Sección 25 - "Lehet egy kérésem? Neveld a gyerekem!" (JorTini)

Halihó! Megszavaztátok Jorge szemszögét, és eldöntöttem, hogy megírom nektek, mint "26. részt". Most úgy gondoltam, hogy nem hagyom elveszni ezt az előre megírt részt, inkább belevágok a közepébe, és még egy zavaros napot kaptok, JorTini szemszögéből! 

   Az egész hátralévő napot Lolával töltöttem. Kész felüdülés volt találkozni vele, ilyen hosszú idő után. Mégis, képtelen voltam kizárni azt a bizonyos tényt, miszerint a hasa feltűnően... Termetes. Az első gondolatom az volt, hogy esetleg terhes, de ez teljességgel ki volt zárva, hisz Lola csak pár évvel fiatalabb Jorge-nél, aki viszont még hallani sem akar a családalapításról. Tűkön ülve nyomorogtam, és próbáltam nem a hasára pillantani, de egyszerűen képtelen voltam. 

- Lola... Lehetne egy kérdésem, még mielőtt megszólalnál? - vágtam közbe gorombán, mire felvont szemöldökkel bólintott. - Minden rendben veled? Úgy értem, magánéleti nézetek meg ilyesmi... Gondolom értesz - erősködtem, de láttam az arcán, hogy teljesen reménytelen. 

- Terhes vagy? - kérdeztem, de már magától a feltételezéstől is éreztem, ahogy elvörösödöm. 

Könnyekkel telt szemekkel lesütötte a tekintetét, és kézfejeit a pulóvere alá rejtette. Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszra, minden néma másodperc óráknak tűnt. 

- Úgy érzem, valamit el kell mondanom - kezdte és letörölt egy elszabadult könnycseppet. - De ígérd meg, hogy nem borulsz ki, és végighallgatsz! - morogta, mire nagy nehezen bólintottam. - Van egy kislányom. Két hónapja született, a neve Valerie... - suttogta, de nem hallgattam végig. Felvont szemöldökkel kitoltam magam mögött a széket, és remegő térdekkel a kijárat felé araszoltam. 

- Tini, várj! Hallgass végig, könyörgöm! - kiáltotta és erős kezét a csuklóm köré fonta. 

- Nem! Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásra... Azt hittem barátnők vagyunk, Lola! Te meg szó nélkül lelépsz Buenos Airesből és amikor újra jelentkezel kiderül, hogy teherbe estél? Sőt, MÁR megszültél? - fröcsögtem magamból kikelve. 

- Hogy mondhattam volna el? Tudtam, hogy így fogadod majd...! - morogta és a hatás kedvéért végigmutatott rajtam.

- Nincs rosszabb dolog annál, ha a szemébe hazudunk annak, aki SZERET! Azt hittem ennyire megbízol bennem... - suttogtam elcsukló hangon és megtöröltem a szemem. 

- Mi változott volna akkor, ha elmondom? Nem borulsz ki? Azt tetteted, hogy örülsz, miközben a hátam mögött áskálódnál és a jövőmet fejtegetnéd? Ismerlek, Martina! És a kettőnk kapcsolatához ennek semmi köze! Huszonhárom éves leszek, és családot alapítottam. Ezért képes lennél elítélni? - kérdezte és sértett arckifejezéssel megcsóválta a fejét. - Gratulálok. Igazi felnőtt vagy, mondhatom - mondta és mérgesen elsétált mellettem. Az agyam azt mondta, hogy engedjem, had menjen, hiszen átvert... De a szívem ragaszkodik a magyarázathoz! 

- Állj meg, Lola! Gyere vissza és mesélj el mindent! - szipogtam. - Nagyon örülök annak, hogy végre boldog vagy... - A szavak nagyon nehezen hagyták el a számat, mégis bele kellett törődnöm az igazságba. Lola felnőtt. 

- Nincs kedvem civakodni, remélem megérted! - morogta és a kabátját a vállára kapta. 

