Sección 29 - Utolsó éjjel (Rövidített)

- Te meg mi a francot keresel itt? - hőköltem hátra, miután végigmértem az ajtómban zokogó démont, Stephie-t. 

- Muszáj beszélnem veled! Nem tettem semmi rosszat, esküszöm! -

- Nem tudom, hogy mi a francot képzelsz magadról, viszont azonnal tűnj innen! Nem értem, hogy van képed idejönni, ráadásul hajnalban! - sziszegtem a fogaim közt. 

- Tini, félreértesz! Nem én voltam! Nem nekem kell Jorge! Lizy pályázik rá! Hinned kell nekem,  hiszen megváltoztam! - zihálta könnyekkel telt szemekkel. 
- Hogy hihetnék neked? Csak a családom tudta, hogy itt leszek, és te! Nem hiszem, hogy Lizy ilyen jó mentalista lenne... - poénkodtam bosszúsan. 
- Jó, talán egy kicsi közöm van hozzá. Elkaptak amikor kijöttem a házatokból, épp a szomszédnál forgattak, és Lizy képtelen volt megállni a kérdezősködést. Vagy azt mondom, hogy a bátyád szeretője vagyok, vagy azt, hogy azért jöttem, hogy megfenyegesselek. Nem keverhettem bajba magam, különben kirúgnak a munkámból, a bátyádat meg végképp nem akartam lejáratni, ezért bukott ki belőlem az információ. Valójában nem is mondtam semmi konkrétumot, csupán annyit, hogy Te nem tartózkodsz a városban! Muszáj hinned nekem... - zokogta. A szemei már vöröslöttek a sok sírástól, mégsem hagyhattam, hogy látványosan megtörjön. Hiszen, mi van akkor, ha mégis gonosz? Nem sétálhatok bele a csapdájába. Megint. 
- Hagyd abba - morogtam és a kézfejemet a pizsamám ujjába rejtettem, hogy egy kicsit felmelegedhessek. 
- Hiszel nekem? - kérdezte és megdörzsölte a szemét. 
- Nem tudom... - kezdtem, mire újra kitört belőle a zokogás. - Fogd már be végre, könyörgöm! Alig múlt éjfél, Stephie, ne bömbölj már! - bosszankodtam, és félreálltam az ajtóból, hogy beljebb jöhessen. Ismét megtörölte a szemét és szó nélkül lehuppant az ágyamra, anélkül, hogy felajánlottam volna. 
- Mit csinálsz itt egyedül? - szipogta, és körbenézett a kihalt lakosztályon. 
- Remélem nem vársz őszinte választ, mert az egyikünknek sem esne jól... -
- Látom te is mufurc vagy, ha nem alszol - 
- Nem vagyok mufurc! - háborodtam fel.- Egyszerűen... Eléggé kényesen érint, hogy a barátom valami idegen lány arcába cuppog, ez minden! - szakadt ki belőlem. 
- Sajnálom... Hidd el, borzasztóan sajnálom! - 
- Ne magyarázkodj, nem haragszom - mondtam és mosolyt erőltettem a fejemre. 
- Azt látom... - méregetett felvont szemöldökkel. - Figyelj, tudom, hogy ha lelki támasz kell, akkor én vagyok az utolsó akihez fordulnál, viszont, most úgy érzem szükséged van valakire, akiben... Megbízhatsz - Megdermedt reakcióm láttán inkább folytatta. - Természetesen csak az utazás végéig. Ha visszaérünk Buenos Airesbe, újra gyűlölhetjük egymást! - motyogta, mire akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. 
- Nem akarlak utálni - nyugtattam meg. - Csak, tudod... Nagyon fáj, hogy Jorge szülei téged látnak szentnek, engem pedig elítélnek. Nem értem, miért nem mehetek Én a barátommal a szülővárosába? Ez olyan, mintha... Szét akarnának szedni minket. És itt jössz a képbe Te. A gyönyörű mosolyoddal és meggyőző személyiségeddel már rég beloptad magad Jorge szüleinek a szívébe - suttogtam vörös arccal és az éjjeliszekrényhez sétáltam, ahol még mindig ott várt rám az a kávé, amit tegnap délután rendeltem magamnak, ameddig Jorge-t vártam. 
- Megértelek - mosolyodott el. - Viszont a Blanco szülőket is megértem. Hiszen, a fiuk hamarosan kész férfivé válik, és nem mindenki viseli el, hogy egy... -
- Hogy egy kislánnyal tervezgeti a közös jövőt - fejeztem be a mondatát, mire egyetértően bólintott egyet. - Úgy utálom ezt a helyzetet - suttogtam és a számhoz emeltem a hideg bögrét. 
