Sección 12 - Az én szívemben, mindig lesz helyed!

Extra rövid                         

   A létra tetején egyensúlyozva már ököllel ütöttem a vasrácsot, amitől már a fejem is lángolt. A talaj remegett alattam, az agyam lüktetett, a körmöm letört és még az öklöm is vörösödni kezdett. Ruggero alattam ácsorgott, a létrán tartotta, nehogy leesek. Így visszagondolva, gőzöm sincs, hogy miért nem ő erőszakolta a rácsot... Á, végül is miért? Inkább egy tizenhét éves lány, akinek még a bölcsességfoga se nőtt ki teljesen. Hisz, Ruggero alig huszonegy, de vigyáznia kell magára még a végén meghúzza a farizmát... A mécses mégis akkor törött el, amikor már huszadjára is ököllel vertem a tömör vasrácsba. Nem bírtam tovább. Megtörten felüvöltöttem és heves káromkodásba kezdtem, majd megadtam magam és hátast ugrottam a létra tetejéről. Ezer szerencse, hogy Ruggero ott tornyozott alattam. Bár ki tudja, lehet, hogy csak a hátsómat bámulta.  Igen, ő ilyet is szokott... Méghozzá elég gyakran!

  - Rohadna le a keze annak a szellemi toprongynak aki felszerelte azt a dzsuvát a falra... - motyogtam és elernyedtem a karjai között. Perverz vigyorra húzta a száját, pont amilyenre Jorge szokta, ezért előre féltem kitalálni, hogy mi járhat abban a kugli fejében. 

  - Ha tudnád, hogy mennyit álmodtam erről a pillanatról - suttogta és mélyen a szemembe nézett. 

 - Remélem tisztában vagy azzal, hogy nekem barátom van... - utaltam kedvesen arra, hogy "Ne is próbálkozz, tesó!". Ez a furcsa pillanat, természetesen nem hagyhatta el a bátyám fülét. Igaz, nem ránk nézett, mégis messziről láttam rajta, hogy hallotta. Ami bizonyossá is vált, mert egy pillanat elteltével megragadta Sarah karját és lerángatta az emeletről. Tehát, ketten maradtunk... 

  - Azt hiszem, beszélnünk kéne - suttogta és leült a jeges parkettára. Szorgalmasan letelepedtem előtte, felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam az állam. - Na szóval... Tudod, olyan vagy számomra, mint a húgom. Nagyon szeretlek téged, és pontosan tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Viszont ez az egész...  Úgy érzem, valamit elrontottam. Emlékszel arra az estére? Amikor ittunk? Valami megváltozott akkor. Nemcsak az, hogy a fél szememre megvakultam a reflektorok miatt, hanem az is, hogy Jorge megutált. Azelőtt legjobb barátok voltunk, mindig együtt lógtunk ám te olyan hatással voltál a kettőnk kapcsolatára, hogy Jorge folyton engem hánytorgat fel, mint szakítási ürügy. Tudod, ez nekem nagyon fáj. Nem érdekel, hogy Szent este van, az sem érdekel, hogy talán ma mindannyian meghalunk. Az egyetlen dolog amit muszáj tisztáznunk az az, hogy muszáj választanod - magyarázta, mire felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Muszáj volt adnia néhány percet, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat... Még hogy válasszak? Én? 

  - Figyelj Ruggero, szerintem te nagyon félreértettél valamit - kezdtem de közbevágott. 

  - Nem! Most te figyelj Rám, és hallgass végig! Nem vagyok szerelmes beléd. Sose voltam, hisz amióta az eszemet tudom, vagy Jorge barátnője voltál, vagy az én legjobb barátom. Vagy én szerettem mást, vagy te. De ez így nem mehet tovább. Nekem fáj, ha folyton Jorge-val vagy! Hisz tudod, hogy milyen véleménnyel van rólam! Szerinted nekem ez jól esik? Hogy egy gerinctelen parasztnak hív engem, te pedig nem állsz ki értem? Azt hittem kiismertelek téged de most viszont... Nem ismerek rád. Miért csinálod ezt velem? - kérdezte, nekem pedig összeugrott a gyomrom. 

  - Mégis mire gondolsz? Én sosem ártottam neked, mindig megvédtelek... - mormoltam, aztán mint egy villámcsapás, minden beugrott. Igaz, HÓNAPOK teltek el azóta, mégis, amióta élek, sose hasított még belém ekkora fájdalom. Igaza van, sosem védtem meg, mindig ártottam neki. A próba. Ő csak engem akart védeni, Stephie mégis az ujjai köré fonta. Aztán az az éjszaka... Én akartam vele lenni, el se akart vinni abba a diszkóba. Leitattam, rámozdultam utána pedig hagytam, hogy megüssék. Utána meg hagytam, hogy kifizesse az 500 dolláros számlát a károkkal együtt, amiket nagy részben én okoztam. Tönkretettem egy évtizedes barátságot... Mégis, milyen barát vagyok én? A felismerés úgy hasít a mellkasomba, hogy nem bírom tovább magamban tartani. A könnyeim megerednek, némán zokogok a tincseim takarása alatt. Ruggero nem hallhat semmit, mégis tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mi zajlik bennem.

   - Látom, rájöttél - mondta egy gúnyos nevetés kíséretében. 

   - És ettől neked most jobb lett? - kérdeztem szipogva. Gondolkozott pár pillanatig, majd váll rántva folytatta. - Most már átérzed az én fájdalmamat is... - mondta határozottan, de a hangja megcsuklott a mondat végén. Sír. Kerek szemekkel pillantottam rá, de a tenyerébe temette az arcát, semmit sem láttam belőle. Most igazán összezavarodtam. Nem is bántani akart, az volt a terve, hogy őt is észrevegyem. Lassan mellékúsztam és a kezéhez nyúltam. Megfogtam a kezét, és a tenyerét a mellkasomhoz nyomtam. A szívem olyan hevesen vert, mintha helyben ki akarna ugrani belőlem. Könnyes szemmel rám nézett és hagyta, hogy a keze rajtam pihenjen. Láttam rajta, hogy érti, hogy mit akarok ezzel kifejezni. 

   - Az én szívemben, neked mindig is helyed lesz - suttogtam és az arcomhoz emeltem a kezét. Megmozdította a mutatóujját, és megsimította az arcomat, letörölve pár rakoncátlan könnycseppet. 

    - Szeretlek - mondtam és szorosan magamhoz öleltem. Komolyan is gondoltam. Ruggero az egyik legfontosabb ember az életemben, akinek borzasztó fájdalmat okoztam. Lehet, hogy tönkretettem egy életre szóló barátságot, viszont a kettőnké csak erősödött. Hosszú percekig ültünk a földön egymást ölelgetve, majd elhúzódtam tőle és rámosolyogtam. - Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben! Ezt jól vésd az eszedbe! Nagyon, de nagyon szeretlek - nevettem és lágy puszit nyomtam a homlokára, amitől ő is felkuncogott. A lépcső felől eszelős zihálást hallottunk, mire mind a ketten odakaptuk a tekintetünket. Az agyam már feldolgozta, a szívem viszont kihagyott egy ütemet. Jorge, mindent látott. A kezében gőzölgő forralt bor viszont azt jelezte számomra, hogy teljesen magán kívül van, pedig tíz perccel ezelőtt már megivott egy pohárral. Remegve húztam magamhoz Ruggero-t, akinek minden porcikája bemondta a "viszlát életem" monológot. Ahogy néztem őt, a szemébe lógó barna tincseit, egy pillanatig újra előjött a fiú, aki az életemet menti meg a szerelmével. De a legnagyobb baj az, hogy csak egy pillanat erejéig maradt józan önmaga...

Sección 11 - Jégkirálynő

  

   A lépcsőkorláton áthajolva fejjel - lefelé próbáltam megkapaszkodni, nehogy eltaknyoljak a jeges parkettán. Sajnos ez az ötletem nem igazán volt díjnyertes, mert a bakancsom sarka beakadt a fémrácsos korlátaljba, ami a következő lépésemnél kirántotta alólam a lábam, és teljes testbedobással seggre estem, majd tehetetlenül gurulni kezdtem a földszint felé. Jajgató hanggal robogtam a nappali felé, majd amikor célba értem, egy egyszerű mozdulattal kiterültem a földön. Tehetetlenül bámultam a fehér plafont, segítségre várva. (Természetesen, fölöslegesen) Fájdalomtól sziszegve felkönyököltem, és haragos pillantásokkal bámultam a nappaliban ücsörgő tömeg felé. A tévét bámulták mindannyian, senki nem jött segíteni. Feltápászkodtam és én is csatlakoztam a képernyőt néző tömeg felé. A híradót nézték, amiben a riporter a hóvihar közepén ácsorgott, San Isidro legnyugodtabb főterén. Francisco összekulcsolt kezekkel bámult maga elé, próbált leolvasni valamit a riporter szájáról, amit a kintről beszűrődő morajló hang miatt nem igazán lehetett érteni. A San Isidro környékén dúló hóviharról beszélt, és arról, hogy hatalmas baleseteket okozott az erős szél...

    A vihar elhagyta a tengerparti városokat, egyenesen San Isidro határáig érezni az erős fuvallatot és jeges levegőt. Buenos Aires lakosai vigyázzanak! Halálesetről még nem kaptunk bejelentést, de egyelőre az a legjobb ha mindenki otthon marad, és nem mozdul ki a házból. A térdig érő hó, hamarosan elolvad, elindultak a hókotrók is. Mindenki nyugodjon meg, nem lesz semmi baj... 


