Sección 32 - 'Sajnálom' és 'Szeretlek'

   Nem bírom tovább. Besokalltam. Tegnap éjszaka feltúrtam az egész szekrényemet, és minden második holmi Jorge cucca volt. Egy sötétkék inget tartok a kezem között. Az ujjaim átsiklanak a bársonyos anyagon, majd lassan az orromhoz emelem, hogy mélyen átjárhasson az illata. 

Tegnap este, amikor Cayo elment, elhatároztam, hogy a kezembe veszem az irányítást, és földbe taposom azt az irritáló nőszemélyt. A gond csak az, hogy a lelkesedésem eddig tartott. 
Dühösen megmarkolom a kék anyagot és egy határozott mozdulattal megtépem az anyagot. A szememet a könnyem égeti, aminek nem engedhetek utat. Felnyalábolok egy adag férfiruhát a szekrényből, és az ablakhoz rohanok. Szabad kezemmel kitárom az üvegajtót, majd megmarkolom az erkély korlátját, és egy hangos üvöltéssel minden ruhát lehajítok az emeletről, amiknek egy része a szálloda medencéjében landol. A szakadt, sötétkék ing még pár másodpercig a vízfelszínen lebeg, majd a világos anyag lassan átszíneződik, átjárja a víz, és teljesen elmerül. Elfojtott sikollyal levetem a fejem, és a szemem sarkából megpillantok egy fehér pólót. Azt a pólót, amit még én vettem neki... 

Lassan visszasétáltam a lakosztályba, és levetettem magam a vetetlen ágyra. Maró érzés járta át az egész testemet. Az arcomat a párnámba fúrtam és hagytam, hogy elöntsenek az érzelmek. Az egész testemet rázta a zokogás, mégis, mintha átmosott volna bennem mindent, ami felgyülemlett bennem az elmúlt napokban. 
Pár perc múlva, kopogtak az ajtón. Megpróbáltam halkabban venni a levegőt, hogy legalább a lakosság egy részének ne legyen nyilvánvaló, hogy egy világsztár döglődik a legfelső emeleten, de nem sikerült. A zár kattant, az ajtó lassan kinyílt. Reflexből felkaptam a fejem, és egy férfi alakja rajzolódott ki a sötétben. De nem Jorge. 
- Zavarok? - kérdezte Cayo, és megállt az ajtóban. Próbáltam letörölni a könnyeimet, de kevés sikerrel. Úgy néztem ki, mint egy szaunázó panda. 
- Nem vagyok igazán lelkizős kedvemben - mormogtam és magamra húztam a fehér takarót. 
- Ne félj, én sem... - suttogta. - Jorge? - váltott témát, mire némán bólintottam. 
- Mit csinált már megint az a barom? - sétált beljebb és becsukta maga mögött az ajtót. 
- Épp ez az. Semmit. Mert egyáltalán nem látom őt -
- Arra gondolsz, hogy Ő és Lizy? - 
- Miért, te mire gondolnál a helyemben, Cayo? Biztos malmoznak, vagy Jorge épp megveri billiárdban, szerintem is - mondtam gúnyosan és unottan felsóhajtottam. 
- Lehetnél pozitívabb is. Bízz magadban! - mondta és leült mellém az ágyra. 
- Állj le ezekkel a Sri Chinmoy bölcsességekkel, különben esküszöm, megtépem magam és,kirohanok a világból! - siránkoztam, mire hangosan felnevetett. 
- Honnan tudtad, hogy őt idézem? - kérdezte kacagva. 
- Még az általánosban volt egy tanárom, aki folyton ilyenekkel traktált minket. Pingu-nak neveztük, mert úgy járt, mint egy beszívott pingvin... - suttogtam, mire Cayo még hangosabban nevetett. 
- Nekem annak idején az informatika tanárom volt ilyen. Folyton azért panaszkodott, mert a felesége elfelejtett kenőmájast venni a boltban. Egész évben a "májkrémes teknős" volt az osztály aranyköpése. Óra közben valaki mindig felajánlotta, hogy kimegy a boltba, és vesz májkrémet, mert a tanár mindig tartott magánál egy teknőst. Beteg ember volt, szegény - mormogta, mire kitört belőlem a nevetés. 
- És mi lett vele? Boldog párkapcsolatban él a teknőssel? - kérdeztem mosolyogva. 
- Á, dehogyis! A teknős veszett volt és amikor megharapta a tanáromat, megőrült és leugrott az emeletről - nyögte ki. 
- Basszus, ez azért durva... -
- Annyira azért mégsem - vont vállat. - Egész életében kattos volt szegény. A legelső nap úgy esett be az ajtón, hogy ég a suli, pedig csak becsöngettek. Sosem volt ki a négy kereke, de nagyon menő pasas volt - mondta. 
- Köszönöm, hogy felvidítottál - sóhajtottam és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy teljes testében megrendül, meglepte ez a mozdulatom. Ahogy engem is. 
- Azt hiszem, beszélnetek kellene - suttogta és óvatosan eltolt magától. 
- De nem akarok. Ha beszélni akar velem, feljön és elmondja, amit akar - mondtam és közelebb húzódtam hozzá. - Gyönyörű szemed van - suttogtam és a szabad kezemmel megsimítottam az arcát. A szoba forgott velem, úgy éreztem csak Cayo és én vagyunk az egész szállodában. 
- Jól érzed magad? - kérdezte fojtott hangon, mire bénán elnevettem magam és két kezem közé fogtam az arcát. 
- Ezt én is tudni szeretném! - szólalt meg egy hang a hátam mögül, mire akaratlanul is megfordultam. 
- Jorge... - suttogtam mosolyogva, de a következő pillanatban nagyot fordult velem a szoba, én pedig tehetetlenül hátrarogytam. 

