Sección 34 - Szomorú valóság (Franah)

Utolsó rész róluk - Elázott éjszaka 2 utáni idők. 

2 ÉVVEL EZELŐTT 

   Zihálva baktattam végig a keskeny folyosón, a fülemben dobogó vértől semmit sem hallottam a külvilágból. Minden erőmmel azon voltam, hogy végleg eltűnjek Francisco Stoessel elől. Nem tudom hány utcán rohantam keresztül, míg ide nem értem. Az alacsony testalkatomtól, és "csupa izom" testemtől függetlenül az első háztömb után teljesen kifulladtam. A sötétszőke tincseim az izzadságtól gyöngyöző homlokomnak tapadtak, nedvesen csapkodták a szemem. 

- Várj már meg! - kiabált utánam egy ismerős hang. Ahelyett, hogy földbe gyökereztem volna, még gyorsabban kezdtem futni. Átkozom azt az embert, aki kitalálta, hogy Francisco Stoessel-nek kondiznia kelljen. Egy egyszerű ugrással átvetette magát a lépcsőkorlát felett, így már a sarkamban loholt. Semmit sem látszott meg rajta a testmozgás, ami körülbelül három és fél kilométert foglal magába. 

- Kopj le! - kurjantottam fojtott hangon, és a hozzám legközelebb lévő szobába berontottam, és reflexből bevágtam magam mögött az ajtót, amit aztán gyorsan kulcsra zártam. A hátamat az ajtónak támasztottam, és hagytam, hogy a gravitáció a földre rántson. 

Hallottam, ahogy Francisco mélységes sóhajokkal megveti a lábát az ajtó előtt, és öklével az ajtónak támaszkodik. 

- Engedj be! - morogta. 

