Sección 26 - Lélektükrök (Jorgerro)

   Képtelen voltam úgy hazamenni, hogy életem szerelme haragszik rám, ezért muszáj volt adnom magunknak még egy esélyt. Végül két hétig maradtunk. Az éjszakák egyhangúan, és némán teltek, Lola kérése óta egy pillanatra sem hunytam le a szememet. Képtelen voltam rá. Akárhányszor megérintettem Tinit vagy próbáltam közeledni felé ellökött illetve felmordult. Borzasztó érzés volt tartani a hátam a húgom sara miatt, de nem bántam meg. A családért bármit! 
- Meddig akarsz még utálni? - kérdeztem a hajnali fényben. Háttal feküdt nekem, tetőtől talpig be volt takarózva. 
- Sokáig - vágta rá. 
- Roppant felnőttes viselkedés, Stoessel kisasszony! - morogtam álmosan. 
- Te csak hallgass! - korholt. - Én vagyok az áldozat csak, hogy tisztázzuk! - 
- Mindig te vagy az áldozat. És ez már rohadtul unalmas. Nem is értem, milyen életem lenne akkor, ha megpróbálnál megérteni engem is, legalább egyszer az életben - sóhajtottam és kidörzsöltem az álmot a szememből. 
- Felnőtt ember módjára  kéne viselkedned, akkor talán nem haragítanál magadra, észkombájn... - suttogta, de ebben a hajnali órában úgy éreztem, túllépett egy határt. 
- Rendben, megbeszéltük. Felnőtt ember módjára fogok viselkedni, és segítek az egyetlen  húgomnak! - mérgesen felültem az ágyon és lerántottam magamról a fehér takarót. Kómásan kikászálódtam és megindultam a szekrényünk felé. Kérdőn felült, és rosszalló pillantásokkal meredt maga elé. "Tessék?" - Csak ennyit tudott kinyögni. 
- Megyek és elhozom a gyereket Mexikóból. Fel fogom nevelni Valerie-t és nagyon fogok rá vigyázni addig, ameddig Lola fel nem épül! - morogtam és előhúztam egy dzsekit a szekrény legeldugottabb részéről. 
- Jorge, állj meg és gondold át! - kérlelt. 
- Két hét múlva Mexikóba költözöm. De persze mindjárt kitalálod, hogy erről egy szót sem szóltam pedig de, még az indulásunk előtt, a bátyád is hallotta. De mindegy, nem foglalkozom vele, inkább megyek és megkeresem a húgomat! -
- Hogy akarod megkeresni? Hajnali negyed négy van! - morogta és indulatosan hozzám vágott egy díszpárnát. 
- Olyan vagy, mint egy házsártos feleség az istenért! - füstölögtem és mérgesen visszadobtam a méregdrága anyagot. 
- Ha ennyire zavar, hogy aggódok érted akkor menj, keress valaki olyat, aki kevésbé izgatja magát miattad! -
- Rendben, úgy lesz, ne aggódj! Amúgy is, képzeld, Stephie utánunk küldte az egész MundoLive stábot, szóval, biztos jól veszi ki magát a helyzet, miszerint csak két átlagos barát vagyunk akik szórakozni jöttek! - morogtam zsémbesen és a dzsekit magamra kapva az ajtóhoz sétáltam. - TÁVOL EGYMÁSTÓL! - fröcsögtem zihálva, és mérgesen megrántottam az ajtó kilincsét, ami egy nagy kattanással kettényílt, majd éles hangon a földre hullt. Az arcomból kiszaladt a vér, ilyen megalázottság után. 
- Na mi van, édes? Elszaladt az ajtó? - kérdezte, de a hangjában éreztem, hogy tisztán mosolyog. 
- Töröld le a vigyort az arcodról, mert bármelyik pillanatban elmehetek! - fenyegetőztem és visszasétáltam a szekrényhez. A tükör előtt lecövekeltem, amikor sikerült feldolgoznom, hogy egy szál alsógatyában és dzsekiben ácsorgok. Mint egy rossz Playboy fotózás!
- És, hogy tervezed? Kiugrassz az ablakon? - kérdezte. 
- Megoldható lenne... - morogtam, miközben kibújtam a dzsekimből és vissza akasztottam egy vállfára. 
- A harmadik emeleten vagyunk! - nevetett fel, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. 
- Engedj vissza az ágyba és szeress! Hiszen, én egy ártatlan kisfiú vagyok, egy szál alsóban, és életem szerelmének kegyelmére vágyok, mert hamarosan lefagy a tököm! - ringatóztam, mire még hangosabban kacagott. Lábujjhegyen elindultam a hideg márványpadlón és beugrottam mellé a puha ágyba. 
- De várj, én még haragudni akarok rád! - makacskodott, de egy gyors mozdulattal lehajoltam, hogy megcsókolhassam a nyakát. Halkan felkuncogott és szorosan a hajamba markolt. Önelégült tekintettel hátraszegtem a fejem és igazán meg kellett erőltetnem magam, hogy el tudjam fojtani a mosolyomat. 
- Jó, majd haragszom rád holnap, most viszont gyere ide...! - morogta telhetetlenül és még akaratosabban markolt a hajamba, amitől akaratlanul is felnevettem. 
- Gonosznak tartasz, ha azt mondom, kitűnő önbizalommal tölt el ha azt látom, hogy ennyire kívánsz? - kérdeztem és lágy csókot nyomtam a nyakára. 
- Majd én leszek gonosz, ha reggel az udvaron ébredsz, most viszont kuss és csókolj meg végre! - mosolyogva engedelmeskedtem a kérésének, és szabad kezemet óvatosan az inge alá csúsztattam. 
- Még mindig el akarsz menni? - suttogta két csók közt. 
- Ígérem, hogy sietek vissza hozzád - mondtam és ajkammal újra betapasztottam a száját. 
Feszült sóhajtással reagált, de nem válaszoltam. Minden együtt töltött pillanatot ki akartam élvezi, hogy soha többé ne felejtsem el. Utoljára azt mondta, "Szeretlek." - majd mindkettőnket elnyomott az álom. 