- Jól van, bocsánat! Lehet, hogy túlreagáltam, de az ember nem minden nap tudja meg, hogy az egyik legjobb barátnője, aki mellesleg még alig van huszonhárom, titokban anya lett... - suttogtam, és megpróbáltam nem elsírni magam. 

- Rendben... - mondta és visszasétált az asztalunkhoz. - Mit akarsz tudni? - 

- Hogy vagytok? Te, és a családod? Az apuka? -

- Sebastian - morogta, tekintetével a padlót fürkészve. Ha eddig nem, most tényleg rosszul lettem. A fejem akaratlanul is hátracsuklott, és velem együtt a szék is hátraborult. Tehetetlenül fetrengtem a földön, a körülöttünk lévő emberek a szemüket forgatva morogtak az orruk alatt, "Micsoda huligánok...". 

- Jól vagy? - kérdezte riadt tekintettel és azonnal mellettem termett. 

-  Azt hiszem rosszul hallottam valamit - morogtam és sajgó derékkal feltápászkodtam. 

- Nem, Tini. Jól hallottad. Sebastian a férjem, és Valerie a kislányunk -

- Te normális vagy?! - üvöltöttem magamból kikelve, mire egy határozott mozdulattal a szám elé kapta a kezét, hogy elhallgattasson. - De hiszen még csak huszonkét éves vagy, Sebastian pedig már őskövület! - morogtam. 

- Ezt kikérem magamnak, a férjem negyvenegy éves! - 

- De Lola, könyörgöm. Nem sok ez egy picit? - kérdeztem elfojtott hangon. 

- Te osztod az észt, Stoessel? Te még kiskorú vagy, és a bátyámmal enyelegsz! -

- Ezt szívd vissza! Szerelemben, háborúban mindent szabad! - fújtattam vörös arccal. 

- Kivéve ha azt bántod, akit szeretsz... - suttogta és a kezét elvette a szám elől. - Én is szerelmes vagyok, Tini. És mindenem megvan amit valaha akartam. Boldog vagyok! És előbb - utóbb te is az leszel! Akkor talán megértesz... - 

- De... Lola, a szememben te mindig egy ártatlan bárányka voltál. Legalább próbálj meg megérteni, kérlek! - 

- Én mindig megértettelek. De nem értem, hogy lehetsz ilyen önző? - 

- Sajnálom... Igazán sajnálom, ne haragudj! - morogtam és szorosan magamhoz öleltem. Tényleg elszégyelltem magam... De mégis mit csináljon az ember, ha kiderül, hogy az egyik legjobb barátnője családot alapított? 
    Eltartott pár pillanatig ameddig feldolgoztam az információt, és felelevenítettem Sebastian arcát. Hogy ki is Ő? Amikor a Juntada Tinista megrendezésre került, ő volt a főszervező, aki kirúgta Yio-t és a bandáját. Sosem felejtem el, féltékeny voltam Lolára, mert azt hittem, hogy Ő és Jorge... Hogy, Ő és... JORGE?! 
Egy másodperc volt az egész, mérgesen felpattantam a földről és leporoltam a hófehér szoknyámat. 
- Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Lola, Jorge tudta? - kérdeztem rosszallóan. 
- Parancsolsz...? - A tekintetében meglepettséget láttam, mégsem hagyhattam, hogy átjárjon a semmittevés. 
- Jorge tudta? Tudta, hogy terhes vagy? Tudta, hogy gyereked van? - indulatosan közeledni kezdtem felé, egészen addig, ameddig sarokba nem szorítottam. 
- Figyelj Tini... Neki ehhez semmi köze! - kezdte, és innen már tudtam, hogy óriási hülye vagyok. 
- Ezt nem hiszem el! - morogtam és tehetetlenül a mögöttem lévő szabad székre rogytam. 
- Ne keverd bele Őt, hiszen ártatlan! - kérlelt, de nem hallgattam rá. A következő pillanatban mérgesen felpattantam a székről, és Lolát faképnél hagyva elhagytam a kávézót. Ezt most nem ússza meg szárazon! Ezt nem nézem tehetetlenül! 