- Hagyj magamra! Mára túl sok volt belőled, kérlek... - súgtam a könnyeimmel küszködve. 
Francisco megvetette a lábát az ajtó elől, homlokát az ajtónak támasztotta, szabad kezével a kilincset markolta. 
- Kérlek... - suttogta fojtott hangon. - Beszéljük meg, Sarah! -
- Nem akarok beszélni veled. Látni sem akarlak! - dünnyögtem. 
- Jó, megértem. De azt ugye tudod, hogy az én szobámban vagy? - kérdezte, de éreztem a hangján, hogy vigyorog. Micsoda irritáló alak! 
A szemem sarkából körbepásztáztam a szobát, melynek minden faláról Francisco képkeretbe zárt arcképe mosolygott vissza. A fejem fölött magasló éjjeliszekrényen is egy ilyen kép pihent. Ezüst, apró gyémántokkal díszített képkeret, benne egy megviselt fénykép egy kislányról és egy kisfiúról. A fotó valahol a tengerparton készült. A göndör hajú kislány arca fehér a szétkenődött fagylalt miatt, mellette a kisfiú foghíjas vigyorral pózol a kamerának, szabad karjával szorosan magához szorítja a kishúgát. 
Lehetetlen, hogy ez Francisco legyen! A fényképen lévő boldog kisfiúnak semmi köze az ajtó túl oldalán álló bunkó férfihoz. 
A kezem akaratlanul is a zárhoz kúszott, elfordítottam a kilincset és hagytam, hogy a kezem tehetetlenül az ölembe hulljon. 
- Ennyire megbűvöltelek? Ó.... - akadt meg, amikor megpillantotta az ölemben pihenő képkeretet. Őszintén, abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy kerülhetett a kép a kezembe, de nem bántam. Hogy ismerhettem így félre őt? 
- Kizárt, hogy ez te vagy - szólaltam meg hitetlenkedve. Feszülten kifújta a levegőt, mintha eddig benntartotta volna. 
- Pedig de. Én és a húgom - sóhajtott. - Ne mondd ki, mire gondolsz. Az arcodra van írva. "Hogy lett ebből a gyönyörű kisfiúból, egy ilyen egoista, tuskó vadbarom?" - mondta a hangomat utánozva. 
- Most ugye nem az várod, hogy ellenkezzek? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire hangosan felnevetett. Üdítő nevetése van... 
-  Nem, nem várom el. Hidd el, a helyedben én is utálnám magam, mert tényleg seggfej vagyok. De engem nem zavar... - 
- Engem sem - szaladt ki a számon. - Engem sem az zavar, hogy ilyen vagy. Csupán a viselkedésed. Sőt, az egész lényed! Francisco, te egy kicseszett "Miért?" vagy! Nem tudok úgy rád nézni, beszélni veled, a közeledbe menni, hogy ne tennél valami olyan dolgot, amire az első reakció nem a "Miért?" lenne! - hadartam. 
- Én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni! - makacskodott. 
- Nem értesz engem, már látom... Francisco, én tényleg bírlak téged! De az előbbi jeleneted odalent, tolerálhatatlan volt - 
- Azért, mert elüldöztem a kiszemeltedet? Ne legyél már ilyen gyerekes, még csak tizennyolc éves vagy, minek neked komoly kapcsolat? Úgyis csak játéknak kellettél neki, ne mondd, hogy nem láttad! - hadonászott mérgesen. 
- Egyszer te is megtörsz majd, nagymenő - suttogtam résnyire húzott szememmel. 
- Jó, akkor bocsánatot kérek! - ragadta meg a karom. 
- Teljesen fölösleges. Menj csak, biztos van jobb dolgod is, mint engem pesztrálni. Nyugalom, nem megyek a közeledbe többet. Egyszer megpróbáltam és lásd' mi lett a vége. Megaláztál. És ezt nem lehet egy bocsánattal elintézni - makacskodtam. 
- Tessék? - tartott vissza. - Velem akartál lenni? -
- Én ilyet nem mondtam... -
- Dehogynem! - mondta, és a szemében megcsillant valami. Boldogság? Izgalom? Kizárt. Neki nincsenek érzelmei! - Azt mondtad, hogy egyszer próbáltál meg a közelembe jönni, és akkor is ez lett a vége! Szóval így állunk, Muller? Velem akarsz lenni? - kérdezte gusztustalanul édes vigyorral. 
- Hogy te mekkora önimádó barom vagy! - csaptam vállon. - Csupán barátkozni akartam veled. Semmi többet, capis? A szüleid amúgy is kikergetnének a világból! -
- Nem velük járnál, hanem velem - próbálkozott, és közelebb lépett. 
- Miket nem mondasz? A húgod holtrészegen fekszik a szomszédban, nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy csajozni kezdj! - hőköltem hátrébb. 
- Tini egy felelőtlen kisgyerek, aki még nincs tisztában a döntései fontosságával. Ezer szerencséje, hogy előbb értem oda, mint Jorge, különben biztos egy életre elfelejtheti őt. Ruggero meg csak kerüljön a kezeim közé, száz százalék, hogy megölöm! Mellesleg kizárt, hogy magához térjen, mert amikor legutóbb bementem hozzá arcon csapott, és lila zebrának nevezett, utána pedig könnyek között búcsúzott el tőlem, mintha én lennék Miranda Cosgrove... Szóval reménytelen eset! - erősködött. - Most miért csinálod ezt? Megcsókoltalak, nem emlékszel? Akkor most mi a baj? -
- Az teljesen más dolog! - suttogtam zavartan. - Nem lehetünk együtt, te is tudod. Az a csók pedig szép és jó volt. De te sem önszántadból csináltad. Ki voltál borulva a húgod miatt, a csók pedig egy lopott pillanat volt, ami egyből véget ért. Nem érezhettél semmit, Francisco. És Tini megmondta neked. Tabu vagyok. Nem bánthatsz meg - próbálkoztam fojtott hangon. 
- Nem is akartalak - mondta felvont szemöldökkel. 
- Egy éjszakás kaland meg pláne nem leszek! - horkantam fel dühösen. 
- Mi? Pfuj! Most komolyan, ezt gondolod rólam? - torpant meg, a szemében sértettség csillogott. 
- Mindenki ezt gondolja! - szakadt ki belőlem. Elengedte a karomat és lassan maga mellé szorította. Tekintetét a földre szegezte, a szemét takaró hajfüggönytől nem láthattam a szemét, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam; Megbántottam. NAGYON megbántottam. 
- Sajnálom, hogy így érzel - motyogja félvállról. 
- Sajnálom, hogy kimondtam - jajdultam fel. 
- Azt bánod, hogy kimondtad, vagy azt, hogy meghallottam? - 
- Ez nem fair - suttogtam. - Én akarlak ellökni magamtól, de  mégis úgy érzem magam, mint egy dög! -
- Semmi baj - szakított félbe. - Pontosan tudom, hogy mit gondolsz rólam -
- Ne csináld már ezt! Nem akartalak megbántani! - mondtam hadonászva és akaratlanul is megragadtam a karját, és magam felé fordítottam. A szeme sarkából a karját szorító kezemre meredt, majd lassan az arcomra és vissza. 
- Mi van köztünk? - nézett mélyen a szemembe. 
- Barátság... - feleltem. Miért okoznak ekkora szívfájdalmat ezek az egyszerű szavak? 
Pár percig némán állt, mintha hezitált volna, majd felvont szemöldökkel megragadta a karom és tekintetét az enyémbe fúrta. 
- Ez barátság? - kérdezte halkan, majd magához húzott és megcsókolt. Nem tudom mi ütött belém, de ahelyett, hogy ellöktem volna, szorosan átfogtam a nyakát és még jobban szorítottam magamhoz. Olyan volt, mint az első. Az első közös csókunk. Édes volt, és kellemes, mint az előző. 
- Hú... - súgtam rekedten. - De nem is ismersz - ellenkeztem tovább, pedig a szívem már rég eldöntötte; Bele akar vágni. 
- Láttam a tumblidat. Az mindent elárult rólad - lehelte és halkan felkuncogott. 
- Az egész rólad szól - szaladt ki belőlem. 
- Aha, persze... Én most boldog vagyok, de tíz percig görgettem, és azt hittem megölöm magam. Igazán beteg egy nőszemély vagy, ugye tudsz róla? - nézett a szemembe, de válaszra sem méltatva lábujjhegyre álltam és mohón, követelőzően megcsókoltam. 

És akkor még sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége.