Sección 31 - Hová tűntetek? (Tinicisco)

  A arcomba csapott a jeges víz. A kék ruhám nedvesen a bőrömhöz tapadt, miközben Jorge mindkét karját a derekam köré fonta, így emelt egyre magasabbra. Tehetetlenül kapálóztam, de a barátom csak röhögött rajtam. Szívem szerint lekevertem volna neki egyet, olyan erőszakosan viselkedett, de a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy ez neki is annyira fáj, mint nekem. Mert ez az egész, Lizy Lisso, és a nyamvadt stábja miatt van. És, hogy miért? Mert az a szakadt kis nyomorult a minap szerelmet vallott. Igen, ez a hír engem is lesokkolt. És sosem gondoltam volna, hogy ezt a rémálmot az ősellengésemmel, Stephie Camarena-val fogom átvészelni. Stephie egész éjszaka nálam volt, törökülésben ült az ágyamon és lehúzott három kávét, mire kitalálta, hogy hogyan segíthetne nekem átvészelni ezt az egészet. 
- Hajrá, Jorge! Dobd bele! - kacagott Lizy, Jorge pedig eleget téve az akaratának, elhajított, arccal a vízbe. Látásra a víz mellkasig érhetett, de mindig kimegy a fejemből, hogy Jorge három fejjel magasabb, mint én, ezért a lábam már nem érte a tengerfeneket. Mélyen lemerültem. Pár másodpercig tehetetlenül zuhantam a víz alja felé, de két határozott kéz lenyúlt értem, és felrántott. A szememet marta a sós víz, de azonnal tudtam, hogy kihez bújok. Nem Jorge húzott fel. Az orrom és a szám megtelt vízzel, ezért eltelt pár pillanatig, ameddig felköhögöm a belém szorult vizet. A ruhám egyik szakadt fodrával megtöröltem a szemem, és egyre jobban kezdett kirajzolódni előttem a srác arca. Hosszú haja nedvesen az arcába lógott, rikító világoszöld szemei engem méregettek. 