***

- Doktor úr, ugye minden rendben vele? - hallottam meg Jorge hangját. A szememet megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült. Mindenfelől erős fényű lámpák világítottak meg. 

- Megkérdezhetem, hogy ki maga? - kérdezte az orvos, de a hangja teli volt rosszallással. 

- A barátja vagyok! - szakadt ki belőle és erősen megmarkolta a kezem. - Ugye minden rendben van vele? - ismételte kimért hangon. 

- Természetesen, semmi komolyabb baja nem esett a kisasszonynak. A tünetek arra utalnak, hogy tüdőgyulladás. A hirtelen felszökő láz, a fájdalmak. Viszont egyet nem értek. Hogy kapott ez a gyerek tüdőgyulladást az ország egyik legmelegebb pontján? - kérdezte az orvos. Már megint kezdődik. Ez a gyerek. 

- Kérem, ne szólítsa gyereknek! - kérte ki magának Jorge. - Hirtelen érte őt a jeges víz, nem tudta megszokni, gondolom ez történt -

- Figyeljen rám, Jorge. Ugye tudja, hogy mi történhetett volna? Ez a lány szívrohamot is kaphatott volna. Maga nem járt iskolába? - 

- Az orvosi egyetemre jártam, szóval kérem ne oktasson ki, rendben? Pontosan tudom, hogy mi történt volna, de nem történt. A barátnőm egyszer csak összeesett, és ennyi. Nagyon megijedtem, ezért elhoztam ide - morogta idegesen. Az orvos vett egy mély lélegzetet, majd unottan lekapta a fejéből a szemüvegét. 

- Ennek nem lesz jó vége, ugye tudja? - váltott szigorú hangnemre. 

- Tudom. De nem félek. - suttogja Jorge. - Szeretem őt. És mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt mindenki felfogja - 
- És ezt most mondd el még egyszer úgy, hogy a kamera is hallja - csendült fel Lizy hangja.
- A fenébe - morogja Jorge, és Lizy felé fordult. A lány kezében ott volt a kamera, rajta vörösen világított a pötty, ami azt jelentette, hogy a titkunk a nyilvánosság elé került... 