Még mindig szerettem. Halálosan is. 

De az, hogy a szemembe hazudott, valamiért elnézhetetlen.

Hiszen, mit titkolhatott még el előlem? 

~JORGE~ 

  Tini már kora reggel óta nincs sehol. Talán mégis rossz ötlet volt részemről ez a "bújócska"? Ó, istenem, ha történt vele valami, én nem tudom mit csinálok... Kerek másfél órán keresztül vártam rá a tengerparton, a pálmafák alatt, mire eldöntöttem, hogy utána megyek. A recepción más háromszor voltam, de az összes alkalommal azt mondták, hogy a barátnőmnek még nyomát sem látták. 
A folyosón vágtatva előkaptam a mobilomat a zsebemből, és tárcsázni kezdtem. Ki van kapcsolva! A kijelzőn nem Tini, hanem a húgom telefonszáma villogott. Nyolc nem fogadott hívás tőle: Lolasita 
Sebesen tárcsázni kezdtem, és két csengetés után fel is vette. A hangja remegett a kétségbeeséstől, a háttérben üvöltött a tömeg. 
- Jorge? Istenem, hallasz? - kérdezte, és bezárkózott egy kis szobába, a hirtelen támadt némaság miatt. 
- Itt vagyok, persze, minden rendben. Viszont a hangod alapján felétek borzasztó idő járhat. Mi történt, Seba megint őrjöng? - kérdeztem és egy határozott mozdulattal kilöktem az üvegajtót és kifutottam a hotel kertjébe.  
- Rióban vagyok... Pontosabban, ott ahol ti! - nyöszörögte, mire a szívem egy pillanatig megállt dobogni. - Jorge? Bátyus, hallasz? - kérdezte elfojtott hangon. 
- Mi a francért jöttél utánunk? Lola, nagyon nagy hülyeséget követtél el! - mondtam és idegesen a hajamba túrtam. 
- Akkor most utálni fogsz... - morogta, mire tehetetlenül megdörzsöltem a tarkóm. 
- Istenem, mit csináltál? - kérdeztem remegő gyomorral. 
- Hidd el, nem volt szándékos! A hotel felé sétáltam, amikor megpillantottam egy alacsony lányt egy embertömeg közepén, majdnem összeesett! Nem volt lelkem ott hagyni, ezért kirántottam, és akkor láttam, hogy Tini az... Nem haragudhatsz rám azért, mert megmentettem! - magyarázott kétségbeesetten. 
- Jó, Lola, nyugodj meg! - kérleltem. - Nem haragszom rád, de kérlek, mondd a lényeget, mert már engem is megijesztesz! - 
- Tud a gyerekről! Észrevette rajtam, hogy nem vagyok a régi, én pedig elmondtam neki... Tud a kicsiről, és Sebastianról. Ne haragudj, elcsesztem! - motyogta és elsírta magát. Kellett pár perc, ameddig felfogtam, hogy óriási fekáliában vagyok. Ha Tini tudja az igazságot, nem kell sok, hogy teljes mértékben leordítsa a fejemet... Muszáj megmagyaráznom, még mielőtt végleg elveszítem! 
- Hol vagytok, Lola? Odamegyek, és megbeszélem vele! -
- Egy kávézóban, a Hotel parkjában. Meg fogod ismerni, mert négy csillagos... - mondta, mire kinyomtam a hívást. Loholva elindultam, végig a macskaköves úton, a pálmák takarása alatt, de akadályba ütköztem. A kereszteződésnél hatalmas embertömeg állt, kamerákkal és fényképezőgépekkel. Egy nagydarab férfi fekete pólóját felismertem, óriás fehér betűkkel egy tévéműsor lógója állt rajta, "MundoLive". Nem tudtam biztosra, hogy miért jöttek, ezért leszólítottam egy alacsony, copfos kislányt és óvatosan megragadtam a karját. 
- Szia Gyönyörűm, nem tudod véletlenül, hogy miért vannak itt ezek a kamerás bácsik és nénik? - kérdeztem, és belül azért imádkoztam, hogy ne nézzen pedofilnak... 
