Sección 23 - Túl a tengeren

   Korán reggel belém hasított a fájdalom. Minden porcikám sajgott, a fejem majd' szétrobbant. Kinyújtóztattam tagjaimat, de a karom nem találta a szerelmemet. Kómásan felültem és a hajnali sötétségben próbáltam kiigazodni a hollétemen. A hálószobai franciaágyon kalandoztam, a korai nap lágy sugarai halványan megvilágították a lakosztályt. Mintha orkán söpört volna. Mindenhol tollak és törött vázák. Ha nem emlékeznék tisztán a vad éjszakámra, képes lennék elhinni, hogy betörők jártak erre, pedig nem. Egyszerűen, ilyen az, ha az ember lánya meztelenül látja élete értelmét. Pikáns? Ó, egy picit. 

Az ajtó halk nyikorgása visszarepített a földre, még így, szédítő sötétségben is megmosolyogtatott a gondolat, hogy Jorge lépdel felém, a dereka körül egy lenge lepedő. 

- Hát te meg mire készülsz? - kérdeztem suttogva. Sóhajtva felkuncogott, majd hagytam, hogy szemérmesen bemásszon mellém és forró csókot nyomjon a vállamra. A hideg futkorászott a hátamon az érintésétől, amit ő is pontosan tudott. 

- Fáj még a seb? - kérdezte, mire felvont szemöldökkel a sötétségbe meredtem, a tekintetét keresve. Éreztem, ahogy hideg kezével a nyakamhoz ér, egyből belém hasított a fájdalom. Nem kellett fény ahhoz, hogy tudjam, méretes lila folt páváskodik rajtam. Már a gondolat is zavarba hozott, ha belegondoltam, hogy ebből az éjszakából csupán halvány emlékeket tudhatok magaménak. 

- Te szende kislány... - kuncogott. - Érzem, hogy elpirultál. Borzalmas vagy Stoessel, remélem tudod - suttogta, majd erős karjaival szorosan magához ölelt és hosszasan megcsókolt. - És csak, hogy tisztázzuk, még mielőtt beárulnál a szülőknek... Az nem én voltam. - mormogta, mire akaratlanul is felnevettem. 

 - Ki nem állhatlak, amikor húzod az agyam! - kacagtam, majd ismét megcsókoltam.

  

  Nem számoltam az időt, de már elmúlt hat óra, mi még mindig egymás karjaiban csodáltuk a beszűrődő napsugarak útját, melyek cikázva táncoltak felfelé a díszített márványoszlopokon. A karjai közt tartott, a kezével a hajamat simogatta. Nem tudtam elképzelni, hogy lehetne-e jobb is? Mégis, a szívem mélyén ott botorkált az a zord tudat, miszerint hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba, Ő visszautazik Mexikóba, tőlem pedig elvárják majd, hogy egy életre elfelejtsem. Bűn lesz emlékezni az elmúlt időkre, bűn lesz emlékezni a múlt éjszakákra. Bűn lesz kitartani azért, amit magunkénak akarunk. Nem mertem megemlíteni az utazást, nehogy összekapjunk. Mégis, egyre jobban kezd furdalni a féltékenység, hogy mellettem maradjon. Borzalmas uralkodni egy felnőtt férfi felett, mégis tudom, hogy neki mellettem van a legjobb helye. 