  Nem bírtam tovább nézni... Utálom ezt az egészet. Utálom az időjárást, utálom a telet, utálom a jeget, és a riporternőt is. Egy díszletekkel megpakolt stúdióban áll, fűtenek a segge alá, mi pedig lilára fagyva várjuk azt az átkozott hókotrót. A többiek sem nézték tovább a képernyőt, amikor észrevették, hogy eljövök tőlük. 
  - Minden rendben? - kérdezte Jorge, és egy gőzölgő bögrével a kezében fölém ágaskodva elmosolyodott. 
  - Természetesen... - suttogtam, de a szemem megakadt a kezében gőzölgő bögrén. - Mi van nálad? - kérdeztem furcsállva, mire perverz mosolyra húzta a száját. A szememet forgatva vállon csaptam, mire elnevette magát és gyors puszit nyomott a számra. - Forralt bor - mondta és belekortyolt a szagos italba. - Netán kérsz? - kérdezte mosolyogva és a szám elé tartotta, amit durván eltoltam magamtól. 
  - Vidd már innen! Undorító, már a szagától is seggrészegnek érzem magam... - mondtam gorombán és átbújtam a karja alatt, kikerülve az ölelését. Haragos tekintettel felém fordult és ökölbe szorított kézzel megcsóválta a fejét. - Bezzeg amikor Ruggero-val kellett iszogatnod nem voltál részeg, igaz? - vágta a fejemhez, és váll vonva faképnél hagyott, még mielőtt bocsánatot kérhettem volna.  Az említett ívótársam pont abban a percben vágtatott le a lépcsőről, vadul zihálva. 
  - Hírem van gyerekek! - üvöltött és széles vigyorral az arcán mellém ugrott. - Várjunk, valami baj van? - kérdezte, közel hajolva hozzám, kizárva ezzel a többieket. Nem bírtam mosolyt erőltetni az arcomra, szomorúan néztem a szemébe... Egyből megértett. Hogy honnan tudom? A következő pillanatban szorosan magához ölelt, és puszit nyomott az arcomra. "Ne foglalkozz vele, sose volt normális" - súgta a fülembe és elhúzódott tőlem, majd mosolyogva folytatni kezdte a hírt, amiért rohant két emeletet. 
  - Srácok! Figyeljetek már...! - könyörgött de rajtam kívül senki sem hallotta. 
  - Kuss legyen lusta csürhe és mindenki kapja ide azt a mocskos pofáját különben mindenkit kivágok, mint a fosos macskát! - kiáltotta el magát a hátam mögül Sarah, mire a szívem a torkomba ugrott, Ruggero pedig nőiesen felsikoltott. 
  - Kösz, Sarahfina - vigyorgott Ruggero és összepacsizott a legjobb barátnőmmel, aki elégedett vigyorral (inkább vicsorral) az arcán sétált az ijedtségtől megdermedt banda közé, és levetette magát a fotelba. - Tini, akarsz mondani valamit? - fordult felém, mire lázas fejrázásba kezdtem. - Egy perccel ezelőtt majdnem szívrohamot kaptam, szóval nem, nem mondok semmit. Csupán annyit, hogy ha Sarah még egyszer a hátam mögé oson, fogok egy pillanatragasztót, és uborkát ragasztok a homlokára! - lihegtem, és próbáltam visszanyerni a normális pulzusom. 
  - Na szóval! - kezdte elölről. - Most, hogy mindenki figyel, bejelentem, hogy megvan a hideg beszűrődésének a helye! - lelkendezett, mire mindenki feleszmélt a sokkból. - Már csak három bökkenő van... Az első az, hogy Tini szobájának az ajtaja jégoszloppá fagyott, tehát nem tudunk bejutni. A második pedig az, hogy valakinek muszáj bejutnia abba a szobába, hogy megtudjuk állítani a hideg beáramlását, különben ha leszáll az éj, mind szarráfagyunk az biztos... A harmadik pedig... Hát... Köztünk Tini a legvékonyabb - mondta és rám nézett. - Alejandro íróasztalának az egyik fiókjában megtaláltam a ház tervrajzát, még az építkezés idejéből. A rajzon látszik az emeleten elnyúló szellőzőrendszer alaprajza. Tininek be kell másznia a szellőzőbe, és a csöveken keresztül át kell másznia a szobájába. Belülről könnyű lesz bezárnod a hideg forrást. Ha sikerrel jársz, a szobád egy idő után elkezd olvadni, amitől hűlni kezd a benti hőmérséklet. Ha a számításaim helyesek, és az esetek 99,9%-ban azok... Akkor a ház, nem több, mint másfél óra alatt felmelegszik, és a benti hőmérséklet elérheti a huszonöt fokot is - magyarázta, egy göndör fürtjét csavargatva. Rezzenéstelen arccal bámultuk az okoskodó barátunkat, aki tavaly még hatig számolni sem tudott. Eltelt néhány percbe, mire sikerült megemésztenem a hallottakat, és remegő térddel vettem tudomásul, hogy Én vagyok az, aki megmenti a többieket. 
    - Ugye benne vagy...? - kérdezte, és hideg tenyerét a kézfejemre csúsztatta. Nyeltem egy nagyot és bólintottam egyet. - Várj, Ruggero, biztos, hogy ez az ötlet beválik majd? - lépett előre Francisco, Sarah kezét szorongatva. Nem tudom, hogy mi rémített meg jobban. A tény miszerint, hamarosan a házunk félmilliárd éves szellőrendszerében kúszok majd, vagy a tudat, hogy egyedül én menthetem meg a többieket? Próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és mély levegővétel után bólogatni kezdtem. - Megyek. Adj tíz percet és az emeleten találkozunk, hozz létrát! - parancsoltam és elszántan faképnél hagytam a többieket. Egy puha kéz megragadta a karom, és nem engedett tovább. Meglepetten megfordultam és Jorge-val találtam szemben magam. A tekintetében aggódást láttam, mégsem érdekelt. Kirántottam a karom a szorításából és tovább mentem. 
   - Mégis mit tervezel? - kérdezte elfojtott hangon. Olyan édesen csengett, hogy még a lábam is beleremegett. A haragom viszont erősebb volt a gyenge szívemnél. - Vigyázz magadra, szerelmem - suttogta, majd hátat fordított és elment. Elengedtem a fülem mellett a szavait, elszántam futottam fel a lépcsőn, egészen a szobám ajtajáig. Igaza volt Ruggero-nak, a szobámból embertelen fagy árad ki, és ahogy elnézem, apró hópelyhek is. Úr isten, mi van odabent? 

                                                 Continuará... 
  

Sección 10 - Álmot láttam

    A reggeli szüntelen havazás az éjszaka folyamán dermesztő hideggé szőtte át magát. Lilára fagyott ajkak, remegő térdek, csattogó fogak, összefagyott kezek. Hajnalban minden pokrócot szétosztottunk ami a házban volt, Sarah a télikabátomban didergett, Jorge lilára fagyva ücsörgött a kanapén, helyet adva másoknak. Egyedül Facundo vesztette el a maradék józan eszét is, aki a nyitott fedelű, kikapcsolt sütő mellett ücsörgött, embertelen szitkokat mormolva. Engem is majd' megvett az Isten hidege, mégse roskadhattam össze. Eljött a népszámlálás ideje... Fogtam egy gyűrött cetlit, és egy grafitceruzát. Remegő kézzel elkezdtem feljegyezni a neveket, majd amikor elkészültem, a kis cetlit a hűtőre ragasztottam. Öt személyes csapatokra osztódtunk, hogy könnyebb legyen az összetartás. Két emeletre, tíz ember. A földszinti vezető Én voltam. A csapatom tagjai pedig Sarah, Jorge, Ruggero és Lodo volt, a négy legdominánsabb és érettebb ember. Az emeleten Francisco a felvigyázó, az ő csapatába Cande, Tomas, Facu és Alba került. Próbáltam elterelni a gondolataim a házban uralkodó mínuszokról, de nem sikerült. Némán ültünk a falat bámulva, senki se mozdult. Én a bárpulton ülve kortyolgattam az utolsó bögre maradék forrócsokit, amit igazságosan elosztottunk pár perce. Lodovica nagyon makacs... Nem engedi, hogy segítsek rajta, ha takarót szeretnék a vállára húzni elutasít vagy elhőköl. Ez így lehetetlen. Minden lehetséges ruhadarabot magamra húztam, egy négyzetmilliméter se látszik ki a testemből, a szememet leszámítva. Visszasírom a tegnap éjszakát. Jorge karjaiban pihentem a melegben és nyugalomban, egészen addig, ameddig jegessé nem vált a parketta. Valahonnan szivárog a hideg, de nem tudjuk honnan. A padló fűtve van, mégsem segít. Az üvegajtó zárva  van, a légkondit elzártuk, minden helyiségben. Akkor mégis mi ez a fagy? Honnan árad be ez az embertelen jeges levegő?

    A némaságot Sarah hangos köhögése szakítja félbe. Nem egy egyszerű tüsszentés, hosszasan krákog, alig bírja befejezni. Félénken Jorge-ra pillantok, a tekintetünk összetalálkozik. Megnyugtató mogyoróbarna szeme azt sugallja, hogy viharfelhő közeleg. Lassan feltápászkodtam, és csoszogva megindultam a csúszós parkettán. Két tenyeremet óvatosan az arcára helyeztem, éreztem ahogy kirázza a hideg. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy egy egyszerű érintés képes letaglózni ezt a lányt... Mégsem értem őt. Felajánlottam a bakancsom, a kabátom, az overálom, de elutasított. Próbáltam beszélni hozzá, megnyugtatni, de olyan volt, mint aki már rég más világban jár. Üveges tekintettel meredt maga elé, az egyetlen gyógyír számára egy emelettel feljebb jár...

 – Szerelmem, hagyd...  – suttogta Jorge, tekintetével az arcomat fürkészve. Bólintottam, és lassan a kanapéhoz siettem, majd leültem a didergő Kedvesem mellé. Szorosan magához ölelt, hallottam minden szívdobbanását, és a tudat, hogy én dobogtatom meg a szívét, melegséggel öntött el. 
 – Nem fázol?  – kérdeztem és fáradtan a sáljába leheltem.  – Ha te velem vagy, még a mínusz fok is Hawaii-ra repít...  – suttogta és lágy csókot nyomott a homlokomra. Ujjaimat szorosan összekulcsoltam az övéivel, és megpróbáltam álomra hajtani a fejem. 

   Pár perc lehetett, talán pár óra az egész. Gyönyörű álmot láttam. Megint azt a jóindulatút, amit annak idején... A kislány, a kisfiú, és a boldog szülők. Ám az álom most nem ért véget, csak átváltott. Egy tisztáson feküdtem, a fűben. Minden olyan nyugodt és csendes. A közelben egy patak csobog, a világ mégis mozdulatlan. Nem fúj a szél, nem süt a nap, megállt az élet. A távolban egy pillangó alakja tűnik fel, nyugodt és csendes. Mutatóujjamat lassan az égnek emelem, és hagyom, hogy az aranyozott szárnyú kis rovar a magáévá tegyen... Meghaltam? Nem érzek semmit. Nem fázok, hisz meleg van. Nincs melegem, hisz áll a levegő. Nem süt a nap, hisz árnyékban fekszek. Nincs árnyék, mert nem vakít a nap fénye... Mi folyik itt? Ez netán a mennyország? Meghaltam volna? Ha Jorge puha kezei nem markolásszák átfagyott, gyenge kezem, megesküszöm rá, hogy ez NEM A VALÓSÁG...

                          
  

        Az álmomat hangos csapódás, és törmelékek hangja szakította félbe. Riadtan felkaptam a fejem, és egy pillanat sem kellett több, az emeletre rohantam. A folyosón Francisco térdelt, a szilánkokat szedegette a szőnyegről. Csatlakoztam hozzá, hogy segíteni tudjak, és lassan térdre ereszkedtem.

– Mi a fene történt idefent? – kérdeztem a bátyám arcát fürkészve. 
– Fogalmam sincs... Az egyik pillanatban mindenki békésen alszik, a másikban pedig betörik az ablak. Nem tudom mi folyik itt, de biztos, hogy nem így kéne telnie egy Karácsony reggelnek – mormolta és egy újabb szilánkot zárt a tenyerébe. 
– Nem veszett kárba semmi. Ha sikerülne kiderítenünk, hogy honnan árad be ez az embertelen fagy, akkor talán meg tudnánk akadályozni a lilára fagyást – suttogtam, de a bátyám nem igazán szívlelte az ötletet. 
– Francisco kérlek! Elég lenne bejárni ezt a pár emeletet és kiderülne a titok... – mondtam és lassan feltápászkodtam. – Hívd össze a többieket, ez több emberes munka – mosolygott én pedig majd' kicsattantam az örömtől. Már majdnem belehaltam a tehetetlenségbe... Egy perc nem kellett hozzá, mindenki a nappaliban várakozott. Francisco kiosztotta a parancsot, kettes csapatokba rendeződve kellett átkutatniuk a házat. Én a bátyámmal, Sarah a szerelmemmel, Lodo a vőlegényével, Alba pedig élete értelmével indult útnak. Ruggero nem volt hajlandó Cande közelébe menni, így nem is piszkáltuk őket. Így próbáltunk meg kiutat keresni az életveszélyből, de ekkor még egyikünk sem sejtette, hogy a megoldás az orrunk előtt volt!  