- Nem teheted ezt, Lizy - szólaltam meg, mire mindhárom ember felém kapta a tekintetét.
- Pont nem te fogod megmondani, hogy mit tehetek, és mit nem! Azok után, amit tettél velem és Cayo-val... - suttogta szipogva, majd újra feltört belőle. - Kis csitri vagy, remélem tudod! Mindent tönkreteszel! - 
- Nem tettem semmit vele! Segíteni akart nekem, hogy leszállj a barátomról! Cayo szeret téged Lizy, csak észre kéne venned! Nem tudom mi ütött belém, bevallom, de nem én irányítottam. NEM AKARTAM MEGCSÓKOLNI! Mert én Jorge-t szeretem, amióta az eszemet tudom, és ezen még te sem változtathatsz. Besokalltam? Igen! Elegem lett belőled? Még szép! De sosem tenném tönkre más életét azért, mert az enyémet akarja - szakadt ki belőlem. 
- Nem hiszek neked. Hazugság minden szavad -
- Ne merészeld hazugnak nevezni őt, Lisso! Már a legelső nap elküldhetett volna téged a francba, de nem tette. Felmerül a kérdés, vajon miért? - állt ki mellettem Jorge. 
- Mert akkor téged kirúgnak - lépett be az ajtón Cayo. Göndör tincsei  nedvesen a homlokához tapadtak, a kezében egy pohár kávét tartott. 
- Te csak tűnj innen, látni sem bírlak! - zokogott fel Lizy. 
- Most bizony meg fogsz hallgatni, akár tetszik, akár nem - makacskodott Cayo. - Tini remek lány. Tehetséges, humoros és minden ami kell. De nem szerettem belé. Tudom, ez hülyén hangzik, miután a karjaim között ájult el, és a karomban cipeltem végig egész Rión, de ez az igazság. Lizy, amióta az eszemet tudom, téged szeretlek. A kezdetektől fogva veled vagyok, óvlak mindenkitől és téged ez egyáltalán nem érdekel. Mit gondolsz, hogy esett az nekem, hogy szó szerint rámásztál erre a majomra? - mutatott Jorge-ra, aki egy "Anyád a majom!" pillantással levetette magát mellém. - Azért jöttünk ide, hogy bizonyítékot szerezzünk arra, hogy együtt vannak. Már az első nap bebizonyosodott, mi mégis maradtunk. Miért? Mert bosszút akartál állni, vagy mert nem bírta elviselni az egód, hogy Mr. Tökéletes beleszeretett egy tizenkilenc éves lányba? Lizy ez nekem nagyon fáj. Szeretlek téged, és tudom, hogy ezzel elkéstem, de hiányoznak a régi idők. Amikor csak ketten voltunk, te és én, az olyan jó volt. De te megváltoztál, én én még ezek ellenére sem hagytalak magadra. De látom ez téged teljesen hidegen hagy - mondta Cayo, és mire észbe kaptam, könnyes szemmel  markolásztam a párnámat, nehogy felzokogjak. 
- El sem tudod képzelni, mennyire fájt az, amikor kimentetted a vízből - suttogta Lizy. 
- Akkor legalább átérzed, hogy bennem mi játszódott le akkor, amikor kettesben leléptetek, és ki tudja mit műveltetek - szánakozott Cayo, mire égnek futott szemöldökkel Jorge-ra pillantottam, aki vörös arccal bámult maga elé. 
- Nem csaltalak meg! - nyögte ki és lágy csókot nyomott az arcomra. 
- De várjunk! - akadtam fenn. - Hogy értetted azt, hogy már a legelső nap lelepleződtünk előttetek? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Elég volt ránézni Jorge-ra, amikor berontott a kávézóba, és észrevett téged. Látszik rajta, hogy imád téged, és bármelyik pillanatban képes lenne az életét is feláldozni, csak azért, hogy téged biztonságban tudhasson. Utána meg jött a többi bizonyíték. Hogy minden éjszaka sírva aludtál el, hogy kidobáltad a cuccait, és hogy a nevén szólítottál amikor kimentettelek a vízből. Szeretitek egymást, és ez napról - napra egyre feltűnőbb, és szívmelengetőbb. - magyarázta Cayo. 
- Én is szeretlek - vágott közbe Lizy. A levegő megdermedt a szobában, az orvos lélegzet visszafojtva várta a következményeket. Hasonlított anyára, aki minden nap az "Isten áldjon Esperanza!" közben vág ilyen képet. Cayo szó nélkül kisétált a kórteremből, Lizy pedig utána. Az orvos sajnálkozó pillantásokkal végigmért minket, majd kihátrált az ajtón. Kettesben maradtunk. 
- Nagyon sajnálom - bökte ki, és ujjait az enyémekre kulcsolta. - Nem akartam, hogy ez legyen belőle... - 
- Tudod mit nem értek? - vágtam közbe. - Miért kell egyikünknek kórházba kerülnie azért, hogy kimondjuk azt, hogy 'sajnálom' vagy 'szeretlek'? - kérdeztem, mire halkan felnevetett. 
- Sajnálom. És szeretlek - suttogta, majd felém hajolt és megcsókolt. 
- De várjunk csak! - húzódott el tőlem. - Mit csináltál a ruháimmal?! - kérdezte falfehér arccal, mire hangosan felnevettem és a párnát az arcomhoz szorítottam, hogy ne lássa; Sírva nevetek. 

Sección 31 - Hová tűntetek? (Tinicisco)

  A arcomba csapott a jeges víz. A kék ruhám nedvesen a bőrömhöz tapadt, miközben Jorge mindkét karját a derekam köré fonta, így emelt egyre magasabbra. Tehetetlenül kapálóztam, de a barátom csak röhögött rajtam. Szívem szerint lekevertem volna neki egyet, olyan erőszakosan viselkedett, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy ez neki is annyira fáj, mint nekem. Mert ez az egész, Lizy Lisso, és a nyamvadt stábja miatt van. És, hogy miért? Mert az a szakadt kis nyomorult a minap szerelmet vallott. Igen, ez a hír engem is lesokkolt. És sosem gondoltam volna, hogy ezt a rémálmot az ősellengésemmel, Stephie Camarena-val fogom átvészelni. Stephie egész éjszaka nálam volt, törökülésben ült az ágyamon és lehúzott három kávét, mire kitalálta, hogy hogyan segíthetne nekem átvészelni ezt az egészet. 
- Hajrá, Jorge! Dobd bele! - kacagott Lizy, Jorge pedig eleget téve az akaratának, elhajított, arccal a vízbe. Látásra a víz mellkasig érhetett, de mindig kimegy a fejemből, hogy Jorge három fejjel magasabb, mint én, ezért a lábam már nem érte a tengerfeneket. Mélyen lemerültem. Pár másodpercig tehetetlenül zuhantam a víz alja felé, de két határozott kéz lenyúlt értem, és felrántott. A szememet marta a sós víz, de azonnal tudtam, hogy kihez bújok. Nem Jorge húzott fel. Az orrom és a szám megtelt vízzel, ezért eltelt pár pillanatig, ameddig felköhögöm a belém szorult vizet. A ruhám egyik szakadt fodrával megtöröltem a szemem, és egyre jobban kezdett kirajzolódni előttem a srác arca. Hosszú haja nedvesen az arcába lógott, rikító világoszöld szemei engem méregettek. 