- Merre kalandozol? - kérdezte suttogva.  
- Nem szeretnék veszekedni... - kezdtem, de végül mégsem szívesen vágtam bele a mondandómba. - Muszáj visszamenned Mexikóba? Miért nem maradhatnál mellettem? Csak egy szavadba kerülne és megszöknék veled, csak ne tedd ezt... -
- Sose kérném, hogy szökj meg velem, mert képtelen lennék úgy elaludni, hogy tudom, bármelyik pillanatban ránk törhet az FBI. Másodszor pedig, sajnálom. De nem tehetek mást. Mégiscsak a szüleim, akiknek most szükségük van rám. Lehet, hogy neked könnyű, mert Francisco három szobával arrébb lakik, de nekem borzasztó nehéz. Daniel és Lola pedig évente látnak egyszer. Pedig a testvéreim. Értsd meg, hogy el kell mennem. De nem költözök oda. Loholva igyekszem vissza hozzád, ígérem - suttogta sajnálkozó tekintettel, majd lehajolt és megcsókolt. 
- És ahová mész... Ott lesznek... Szép lányok? - kérdeztem durcásan, és tekintetem a plafonra szegeztem. 
- Még szép. A haverokkal talán átugrunk Guatemala napsütötte részére, állítólag ott olyan szőke, gyémántbőrű bombázók napoznak, hogy az ember egy pillanat erejéig identitászavarossá válik. És ha látnád azokat a lábakat, hú anyám! - motyogta és két tenyerét az arca elé tette a hatás kedvéért. 
Ha legalább zavart volna. Nem, kicsit sem. Á, dehogy. Soha. Rohadjon meg. :) 
Vörösen égő arccal elfordítottam a fejem és magamra húztam a lepedőt. Halk kuncogást hallottam, és éreztem ahogy kezét a takaró alá csúsztatja és ujjaival a hátamon dobol. 
- Imádom amikor féltékeny vagy. Ilyenkor különlegesnek érzem magam - kacagott és csókot nyomott a fejem búbjára. 
- Kiábrándítalak, ilyenkor tuskó vagy és ez nem tetszik - motyogtam. 
- Szerelmes vagyok beléd. Nem érdekel senki más, csak te. Érted? - őszinte szavai hallatán akaratlanul is elmosolyodtam, felvont szemöldökkel lehajtottam a fejemről a takarót, hogy a szemébe nézhessek. Sötétzöld szemei vágyakozva fürkésztek, megadón lesütöttem a szemem, megragadtam a tarkóját és magamhoz húztam. Lágy csókot nyomott az ajkamra, majd homlokát az enyémnek döntötte. 
- Hamarosan indulnunk kéne. Már várnak ránk - suttogta rejtelmesen, majd egy határozott mozdulattal kiugrott mellőlem. 
Úgy tettem, mint aki meg sem hallja, ám amikor vállfák csörgését hallottam, kíváncsian felpattantam. Egy gyönyörű hófehér ruha pihent a vállfán, félig kicsomagolva. A csomagolás cipzárján az én nevem virított, és egy felírat "Vigyázz rá!". Akaratlanul is elvigyorodtam, mert ez a ruha nem másé volt, mint Sarah barátnőmé. Ennél szebb ajándékot még sosem kaptam. 
- Egy másodperc törtrészéig az hittem, esküvőre megyünk. Hiszen ezt már leszögeztük a múlt éjszaka, semmi pénzért nem mennék hozzád, Blanco! - mondtam erőltetett undorral az arcomon. 
- Mit óhajtasz, mit tegyek kegyeidért, Ó te méltóságos Martina főhercegnő? - kérdezte és a ruhával a kezében térde ereszkedett előttem. 
- Először is, ez a név tetszik. - mondtam kacagva. - Másodszor pedig, nem vagy méltó hozzám! Gazdag vagy? Esetleg híres? Hány szigeted van, te szolga? - 
- Semmim sincs, Őméltósága. Minden vagyonom a szívem, és egyetlen kincsem az, hogy teljes szívből tudok szeretni - Ó istenem, miért teszi ezt velem...? 
- És gondolná, hogy egy magamfajtát is tudna szeretni? - 
- Azóta szeretlek, amióta az eszemet tudom - mondta nyugodt hangon, megtörve ezzel a pillanat humoros hatását. A szemem megtelt könnyel, ahogy előttem térdelt és a reakciómra várt. Néha úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon azért, mert Ő itt van nekem. 