 

       

                

Sección 9 - Álomból, rémálom!

Hola! 

Remélem tetszett az előző rész, sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy "kedvenc" lett, szóval egy nagy puszit mindenkinek! 

Ez egy kis "Surviver" azaz TÚLÉLŐ rész lesz, ahol mindenki átélheti azt, hogy milyen Szenteste, egy házba tömörülve várni, hogy valaki azt mondja "SZABAD A PÁLYA!" :) Na vajon, ki idegei készülnek ki először? Sarah, Fran, Ruggero, Yoyi, vagy netán az örök optimista Lodo? Hát, hamarosan kiderül! :D Remélem nem nagy baj, hogy karácsonyi rész, de véletlen se a fáziskésésem miatt. Csak... Hóban történnek a nagy dolgok! :D (ÁTÍROTT VERZIÓ)

December 24, Szerda, Buenos Aires..

Az éjszakám eléggé homály, nem úgy, mint a reggelem. Megfagyok, hideg van az egész házban. 

Óvatosan felültem, majd magamba szívva a reggeli élet fényét nyújtózkodtam egyet. Szép lassan a talpamra álltam, és megindultam az ajtó felé. 

Kisétáltam a folyosóra, egyenesen a lépcsőhöz. 

A talpam minden egyes lépésnél jobban és jobban fázott, senki sem volt otthon. 

Mire levánszorogtam a konyhába, teljesen átfagytam. 

A konyhapulton észrevettem egy bögrét, mellette egy kis cetlit... 

Jó reggelt szépségem! Apával elmentünk megvenni még egy-két ajándékot. Hamarosan jövünk, vigyázzatok magatokra! 

Ui.: A te ajándékod, nem a fa alatt vár! Vigyázz rá, különleges! 

                          Beso: Anya* 

Mosolyogva olvastam végig anyu üzenetét, majd felemeltem a bögrém. Óvatosan az arcomhoz emeltem, el is öntött a melegség. Leültem egy székre, majd elkortyolgattam a forrócsokim. Mire gondolhatott anya? Vagyis, talán jobban teszem ha úgy kérdezem, KIRE gondolt? A gondolatmenetem egy üvegajtóhoz csapódott hógolyó zavarta meg. Ijedten ugrottam fel a székből, majd az ajtóhoz rohantam. Amint kipillantottam az ablakon, elmosolyodtam. Sarah és Fran dobálták egymást nagyobbnál-nagyobb hógolyókkal. Elnevettem magam, amikor egy újabb alak lépett elő. Jorge volt, éppen hóembert épített. 

Hevesen megragadtam a kilincset, hogy kirohanhassak, de a tervem nem jött össze, pont Fran nyitott be. 

- Hát te, hova?-lépett be. 

- Én csak...-mutattam Jorge-ra, de Fran nem figyelt rám. 

- Gyere csak vissza!-kiáltott Sarah, majd megragadva Fran kapucniját, beesett az ajtón. 

- Lököttek...-nevettem, amikor az én Hóemberem is belépett.

Ajkai lilák, tekintete fagyos, dzsekije tiszta hó. Lábujjhegyre álltam, úgy próbáltam megcsókolni, de amikor, jeges ruhájához értem, megborzongtam. 

Hangosan felnevetett, majd forró csókot nyomott a homlokomra.

- Felmegyünk?-mosolyogtam. 

- Persze, csak egy pillanat!-mondta, és gyorsan levette a kabátot, majd lerúgta magáról a jeges bakancsot. 

Sietősen megragadtam a kezét, és felráncigáltam a lépcsőn. 

- Lassíts kicsit!-nevetett. 

- Jó, jó!-mondtam, majd sóhajtva megtorpantam. 

- Mutatok valamit, csukd be a szemed!-súgta a fülembe, mire lehunytam a szemem. 

Óvatosan megfogta a csuklóm, majd lassan maga után húzott. Minél feljebb ballagtunk, annál hevesebben dobogott a szívem. 

- Menj előre...-suttogta, én pedig beléptem a szobám ajtaján. A sarokban megpillantottam egy karácsonyfát, amit az előbb még észre se vettem. Lassan közelebb sétáltam, hátha megőrültem, és csak képzelődök. Nem hittem volna, hogy egy két méteres karácsonyfát nem fogok észrevenni, de, változik az ember. Leültem a földre, a karácsonyfa mellé, a lelógó díszeket fürkészve. Az ajtó kitárult, és Jorge lépett be rajta, egy tálcával a kezében. 

- Ismét forrócsoki?-nevettem. 

- Netán gond?-torpant meg. 

- Egyáltalán nem, gyere csak.-biccentettem. 

- Ezer örömmel.-mosolygott, majd a tálcával az ölében lehuppant mellém. 

Levettem egy bögrét a tálcáról, és óvatosan az arcomhoz emeltem. Kellemesen meleg volt. 

A saját poharát a padlóra rakta. 

- Fel fogod borítani.-figyelmeztettem, de nem érdekelte. 

- Túl profi vagyok ahhoz.-karolt át nevetve. 

Akaratlanul is felnevettem, nem tudom, hogy mégis hogyan lehet ennyire egoista, és egyszerre pedig ennyire tökéletes. 

- Na, és... Mi a terved mára?-sóhajtottam, mire a tenyerei közé fogta az arcom. 

- Szerintem azt te pontosan tudod.-mondta, majd erősen magához húzott, és megcsókolt. Szorításából egyáltalán nem engedett, nem is bántam igazán. Túlságosan is szeretem, ez az érzés pedig nem csillapszik. Szenvedélyesen csókolt, nem akart elengedni, aminek meg is lett a következménye. A bokámon forróságot éreztem, ami pár másodperc múlva már égetett. 

- Jaj!-kiáltottam fel. 

- Ú, ne haragudj!-pillantott a felrúgott bögre felé. 

- Mondtam, hogy fel fogod rúgni.-sopánkodtam. 

- Könyörgöm, ne haragudj. Tényleg véletlen volt.-hadonászott kétségbeesetten. 

- Nyugalom, nincs semmi baj. Jorge, figyelj rám! Egyben vagyok, látod?-mutattam magamra. 

Idegesen rám pillantott, láttam, hogy túlságosan kétségbe van esve. 

- Lemenjek, hozzak valami törlőkendőt?-kérdezte. 

- Nem, majd én felhozok valamit.-mondtam és felálltam. 

- Ne haragudj, Tini, kérlek!-

- Na látod, ez az egyik tulajdonságod amit kitépnék belőled! Hitetlen vagy. Nem történt semmi, fel tudok állni, járni. Nem haragszom, hidd már el.-karoltam át. 

- Biztos, hogy egy kicsit sem?-szomorkodott, mire megcsókoltam. 

- Elhiszed?-nevettem, erre bólintott. Ezután minél hamarabb próbáltam köddé válni, hogy a leforrázott lábamat végre lehűthessem. Borzasztóan égetett, de most mit mondjak? Szidjam egy baleset miatt? Hagyjuk már. Viharozva ugráltam le az emeletről, majd amikor leértem, földbe gyökereztem. 

- Jorge!-üvöltöttem teljes torkomból. Az emeletről hangosan hallottam a jellegzetes "Atyaúristen, mi a franc történt?" dübörgését, amitől néha még én is meginogok. 

- Itt vagyok, mi van?-esett a földre, én pedig a konyhában álló nagy tömeget csodáltam. 

Minden egy ismerősünk a konyhába tömörülve állt, a barátoktól elkezdve, a rokonokig. 

- Ti, hogy kerültetek ide?-csodálkoztam.

- Ha azt mondom, én hívtam ide őket, nagyon kiborulsz?-szólalt meg a nappaliból Sarah. 

Egy perc erejéig azt hittem, LECSAPOM! De utána beütött az a bizonyos J.P.É, (Józan paraszti ész) amit már nagyon meg kéne tanulnom kezelésbe venni.

- Értem, és miért hívtad át fél Buenos Airest a házunkba?-vicsorogtam.

- Ilyenkor mindig együtt töltjük az ünnepeket... Emlékszel? Szenteste összegyűlünk, és ünneplünk együtt is! Mariana és Alejandro is azért ment bevásárolni.-mosolygott. 

- Értem srácok, akkor minden a legnagyobb rendben.-sóhajtottam.- De mégis, hányan vagyunk?-sziszegtem. 

Lodo első mozdulatával felállt egy bárszékre, és hangosan elkezdett számolni. 

- Itt van...-harapott az ajkába.-Sarah, Fran, Jorge, Ruggero, Cande, Tomas, Facu, és Alba! Szóval, szinte mindenki.-mosolygott elégedetten. 

- Szóval perpillanat 10 ember tartózkodik a házamban. De várjunk...-szomorodtam el.- Mercedes? Ő, hol van?-kérdeztem kissé aggodalmasan. A nagy tömeg elhallgatott, én pedig még szomorúbb lettem, a legjobb barátnőm nincs itt. 

Mindenki szép lassan elvándorolt, én pedig leültem arra a székre, amin az utóbb Lodo állt. 

Jorge is magamra hagyott, visszasétált huszadjára is felmosni a szobám padlóját. 

- Minden rendben, hercegnőm?-sétált mellém Ruggero, mire akaratlanul is felnevettem. 

- Nem, semmi. Olyan jól indult a nap, felkeltem és itt volt Jorge, de most, semmi sem jó. Mechi-t akarom magam mellett tudni, azt akarom, hogy bejöjjön azon az átkozott ajtón és mindenkit lenyűgözzön azzal különleges természetével. Esküszöm, ha nem jön meg tíz percen belül és kimegyek, és elrángatom őt otthonról.-szipogtam. 

- Én erre nem fogadnék...-szólalt meg Fran a nappaliból.-Azt hiszem ezt hallanotok kell.-motyogott, majd felhangosította a műsort, hogy mi is tisztűn hallhassuk. 

Híradó...

"Rendkívüli híreink! Szó szerint, megőrült az időjárás. Egész Buenos Aires hó alatt van, aki teheti minél gyorsabban húzódjon meg valahol, ha nem akar megfagyni. A város déli részét már teljesen hó borítja, hamarosan befedi a Táncstúdiót, majd végül az egész város hó alá kerül. Attól tartok, ma mi is itt éjszakázunk! Constanza Petrucci voltam, a MundoLive csatornáján!" 

Az egész gyomrom görcsbe rándult, egy másodperc alatt kaptam ki a kezemből a telefonom, majd élet-halál sürgősen pötyögtem anyának egy sms-t. 

- Tini, mit csinálsz?-állt mellém a bátyám is.-Azonnal hívjatok ide mindenkit! Ezt nekik is tudniuk kell.-lihegtem ijedtemben. Francisco megértően bólintott, majd felrohant az emeletre. 