- Hé, jól vagy? - kérdezte és izmos karjait a derekam köré fonta. Mindkét karommal belé kapaszkodtam, mintha valami mentőöv lenne. Az egész testem remegett a jeges víztől, és a hideg levegőtől, ami a combom körül körözött. 
- Igen, azt hiszem - vacogtam. - Sajnálom... - suttogtam és lehunytam a szemem. 
- Ugye most csak viccelsz? - nézett rám felvont szemöldökkel. - Nincs mit sajnálnod! Rám hoztad a frászt, el sem tudod képzelni, mennyire megörültem, hogy semmi bajod! - mondta mosolyogva és egyik kezével kisimította a frufrumat a szememből. 
- Hogy hívnak? - kérdeztem fojtott hangon. 
- A nevem Cayo - súgta, és egyik karját a combom alá csúsztatta, a másikat pedig a nyakam alá. Szorosan fogott, majd araszolva megindult velem a part felé. A hátunk mögött éles sikoltást hallottam, majd Lizy mérges hanglejtését. - Hová megy a kamerásom? - sipákolta, mire Cayo unottan megfordult. Jorge falfehér arccal méregetett engem, majd ellépett Lizy mellől. 
- Engedd el őt, kamerás! - suttogta, de a hangja még így is határozottan csengett. A testem megfeszült Cayo karjaiban, majd vettem egy mély lélegzetet és mindkét karommal átfogtam a nyakát. 
- Állj le, Jorge - kezdtem. - Neki köszönhetem, hogy nem fulladtam meg. És azt is megköszönöm neki, ha elkísér a lakosztályomig, még mielőtt tüdőgyulladást kapok - 
- Dehogy fulladtál volna meg! - csattant fel a barátom. - Ez a víz pont két méter, Tini! Ne csináld már... -
- Én pedig 164 centi vagyok, és nem tudok úszni - szakadt ki belőlem, mire kerek szemekkel elhallgatott. Tö bb, mint harminc centi. Ennyin múlott, hogy majdnem megfulladtam. 
- Sajnálom, kiment a fejemből - morogta, de Cayo egy feltörő morgással belé fojtotta a szót. Csalódottan elkaptam tőle a tekintetem, és az arcomat a megmentőm vállába fúrtam. 
- Akkor... Majd később találkozunk, húgi - morogta, majd hátat fordított, és elmerült a vízben. 
- Kösz, Tini - lépett mellém Lizy, majd a fülemhez hajolt, hogy senki se hallhassa. - Ne aggódj, ameddig te Cayo társaságát élvezed, vigyázok a kis Blanco-ra, nehogy véletlenül elkallódjon - súgta, majd felnevetett. A kacagásától görcsbe rándult a gyomrom. Cayo nem hallhatta, olyan halkan súgta, de azonnal ellökte magától a főnökét, aki résnyire húzott szemekkel megcsóválta a fejét, majd hátat fordított, és Jorge után sietett. 
Rázni kezdett a zokogás, ami ellen nem tehettem semmit. Nem mertem belegondolni, hogy mire készülhet Lizy. Vagyis tisztában vagyok vele, hogy mire készül, csak azt nem, hogy vajon eléri-e azt, amit akar... Jorge nem... Nem tenné ezt kettőnkkel. Nem tenné ezt velem! 
- Ne félj - súgta a fülembe Cayo, és óvatosan megsimította a hátamat. - Én itt vagyok veled, és minden rendben lesz! -
- Ne mondd ezt! - zokogtam fel. - Nem tudsz semmit, Cayo! - 
- Talán mégis - suttogta. - A kérdés már csak az, hogy megbízol-e bennem annyira, hogy el tudjam mesélni - 
- Jaj, kérlek... - fújtattam és gúnyos hangnemre váltottam. - Én csak egy taknyos gyerek vagyok. Úgysem hinne nekem senki! - trilláztam, pontosan azt, amit egy nagyon is fontos személy vágott a fejemhez a múltban. 
- Ne beszélj így, mert nem igaz! - vágta rá. - Kivételes ember vagy, Tini! - 
- Akit kikészít egy szőke liba - morogtam. 
- Lizy csak pattog. Sehol semmi, nem kell félned. Jorge okosabb annál, hogy bedőljön neki. Lizy egy fekete lyuk. Hideg és üres - 
- De megőrjít, Cayo! Minden értelemben! - szakadt ki belőlem. 
- Akkor én mit mondjak? Három éve neki dolgozom... De nem is ez a lényeg! Tudom, hogy ez az egész "Just friends, nothing more" dolog kamu. Szereted őt, és ő is téged. Lehet, hogy gonosznak látsz, de sosem lennék képes tönkretenni valamit, ami gyönyörű. És a kapcsolatotok az. Ne hagyd, hogy egy csitri közbevágjon... - morogta elszántan, nekem pedig lassacskán kezdett leesni minden, amire eddig célzott. 
- Te és ő? - szakadt ki belőlem. Cayo egy árnyalattal vörösebb lett, majd azonnal lesütötte a szemét. 
- Volt rá példa - helyeselt. 
- De annyira egyedül érzem magam, mint még soha. Üresnek. Reményvesztettnek. És ez nagyon fáj - 
- Csak a féltékenység beszél belőled! - makacskodott. 
- Féltékenység? Ugyan minek? Aki szeret marad. Akit lehet, visznek. És aki lehet vinni, azért nem kár - mondtam, és elszántam letöröltem a könnyeimet. Nem úszod meg, Lizy... Rossz gyerekkel kezdtél. Ha harc, hát legyen harc! 