- Hé, jól vagy? - kérdezte és izmos karjait a derekam köré fonta. Mindkét karommal belé kapaszkodtam, mintha valami mentőöv lenne. Az egész testem remegett a jeges víztől, és a hideg levegőtől, ami a combom körül körözött. 
- Igen, azt hiszem - vacogtam. - Sajnálom... - suttogtam és lehunytam a szemem. 
- Ugye most csak viccelsz? - nézett rám felvont szemöldökkel. - Nincs mit sajnálnod! Rám hoztad a frászt, el sem tudod képzelni, mennyire megörültem, hogy semmi bajod! - mondta mosolyogva és egyik kezével kisimította a frufrumat a szememből. 
- Hogy hívnak? - kérdeztem fojtott hangon. 
- A nevem Cayo - súgta, és egyik karját a combom alá csúsztatta, a másikat pedig a nyakam alá. Szorosan fogott, majd araszolva megindult velem a part felé. A hátunk mögött éles sikoltást hallottam, majd Lizy mérges hanglejtését. - Hová megy a kamerásom? - sipákolta, mire Cayo unottan megfordult. Jorge falfehér arccal méregetett engem, majd ellépett Lizy mellől. 
- Engedd el őt, kamerás! - suttogta, de a hangja még így is határozottan csengett. A testem megfeszült Cayo karjaiban, majd vettem egy mély lélegzetet és mindkét karommal átfogtam a nyakát. 
- Állj le, Jorge - kezdtem. - Neki köszönhetem, hogy nem fulladtam meg. És azt is megköszönöm neki, ha elkísér a lakosztályomig, még mielőtt tüdőgyulladást kapok - 
- Dehogy fulladtál volna meg! - csattant fel a barátom. - Ez a víz pont két méter, Tini! Ne csináld már... -
- Én pedig 164 centi vagyok, és nem tudok úszni - szakadt ki belőlem, mire kerek szemekkel elhallgatott. Tö bb, mint harminc centi. Ennyin múlott, hogy majdnem megfulladtam. 
- Sajnálom, kiment a fejemből - morogta, de Cayo egy feltörő morgással belé fojtotta a szót. Csalódottan elkaptam tőle a tekintetem, és az arcomat a megmentőm vállába fúrtam. 
- Akkor... Majd később találkozunk, húgi - morogta, majd hátat fordított, és elmerült a vízben. 
- Kösz, Tini - lépett mellém Lizy, majd a fülemhez hajolt, hogy senki se hallhassa. - Ne aggódj, ameddig te Cayo társaságát élvezed, vigyázok a kis Blanco-ra, nehogy véletlenül elkallódjon - súgta, majd felnevetett. A kacagásától görcsbe rándult a gyomrom. Cayo nem hallhatta, olyan halkan súgta, de azonnal ellökte magától a főnökét, aki résnyire húzott szemekkel megcsóválta a fejét, majd hátat fordított, és Jorge után sietett. 
Rázni kezdett a zokogás, ami ellen nem tehettem semmit. Nem mertem belegondolni, hogy mire készülhet Lizy. Vagyis tisztában vagyok vele, hogy mire készül, csak azt nem, hogy vajon eléri-e azt, amit akar... Jorge nem... Nem tenné ezt kettőnkkel. Nem tenné ezt velem! 
- Ne félj - súgta a fülembe Cayo, és óvatosan megsimította a hátamat. - Én itt vagyok veled, és minden rendben lesz! -
- Ne mondd ezt! - zokogtam fel. - Nem tudsz semmit, Cayo! - 
- Talán mégis - suttogta. - A kérdés már csak az, hogy megbízol-e bennem annyira, hogy el tudjam mesélni - 
- Jaj, kérlek... - fújtattam és gúnyos hangnemre váltottam. - Én csak egy taknyos gyerek vagyok. Úgysem hinne nekem senki! - trilláztam, pontosan azt, amit egy nagyon is fontos személy vágott a fejemhez a múltban. 
- Ne beszélj így, mert nem igaz! - vágta rá. - Kivételes ember vagy, Tini! - 
- Akit kikészít egy szőke liba - morogtam. 
- Lizy csak pattog. Sehol semmi, nem kell félned. Jorge okosabb annál, hogy bedőljön neki. Lizy egy fekete lyuk. Hideg és üres - 
- De megőrjít, Cayo! Minden értelemben! - szakadt ki belőlem. 
- Akkor én mit mondjak? Három éve neki dolgozom... De nem is ez a lényeg! Tudom, hogy ez az egész "Just friends, nothing more" dolog kamu. Szereted őt, és ő is téged. Lehet, hogy gonosznak látsz, de sosem lennék képes tönkretenni valamit, ami gyönyörű. És a kapcsolatotok az. Ne hagyd, hogy egy csitri közbevágjon... - morogta elszántan, nekem pedig lassacskán kezdett leesni minden, amire eddig célzott. 
- Te és ő? - szakadt ki belőlem. Cayo egy árnyalattal vörösebb lett, majd azonnal lesütötte a szemét. 
- Volt rá példa - helyeselt. 
- De annyira egyedül érzem magam, mint még soha. Üresnek. Reményvesztettnek. És ez nagyon fáj - 
- Csak a féltékenység beszél belőled! - makacskodott. 
- Féltékenység? Ugyan minek? Aki szeret marad. Akit lehet, visznek. És aki lehet vinni, azért nem kár - mondtam, és elszántam letöröltem a könnyeimet. Nem úszod meg, Lizy... Rossz gyerekkel kezdtél. Ha harc, hát legyen harc! 

Francisco 

Egyes emberek életében a legnagyobb mérföldkő az, amikor megkapják életük első sminkkészletét, vagy a legjobb jegyet az iskolában. Az én életemben is eljött ez a pillanat. Apa lettem. 