- Meghiszem azt! - helyeselt. - Rám visszatérve... Engem azért viseltek el, mert évekig együtt voltam a fiukkal. Téged is megszoknak, ne aggódj -
- De engem nem kell megszokniuk, nem egy adott állapot vagyok, Stephie! - csattantam fel és az ágyamhoz sétáltam. - Azt tervezem, hogy egy egész életig Jorge-val maradok! És ez nem fog sikerülni, ha nincs senki, aki mellette állna... 
- Jó, jó! Akkor gondolkozzunk előre egy kicsit. Jorge egy hét múlva elutazik a családjához, Mexikóba, ahol békésen nevelgeti majd pár hétig az unokahúgát. Utána hazajön, HOZZÁD, ti pedig boldogan éltek majd, ameddig meg nem haltok. Mi itt a bibi? -
Még én is meglepődök saját magamon, amikor olyan könnyedén beszélek róla, mintha tényleg nem fájna. Pedig fáj. Átkozottul. De neki ezt nem kell tudni. 
- NEM AKAROM, HOGY NÉLKÜLEM MENJEN EL! - mondtam és tehetetlenül lerogytam az ágyra. Stephie sóhajtva fölém hajolt és kikapta a kezemből a bögrémet. Szívem szerint rászóltam volna, de még ahhoz is álmos voltam, hogy megszólaljak. - Mégis úgy érzem, hogy a közös utunk végére értünk, és én nem akarom már... - suttogtam a könnyeimmel küszködve. Stephie kerek szemekkel felpattant az ágyról és vadul kalimpálni kezdett. 
- Minden rendben? - kérdeztem aggódva. 
- Ki vagy te?! - pillantott rám lelkesen. 
- Be vagy állva? - vontam fel a szemöldököm. - Hidd el, voltak olyan pillanatok amikor én is kiütöttem magam, de pár hétig zebraelvonókúrára jártam, és most egész jól vagyok. Háromhetente talán kétszer látok lila zebrákat, de azon kívül minden oké - elmélkedtem, mire unottan a vállamra csapott. 
- Nem, Tini! De most válaszolj! Ki vagy te? - sürgetett. 
- Martina Stoessel - bólogattam. 
- És mivel foglalkozol? -
- Énekesnő vagyok - mondtam határozottan és mosoly szökött az arcomra. 
- Pontosan! Te vagy Martina Stoessel, aki egész életében abban fejezte ki magát, amihez a legjobban értett! Énekelt! - erősködött. 
- Nem hiszem, hogy a személyzet örülne egy hajnali koncertnek... -
- Az előbb rögtönöztél egy refrént! Hajrá, próbáld meg újra! - mondta, nekem pedig lassan kezdett megvilágosodni, hogy mit akar. 
- És most, hogy az utunk végére értünk, nem akarom már... - morogtam magam elé, majd izgatottan csettintettem egyet. - Mert én megváltoztam, te pedig falat kreáltál, falat kettőnk közé -
- Na látod! - ragyogott föl az arca. 
- Te jó ég... - mosolyogtam. - Segítened kell megírni! - 
- Miért pont nekem? Te vagy a sztárcsillag! -
- Viszont ha te nem vagy itt, akkor ezt a pár mondatot is a kukába dobom! - vigyorogtam, mire megadón bólintott. 
- Kezdjük el! - egyezett bele. Izgatottan felpattantam az ágyról, az éjjeliszekrényemhez sétáltam, kirántottam a legfelső polcot és mélyen beletúrtam. Kivettem egy megviselt füzetet, amit még a kedvenc énekesem, Lali Esposito dedikált, egy tollat, és visszasétáltam az ágyhoz. 
- Mindent bele kell adnunk - 
- Ne aggódj, Tini - fújtatott Stephie. - Olyan ódát zengünk össze, hogy Jorge soha többé nem szabadul meg tőle! - nevetett elszántan és felcsapta a füzet tetejét. 
- Jó kis csapat vagyunk - szakadt ki belőlem, és abban a percben, ezt még teljesen őszintén gondoltam. 

Voltak éjjelek, melyeket együtt töltöttünk, 

s voltak nappalok, melyeken egymást elfelejtettük. 

Éjjeleket sírtam, az ablakod előtt állva, hogy felbukkansz és megcsókolsz, 

a végső percre várva. 

De most, hogy az út végére értünk, nem akarom már, 

mert Én megváltoztam, Te pedig falat kreáltál

(Falat kettőnk közé) 

                                                                                     - H. Vera - Kellesz nekem - Részlet