Francisco 

Egyes emberek életében a legnagyobb mérföldkő az, amikor megkapják életük első sminkkészletét, vagy a legjobb jegyet az iskolában. Az én életemben is eljött ez a pillanat. Apa lettem. 

A kórház hátsóudvarában ácsorgok,  San Francisco hűvös hajnalában. A szívem hevesen ver, még a friss levegő sem képes megnyugtatni. Három fal választ el a menyasszonyomtól, és a kisfiamtól. Nem is tudom, mikor voltam valaha ennyire boldog? Noah Augustín Stoessel. A név, ami örökké a lelkembe véste magát. 
- Mr. Stoessel? - szólalt meg egy rekedt hang. A tekintetem az üvegajtó felé kaptam, ahol egy idős hölgy ácsorgott, fehér köpenyben. 
- Én vagyok- - mondtam engedelmesen, és összehúztam magamon a kabátom cipzárját. 
- Üdvözlöm, a nevem Carolyn Costelho! Én vagyok a kedves párja orvosa - Az ősz hajú nő a nagymamámra emlékeztetett. A szeme megviselt volt, az arca mégis barátságos és boldog. Le merem fogadni, hogy csak azért boldog, mert Én is az vagyok. Megértem, hiszen minden ember boldog, ha valóra válik egy álma. 
- Örülök, hogy megismertem, asszonyom -
- Én is örülök. Mesés kisfia született, igazán elbűvölő - mosolygott, és könnyekkel telt szeméből kitörölte a cseppeket. - Viszont azt hiszem, adódott egy kis probléma - tette hozzá, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. 
- Mi történt a kisfiammal? - kérdeztem rémülten. 
- Nyugodjon meg, kérem, nem a picivel van baj - nyugtatott, de a torkomban keletkező gombóc még nagyobb lett. Ó, a picsába! 
- Mi történt Sarah-val? - A szívem hevesebb dobogott, úgy éreztem, bármelyik pillanatban ketté robbanhat. 
- Ms. Muller még nagyon fiatal. A szervezete nem elég erős. A szülés nagyon sok energiát elvett tőle. Mi mindent megteszünk, hogy életben tartsuk, de ehhez nem elég két nap, remélem megérti, Francisco - suttogta, mire azonnal felrobbantam. 
- Nem vagyok más, csak egy rohadt nagyképű kölyök - léptem hozzá közelebb. - Nem sok embert szeretek, értük viszont ölök! - morogtam, de nem tudtam eldönteni, hogy ezzel Őt, vagy saját magamat akarom megfélemlíteni. 
- Fiam, higgy nekem, ezzel itt nem mész sokra - tette a kezét a mellkasomra. - Meg fogom menteni. Azért is, mert a nagyanyja vagyok, és azért is, mert ez a kötelességem - súgta, nekem pedig minden vér kifutott az arcomból. 
- Ez most komoly? - kérdeztem és hátráltam pár lépést. 
- Teljes mértékben. Az édesanyja neve Laurelyne Costelho, édesapja Theo Muller, és van két  távoli unokatestvére, Juliet és Sophia Chroose! - 
- Szerelmes vagyok belé. Szeretem, amióta csak megismertem. Nem veszíthetem el... Főleg nem így, hogy most született egy kisfiunk! - zokogtam. 
- Hidd el, megértem! - tette a kezét a vállamra. - Viszont van itt még valami, amit tisztáznunk kéne... -
- Ne kíméljen - szakadt ki belőlem. 
- Te, és Sarah még nem vagytok házasok. Így remélem megérted, hogy ez nem egészen törvényes. Nem erőltetnék rád semmit, de jobban járnál, ha elgondolkodnál ezen. A kisfiad neve Muller lesz, ha nem szeded össze magad, Francisco - 
- Ó, istenem... Lehet ennél rosszabb? - kérdeztem magamtól és tekintetem az ég felé emeltem. 
- Talán - szólalt meg. - Attól tartok, Sarah kómába esett - 
- Tessék?! - 
- Amikor kimentél a kórteremből, lehunyta a szemét, és azóta nem reagál semmire. Nagy esélye volt, de megnyugtatlak, csak átmeneti. Pár hét, és minden rendbe jön! - nyugtatott. 
- És ha mégsem? - kérdeztem a könnyeimet keresztül. 
- Abba most ne gondoljunk bele... -  

Sección 30 - Noah Augustín Stoessel (Francisco)