A kórház hátsóudvarában ácsorgok,  San Francisco hűvös hajnalában. A szívem hevesen ver, még a friss levegő sem képes megnyugtatni. Három fal választ el a menyasszonyomtól, és a kisfiamtól. Nem is tudom, mikor voltam valaha ennyire boldog? Noah Augustín Stoessel. A név, ami örökké a lelkembe véste magát. 
- Mr. Stoessel? - szólalt meg egy rekedt hang. A tekintetem az üvegajtó felé kaptam, ahol egy idős hölgy ácsorgott, fehér köpenyben. 
- Én vagyok- - mondtam engedelmesen, és összehúztam magamon a kabátom cipzárját. 
- Üdvözlöm, a nevem Carolyn Costelho! Én vagyok a kedves párja orvosa - Az ősz hajú nő a nagymamámra emlékeztetett. A szeme megviselt volt, az arca mégis barátságos és boldog. Le merem fogadni, hogy csak azért boldog, mert Én is az vagyok. Megértem, hiszen minden ember boldog, ha valóra válik egy álma. 
- Örülök, hogy megismertem, asszonyom -
- Én is örülök. Mesés kisfia született, igazán elbűvölő - mosolygott, és könnyekkel telt szeméből kitörölte a cseppeket. - Viszont azt hiszem, adódott egy kis probléma - tette hozzá, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem. 
- Mi történt a kisfiammal? - kérdeztem rémülten. 
- Nyugodjon meg, kérem, nem a picivel van baj - nyugtatott, de a torkomban keletkező gombóc még nagyobb lett. Ó, a picsába! 
- Mi történt Sarah-val? - A szívem hevesebb dobogott, úgy éreztem, bármelyik pillanatban ketté robbanhat. 
- Ms. Muller még nagyon fiatal. A szervezete nem elég erős. A szülés nagyon sok energiát elvett tőle. Mi mindent megteszünk, hogy életben tartsuk, de ehhez nem elég két nap, remélem megérti, Francisco - suttogta, mire azonnal felrobbantam. 
- Nem vagyok más, csak egy rohadt nagyképű kölyök - léptem hozzá közelebb. - Nem sok embert szeretek, értük viszont ölök! - morogtam, de nem tudtam eldönteni, hogy ezzel Őt, vagy saját magamat akarom megfélemlíteni. 
- Fiam, higgy nekem, ezzel itt nem mész sokra - tette a kezét a mellkasomra. - Meg fogom menteni. Azért is, mert a nagyanyja vagyok, és azért is, mert ez a kötelességem - súgta, nekem pedig minden vér kifutott az arcomból. 
- Ez most komoly? - kérdeztem és hátráltam pár lépést. 
- Teljes mértékben. Az édesanyja neve Laurelyne Costelho, édesapja Theo Muller, és van két  távoli unokatestvére, Juliet és Sophia Chroose! - 
- Szerelmes vagyok belé. Szeretem, amióta csak megismertem. Nem veszíthetem el... Főleg nem így, hogy most született egy kisfiunk! - zokogtam. 
- Hidd el, megértem! - tette a kezét a vállamra. - Viszont van itt még valami, amit tisztáznunk kéne... -
- Ne kíméljen - szakadt ki belőlem. 
- Te, és Sarah még nem vagytok házasok. Így remélem megérted, hogy ez nem egészen törvényes. Nem erőltetnék rád semmit, de jobban járnál, ha elgondolkodnál ezen. A kisfiad neve Muller lesz, ha nem szeded össze magad, Francisco - 
- Ó, istenem... Lehet ennél rosszabb? - kérdeztem magamtól és tekintetem az ég felé emeltem. 
- Talán - szólalt meg. - Attól tartok, Sarah kómába esett - 
- Tessék?! - 
- Amikor kimentél a kórteremből, lehunyta a szemét, és azóta nem reagál semmire. Nagy esélye volt, de megnyugtatlak, csak átmeneti. Pár hét, és minden rendbe jön! - nyugtatott. 
- És ha mégsem? - kérdeztem a könnyeimet keresztül. 
- Abba most ne gondoljunk bele... -