*Sms anyunak*

- Mi történt, miért ver titeket a víz?-sietett le Lodo. 

- Attól tartok, itt maradtok...-motyogtam.

- Pontosabban?- 

- Nem mentek sehova! Mind be vagyunk ide zárva.-mondtam, kissé mérgesebben, mint kellett volna. 

Kezdődik egy Surviver... 

                                                               Continuará...

Na hát, sziasztok! Remélem tetszett ez a kis "KÉSŐ KARÁCSONYI" rész, és velem maradtok a folytatásnál is. Sok érdekel fordulat várható majd, és remélem, még itt vagytok VELEM. 

Buenos noches, chau! 

Sección 8 - Ne várd, hogy elengedjelek!

Hola todos! 
Na, itt is az új rész! Az előző részben, ugye megjelentek Jorge szülei, akik szegény fiukat vissza akarják toloncolni Mexicóba.. Annyit megmondhatok, hogy Tini teljes mértékben kikel magából, és a kis angyalból, egy kis ördög lesz! 

                                           


- Fran!- kiáltottunk egyszerre Mechi-vel, aki tegnap nálam aludt, mint valami testőr. 
- Mechi, szerintem hagyjuk, lehet még alszik!-mosolyogtam.
- Nem érdekel, csak ő tudja megcsinálni!-toporzékolt, majd ismét elüvöltötte magát.
- A bátyád süket...-mondta és az ágyamra ugrott.
- Nem az!-álltam ki mellette.- Ő csak... Csak egy... Ő csak egy Francisco!-dőltem le mellé.
- Ezt jól megmondtad!-nevetett. 
- Nyugi, Dagi!-csaptam enyhén a hasára, amitől meg is fájdult a kezem. 
- Miből van a hasad?-sipákoltam.
- Kockahas! Muhaha!-kacagott. 

Mechi-nek nem kocka, hanem ACÉL hasa van! Szerintem eltört a kezem! 

- Na, és mi van Huan Miguel-el?-mosolygott.
- Kivel?-kerekedtek el a szemeim. 
- Jorge-val te majom!-nevetett. 
- Ja, hát, tudod megkérte a kezem, igent mondtam, egy hét múlva esküvő, Stephie áldását adta, a szülei pedig vesznek nekünk egy nyaralót Honolulun!-magyaráztam.
- Mi van?!-háborodott fel. 
- Vicceltem!- szomorodtam el. 
- Mi történt?-kérdezte.
- A szülei elviszik... Vissza viszik Mexicóba!-csordult ki egy könnycsepp a szememből. 
- Jaj kicsim...-ölelt szorosan magához.
- Annyira fáj, hogy megint elválasztják tőlem! Nem volt elég az az idő amikor külön voltunk! Nem, el kell szakítani tőlem! Jobban már nem is fájhatna...-zokogtam. 
- Nyugodj meg, kérlek!-paskolta a hátam. 
- Nem tudok... Borzasztóan fáj, nem értheted!-tört ki belőlem a sírás.
- Hogy ne érthetném? Engem megcsaltak!-lökött el magától.

Nem szóltam semmit csak megvontam a vállam, és elfordítottam a fejem. 

- A család legjobb barátjával... A lány másnap hozta vissza Xabi dzsekijét! Olyan rosszul esett, azt hittem ott szakad meg a szívem... Ne hidd, hogy csak a te életed nehéz!-állt fel. 
- Mechi...-motyogtam, de nem hallgatott végig, kirohant a szobámból, én pedig egyenesen utána: Nem úgy értettem, hanem, hogy nem tűnik olyan fontosnak, mint az én bajom, érted?-mosolyogtam de úgy tűnik csak rontottam a helyzeten. 
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan nagy szám, mint te!-fordult felém. 
- Nem úgy gondoltam... Istenem, tudod, hogy elment az eszem!-toporzékoltam. 
- Igen sajnos csak azt nem tudom, hogy mikor változtál meg ennyire!-vágta a képembe. 
- Mechi, kérlek...-szomorodtam el. 
- Nem érdekel Tini! Megyek inkább, találkám van Joy-al...-sóhajtott és kilépett az ajtón. 
- De Joy fél éve elköltözött!-kiabáltam. 
- Ez egy másik Joy!-üvöltött, majd becsapta az ajtót. 

Hát ez remek... Most komolyan, miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Először Jorge, erre Mechi is, esküszöm valami kis kabinba zárkózok, hogy ne ártsak embereknek! 
Sarah sincs sehol, Francisco is felszívódott... Kínomban hátradőltem, majd tovább szidtam a helyzetet. Miért viszik el? Egyszer, csak EGYSZER azt életben végre azt érzem, hogy minden sínen van erre elrángatják Mexikóba! Pech! Mi a francot tegyek még? Stephie lelépett, végre együtt lehetnénk erre magamra hagy! 
Nagy szenvedésem közepette, nem hallottam, hogy kétszer is kopogtak.

- Na idefigyelj Stoessel!-nyitott be a szobámba minden előzmény nélkül, Stephie. (!!!) 
- Te meg mit keresel itt?-kérdeztem meglepetten. 
- Gondoltam jövök, cseverészni kicsit!-kiáltott majd a lábam letéve az ágyamról, elhelyezkedett egy párnámon. Nem is tudom, hogy mi a furább, az, hogy Stephie Camarena bemert jönni a házba, vagy az, hogy ráült a párnámra... :( 

- Na, mi van? Csukd be a szád, belerepül a egy légy!-vigyorgott majd a számhoz nyúlt, amit inkább becsuktam magamtól. 
- Jaj, ne legyél ilyen, Tinita!-legyintett, majd a táskáját a földre dobta.-Dumcsizzunk!-vigyorgott az arcomba. 
- Na jó, ez fura...-pattantam fel mellőle.- Stephie, nyögd ki, hogy mit akarsz, vagy menj el!-mutattam az ajtó felé. 
 - Rendben...-állt fel ő is.- Mit csináltál a vőlegényemmel?-vont kérdőre, én persze csak bámultam.
- Na, na, na!-nevettem fel.
- Min röhögsz már megint?-tette keresztbe a karjait. 
- Először is! Jorge, semmilyen sem a tiéd! Együtt vagyunk, rémlik? Juntada Tinista, nagy tábla, semmi?-húztam gúnyos vigyorra a szám.- A második pedig az, hogy Cecília visszaviszi Mexikóba! Szóval, nem is a tiéd, nem is az enyém! Erről ennyit!-csaptam össze a tenyerem. 

Stephie ekkor úgy elkezdett röhögni, hogy majdnem megfulladt. 

- Te ilyenkor jót érzel?-hátráltam. 
- Te most komolyan, abban a tudatban vagy, hogy Jorge elmenne nélkülem?-tette csípőre a kezét. 
- Hát, még szép! Őszintén, Jorge helyében én már távol tartásit igényeltem volna!-nevettem el magam. 
- Nem vagy vicces!-sóhajtott. 
- Ez csak az igazság!-nevettem.
- Na jó, elég volt! Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Senki! Jorge lassan négy éve, hogy VELEM VAN EGYÜTT, és véletlenül sem VELED! Cecília szeret engem, és ő úgy tudja, hogy én és Jorge egy pár vagyunk! De, persze, a drága kis Yoyi, nem szól anyucinak, mert hát, nem akarja megbántani! Hallanod kéne, hogy az anyja milyen véleménnyel van rólam! Nem érdekel, hogy mi történt a Juntada-n, nem érdekel, hogy mi történt tegnap, amikor megszöktetek, világos?! Ami volt, elmúlt! Szóval utoljára szólok, hogy kopj le róla, vagy különben rohadtul megbánod! Te is, és ő is!-kiabált, én pedig lélegzetvisszafojtva, a könnyeimmel küzdve hallgattam. De nem! Most nem! Nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim utat engedjenek maguknak. Nem vagyok az az ártatlan kis hópihe, mint amilyennek Ő gondol! 

- Fel ne robbanj, Buborékfej!-üvöltöttem, mire megtorpant. 
- Hogyan neveztél?-szorította ökölbe a kezét. 
- Jól hallottad! Nem fogom hagyni, hogy továbbra is átlépj rajtam, megértetted?-üvöltöttem, de elgyengültem.
-Tisztellek, tudom, hogy régóta szereted őt, de nem gondolod, hogy ennyi idő alatt az érzések netán, megváltoznak? Stephie, nem akarok tovább veszekedni veled! Régen, olyan jó barátnők voltunk, emlékszel még, egyáltalán? Mi történt? A két barna fürtös kislány, akik együtt énekeltek a homokban, hová tűntek? Mi lett velük? Helyesbítek... Mi lett velünk?-magyaráztam.
- Gőzöm sincs...-hajtotta le a fejét.
- Szerelmes vagyok belé! És végre egyszer azt érzem, hogy ő is szeret engem! Miért, miért nem bírod elfogadni? Nem ártottál nekem még eleget? Sose akartam ártani neked! De te, csakis azt teszed! 

-Emlékezz vissza, arra a napra amikor összejöttetek!-vágott közbe.
- Emlékszem, minden egyes percre!-mosolyodtam el. 
- Akkor, kérlek mondd el, hogy mi is történt!-sóhajtott. 
- Rendben...-hunytam be a szemem.- Akkor, az úgy is történt, hogy... Reggel felvettem a kedvenc szoknyám, a viola lilát. Nagyon boldog voltam, mert készültem valahova! Anya rám aggatta a "Muy felíz" feliratú pólóm, ami persze a mai napig meg van.. Borzasztóan hisztiztem, hogy hagy sminkelhessem ki magam a bulira, de anya azt mondta, hogy egy tizennégy éves lány, még ne akarja festeni magát... Addig hisztiztem, ameddig meg nem egyeztünk a szájfényben. Sietnünk kellett, szorított az idő, én pedig semmiképp sem akartam elkésni! Felkaptam egy csomagot, majd a konyhán átrohanva kirohantam a ház elé, és bevágódtam anya kocsijába. Borzasztóan izgatott voltam, a szívem csak zakatolt, a kezem pedig remegett! Borzasztóan izgultam aznap! Megálltunk egy nagy medencés ház előtt! Az ablakokon partifények villogtak, az ajtón keresztül pedig hallani lehetett a jókedvet odabenn! Mondtam anyának, hogy ne jöjjön be velem, mert az ciki lett volna! Nyomott egy puszit az arcomra, majd elhajtott a sötét autóval! Fogtam a csomagom, majd lassú remegő léptekkel baktattam az óriási zöld ajtó felé. Amikor odaértem, két öltönyös férfi engedtek beljebb. Gyönyörű hely volt! Gyerekek rohangáltak fel-alá, mindenki nevetett, boldogok voltak! Egy asszony kivette a kezemből a csomagom, majd elvitte. Elveszetten sétáltam össze-vissza egyedül, abban a nagy házban. Senkit se ismertem! Több száz idegen, és én. Egy elveszett kislány... Az egyik teremben, egy színpad volt! Felhangzott egy ismerős dallam, mire mindenki abba az egy terembe tömörült. Egy helyes kis vörös hajú kislány énekelt, gyönyörű hanggal! Kimondhatatlanul boldog volt, élvezte az életet! Az a felejthetetlen dallam átjárta az egész testem, és engem is magával ragadott. A lány fölhúzott maga mellé, hogy énekeljek vele. Életem első éneklése volt, ekkora tömeg előtt. Eleinte féltem, de a lány megfogta a kezem, majd a szemeimbe nézett. A tekintete magabiztosságot, erőt adott számomra! Mintha azt suttogta volna, hogy nincs mitől félnem! Itt önmagam lehetek! Vettem egy mély lélegzetet, majd teljes szívemből énekelni kezdtem. A közönség élvezte, tehát nem hagytam abba. Mintha eggyé váltam volna a közönséggel! Én őket, ők pedig engem tartottak! A dal végén, az egész helység felrobbant. A nevünket kiáltozták! Az én nevem nem tudták, szóval csak kiabáltak! A lány mosolyogva rám nézett, majd büszkén bólintott egyet. A nagy tömeget fürkészve egy ismerős tekintetet pillantottam meg. Jorge volt az! Persze, akkor már rég ismertem. Születésünk óta! Teljesen elalélva állt, és tapsolt! Sose éreztem olyat, mint akkor. Egyszerre szárnyaltam, és éreztem úgy, hogy ÉLEK! Az idő mintha megállt volna. Csak a színpad előtt álló kis, barna hajú mosolygó srác, és én. Senki más! Égő, vörös fejjel sétáltam a színpad elejébe, ahol Ő várt rám! Mosolyogva megfogta a derekam, majd leültetett. Remegve egymás szemébe néztünk, és elvarázsoltuk a másikat. Nem kellettek szavak, mintha a pillantásunkkal ismertük volna meg egymást. Félve közelebb lépett, majd megfogta a derekam. A szívem csak zakatolt, tudtam mi következik, de nem akartam elhinni. Óvatosan átkaroltam, ő pedig az egyik kezével megsimította az arcom, és... És megcsókolt! Az arcunk teljesen elvörösödött, egyikünk se bírt megszólalni. Aznap született meg a szikra, ami mostani nevén, JorTini...-meséltem, majd kinyitottam a szemem. 

