és a tenyerem közé fogtam hófehér arcát. 
Ahogy ott álltunk, szemtől szemben, őszinte érzésekkel az arcunkon, a szívünkben, végre ráébredtem valamire. Arra, ami hosszú éveken át tartotta kalitkában a lelkemet. Kizártam a szívemből azt a lányt, aki annyi éven át maga mellett tartott, egy idegen helyen, olyan emberek között, akik sosem szerettek igazán. Bántott, a szívemet tördelte, és sosem volt elnézés. És most? Itt áll előttem egy mesés nő, aki korban, karrierben, és minden másban olyan, mint én. Szeret engem, és azt hiszem, én is képes vagyok teljes szívből szeretni őt.  
- Sosem hagynálak elmenni! - kuncogott, mire elengedtem egy boldog mosolyt, és lágyan megpusziltam az ajkát. - Viszont... Egy szerető menyasszony sosem hagyná, hogy a férjét bárki is megbántsa! Ezért most szépen fogod magad, és meghívod azokat a barátokat az esküvőnkre, hogy lássák, mit vesztettek! - A szemében ott villódzott az elszántság, és izgalom. Vettem egy mély lélegzetet és hagytam, hogy felszínre törjön a bosszúálló énem. 
- Rendben... - adtam be a derekam. - És kiket akarsz meghívni? - kérdeztem, tettetett kíváncsisággal. 
- Azt az Olasz pudlit, és a drogos haverját! - nyögte ki. Felvont szemöldökkel néztem a menyasszonyomat, aki komoly tekintettel meredt rám.
- Ruggero és Francisco? - kérdeztem, mire zavarodottan felnevetett. 
- Igen, ők! Ők mindenképp jöjjenek el! - követelte.
- Gwyneth, ez nem jó ötlet... - 
- Nem fogom hagyni, hogy elvesszen a jó híred, megértetted? - pillantott rám, én pedig hálás mosollyal az arcomon szorosan magamhoz öleltem és hosszasan megcsókoltam. 
Gwyneth puha ujjai a köntösöm derékszíja köré fonódtak, karjaimat szorosan a dereka köré fontam, így szorítottam magamhoz. 
- Fázom - súgta két csók között. 
- A hálószobában melegebb van... - bukott ki belőlem. - Vagy ha mégsem, akkor majd megoldjuk - rögtönöztem, mire halkan felkuncogott. 
- Igen, szerintem is megbirkózunk ezzel a nehéz feladattal! - kacagott, mire egy határozott mozdulattal felkaptam, és becipeltem a házba. 
- De ha most ilyen jól megoldjuk a problémáinkat, akkor mi lesz majd tíz év múlva? -
- Boldogan élünk, még meg nem halunk? - improvizáltam, és lágy puszit nyomtam az arcára. 

*****

  A  kora délután lenyugvó nap utolsó sugarai végigsimítottak az elefántcsont színű papírhalmokon, amelyek elrendezve, felbélyegezve sorakoztak az asztal túlsó oldalán. 

Gwyneth a nappali közepén ücsörgött az óriás bőrkanapén, fekete keretes szemüvege mögül pásztázva az ötszáz tagos vendéglistát. A copfjából elszabadult éj fekete tincsei bozontos filcekké gabalyodva repkednek az arca körül, annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy a hajtincseit húzogatja. 

Amikor a meghívóknál Francisco nevéhez érek, a gyomrom akaratlanul is görcsbe rándul. Hívjam meg az otthonomba a farkast? A bárányok közé? Micsoda ostoba ötlet... Micsoda sablonos hasonlat... 

- Az apám mandzsettagombjai megvannak? - kérdezte hirtelen. 

- Igen, persze, az éjjeliszekrényen vannak, Kicsim - mondtam és visszafordultam a munkámhoz. 

A szívem az sugallja, hogy hajítsam el azt a meghívót, de az eszem mégis reálisan cselekedne, miszerint Ő is csak egy ember. Egy olyan ember, akinek a húga tönkretette az életedet, Blanco! - Súgta a belső hangom. Ez képtelenség! 

Tintába mártottam a vékony hegyű tollat, és írni kezdtem. 

Kedves Francisco Augustín Stoessel! 

Meghívjuk Önt, és kedves családját,

Jorge Gabriel Blanco G. és Gwyneth Meredith Carson 

esküvői ünnepélyére.

 08.16 - Mexikóváros - San Aragogh 

A világban egy senki vagy, még nincs valaki, aki maga mellett tart egy életen át. -JPMAX 

Gondolatok nélkül írtam a monoton sorokat, de amikor az idézethez értem, belém szorult a jókedv. Képes vagyok ilyet írni a srácnak, aki a testvére annak a lánynak, aki annak idején megbántott? 

Életem legnagyobb ostobaságát készültem elkövetni, amikor észrevétlenül előkaptam egy grafitceruzát, és óvatosan kifordítottam a borítékot. 