- A vörös hajú néni a mamim, és két híres embert keresnek, akik vakációzni vannak itt. A mami azt mondta, hogy ha megpillantom őket szóljak neki, mert kell az újságba, hogy a mamit ne rúgják ki! - regélte aranyló tincsei alól. 
- Értem, és nem tudod, hogy kik azok a hírességek akiket keresnek? - 
- George Blainco-t és Marine Stovelsal-t - morogta. Eleinte felháborítónak találtam, hogy így elcseszték a nevünket, de végül inkább a kislányra hagytam. Majd megtanulja... 
- Az Jorge Blanco és Martina Stoessel, Kedvesem. De sebaj, köszönöm szépen! - előhalásztam a zsebemből egy cukrot, és a kislány kezébe adtam. 
Felháborító, hogy nem ismernek meg! Az egy dolog, hogy egy ideje nem borotválkoztam, na de akkor is..! 
Felkaptam a kapucnim, és a legkisebb feltűnés nélkül átvergődtem magam a hatalmas tömegen. Fél füllel még hallottam, ahogy a mikrofonos nő bosszúsan megszólal és azt mondja, hogy "Ha Camarena átvert, nincs alku!". 
Egy másodpercig nem tértem magamhoz a kábulatból, de utána muszáj volt belátnom. Stephie mindig is egy alávaló boszorkány volt. És én bíztam benne! 
Futva elindultam a butikok között, majd megpillantottam Tinit, amint hófehér ruhájában lohol a tengerpart felé. A szívemet végeláthatatlan boldogság öntötte el, amikor végignéztem gyönyörű alakján, és enyhén bosszús arcán. Tudom, hogy meg fog ölni. De vállalom a következményeket! Eszeveszetten felé futottam, és két karommal átragadtam a derekát. 
Meglepett pillantással rám nézett, de amint feleszmélt mérgesen megpróbált ellökni magától. 
- Rohadtul le fogunk bukni, ha most azonnal nem vágsz széles vigyort az arcodra, mert menekülnünk kell! - morogtam és szorosan magamhoz húztam. Nem tetszett neki az ötlet, értetlenül figyelt, de rántottam egyet a karján és futva a tenger felé iramodtam. 
A fényképészek persze semmit sem vettek észre ebből, csupán annyit, hogy két lökött fiatal fogócskázik. Hát... Az biztos! 
Futás közben lerúgtam magamról a cipőt, hogy akadály nélkül a vízbe gázolhassak. Tini mögöttem ingerülten feszengett, mire a két karomba kaptam és úgy futottam a jeges vízbe. 
Minden elcsitult körülöttünk, csupán a karjait éreztem, ahogy a nyakamba vájódnak. Nem szereti a vizet. Istenem, de szeretem! 
- Most azonnal tegyél le! Én most átkozottul pipa vagyok rád! - kapálózott, de a szorításomból egy csöppet sem engedtem. 
- Nagyon hideg a víz, nekem pedig eszem ágában sincs letenni téged, mert a végén még megfázol, azt pedig egyáltalán nem akarom! - makacskodtam és a karomat a térde alá csúsztattam, hogy jobban tarthassam. 
- Ne apáskodj! Megbántottál, ezért pedig számolunk! - 
- Tudom, hogy találkoztál Lolával. Azt is tudom, hogy rájöttél az igazságra. Viszont nem mondhattam el, ezt pedig muszáj megértened! - sziszegtem a fogaim közt. 
- Nem mondhattad el, hogy egy őskövület a legjobb barátnőmet puhítja? - a méregtől a hangja még vékonyabb lett, mint szokott, mégis ez a megjegyzés képtelen volt fapofát kívánni, akaratlanul is felnevettem. 
- Hozzád képest én is őskövület vagyok! - mondtam felháborodva a rút igazságot. 