   Reggel hat óra. Csapzott hajjal ácsorgok a reptér aulájában, vállamon a kilós sporttáskám. 
Az éjszaka folyamán kaptam egy üzenetet, egy rejtett számról. "Kimegyek eléd, a számod S. adta meg! Ne mozdulj sehová, nincs pénzem nyomozókra! -Y" Először nem tudtam mit reagálni, de hat óra fárasztó út, egy izzadós, klausztrofóbiás vénember mellett teljesen leszívja az embert. Egy gyors "Oké." után pedig újra kiütött a pállott hónaljszag. Fél órányi eszméletlenség... Juhú! 
A mobilom újra, - meg újra megrezzent a zsebemben, mégsem voltam képes előhalászni. Minden zavaros pillanatomban csak két dolgon járt az eszem. Tini, és az újdonsült családom. Félreértés ne essék, egy másodpercig sem bántam meg, hogy eljöttem otthonról, hiszen én csak ÍGY lehetek boldog. De a kishúgom arca minden zajos másodpercben ott lebeg a szemem előtt, és képtelen vagyok szabadulni tőle. A szívszaggató lelkiismeret furdalásról nem is beszélve. 
- Uram, elnézést - lépett mellém egy öltönyös férfi. - Megkérdezhetem, hogy mi a probléma? -
- Miért lenne bármi probléma? - kérdeztem értetlenül és akaratlanul is szorosabban markoltam a táskám pántját, mintha csak attól félnék, hogy bármelyik pillanatban kirabolhat, én pedig egy tehetetlen vénember vagyok. 
- Ne haragudjon, de Én itt dolgozom, és az is benne van a szakmai előírásomban, hogy ha valami ide nem illő, illetve furcsa dolgot észlelek, kérdezzek rá vagy tegyek ellene - sóhajtott unottan, és a tekintetében ott bujkált a feszültség. Természetesen. Ezt biztos többször is elmondja egy nap. 
- Úgy nézek ki, mint egy terrorista? - A hangom talán élesebben csengett, mint ahogy terveztem... 
- Ilyenkor azt kéne mondanom, hogy eszem ágában sincs ítélkezni a vallások és emberek közt, de remélem megérti ha azt mondom, úgy néz ki, mint egy pedofil - bökte ki. 
- Ne szívasson- már, ember! - mondtam és fáradtan kétrét görnyedtem. - Hat órát utaztam egy fapados roncson egy izzadt hólyag mellett, akinek olyan szélgörcse volt, hogy olyat maga még nem érzett, mögöttem pedig egy copfos kislány, aki azért hisztériázott, mert az anyja pasit kukázott a Tinderen! Ne szórakozzon velem! Én csak azért vagyok itt, hogy lássam a születendő gyermekemet! Értsen meg, én engedjen be a mosdóba! - keltem ki magamból, és bosszúsan elindultam a hústorony mellett, aki egy egyszerű mozdulattal megakadályozott és a nyakam köré fonta a karját.  
- Mi dolga van a mosdóban? - kérdezte fojtott hangon. 
- Felgyújtom a hajam és a seggemre tetováltatom az anyám nevét! Maga szerint mi dolgom van?! - kérdeztem és hisztérikusan felnevettem. A kigyúrt ember összeráncolt homlokkal méregetett, majd sajnálkozón megpaskolta a vállam. 
- Ne haragudjon, ez egyikünknek sem nyerő nap - morogta és elállt az utamból. 
- Az biztos! - csattantam fel. - És mielőtt megkérdezné... Eszem ágában sem volt a faromra tetoválni bárki nevét is - jegyeztem meg mellékesen. 
- Ne is! Borzalmasan fáj és székletelésnél igazán kellemetlen... - szörnyülködött, és meg mernék rá esküdni, hogy mindkét kezét a farára tette! 
- Ömm... Oké. Értem - suttogtam. - Azért köszönöm a tippet, sosem felejtem el. Örülök a találkozásnak, Mr Reptérőr úr! - próbálkoztam és széles vigyort erőltettem az arcomra. 
- Én is örülök, Mr Pedomaci - kacagott és hézagos fogsorával rám mosolygott. 
- Megtenné, hogy nem hív így? Napok kérdése és apa leszek, nem hiszem, hogy örülnék annak, hogy pedofilnak tartanának - 
- Elnézést, ezt a kislányomtól hallottam. Azt hittem valami aranyos jelentése van! Én nem gondoltam volna... Basszus! Fel kell hívnom az anyósomat! - mondta vörös arccal és sebesen elrohant mellettem. 
Felvont szemöldökkel elindultam a mosdó felé, és amikor beértem, a táskámat a legközelebbi sarokba hajítottam. Zombiként odavonszoltam magam a mosdókagyló elé, és hideg vízzel átmostam az arcomat. A homlokomról legördülő jeges cseppek újra életerőt töltöttek belém. A neonfények gyatra megvilágításában belenéztem a repedt tükörbe, és szó szerint elszörnyedtem a látványomtól. Utálom ezeket a fényeket. Az összes mitesszer és kósza szőrszál megvilágítódik, így az ember fia úgy fest, mint egy ápolatlan hobó. Ami részemről részben igaz is. 