Stephie keserű arccal, könnyekkel teli szemmel bámult rám...
- Hol történt ez az egész?-motyogott.
- Egy, születésnapi bulin!-csillant fel a szemem. 
- De, miért kérdezel ilyeneket?-fordultam felé. 
-  ÉN voltam az a vörös hajú kislány! Az én 15. születésnapomon csattant el köztetek az a csók! Amit, magamnak akartam...-gördült le egy könnycsepp az arcán. 
- Tényleg... A lány neve Stephanie volt! Istenem, Stephie, annyira nagyon sajnálom!-jutott eszembe MINDEN. 
- Ami megtörtént az megtörtént! De legalább tudod, hogy volt egyszer egy vörös hajú kislány, aki segített valóra váltani minden álmod...-bólogatott, majd kinyitotta az ajtót. 
- Nem lehet az, hogy nekem életem legszebb napja, neked a legrosszabb legyen! Nem tudatosult bennem, hogy ennyire fontos neked! De nekem is borzasztóan fontos!-zokogtam. 
- Tudom, megértem... De ne kérdd hogy elfogadjam a helyzetet... Mert NEM TUDOM!-mondta, majd az ajtót becsapva kiviharzott. 

El se hiszem, hogy mindezt én tettem! Szóval, nem Stephie, hanem ÉN vagyok a rossz? 
A lelkiismeretem éles tüskéi belülről mardostak, rájöttem, hogy nem érdemlem meg őt! Nem, ilyen módon biztos nem! A sötét homály elborította az elmém, a lelkem, a tisztánlátásom... Összetörten kúsztam be a sarokba. Nem láttam se fényt, se kiutat.  

- Nem mehet el, nem most nem!-üvöltöttem zokogva. 

  

- Szerelmem!-nyitott be az ajtón Jorge egy csokor rózsával a kezében, amikor megpillantott. 
- Istenem, Tini!-sietett hozzám.-Mégis mi történt, mi a baj?-ölelt szorosan magához. 
- Menj innen, hagyj békén!-löktem el magamtól. 
- Ezt te se gondolod komolyan!-emelte fel a karjait, majd újra magához ölelt. 
- Nem érdemellek meg!-zokogtam.
- Ne beszélj hülyeségeket!-nyugtatott. 
- Nem, ez az igazság! Te nem vagy hozzám való!-kapálóztam. 
Jorge szorosan megragadta a két vállam, majd erősen megcsókolt. Azt hitte ettől talán megnyugszom, de nagyot tévedett, még rosszabbul éreztem magam. Egyre jobban erősödött a lelkiismeret furdalásom. 
- Annyira nagyon szeretlek!-öleltem magamhoz. 
- Nincs mitől félned, én is téged! Mindig itt leszek neked, ne félj! Senki, és semmi sem árthat neked ameddig én itt vagyok, megértetted?-nézett a kisírt, vörös szemembe, mire bólintottam egyet. 
- Na azért! Gyere szerelmem, aludj kicsit!-sóhajtott, majd felemelt a földről. Erősen fogott, nem akart sem leejteni, sem pedig elengedni. Óvatosan letett az ágyamra, és alaposan betakart. 
- Pihenj...-suttogta a fülembe. 
- Ne!-ragadtam meg a karját.- Kérlek, maradj itt, ne hagyj itt! Aludj itt velem!-könyörögtem, mire elmosolyodott. 
- Ez természetes...-mosolygott. 
- Gyere!-suttogtam. 
- Itt vagyok, ne aggódj!-simította végig a karom majd felemelte a takarót, és elhelyezkedett mellettem. Egyből lecsaptam rá, remegő testtel karoltam át, és azt kívántam, hogy sose engedjen el! 
A karjai között egyből megnyugodtam, zakatoló szívvel hunytam álomra szemeim... 

Hát sziasztok, remélem annyira tetszett nektek ez a rész, ahogy nekem az írása! 
Kommenteljetek sokat, remélem jó véleményeket kapok! Sietek a következő résszel, tartsatok velem! 
Buenos noches, chau! <3 

Sección 7 - Egy új esély..

Hola Todos!
Na, mivel VÉGRE elhagytuk a Juntada Tinista-t (aminek megjegyzem, hogy szerintem én repesek a legjobban) megpróbálom szabadjára engedni a fantáziám. 
Azok lepődtem meg a legjobban, hogy tartunk már nem is tudom hányadik résznél, de mindenki Pink Zebra fan lett! 
Komolyan, hogyha ennyire jó pajtás lett, ez a ,,látomás" akkor kampányt fogok indítani.
 Együtt a Pink Zebrákért! Az állatvédők zabálnák ezt az ötletet. 
A mostani időkben, sokkal de sokkal többet kutakodtam a sztárjaink iránt, és rájöttem, hogy Stephie is, hát.. ,,jó fej" de ez nem azt jelenti, hogy tovább növelem a rajongói táborát,
de annyit elárulok, hogy jobban fogjátok szeretni Stephie-t, mint Szamócát ^-^ (Yio) 
Na de nem vakerálok tovább, mert unom magam, inkább menjen a RÉSZ! :D 

Végre szünet van! Csak ez van a fejemben, megőrültem! Egész héten, Juntada Tinista, szerintem ezt a három napot megérdemlem.. De lehet, hogy nem, de aki így gondolja, hát, menjen panaszkodni a pletykalaphoz! *o* 
Áh.. Este alig bírtam lecsukni a szemem, akármennyire is voltam élőhalott. Végig a srácokra gondoltam.. Úgy érzem mindenért én vagyok a hibás.. Ma reggel az az érzés is elkapott, hogy egy szörny vagyok, ami miatt Yio életét tettem tönkre.. De szerencsémre nem, mert ő tett keresztbe mindenkinek! Áh.. 

-Imádom a szünnapot..-fúrtam az arcom a párnámba, amikor halk koppanásokra lettem figyelmes. 
Gyorsan felültem, és az ablakra pillantottam. Láttam, ahogy apró kavicsok szállnak felfelé. 
Kómásan felkeltem és lassan az ablakhoz botladoztam. Az ablakban Jorge feje bukkant fel. 

- Jorge!-ijedtem meg. Amikor megpillantottam, megfagyott bennem a vér. Nem csak azért, mert életem szerelme, olyan állapotban látott, mint egy zombi, hanem mert én a második emeleten lakok. 

-  Engedj be, könyörgöm!-visítozott, mire kinyitottam az ablakot, és hagytam, hogy beljebb jöjjön. 
- Jól vagy?-estünk le a földre. 
- Igen.. Igaz, idefele egy egész madárraj csinált a fejemre, de sebaj. Legalább beáll a hajam.-nevetett mire hátraléptem egyet.
- Túl hiszékeny vagy.-röhögött. 
-Te viszont túl őszinte!-vigyorogtam. 
- De te ezt szereted..-mosolygott majd lágyan megcsókolt. 
- Igen, nagyon is.-nevettem. 
- Mit keresel itt, én Rómeóm?-karoltam át a nyakát. 
- Gondoltam, megleplek valamivel.-mosolygott.
- Nekem már az is elég, hogy itt vagy..-bújtam hozzá.

Jorge csak felnevetett és erősen magához szorított. Nem is emlékszem, hogy mikor éreztem magam ennyire biztonságban a karjai között, olyan régen volt már. 
Annyira hiányzott, jól esett.

- Biztos, hogy nem kell az ajándék?-suttogta a fülembe.
- Nekem csak te kellesz!-öleltem szorosabban. 
- De én csak az ajándékhoz járok!-tolt el magától. 
- Akkor kérem!-ugrottam rá. 
- Megőrültél, így reggelre?-kalimpált. 
- Nem emlékszem, hogy mikor éreztem magam ennyire biztonságban, mint a te karjaid között..-hajtottam le a fejem.
Jorge nem mondott semmit, csak megfogta a kezem. 
- Most már itt vagyok.. nem elég?-mosolygott. 
- Csak meddig..-hajtottam le a fejem.- Ez mit jelentsen?-lépett hátrébb.
- Meddig? Meddig leszel itt? Egy óra? Két nap, egy hét? Jorge, ez nekem nem elég! Én éveken keresztül vártam rád!-magyaráztam. 
- Nyugodj meg! Itt vagyok, melletted!-ölelt szorosan magához.

Annyira imádom amikor magához ölel. Van az a mondás, hogy az ölelés megnyugtat.. Ez TELJESEN IGAZ! A szerelme kezében megnyugszik az ember, és elfelejti minden gondját! Vagyis hát, én így érzek Jorge karjaiban. 

- Gyere..-suttogta a fülembe. 
- Mégis hova?-kérdeztem, de nem válaszolt, csak az ajtó felé húzott. 
- Jorge, ha kimegyünk anyáék észrevesznek, és mindennek vége! Még az ablakot is lelakatolják!-hadartam.
- Velem akarsz jönni?-nyújtotta a kezét.
- Idézzem anyát? "Ki nem teheted a lábadat a szobádból, megértetted?!"-utánoztam anyám hanglejtését. 
- Ezt könnyen megoldhatjuk!-mondta majd egy gyors mozdulattal felkapott. 
- Te meg mit csinálsz?-nevettem el magam. 
- Én vagyok Rómeó, megmentem a Júliám.-nyomott puszit az arcomra.- Mariana azt mondta, hogy nem teheted ki a lábad. Nem is teszed.. Nem állsz a lábadon..-röhögte el magát. 
- Olyan hülye vagy!-nevettem fel én is.
- Igen, szerintem a madárürülék megszállja az agyam..-nevetett. 
- Az biztos!-karoltam át szorosan. 