- De én szerelmes vagyok beléd, és már évek óta epedezek utánad... - nyögte ki, de láttam rajta, hogy ez a vallomás még őt is meglepte. - Viszont ez nekik túl gyors! Lola alig huszonhárom éves, és máris családja van... - Ezt az egy dolgot utálom Tiniben. Mindig a rosszat keresi a dolgokban, miközben minden ami körülötte folyik, gyönyörű és hamisíthatatlan. Neki az életkor megáll ott, hogy huszonnégy. Azaz, nálam. Neki én vagyok a legfiatalabb ember a világon, és képtelen elképzelni, hogy rajtam kívül is van élet. Lehet, hogy ez nagyon egoistán hangzik, pedig teljes mértékben igaz... Túl régóta ismerem. És túlságosan jól. 
- Felnőtt ember. Azt csinál amit akar, és már minden értelemben készen állt az anyaságra. És arról, hogy te azt hiszed, hogy azért, mert én nem akarok gyereket, a világon mások sem akarnak... Nem Ő tehet - mondtam, és tekintetemmel egy apró halat követtem, ami a kristálytiszta vízen keresztül a bokám körül cikázott. 
- Először is, nekem még nem mondtad, hogy gyereket akarnál! Másodszor pedig - kezdte, de gorombán közbevágtam. 
- Másodszor pedig ha akarnék, sem veled beszélném meg - morogtam gorombán, és óvatosan a lábára állítottam. Megtört tekintettel fürkészett, én mégsem éreztem egy cseppnyi megbánást sem. - És csak, hogy tisztázzuk! Nem akarok gyereket. Még most, nem! És nagyon is büszke vagyok a húgomra azért, mert született egy meseszép kislánya! Akire borzasztó büszke - 
- Értem, és ezzel semmi gond nincs. Engem az háborít fel, hogy állítólag szeretsz, mégis eltitkoltad előlem! - háborgott. 
- Én a bátyja vagyok! Te pedig a barátnője! Külön megkért, hogy ne mondjam el senkinek, mert ez túl nagy falat lenne a rokonai és barátai számára! Te mit tennél, ha a legfontosabb ember az életedben, közölné veled, hogy egy életet hordoz magában? Elmondanád? Tönkretennéd az életét csakis azért, mert nem bírtad tartani a szádat? - Szívem szerint az orrára kötöttem volna, hogy semmi köze a dolgokhoz, de nem tehettem, hiszen mindennél jobban szeretem! 
- Jól van... Megpróbálom feldolgozni ezt az egészet, de csakis azért, mert fontosak vagytok számomra! De, egyet ígérj meg! - nyögte ki, és mutatóujját felém emelte. - Bízz végre meg bennem! - morogta és megtörten a karjaimba vetette magát. Akaratlanul is elmosolyodtam, karjaimat szorosan a dereka köré fontam és lágyan a hajába csókoltam. 
- Ezt megígérhetem - suttogtam, de a következő pillanatban nyirkos kezet éreztem a vállamon. A gyomrom görcsbe rándult, amikor átsuhant a fejemen a gondolat, miszerint lehetséges, hogy megtaláltam a fényképészek... De nem. Lola csapzott külsővel bámult minket, a szemeit vörösre sírta már. 
- Minden rendben, húgi? Szeretnél valamit elmondani? - kérdeztem, és szabad kezemmel megtöröltem a könnyes arcát. A tekintetében fájdalmat és összezavarodottságot láttam, az érintésem alatt megremegett. 
- Lehet egy kérésem? Neveld a gyerekem! - nyögte ki, mire felvont szemöldökkel megpördültem a tengelyem körül. Tini szíve kihagyott pár ütemet, az enyémmel egyetemben. Kezét szorosan az enyémre kulcsolta, ha nem tartottam volna erősen, biztos, hogy összeesik. Teljesen összezavarodtam. Egy normális ember ezer kérdéssel záporozta volna meg a testvérét, de belőlem egyetlen árva hang sem jött ki. 
Ebben a pillanatban egyetlen egy kérdésem volt... MI A FRANC FOLYIK ITT!?