A némaságban felcsendült a húgom legújabb dala. A hangjától összerezzentem, de széles mosollyal az arcomon emeltem a fülemhez a telefont. 
- Itt a világ legboldogabb embere - szóltam. 
- Itt pedig a világ legnagyobb bálnája! - zokogott a telefonba Sarah. Pontosan tudom, hogy ez az egész a hormonok hibája -hiszen ezer könyvet elolvastam már- de képtelen vagyok hozzászokni ahhoz, hogy egy nő sír a közelemben. 
- Mi történt már megint? - kérdeztem nehezedő mellkassal. 
- Nem érzem túl jól magam, Francisco! Könyörgöm, gyere végre ide! -
- Nyugodj meg, kérlek - könyörögtem. - Már itt vagyok a reptéren. Fél perccel ezelőtt pedofilnak, és terroristának néztek. Ha megérkezik a fuvarom, onnantól nincs visszaút, megígérem - trilláztam, és már a gondolattól is, hogy a családommal lehetek, könnyeket csalt a szemembe. 
- Én kis pedofil terroristám - kacagott fel a könnyein keresztül. - Szeretlek. Ugye tudod? 
- Örökkön örökké - hunytam le a szemem, de az arcomon legördülő könnycsepp nem ismert határokat. 
- Sírni fogok - figyelmeztetett, mire akaratlanul is felnevettem. - Ne vihogj, te barom! A hasam beszorult a mosógépbe! - 
- Miért dugod a pocakod a mosógépbe? - kérdeztem értetlenül. 
- Gondoltam kiszedi belőlem a gyereket, SZERINTED MI A FRANCÉRT?! - kérdezte hisztérikusan. - Beleejtettem a fülbevalómat a dobba, és muszáj volt kiszednem. De mivel olyan magas  vagyok, mint egy locsolókanna, hoztam egy széket, hogy ráállhassak, de amikor behajoltam, beszorultam! Nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, de ha ennyire ragaszkodik a mosogatógépekhez, elküldöm háziasszonynak - morgolódott, és egy hangos morajlás után, mély sóhajtás szakadt fel belőle. - Kiszabadultam! - 
- Na ez az én idegbeteg barátnőm, akibe beleszerettem - kacagtam. 
- Igen, én vagyok, aki hamarosan világra hozza az idegbeteg utódját is! - szipogott, de a hangján tisztán hallottam, ahogy elmosolyodik. 
- Ugye jól van? - kérdeztem fojtott hangon. 
- Elevenebb, mint valaha - suttogta. - Már csak az apukájára vár! -
- Aki hamarosan mellette lesz - néztem a tükörbe elszántan. - Most viszont megyek, mert a Reptérőr még a végén azt hiszi, robbantani készülök... - motyogtam, és letettem a telefont. 
Egy egyszerű mozdulattal a hajamba túrtam, és az eredeti megjelenésemmel -mint egy csöves- kiléptem a hófehér aulába. Nem gondolná az ember, hogy pár perc után, így megtelik egy kihalt terület... 
Az idegen arcok között teljesen elveszettnek éreztem magam. A vállamon nehezedő sporttáskám, és a kezemben szorongó bőröndöm volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, hogy el ne taknyoljak. A nagy tömegben határozott szorítást éreztem a vállamon. A térdem megroggyant az erős marok alatt, és felkészültem rá, hogy megint a Reptérőrrel találom szemben magam. Összeráncolt szemöldökkel megfordultam, de előttem csak egy rózsaszín hajú lány ácsorgott, szakadt ruházatban. 
- Nincs pénzem! - vágtam rá, még mielőtt felfoghattam volna, hogy ki is áll előttem. 
- Barom! - sikította és erőset sózott a vállamra. Nem kellett több, hogy rájöjjek, a húgom legnagyobb ellensége vicsorog rám. Akaratlanul is hátrahőköltem, és a tenyeremet az arcom elé kaptam. 
- Te meg mi a francot keresel itt? Azt ne mondd, hogy itt dolgozol, mert esküszöm magam alá csinálok! - meresztgettem a szemem. 
- Érted jöttem! - szűrte a fogai közt. 
- Parancsolsz? - kérdeztem teljesen összezavarodva. 
- Hosszú történet, majd az autóban elmesélem - sóhajtotta lemondón és kikapta a kezemből a bőröndömet. 
- Figyelj, Yio, ne érts félre, de én a legkevésbé sem bízom meg benned - morogtam. 
- Á, hogy is értenélek félre? - kérdezte gúnyosan. - Hát, akkor a lelkedbe taposok,  Szőke Herceg, mivel perpillanat, én vagyok a szerelmed egyetlen barátja. Szóval, MINDENT tudok, Észkombájn - morogta. 
- Szóval... Akkor te most... Bosszút fogsz... - kérdeztem remegő gyomorral. 
- Nem, nem, nem! Eszem ágában sincs. Nincs miért haragudnom, Francisco, és semmi okom sincs tönkretenni az életedet - vágta rá. 
- Köszönöm -
- Nincs mit köszönnöd. Sarah mindkettőnkért tett valamit. Neked a társad lett, nekem pedig a barátnőm. - nyögte ki, és kilépett a fotocellás ajtón, a hűvös reggelbe. 