Csak Te, és a családod. Ez remélem tudod, mit jelent. 

A testvéredet nem látom szívesen, sajnálom. Viszont téged, a barátnődet, 

és a titkodat, mindenképp hozd magaddal. Talán itt az ideje, tiszta vizet önteni 

a pohárba, Stoessel. 

Minden éjszaka rémképként riogat az álom, amiben azon a jeges, Decemberi hajnalban, Sarah kisétál az ajtón, bőröndökkel a kezében, és sosem jön vissza. Ha már sosem találkozom velük ezek után, legalább az igazságot tudjam meg. 

- Miben sántikálsz? - törte meg a csendet Gwyneth. A kelleténél talán jobban is összegörnyedtem a barátnőm hangjára, aki még mindig a vendéglistával szenvedett.

- Semmi fontos, csupán... A szüleimnek valami különleges üzenetet szánok, hogy lássák, mennyire imádom őket! - improvizáltam. 

- Igazi aranyember vagy - mondta széles, elragadó mosollyal. 

- Szeretlek - mosolyogtam, és nőies pirulással visszafordultam az asztal felé. 
Óvatosan visszahajtogattam a borítékot, és becsúsztattam a zakóm zsebébe. Ellöktem magam az asztaltól, és óriásit nyújtózkodva a hajamba túrtam. 
Ásítva elsétáltam a kanapé mellett, és puszit nyomtam Gwyneth feje búbjára. 
- Kérsz valamit? - súgtam a fülébe. 
- Most nem, reggel már megittam egy bögre kávét, és nagyon rosszulesett -
- Akkor legközelebb szólsz a Te Hercegednek, aki csinál majd neked egy fejedelmi forrócsokoládét! - mosolyogtam, és közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. 
- Még mindig megbűvöl, ha a tulajdonomnak hívod magad - suttogta, mire szórakozottan felnevettem. 
- Engem viszont kicsit frusztrál, hogy őszinte legyek - vigyorogtam. 
- Akkor... Befejezem a vendéglistát, elküldöm a borítékokat, és ha végeztem, lemehetünk a tengerpartra a kis Valerie-vel. Tetszik az ötlet? - kérdezte széles mosollyal. 
- Nagyon sok minden tetszik - mondtam, mire felvont szemöldökkel felnevetett. 
- Akkor menj, és öltözz át. Zakóban nem lehet strandolni - mosolygott. Gyors puszit nyomtam az arcára, és a hálószoba felé vettem az irányt. Szétszedtem a nyakkendőmet és kikászálódtam a sötétkék zakóból, amit utána a fehér bőrfotel kárfájára akasztottam. 
Lassan a tükör elé lépkedtem, és végignéztem fekete, vadonatúj farmeromon, és frissen vasalt, makulátlan ingemen. A tükörben már nem az a férfi volt, mint aki pár hónapja ott hagyta a szeretteit Buenos Airesben. Most egy kiegyensúlyozott, jól kereső, elegáns, felnőtt zenész nézett vissza rám, akinek a szemei őszinte boldogságot tükröznek. Talán ez a sorsom? Erre kellett várnom annyi évet? Hogy megtaláljam önmagam, és az igazi szeretetet?
  A mobilom csörgése repített vissza a földre. Meglepetten előkaptam a zsebemből a készüléket, és felvont szemöldökkel olvastam az idegen telefonszámot. Feloldottam a hívást, és az arcomhoz emeltem a telefont. 
- Igen, tessék? Itt George White! - szóltam bele, a Gwyneth apja szerint kötelező álnevemen. Pár perc némaság után, mélységes sóhaj szakadt fel a másik fél oldaláról. 
- Nem hittem volna, hogy még a számodat is megváltoztatod - hallottam meg Mechi hangját. Hitetlenkedve pillantottam az elsötétült kijelzőre, majd a karórámra. Buenos Airesben lassan dél, még nálunk még csak reggel tíz óra. 
- Mit akarsz? - kérdeztem mogorván. 
- Szóval még mindig haragszol... Na mindegy, azt akarom mondani, hogy MOST AZONNAL küldd haza Tinit, megértetted?! - szűrte mérgesen. 
- Miket beszélsz? - nevettem fel erőltetetten. - Semmi közöm hozzá, honnan veszed, hogy nálam van? -
- Mert elment! Nincs itthon, pedig már mindenhol kerestem! Francisco sincs itthon, már lassan egy hónapja, most pedig Tini is eltűnt! Jorge, ha nálad van, meg kell mondanod! Haza kell küldened! - erőlködött. 
- Hűtsd le magad! - mordultam fel. - Nem beszélhetsz így velem! Eljöttem Buenos Airesből, magam mögött hagytam mindent, és Őt is! Be sem engedném az otthonomba! - mondtam mérgesen. 