Jorge ismét nevetni kezdett, majd halkan kilépett az ajtón. Óvatosan körbenézett, hogy vannak-e a folyosón. Francisco épp a fürdésből jött, nagyon szívdöglesztő volt, apa kék köntösében. 

- Francisco?-lepődött meg Jorge. 
- Apa köntösében..-tartottam vissza a röhögést. 
- Jól áll neki.-mosolygott Jorge.
- Igen, amúgy szerintem is.-bólogattam. 

Amint Fran besétált a szobájába, Jorge újra osonni kezdett, velem a karjai közt. 
Szép lassan lesétált a lépcsőn, majd a konyhában óvatosan a talpamra állított. 

- Halkan! Lehet, hogy anya a nappaliban van, apával!-suttogtam. 
- Maradj itt, egy pillanat!-mondta, majd a pult mögé rejtőzött, onnan figyelve anyáékat.
A nagy csöndben, halk zörejt hallottam a kerti ajtó felől. 
- Anya!-suttogtam, majd ijedősen térdre ereszkedtem, apa féltve őrzött virága mögé.
- Mi elől bujkálunk?-szólalt meg mellőlem Sarah, mire ijedtemben felsikítottam.
- Csöndesebben már!-fogta be a szám. 
- Alejandro, hallottad?-állt fel anya a fotelból, majd egyenesen felénk indult. 
- Gyertek!-húzott ki minket a virág mögül Jorge. Gyorsan felálltunk, és kirohantunk az ajtón, egyenest a ház elé.

- Sarah! Úgy megijesztettél!-lihegtem. 
- Ne haragudj, csak bejöttem, és megláttalak a gaz mögött, gondoltam, ne unatkozz, jövök beszélgetni.-mosolygott.
- Várjunk csak!-nyújtotta fel a mutatóujját.- Ez mit keresett nálatok?-mutatott Jorge-ra. 
- Meglepetés?-vigyorogtam. 
- Posta?-állt mellém vigyorogva.
- Vissza a feladónak!-hunyorított Sarah. 
- Ő az ÉN ajándékom!-öleltem át Jorge-t. 
- Szerintem a szomszédba szánták volna.-jelent meg Fran.
- Szerintem is!-vágta rá Sarah. 
- Hol hagytad apa köntösét?-tettem keresztbe a kezem. 
- Mi?-pirult el.
- Jól áll a kék.-kacsintott Jorge. 
- Na kopj le, Blanco!-gőzölt be Fran.

- Mi ez a zsibvásár?-szólalt meg egy rekedt hang a hátunk mögül.
Jorge megszeppent... Reakciója láttán, inkább én se akartam megfordulni, de megtettem. -meg is bántam- 
- Mit keresnek itt?-dadogtam.
- A fiunkhoz jöttünk... Mivel otthon nem volt, ezért egyértelmű, hogy a Stoessel család falai közt bújik!-tette keresztbe a kezét Jorge anyja. 
- Hogyhogy eljöttetek Mexicóból?-ölelte meg az anyját.
- Érted jöttünk Jorge. Haza költözöl velünk, újra egy család leszünk! Stephie, te, és mi!-mosolygott lelkesen az apja. 
- Hogy mi? Jorge, visszamegy? Mexicóba?-ziháltam, mert úgy éreztem, itt az álom vége... Bilibe lóg a kezem! 

-Meglátja Yoyi szüleit- 

Chau! 
Na szóval, ez a rész eléggé rövid lett, mert nem találtam a szavakat, és időm se volt sok, de a P.S.A-t nincs szívem abbahagyni. Sok blogom volt már, de ez a téma éltet a legjobban... 
Remélem ez is tetszett, -valamennyire- és jövőhéten találkozunk! 
Buenos Días, chau! :3 

Sección 7 - Juntada Tinista 4/4

Hola Todos! :)
Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog nektek is. 
Ezzel a résszel pedig VÉGLEGESEN lezártuk a Juntada Tinista-t! :D
Mivel Szeptember 1 elmúlt, azaz Iskola kezdés, bevezetem, hogy a részek szombat illetve vasárnap jönnek föl! 
Na, akkor hajrá! :D Sok komit ;)
Ui: Ne haragudjatok a hosszas kimaradások miatt <3
- LEÁLLNI!- jelent meg az ajtóban Jorge,Sebastian és Leó. 
- Sebastian, megmagyarázom!- lökött el Yio.
- Hallgatlak Yianna!- kiabált Seba.
- Tiniék kezdték! Mutattuk a koreográfiát, Tini pedig azt mondta, hogy utálja, és egyszerűen nekem ugrott! 
Sandra és Lola jöttek volna segíteni, de Mechi és ez a senki, nekik ugrottak!- magyarázta a színtiszta HAZUGSÁGOT Yio.
- Sebastian ez mind hazugság! Ő kezdte az egészet! Elkezdett szemtelenkedni Mechivel, innen kezdődött az egész!- magyaráztam én is. 
- Tini igazat mond!- állt ki mellettem Sarah és Mechi.
- Yio mond igazat!- kiabált Lola és Sandra.
Sebastian nem szólt egy szót se csak a fejét csóválta.. 

- KI VAGYTOK RÚGVA! A KARRIERETEKNEK VÉGE!- üvöltött Sebastian, mire mind a nyolcan a földbe gyökereztünk..
             A francba.. Te jó ég, mit tettem..

- Sebastian, ezt kiknek mondtad?- kérdezte falfehéren Mechi.
- Ez természetes, nem?- kérdezte vissza.
- Bye-bye Tini..- motyogta mellettem vigyorogva Yio.
- Yio, ki vagytok rúgva!- nyögte ki a vég ítéletet, mire egy hat tonnás szikla tömb esett le a szívemről.
- Hogy mi?!- háborodott fel a bandájával együtt.
- Jól hallottátok! Nem értem, hogy volt képed belekötni Tinibe! Ő hozzád képest, a csillagok közt jár! Nagyot csalódtam bennetek lányok! Tűnjetek el innen, végeztünk!- csóválta a fejét Seba.
- Nem küldhetsz el minket! Nagyon sokat dolgoztunk, profik vagyunk!- magyarázott Yio.
- Yio, nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra! Amit tettél, az elfogadhatatlan!- kiabált Seba.
- Sebastian, kérem! Mi nem csináltunk semmit!- magyarázott Letty.
- Seba ez igaz! Letty, Anna és Lola ártatlanok. Nem csináltak semmit! Lola csak szét akart minket választani!- mondta Mechi.
- Sajnálom Mechi. Vagy Yio repül vagy mindenki!- fonta keresztbe karjait Seba.
- Ne álmodjatok arról, hogy a banda itt fog engem hagyni! Nem nem és nem!- kiabált Yio.
- Ezt inkább a lányok döntsék el..- szóltam közbe.
- Te csak hallgass!- kiabált rám Yio.
- Yianna!- kiabált Mechi és Seba is.
- Lányok? Megpróbáljuk Tini mellett?- kérdezte Lola.

Szétvetett a kíváncsiság, hogy mit válaszolnak a lányok. Tudtam, hogy ezzel háborút indítok, de hát sunyi lány vagyok.
Igaz, eleinte azért kérdeztem meg, mert látni akartam ahogy Szamóca feje olyan színű lesz, mint a haja, de hogyha jobban belegondolok... A csajok a legjobb táncosok.

- Én átállok!- jelentkezett Lola. 
- Lola! Te aljas áruló!- motyogta Yio.
- Üdvözöllek Lola.- mosolyogtam. 

 Tini 1  Yio 0 

- Lányok? Higgyétek el, Tini oldalán jobb lesz.- mosolygott Lola.
- Lányok, itt maradtok!- parancsolt a többiekre Yio.
- Tini ilyet sose tenne!- mondta Lola.
- Lola, állj le, mert megbánod!- fenyegette.

Ki se mondhatom, hogy milyen jó érzés volt az, hogy a csajok azon veszekedtek, hogy ki oldalán lenne jobb a munka. -Nem akarok egoista lenni, de Lola jól választott, hisz én kivételes vagyok. Ez egoistán hangzott? Á, sebaj.-

- Én is átállok.- mosolygott Letty. 
- Letty! Itt maradsz!- parancsolta Yio.
- Menj Letty!- bólintott Seba, mire Letty mellém lépett.

Tini 2  Yio 0

- Anna? Gyere te is!- mosolygott Lola.
- Jobban megbecsülhettél volna minket Yio..- csóválta a fejét Anna, majd ő is átállt a jó oldalra.

Tini 3  Yio 0

- Mindig is becsült minket! Nem felejtsétek el! Ő a legjobb banda vezér!- védte Yio-t a fekete bárány, azaz Sandra.
- Sandra, inkább állj át te is!- mosolygott Lola.
- Te inkább szégyelld magad! Két év után, így hátba támadni a másikat! Szörnyű emberek vagytok!- kiabált.
- Nem támadjuk hátba! Ő támadott minket hátba, amikor elkezdte bántani Tiniéket! Tudhatta volna, hogy mi leszünk érte kirúgva!- mondta félénken Letty.
- Ez az egy hibája van!- védte Sandra.
- Emlékezz! Két hónapja, kimosatta velünk az apja kocsiját!- szólt közbe Lola.
- És?- kérdezte Sandra.
- Egy limuzin volt! Letty beragadt a csomagtartóba!- kiabált.
- Kimondhatatlan dolgokat láttam abban a csomagtartóban..- motyogott Letty.

Nem értem, hogy Sandra miért nem akar átállni. Sokkal jobb dolga lehetne velünk, mint Szamócával.

- Nem állok át és kész! Nem leszek áruló, mint ti!- csóválta a fejét.
- Ne is bánkódj miattuk Sandra. Eljön még az a nap, hogy a lábunk előtt fognak könyörögni, hogy osztozzunk a fényemen! De nem kapnak! Csak te és én!- karolta át Yio Sandra vállát.

- Lányok, húzzatok el innen!- szólalt meg Yoyi is.
- Ó, cuki bogár, van gazdád?- pillantotta meg Yio a szerelmem.
- Yio!- üvöltöttem akkorát, hogy Sarah halláskárosulttá vált.
- Igen?- kérdezte Yoyi arcát bámulva.
- Ha öt másodpercen belül nem kopsz le róla, esküszöm kiszaggatom minden hajszálad egyesével!- mosolyogtam. 
- Azt ajánlom, kopj le!- integetett mellőlem Mechi.
- Nem akarsz osztozni?- kacsintott Yio.
- Nem!- kiabáltam.
- Szerintem addig menj el ameddig nyugodt fejjel mondja.- vigyorgott Yoyi.
 - Ha szakítotok, keress fel baby!- kacsintott Yio, majd elsétált Sandra oldalán.

Na, ezt már nem hiszem el. Rámozdult Jorge-ra. Nem, elég Stephie-t kibírni, most Yio is beállt a sorba.