Ruggero 

  A kezem izzadtan tapad a kormánynak, újra, - és újra a szövegemet gyakorlom, nehogy hülyeséget hadováljak. Hála Francisco-nak, Mercedes beleegyezett abba, hogy egy estét velem töltsön. Istenem, mint az általánosban! Tanuld, tanuld, tanuld a szöveget különben elbuksz és nem jutsz sehová.

 Az út a házig tiszta labirintus volt, mivel Mechi, Buenos Aires túlsó felén lakik, a külvárosban. A tekintetem megakadt egy ismerős étterem hirdetőoszlopán. Feltörtek a régi emlékek, mert pontosan emlékeztem, hogy két éve, itt tartottuk Candelaria huszonegyedik születésnapját, ahol én pizzát sütöttem Tinivel, Mechi pedig tortát sütött Jorge-val. Ó, édes, régi szép emlékek! Amikor a hófehér házhoz értem, lassan leparkoltam, de tíz percet ültem az autóban, mire összeszedtem a bátorságom és kiszálltam. 

  Jó estét, szépséges hölgy. Mesésen fest, kisasszony! Igazi Angyal, elbűvölő! Ennél rosszabb szöveg eszembe sem juthatott volna. Mi van veled Ruggero, hol olvastad, egy képeslapon, ember?! 

Lassan araszoltam végig a pázsiton, az ajtó egyre távolabbinak tűnt. A bejárat hozzám képest óriásinak látszott, kitört a frász... Aki mer az nyer! - mormoltam magamban és határozottan bekopogtam az ajtón. Fél perc némaság után kinyílt az ajtó, és két ragyogó mogyoróbarna szempárral találtam szemben magam. 