- Jó, sajnálom, ne haragudj... - suttogta. - De te is tudod, hogy milyen bonyolult volt ez az egész történet! -
- Nehogy elkezdd játszani a Szűz Máriát, mert esküszöm falnak megyek! - szakadt fel belőlem egy szánalmas kacaj. 
- Sosem játszottam! Ennyire nehéz elhinni, hogy sajnálom a történteket? - kérdezte hitetlenkedve. 
- Igen, ennyire nehéz. Átkozottul megbántottatok, remélem tisztában vagy vele! - mondtam mérgesen. 
- Jaj, Istenem! Akkor emeld fel a segged, és keresd meg! Biztos szeret még téged, sírd vissza magad, hiszen ehhez nagyon értesz! - zsörtölődött. 
- Hát, ez nem fog összejönni... - kezdtem, de durván közbe vágott. 
- Jaj, miért? Beijedt a Szőke Herceg? -
- Azért nem fog összejönni, mert menyasszonyom van! - szakadt ki belőlem. 
- Hogy... Várjunk... Mégis, hogy? Vagyis... - makogott fojtott hangon. A cérna mintha elszakadt volna bennem, levetettem magam a kanapéra, és mérgesen magyarázni kezdtem. 
- Igen, MEGLEPETÉS! Menyasszonyom van, lassan már egy hónapja. Túl kellett lépnem Tinin, és meg is tettem! Megismertem ezt a lányt, és beleszerettem! Nem fogom hagyni, hogy egy hülyeség lecsapja őt a kezemről! Csinálj amit akarsz, mondj amit szeretnél, de én, már boldog vagyok. És Tinit már hónapok óta nem láttam, és tudod mit? Egyáltalán nem is  bánom! - magyaráztam. 
- De mégis, hogy lehetsz biztos abban, hogy szereted, hiszen alig ismered! - erősködött. 
- Kedves Mercedes Lambre! - kezdtem fennhangon. - Szeretettel meghívjuk Önt, és kedves családját, Jorge Gabriel Blanco és Gwyneth Meredith Carson esküvői ünnepélyére! - tört ki belőlem. - Blokkot kérünk a nászajándékhoz, hátha visszaváltható! - próbálkoztam. 
- De... -
- És Tinit nem látjuk szívesen! Viszont hallásra! - mordultam fel, majd megszakítottam a hívást. 
A mobilomat az ágy túlsó oldalára hajítottam, és tehetetlenül hátradőltem az ágyon. Néma percekig pásztáztam a hófehér plafont, majd halk neszre lettem figyelmes, és felültem. 
Gwyneth az ajtóban állt, vállát az ajtófélfának támasztva. A tekintete borús volt, a testtartása feszült és távolságtartó. 
- Gwyneth, én... - kezdtem, de félbeszakított. 
- Mindent hallottam. A telefonod ki volt hangosítva, és a kiabálásodat már az udvarról hallani. Mindenki hallotta, Jorge. Téged is, és a lányt is a vonal túlsó végén - mondta, tekintetével a földet pásztázva. 
- Könyörgöm, ne haragudj. Azt sem tudom, hogy honnan szerezte meg a telefonszámomat, esküszöm! Ez a beszélgetés... Nem kellett volna hallanod - 
- Pedig hallottam. És ezzel azt hiszem, nem voltam egyedül - mondta fojtott hangon, és félreállt az ajtóból, ahol Lola állt, Valerie-vel a karjaiban. 
- Jó, igen, Tini lelépett. Én meg nem akarok a nyomába eredni. Most jobb? - kérdezem Lolára pillantva. 
- Azt mondtad, barátsággal váltatok el. Ez neked barátság? Muszáj megkeresned őt! Hiszen, mégiscsak téged szeret a legjobban - mondta, és a szemei lassan megteltek könnyekkel. A szemem sarkából Gwyneth-re pillantottam, aki továbbra sem nézett rám. 
- Nem. Tini már nagylány, akinek nincs szüksége rám. És mellesleg, nekem menyasszonyom van. Akinek szüksége van rám, és nem hagyhatom magára! - mondtam és Gwyneth mellé néztem, aki könnyekkel telt szemmel pillantott fel rám. - Már hozzád tartozom - súgtam a fülébe, és Lola csalódott tekintetét elkerülve, hosszasan megcsókoltam a menyasszonyomat. 
- Akkor nem akarsz elmenni? - kérdezte. 
- Nem megyek sehová! - erősködtem, és szorosan magamhoz öleltem. - Minden rendben lesz vele. - nyugtatgattam magam, miközben még szorosabban húztam magamhoz. 

Vagyis, akkor még ezt gondoltam... 

Amint magamra hagytak a lányok, előkaptam a mobilomat a zsebemből, és emlékezetből bepötyögtem Francisco telefonszámát. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, és azt sem tudtam, hogy miért, de muszáj volt megtennem. 

Találd meg! Nem eshet baja! 

És hozd el hozzám... Látnom kell őt. 

- Jorge