- Szimpi ez a csaj..- röhögött Jorge.
- Remélem kopaszon is elnyeri majd a tetszésedet..- gúnyolódtam, majd a lányok felé fordultam. 
- Nyugi Tini. Yio a bokádig se ér fel.- simította meg a vállam Lola.
- Nem is érdekel. Jorge szeret mindenkit, csak engem nem.- mosolyogtam.
 - Gyere, megcsinálom a sminked.- fogta meg a kezem Mechi, majd kivezetett a kisteremből. 

Lola csettintett egyet, majd a lányok beálltak a koreográfia elejére.
Megmondom, most valami "Happy-End" jelenetre vártam volna.. Jorge utánam rohan vagy valami.. 
Erre milyen jelenetet kapok? Mechi karjába kapaszkodva sétálunk egy idegen területen, ráadásul Jorge széles mosollyal, és csorgó nyállal figyeli Loláékat.. Kész boldogság! 

- Tudom mi jár a fejedben..- szólalt meg Mechi.
- Abban biztos vagyok..- motyogtam.
- Ne törődj vele. Amúgy is, Lola nem olyan szép, mint te.-vigasztalt. 
- Loláért folyik úgy a nyála?!- álltam meg. 
- Igen. Amikor bejött Sebával és meglátta Lolát, kellett volna valami felmosórongy, hogy feltöröljék a nyáltengerét!- magyarázott Mechi, én pedig egyre feszültebbé váltam.
- Ezzel nem segítesz..- pillantottam hátra szomorúan. 
- Ezt nem hiszem el!- motyogtam idegesen amikor megpillantottam a kis terem előtt Yoyit és Lolát röhögcsélni.
- Ne csinálj hülyeséget!- ragadta meg a karom.
- Azt se várd el, hogy hagyjam ezt annyiban!- rángatóztam.
- Mivel lenne jobb ha most odamennél? Jorge rájönne, hogy mégsem vagy túl rajta, Stephie meg tönkretenne! Lola tisztában van vele, hogy mit érzel, nem törné össze a szíved!- szembesített az igazsággal.

- Van egy ötletem!- kaptam elő a telefonom. 
- Mire készülsz?- kérdezte.
- Felhívom Ruggero-t, hogy játssza el a pasim!- tárcsáztam.
- Tini, legutóbb is tudod mi történt! Majdnem összeroppant Jorge!- kiabált Mechi.
- Szerelemben s háborúban mindent lehet..- vigyorogtam.

Mechi mélyen a szemembe nézett, és óvatosan kivette a kezemből a telefont.

- Kivéve ha azt bántod, akit szeretsz.- fejezte be a mondatom.
- Ez igaz..- hajtottam le a fejem.
- Hagyd, na gyere.- mosolygott, majd beértünk egy nagy épületbe. 
- Ülj le!- mondta, én pedig helyet foglaltam a sminkasztalnál.


*Idő van, kezdődik a Juntada!* 

Kezdődik, a Juntada. 
Kérdések, jókedv és kitartás áradata.
Képtelen lennék ezt végigcsinálni, ha Sara és Mechi nem lennének itt mellettem.

Kezdetét vette a Juntada. Az üres székeket felváltották, az izgő-buzgó kisgyerekek. 
A standokat megszállták az apukák. 
Az távolban az üres utakat, felváltották, autók ezrei. Bármerre nézek, mindenütt emberek. 
Egy kisgyermek szívének, nagyon boldog esemény, ha egy ilyen koncerten részt vehet.

Amikor kitettem a lábam az öltözőből, hangos sikítás vette kezdetét.
A nézőteret teljesen megtelt, lila és rózsaszín pólós kislányokkal.
Mind a nevem kántálták, s az arcommal díszített zászlókat lengették. 

- Tini, 10 perc és irány a színpad!- tolt ki az ajtón Sarah.
- Izgulok.. Sarah, félek!- motyogtam. 
- Na ne mond, hogy beütött a lámpaláz!- idegeskedett.
- Nem, dehogy! Azért parázok, mert nem tudom, hogy Jorge-val kibírom-e egy színpadon.- vigyorogtam.
- Kibírod. Na, dedikálj csillagom.- mosolygott, mire odajött hozzám egy rajongóm. 
- Szia kicsim.- térdeltem le a lila szoknyás kislány mellé.

A kislány szeme abban a pillanatban felcsillant. Mintha, élete legjobb napja lenne. 

- Csinálhatunk egy közös képet?- KÉRDEZTEM. 
- Pont ezt szerettem volna kérdezni.- mosolygott.
- Sarah! Lefényképezel?- nyomtam mosolyogva Sarah kezébe a telefonom és a kislány fényképezőjét.
  
Sarah bólintott egyet, mire az ölembe emeltem az aranyos kislányt. 

- Köszönöm szépen..- mosolygott lelkesen a kislány.
- Szívesen angyalkám.- pusziltam meg az arcát.
- Tini, öt perc, irány a színpad!- figyelmeztetett Sarah.
- Gyere drágám, üljünk le, hogy lássuk Tinit a színpadon.- mosolygott a kislány anyukája és szépen elvezette.
- Várj!- kiáltottam a kislány után. 
- Igen?- fordult meg mosolyogva.
- Mi a neved angyalom?- mosolyogtam. 
- Violetta.- mosolygott. 
- Örültem, hogy megismertelek Violetta.-mosolyogtam, mire elsétált.

Amikor a kislány elment, megvilágosodtam. Az álmomban szereplő kislány neve is Violetta volt. Ő is pont így nézett ki. 
Ettől a tudattól mosoly derült az arcomra. Gyorsan felálltam és a színpadhoz sétáltam. 
Az önbizalmam akkor ért véget, amikor meghallottam, a rajongóimat, hogy a nevem kántálják. Kidugtam a fejem a hangfal mögül, visszaszállt a félelem. Sokkal többen voltak, mint eddig bármikor is. 
- Te jó ég..- gördült le egy könnycsepp az arcomon.
- Tini, minden rendben?- hallottam Jorge angyali hangját a hátam mögül.
- Semmi nincs rendben.. Megfutamodtam..- motyogtam.
- Mégis miért?- mosolygott.
- Túl sokan vannak..- mondtam.
 - Én itt vagyok melletted, nem kell félned.- mosolygott.
- Legyél ott inkább Lolának vagy Stephie-nek!- szemétkedtem.
- Most mi bajod van?- kérdezte.
- Semmi..- mondtam. 

Jorge megfogta a karom, majd maga felé fordított.

- Szeretlek.- mosolygott.
- Mi?- lepődtem meg. 
- Sze-ret-lek..- szótagolta le nekem, majd erősen megcsókolt. 

Éljen! Győzelem. 

- Tini!- zavarta meg a csókunk Fran (!!!) 
- Fran?- lepődtem meg. 
- Na jó, ezt majd otthon megbeszéljük! Most húzz fel a színpadra!- sürgetett.
- Hali tesó.- nyújtotta az öklét Jorge.
- Te inkább húzd el a csíkot.- keresztezte karjait Fran.
- Francisco!- szóltam rá, hogy kicsivel moderálja magát. 
- Tűnés!- jelent meg Sarah.
- Jól van, jól van!- fordultam meg, majd egy mély lélegzetet véve, kisétáltam a színpad közepére. 
Megpillantottam anyát és apát a színpad túl oldalán. Nagyon lelkesek voltak, tapsoltak és mosolyogtak, ami még több erőt adott. 

                                                                            ***


A koncert egyszerűen fantasztikus volt. Minden irányból a nevem kiabálták, tárgyakat dobáltak fel. Egy fehér nyuszi is a tulajdonfel nekem. 
Teljes szívemből énekeltem, most, hogy minden helyre állt. A baráti köröm, a családi béke, de legfőképp az életem Jorge-val. 
Miközben énekeltem, pillangók röpködtek a hasamban. Egyszerűen csak néztem a tömeget, és arra koncentráltam, hogy el ne merjem rontani. A második szám is kiválóan lement, mindenki szuperül érezte magát. A számok közötti szünetben, el is sírtam magam.. Nem azért, mert olyan pocsék volt vagy ilyesmi, hanem azért, mert egy millió ember állt a nagy tömegben, akik hangosan kiabálták a nevem. Akkor törtem meg igazán,amikor hárman álltunk a színpadon és a nagy tömegből, előbukkant egy giga tábla, azzal a felirattal, hogy szeretlek.. Közelebb sétáltam a színpad elejéhez, és megláttam, hogy a táblát, Ruggero és Xabi tartotta. A táblán kereken ez állt. "Szeretlek! Tini és Mercedes. Ti vagytok a kincseink!" Megragadtam Mechi kezét, és óvatosan magamhoz rántottam. Arra a pillanatra mind a ketten lefagytunk és Jorge énekelt egyedül. 
A tábla alá is volt írva.. Jorge és Xabi írták alá. -Ennek kifejezetten örültem, mert azt hittem Ruggero megunta az életét..- 
- Ez mi?- fordultam meg. 
Jorge mosolyogva közeledni kezdett felém, még mindig énekelve. 
Amikor Mechi észbe kapott, teljes torkából elkezdett énekelni, Jorge pedig szünetet tarthatott.
- Szeretlek.- mosolygott, majd a nagy közönség előtt puszit nyomott az arcomra. Erre a mozdulatára felmorajlott az összes néző. 
- Én is.- mosolyogtam.
Jorge mélyen a szemembe nézett, majd elugrott tőlem és énekelni kezdett. 
- Énekelj Tini!- motyogta idegesen Sarah a színfalak mögül. Odakaptam a fejem és megpillantottam, hogy Fran karjával a nyakában ugrál össze-vissza. Fran csak önelégülten kacsintott egyet, mire én újra dalra fakadtam. 


                                                                      
                                                                           ***** 


- Imádunk Buenos Aires!- kiabáltam bele a mikrofonomba.
- Ti vagytok a legjobbak!- kiabált Mechi. 
- Mindent köszönünk! Miattatok tartunk ott ahol tartunk, hálásan köszönjük Tinistasok!- ugrált Jorge.
- Jó éjszakát, álmodjatok szépségeset!- integettem, majd lesétáltunk a színpadról. 
- Várjunk!- jutott eszembe valami, amit muszáj volt megosztani a közönséggel.
- Várjatok, még egy pillanat!- rohantam vissza. A vonuló tömeg megállt, majd ismét közeledni kezdett a színpad felé.
- Szeretném megköszönni, hogy szerettek és hisztek bennem. Nektek köszönhetem, hogy az álmomat élhetem.- mosolyogtam. 
- Gracias Chicas!- kiabáltam a mikrofonba, majd egy utolsó légpuszival elhagytam a színpadot.
- Ügyes voltál!- ugrott a nyakamba Mechi.
- Köszönöm, te is!- mosolyogtam.
- Hú, ez állati jó volt!- futottak le a színpadról Loláék.
- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat.- vigyorogtam.
- Na, na, na! Mi ez a nagy virulás?- kérdezte Lola.
- Kitalálom!- nyújtotta a magasba a kezét Anna. 
- JorTini!- kiabálta el magát olyan hangerővel, hogy szerintem még a közönség is hallotta. 


Abban a pillanatban olyan boldog voltam, nem érdekelt, hogy Stephie keresztbe tesz-e, vagy, hogy csak magamat bántom.. MOST boldog vagyok! Ez a lényeg.. 