- Én is így érzek... - motyogtam, és hagytam, hogy közelebb jöjjön hozzám. Kezével az állam alá nyúlt, hüvelykujjával az arcomat simogatta. Viszont van egy rossz tulajdonságom. Mindenem a bosszú. - Viszont még most sem akarok hozzád menni - mondtam ravasz vigyorral, mire felvont szemöldökkel elnevette magát, majd tenyerét az arcomnak nyomta és hátralökte a fejem, amitől tehetetlenül hátrarogytam. A nevetéstől majd' szétment a gyomrom, képtelen voltam abbahagyni. Jorge rákvörös arccal térdelt előttem, megszégyenítő pillantásokat vetve felém, miszerint most sikerült túljárnom az eszén. 
- Most összetörted a szívem! - sopánkodott nevetve, és a hatás kedvéért a mellkasához nyomta mind két kezét. 
- Édes a bosszú! - kacagtam. - Most viszont menj, hagyj magamra! Muszáj elkészülnöm valahogy, te pedig menj, és készítsd el a világ legfinomabb és ínycsiklandozóbb reggelijét,  amiért annyira szeretlek  - fröcsögtem, majd egy gyors búcsúcsók után kipateroltam a hálószobából. 
Boldogan az üvegajtóhoz sétáltam, kitártam magam előtt és hagytam, hogy a szobát megtöltse a melegség. Tekintetem minden alkalommal összetalálkozott a hófehér ruhával. Hát, Martina. Reflektorokat fel, kezdődhet a műsor! Ledobtam magamról Jorge ingét, és sebészi óvatossággal lehúztam a zsák cipzárját. Óvatosan levettem a vállfáról, majd belebújtam. 
A tükörből egy teljesen más ember nézett vissza rám. Ki ez az élettel teli fiatal lány és mit csinált azzal a kimerült tizennyolc éves sztárral aki egy hónappal ezelőtt tekintett vissza rám? Széles mosoly, ragyogó szemek, makulátlan boldogság. A fésűvel végigszántottam a hajamon és amikor elkészültem, izgatottan kitértem a folyosóra. Amikor leértem a konyhába, meglepetten láttam, hogy Jorge nincs sehol. A hűtőn egy cetli díszelgett, nagy vaskos betűkkel rajta, "Hallgass az ösztöneidre. Várni fogok rád." Jorge és a hülye viccei... 
Unottan becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és futni kezdtem a macskaköves úton. Hat különböző nyelven küldtek el a francba azok a turisták, akiket sikeresen fellöktem. 
Egyre távolabb értem az üdülőhelyünktől, már a hotelt is elhagytam, de Ő nem volt sehol. A kétségbeesésem szélén már a hajamat téptem, rám tört a klausztrofóbia. Mindenfelől idegen arcok vettek körül, én pedig csak forogtam a kiutat keresve. 
- Valaki! - kiáltottam kimért hangon, és hagytam, hogy a körülöttem élősködő tömeg körülvegyen. 
Egy pillanat volt az egész, valaki megragadta a karomat, és egy határozott mozdulattal kirántott a körforgalomból. Tehetetlenül a térdemre rogytam, és pár percig magamat nyugtattam, hogy újra egyenletessé váljon a légzésem. Hálálkodó pillantásokkal a megmentőm felé néztem, aki csillogó türkizkék szemeivel fürkészett. Te jó isten. Teljes életnagyságban állt előttem az a lány, aki majdnem a legtöbbet jelentette számomra. Sötétbarna haja fonatban omlott a vállára, mégis ami igazán meglepett, a domborodó pocakja volt. Egyszerre több ezer kérdés kavargott bennem, mégis a meglepettség keveredett a boldogsággal, örömkönnyekkel borultam az egyik jó barátnőm karjaiba. 
- El sem hiszem, hogy itt vagy... - mondtam hitetlenkedve, és az állam a vállába fúrtam. 
- Sose hagynálak magadra! - suttogta és fél karjával megsimította a hátam. - Egy nagyon nagy kérésem lenne tőletek... - kezdte, mire az örömöm egy pillanat alatt gyanakvásba váltott át. Istenem, hogy én milyen hülye vagyok. Milyen vak.