***

   A lakáskulcsom a zsebemben csüngött, miközben fél kézzel megnyomtam a lift gombját. Yio kipirosodott arccal sétált be mellém, és egy határozott rántással behúzta a bőröndömet. Az ide vezető úton tisztáztunk mindent, ami az elmúlt nyolc hónapja történt. Elmesélte Sarah legkisebb problémáit is, én pedig beavattam a Buenos Airesben történt eseményekbe. Széles mosollyal hallgatta a húgom, és Jorge szerelmi történetét, én pedig zokogva hallgattam, ahogy az ultrahang élményeiről trillázik. 

Most viszont egymás mellett ácsorgunk, mint két barát, és várjuk a legelső találkozást. 

- Ne izgulj már! - suttogta mosolyogva. 

- Nem tehetek róla... Annyira hiányzott már - motyogtam és tovább tördeltem az ujjaimat. Egy óvatos mozdulattal rácsapott a kezemre, és ujjait az enyémekre kulcsolta. Hálásan a szemébe néztem, mire halványan elmosolyodott. A csilingelő hang jelezte, hogy megérkeztünk. Szabad kezemmel még szorosabban markoltam a sporttáskám pántját, és kiléptem az aranyozott márványpadlóra. Yio óvatosan megpaskolta a vállamat, és előre ment, hogy ajtót nyithasson. Viszont amikor odaért, teljesen földbegyökerezett. Falfehér arccal mellé futottam, és az ajtón díszelgő sárga cetlire meredtem.

- "Itt az idő!" - olvasta Yio, majd  üveges tekintettel rám meredt. 

- A picsába... - morogtam és ingerülten a falba ökleltem. 

- Még nincs veszve semmi, Francisco! Még utolérhetjük őket, és te is ott leszel - nyugtatott. 

- Ki tudja, hm? - néztem rá, bár a könnyeimtől nem sokat láttam. - Mi van akkor, ha ezt már órákkal ezelőtt írta? A gyerek nem is erre a hónapra van kiírva! Mi van akkor, ha valami baj történt? - soroltam magamban, a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket. 

- A szülést lehetetlen időhöz kötni, te barom! Szépen elindulunk, és tíz percen belül oda is érünk! Csak ne parázz már! - könyörgött. 

- Jó, jó! Csak induljunk már! - 

A táskáimat elhajítottam, és azonnal a lift felé indultam, Yio-val a nyomomban. Ez nem gyakorlat.. Szülnünk kell! 

***

   A kórház folyosója egy labirintusra emlékeztetett. Mindenhol végeláthatatlan utak, és névtelen emberek. Elindultam az egyik oldalon, és ugyanott lyukadtam ki. Borzalmas. 

Yio megragadta a karom, és együtt elindultunk a megfelelő hely felé. Az idő megállt, és minden más is köddé vált. Csak Én voltam, és a családom. Egy eldugott folyosón, sírás zaja harsant fel. Álmomban is megismerem, ez Sarah. A szívem egyre hevesebben vert, és mire észbe kaptam, már én is sírtam. Egy hamis kérdés hangzik fel: Hol az apuka? 

Az óra megállt, és minden vér elhagyta a testemet. Sarah éles sikítása, és egy fájdalmas ordítás: Francisco, hol vagy már?!

 Nem kellett több számomra, minden erőmet összeszedtem, és megindultam a hang felé. Egy ősz hajú, zöld köpenyes asszony, üveges tekintettem meredt rám, és mintha mindent leolvasott volna rólam, bólintott egyet, és elállt az utamból. Szinte beestem az ajtón, az arcom a földet súrolta, de megérte. A következő pillanatban felemeltem a fejem, és a tekintetem Sarah-éval találkozott. 

- Szeretlek! - kiabálta, és egy fájdalmas ordítás után hanyatt vetette magát a kórházi ágyon. 

- Én is szeretlek! - pattantam fel, és sebesen mellé ugrottam. A szíve hevesen vert, az izzadságtól a homlokára tapadtak a tincsei, de számomra még mindig tökéletes volt. Egyedi, és tökéletes. Mint a legelső találkozásunkkor. 

Éles sírás töltötte meg a szobát. Most nem én, és nem is Sarah zokogott. A vastekintetű asszony egy pongyolával a kezében felénk hajolt, és letette elénk az aranyhajú kisbabát. 

A tekintete kéklett a könnyektől, és amint megláttam, nem bírtam megállni. Újra felzokogtam. 

- Kicsikém - pillantott rá Sarah. 

- Isten hozott, Noah Augustín Stoessel! - suttogtam és könnyektől vöröslő szemmel megcsókoltam a kisfiam homlokát, majd a nőt is, akit a világon a legjobban szeretek. Megcsináltuk. Együtt. És mostantól minden megváltozik. Apa lettem. Végre egy álom, ami valóra vált... 

Gyermek neve: Noah Augustín Stoessel 

Születési dátuma: 2016. Április 24. 

Anyja neve: Sarahfina Muller Scott

Gondviselő/Édesapa neve: Francisco Augustín Stoessel Muzlera

Helló, világ! Megérkeztem! :)