- Gratulálok..- motyogott.
- Lola, jól vagy?- kérdeztem a falfehér táncosom. 
- Ne haragudjatok..- sétált el mellettem. 
- Lola..- mentem volna utána, de Anna visszatartott. 
- Boldogság..- motyogtam.

- Kislányom!- jelent meg az apukám, Alejandro. 
- Apa!- öleltem át. 
- Ez valami fantasztikus volt!- mosolygott anya.
- Köszönöm!- vigyorogtam.
- Az a kis jelenet viszont nagyon nem tetszett!- engedett el apa.
- Mire gondolsz?- lepődtem meg.
- Az a kis Jorge Blanco-s incidens..- sóhajtott anya.
- Nyugi, nincs semmi baj.- mosolyogtam arra utalva, hogy repesek. 
- Egyetértek..- ölelt meg anya. 
- Mert a mai naptól nem találkozhattok.- fejezte be a mondatot mosolyogva.

Abban a pillanatban nem tudtam se köpni, se nyelni. Egyszerre állt meg a szívem, és állt égnek minden szál hajam. Jól hallottam? Vagy csak a tudat alattim akar idegileg kikészíteni? 

- Várj, szerintem valamit nem jól hallottam. Megismételnéd?- mosolyogtam. 
- Felejtsd el Jorge-ot.- suttogott vigyorogva.

Amint befejezte a mondatot, kitört belőlem a röhögés. 

- Anya, imádom a humorod.- dőltem Sarah-ra.
- De ezt nem viccnek szántam kicsim.- röhögött. 
- Pedig komolyan se fogom venni!- tettem csípőre a kezem. 
- Parancsolsz?!- nézett rám haragosan. 
- Jól hallottad drága anyám!- mérgelődtem. 
- Lányok, hagyjatok minket magunkra!- parancsolt a barátaimra, akik egy szempillantás alatt eltűntek. 

Őszintén megmondom, kicsit én is megborzongtam.. Ha anya "bepipul" akkor itt ember maradjon a talpán ha kibírja, üvöltés, sírás.. esetleg kórházba kerülés nélkül..
Imádom anyát, ő a legjobb barátom amellett, hogy az anyám, de elegem van már, hogy vért izzadok, és sose jön össze semmi.. 

- Anya, nem teheted ezt velem!- motyogtam. 
- Tini, én csak azt akarom ami Neked jó kislányom!- magyarázott.
- Hogy lehetne nekem jó ha elválasztasz attól az embertől aki életben bír tartani?- kérdeztem. 
- Hagyd már abba ezt az "életben bír tartani" dumát! Tini, 17 éves vagy!- röhögött kínjában. 
- Ez nem duma! Anya, tudod mennyit szenvedtem érte?- hisztiztem.
- Jaj kislányom.. Mennyit? Elvették a játékmacid? Elvesztettél egy fogadást, amin egy pink körömlakkot nyertél volna?- röhögött rajtam.

Na, ennél a megjegyzésénél azt hittem, törni fogok..
A saját anyám képes ezt a fejemhez vágni? Azt hiszi számomra ennyit jelent a szerelem? 
Voltak olyan esték amikor álomba bőgtem magam, mert a közösségi oldalakon láttam a szerelmes kiírásait.. 

- Nem érdekel mit mondasz.. Szeretlek, de végre boldog vagyok!- mosolyogtam. 
- Múlt évben az okozott neked nagy világbékét ha vettem neked egy pónis fülbevalót!- kiabált. 
- Nem érdekel a véleményed anyu!- kiabáltam.
- Hé, hé, hé! Mi ez a nagy kiabálás?- sietett hozzánk Jorge.
- Na már csak ez a gyerek hiányzott!- hisztizett.
- Valami probléma van?- érdeklődött.
- Semmi szívem.- mosolyogtam. 

- Hagyd békén a lányomat!- kiabált anya. 
- Mit hagyjak rajta?!- háborodott fel Jorge.
- Hagyd anyámat!- jelent meg Fran is. (!!!) 
- Fran nyugodj le, nem mondtam semmit!- védte magát Jorge.
- Ne üvölts a fiammal!- kapcsolódott be üvöltve apa is.
- Ne veszekedjen a bátyámmal!- lökött félre Lola.
Na, eljött a pillanat ami eddig csak a rémálmaimban látott,"rémkép"-ként szerepelt..
A családom, a szerelmem ellen fordul.. 
Semmit se értek.. Hogy jön anya a kapcsolatunkhoz? Mi köze van Jorge-nak anyámhoz? De legfőképp... KI A FRANC LOLA?! 



- Elég legyen!- álltam kiabálva közéjük. 
- Ki a fene vagy te?!- néztem Lolára.
- A húgom..- motyogta Jorge.
- Ki?- törtem meg.
- Látod kicsim? Ez egy hazug ember! Ahogy elnézem ezt a kislányt, több, mint 18 éves! Ha a te kis drága "Yoyi"-d eddig egy szót se szólt róla, honnan veszed, hogy megbízhatsz benne?- duruzsolt a fülembe anya.

- Asszonyom, nem vagyok 18!- mosolygott Lola.
- Akkor meg?- kérdezte.
- Most leszek 16..- vigyorgott.
- Kicsim, hány éves is ismered Jorge-ot?- szólt közbe Apa.
- 16 éve..- motyogtam.
- Tini ez egyáltalán nem az amire gondolsz!- tört ki Jorge.
- 16 éve ismerlek, de a húgodról nem tudok semmit, csak az öcsédről, ez normális?!- kiabáltam.
- Kérlek, hallgass végig!- ragadta meg a csuklóm, majd elhúzott magával.
- Hova viszel?- hisztiztem. 
- Az öltözőbe!- húzott maga után. 

Útközben elvett az egyik szervezőtől egy kabátot egy kalapot, és egy napszemüveget. Két pillanat erejéig félreálltunk, hogy felöltsük az álruhát. 

- Vedd ezt fel!- adta rám a kabátot.
- Ezt is..- adta oda a szemüveget.
- Minek a szemüveg?- kérdeztem. 
- Olyan gyönyörű vagy, hogy szerintem még ez se lesz jó álca..- ragadta meg a kezem. 
- Neked se elég a kalap..- motyogtam. 
- Siess be, gyorsan!- húzott be az ajtón.

Az öltöző teljesen üres volt. Igaz, egyedül Jorge használta. Azon kellett volna meglepődnöm, ha mindenféle ember bent járkált volna.

- Miért kellett ide jönni?- kérdeztem de nem válaszolt. 
- Jorge, most mi folyik itt?-erősködtem.
- Lola nem a húgom!- nyögte ki. 
- Akkor meg mi a fene folyik itt?- kérdeztem. 
- Csak a féltestvérem! És ezt én is, csak ma tudtam meg! Apám egyik régi házasságából született, Lolita Blanco!- magyarázta.
- Szóval, biztos, hogy csak most tudtad meg?- szomorodtam el.
- Igen! Tini, szeretlek! Veled akarom leélni az életem! Mindent elmondok neked mindig!- fogta a tenyere közé az arcom.
- Én is szeretlek..- motyogtam és megcsókoltam.
  

Kiderült az igazság.. Örülök neki, hogy Lola nem a rendes húga, mert az eléggé kínos lett volna, hogy a pasim húgára vagyok féltékeny.. Bár, nekem akkor se áll össze a kép. Tizenhat évig semmi hír róla, majd egyszer, csak hirtelen felbukkan, hogy Yoyi húga? Ennek az ügynek majd a végére kell járni. 

- Gyere!- fogta meg a kezem. 
- Rendben.- mosolyogtam, és kiléptünk az öltözőből. 
Amint kiléptünk, a vakuk fénye elvakított mindkettőnket. Paparazzi csoportok hadai álltak az öltöző előtt, mind egy egy kérdést kiabálva. 
- Emberek, most nem alkalmas!- karolt át Jorge, a szemét takarva. 
Én csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és hallgattam a kérdéseket.. 

- Csak egy képet!- vigyorgott Jorge, mire lekapott az egyik fotós.

- Jorge, akkor most Stephie vagy Tini? Összeszűrték a levet Camarena kisasszony háta mögött? Mit gondolnak, ez a viszony majd segíti a sorozatot?- kiabált a képembe egy középkorú újságíró. 
Gyorsan előrehajoltam, és leolvastam a pasas névjegykártyáját. Az ember a Buenos Estrellas-tól jött. Sarah is ott dolgozik!

- Ismeri Sarah-t?- kérdeztem. 
- Kit?- kérdezett vissza.
- Sarah Müller.- mosolyogtam.
- Igen, kiváló újságíró, önről ír cikket.- mosolygott.
- Sarah itt van!- mondtam mire a pasas arca eltorzult.
- EMBEREK, MEGÁLLNI!- üvöltötte el magát, mire a fényképező emberek, megálltak. 
- Ez Sarah Müller területe!- kiabált, majd egy pillanat alatt mind a 100 újságíró köddé vált. 
- Gyere.- karolt át, és a színpad felé vezetett. 
- Ugye tudod, hogy ezekkel a képekkel és ezzel a sztorival, holnapra teli lesz a város?-kéreztem.
- Tudom.. De egyáltalán nem érdekel! Te tudod az igazat, én tudom az igazat, ennyi PONT elég!- mosolygott. 
- De a karrierünk..- motyogtam.
- Nem érdekel! Ha elkezdődik ez az egész, akkor szépen összehívunk egy sajtótájékoztatót, és elmagyarázzuk az igazat mindenkinek!- mondta kissé indulatosan. 

- Rendben..- mosolyogtam.
- Hazaviszlek, gyere.- nyugodott le majd irányt váltottunk. 

Amikor odaértünk a kocsihoz, kinyitotta nekem az ajtót, én pedig lelkesen beültem. 


*Tininél*

- Végre itthon!- kiabáltam.
- Egyetértek, hosszú volt a Juntada.- röhögött Jorge. 
- Ketten vagyunk..- mosolygott.
- Tudom.- mosolyogtam és átkaroltam. 
- Helyesbítek, hatosban vagyunk!- szólalt meg Apa a hátunk mögül, mire mind a ketten megriadtunk. 
- Apu, a szívbajt hozod ránk!- lihegtem. 
- Sarah riasztott minket, hogy húzzunk haza, mert valamit látnunk kell!- lépett elő anya.
- Mégis mit?- kérdezte Jorge. 
- Ezt!- csúsztatott végig a pulton egy újságot apa.

Jorge gyorsan lekapta az újságot, és rápillantott. 

- Ez nem igaz..- motyogta. 
- Mit nézel?- kaptam ki a kezéből, mire az én arcom is eltorzult. 
- Te jó ég..- motyogtam.

Na helló Paralerek! :)
 Remélem tetszett a rész, őszintén megmondom szenvedtem vele, 
mert nem volt időm írni. 
A következő rész, jövőhéten jön, addig is szóljatok rokonoknak, szomszédoknak, rokonok szomszédjainak, hogy OLVASSANAK! :) 

Végre letudtuk a Juntada Tinista-t! -taps, taps- 
A következő részekben, izgalmas dolgok lesznek.

Régi barátok, új emberek, váratlan fordulatok.. 

Addig is maradjatok velem, Buenos Noches! Chau!