- Szép estét a... - kezdtem és eltökélten átléptem a ház küszöbét, de Mercedes látványától minden energiám elhagyott. Lélegzetelállítóan nézett ki. - A gyönyörű hölgynek... - morogtam, és őszintén szólva, nagyon koncentráltam, nehogy kicsöppenjen a nyálam. 
 - Szerinted jól áll? Ennek őszintén örülök, mert ez a ruha is hosszú hónapok óta a szekrény sarkában porosodott... Szóval, hálás vagyok, hogy miattad felvehettem - mondta széles mosollyal, és végigsimított a tűzvörös anyagon. A szüleim sem erre tanítottak, de képtelen voltam levenni a szemem a gyönyörű alkatáról. Röstellem, de eddig még sosem figyeltem meg ilyen alaposan.  - Kár lett volna kihagyni ezt a látványt, higgy nekem! - biztattam széles mosollyal, és felé nyújtottam a vörös rózsákat, amiket még indulás előtt vettem. 
 - Istenem, köszönöm, ez gyönyörű! Beleszerettem... - ragyogó tekintettel kikapta a kezemből a csokrot és óvatosan az arcához emelte, majd mélyen beleszippantott. Hálálkodó pillantással a szemembe nézett, de az arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Lassan leengedte a virágokat, és erélyesen megköszörülte a torkát. - Ruggero, azt hiszem valamit el kell mondanom neked, ameddig nem késő - suttogta és felszegett állal a szemembe nézett. 
- Nem kell megköszönnöd! Sőt, inkább ne mondj semmit! Tudom, hogy Xabi óta teljesen magad alatt vagy, és még mielőtt azt hinnéd, hogy azért jöttem, mert játékszerre van szükségem, muszáj leszögeznem, hogy én... Teljes mértékben, és őrülten szer... - suttogtam elszántan, de egy határozott mozdulattal belém fojtotta a szót. Jobb kezét tiltakozón felemelte, majd tehetetlenül lesütötte a tekintetét. 
- Be szeretném mutatni a páromat! - nyögte ki, és tekintetével a hátam mögé pillantott. A gyomrom összeszorult e szavak hallatán, mégis rávettem magam, hogy megforduljak. Az autóm mögött egy éj fekete BMW pakolt, a következő pillanatban pedig egy magas, lenyalt hajú férfi lépett ki belőle. 
- Bemutatom a barátomat, a neve... - kezdte, de ingerülten közbevágtam. 
- Pasquale di Nuzzo - morogtam, és a szívem mélyén azt hittem, csak a szemem káprázik, amikor a pázsiton lépdelve végigmértem az unokatestvéremet.  Pasquale üveges tekintettel rám nézett, majd egy másodpercnyi habozás után ismét elindult, és elsöprő önbizalommal hozzánk sétált, egy háromszor akkora rózsacsokorral, mint amit én adtam. 

- Helló, Ruggero, látom még mindig kisfiúsan hódítasz! - morogta széles vigyorral és fél karjával felborzolta a hajamat, mint egy kisgyereknek. 

- Szóval, ti ismeritek egymást? - kérdezte Mechi, és tekintetében őszinte meglepettség sugárzott. 

- Pasquale a rokonom. Hogy pontosabb legyek, az unokatestvérem - mondtam lesütött szemmel. 

- Igen, a kis Rugge az én szuper tehetséges és szívdöglesztő öcsikém, akit annyira szeretek, mint saját magamat! - süvítő hangjától felállt a szőr a hátamon. 

- Ó, én ezt nem tudtam - kezdett magyarázkodni, de Pasquale egy határozott mozdulattal magához rántotta és szenvedélyesen megcsókolta. 

- Semmi baj, szerelmem. Nem is kellett tudnod, és így csak még édesebb vagy - suttogta, majd újra megcsókolta és szorosan magához ölelte. A szívem összeszorult a fájdalomtól, mégis tűrtem. Tűrtem, hogy az unokatestvérem, aki mindig jobb volt mindenben, ismét győzedelmet arat.
 - Most pedig ha nem bánod, elvinném vacsorázni a barátnőmet - mondta önelégült vigyorral az arcán és fél karjával átfogta Mechi vállát. 

- Igen, szerintem is jobb, ha megyek... - mosolyt erőltettem az arcomra, majd megfordultam, és felszegett állal végigsétáltam a macskaköves kis úton. 

- Várj, Ruggero! Mit akartál mondani? - kiáltott utánam Mercedes, mire lesajnáló vigyorra húztam a szám. 

- Már nem aktuális. Ne rágd magad rajta! - suttogtam, majd intettem nekik, és beszálltam az autómba. 
Ez az én szerencsém. Egy két hetes rajongás. Talán igaza van Tininek, nem nekem való a szerelem... Talán ha nem keresem, váratlanul belebotlok? Túl sok érzelem kavargott bennem, majd végül elhatároztam, hogy még a leghalványabb emléket is elásom magamban, ami Mechi-hez, vagy az unokabátyámhoz köt.