Sección 35 - Itt a vége, fuss el véle!

Meg sem vártam Francisco válaszát, tanácstalanul lecsaptam a telefont. Tudom, hogy azzal a szöveggel jött volna, hogy felejtsem el, és ne zaklassam, mert elment és nem jön vissza, de nem tehetek róla... Idegesen kifújtam a levegőt, és a mobilomat az ágy túlsó végébe dobtam, de az elvétett ütés miatt a telefon hangos koppanással az ágytámlának ütődött, onnan pedig a földre esett. Pech! 
Tehetetlenül kinyújtottam a karom, de mivel lehetetlennek tűnt a dolog, hogy ülő helyzetből elérjem, vállat vontam és hátradőltem az ágyon. Jorge csapzott hajjal benyitott a szobába, a dereka körül egy fehér törülköző. Megtorpant a szoba közepén, és kérdőn nézett rám, majd a földön heverő készülékre. 
- Lefújta a szél! - nyögtem, és magamra húztam a fehér takarót. Felvont szemöldökkel felnevetett, majd ujjaival végigszántott nedves haján. 
- Kivel beszéltél? Baj van? - kérdezte. 
- A bátyámmal beszéltem. Semmi fontos - hazudtam. 
- Átadtad neki az üdvözletem? -
- Természetesen? - kérdeztem vissza furán, mire elmosolyodott és a gardróbhoz sétált. Kivett egy térdig érő farmert és egy fehér atlétát. Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a szekrény hátuljában egy alaposan megrakott bőrönd lapul. 
- Mi az a sok cucc? - szaladt ki belőlem. Értetlenül benézett a szekrénybe, majd vállat vont és behajtotta a szekrényajtót. 
- Változtak a tervek. Nem húzhatjuk tovább a kiruccanást, mert a jövőhéten nagy viharok lesznek, és nem indulnak gépek Mexikóba -
- És ezt csak így közlöd? - kérdeztem meglepetten. 
- Hát, mit kéne még tennem? Megbeszéltük, hogy három napig maradunk, mégis, egy hete itt vagyunk, és pontosan tudod, hogy szorít az idő - vágta a fejemhez. 
- Most mi bajod van? - vontam fel a szemöldököm. Jorge tökéletesen izmos háta megfeszült a hanglejtésem miatt, mély levegőt vett, és semleges arccal felém fordult. A tekintete ködösebb volt, mint azt ahogy a tükörben láttam. Szinte fájt, hogy így néz rám. 
- Az, hogy hülyének nézel - dünnyögte. 
- Én? Téged? Mégis miért? - hitetlenkedtem. 
- Mert tudod, hogy mi folyik most nálunk, azt is tudod, hogy nekem Lolával kell lennem. Mégis meglepődsz, ha közlöm, vége a kiruccanásnak - fröcsögte. 
- Jó, ha simán mondod, hogy menned kell, akkor mész és kész... Nem kellene így beszélned velem, mert nem csináltam semmi rosszat! - kértem ki magamnak. - És még, hogy én vagyok a bunkó... -
- Jó! Tudod mit? Akkor vedd úgy, hogy felöltözök, összecsomagolom a maradék ruhámat, fogom magam és hazamegyek. Megbeszéltük? - kérdezte összehúzott szemmel. 
- Igen, megbeszéltük. Nem kell miattam aggódnod, menj csak... - vágtam rá, mire a szemében megcsillant valami. Meglepettség? Düh? 
- Rendben, majd felhívom anyucit, meg apucit, hogy jöjjenek el a kislányukért, aki túl makacs volt ahhoz, hogy szót fogadjon - gúnyolt, én pedig teljesen elképedve meredtem rá. 
Ökölbe szorított kézzel lerúgtam magamról a takarót, majd két lépéssel a szekrény előtt teremtem, és akaratlanul is pofán ütöttem. A tenyerem nagyot csattant az arccsontján, de mintha meg sem érezte volna. A tenyerével végigsimított az állán, majd lerántotta a derekáról a törölközőt és belebújt a nadrágjába. Nem nézett rám, rendületlen és jéghideg tekintettel pakolt a sporttáskájába.
- Hogy lehetsz ilyen szemét? - zokogtam fel. - Nem tudom mi ütött beléd, de ilyen ocsmány dolgot még sosem vágtál a fejemhez... Az a baj, hogy fiatal vagyok? Vagy valami rosszat csináltam? Nem értem miért csinálod ezt velem! - kiabáltam a könnyeimen keresztül. A hangomtól mintha megdermedt volna. A szobát a fájdalmas zokogásom töltötte meg, Jorge pedig háttal állt nekem. A világoskék hálóingem ujjával megtöröltem a szemem, ami a rajtam maradt szemfesték miatt feketévé vált. 
- Ne sírj... - mondta fojtott hangon, de képtelen voltam uralkodni magamon. - Az istenért, ne sírj már! - kérte, majd felém fordult és két ujjával letörölte a szemem. Az érintésétől égett a bőröm, pár lépést hátráltam, hogy ne érhessen el. - Nem a te hibád, Kicsim - suttogta, és tett egy lépést felém, de mindkét kezemet magam elé kaptam, hogy ne jöjjön közelebb. 
- Á, tényleg? Akkor most így játszunk? - fújtatott mérgesen, majd könyékig beletúrt a lábánál heverő sporttáskába, és kihúzott belőle egy gyűrött újságot. Mereven felém tartotta, én pedig a szemem sarkából elolvastam a címlapot. "Szívzűrök a paradicsomban, középpontban a tinicsillag és a szőke herceg!" A képen én és Jorge voltunk, a kávézóban, ahol Lizy rajtakapott Lolával. Jorge fürdőgatyában átvág a kávézón, és csillogó szemekkel megáll az asztalunk előtt, majd lehajol egy csókra, én pedig elfordítom a fejem. Abban a pillanatban olyan biztonságot és örömöt éreztem, amit ez a címlapfotó egy pillanat alatt elvett tőlem. 
- Á, mi az? Fáj az igazság? - kérdezte és az arcomhoz emelte az újságot. A könnyek még mindig az arcomon csurogtak, mégis, képtelen voltam a szemébe nézni. - A szívdöglesztő Jorge Blanco két hete még Stephie Camarena mellett kereste a boldogságot, ám most úgy tűnik, fiatalabbra feni a fogát. Ki gondolta volna, hogy pont Tini Stoessel, a tizennyolc éves szupersztár lesz az, aki kamu - boldogságot okoz az énekesnek? Biztos forrásokból tudjuk, hogy Jorge, a huszonnégy éves felnőtt férfi esze ágában sincs elengedni a kislányt, aki vakon szalad a nem létező szerelem felé. Vajon mi történik akkor, ha ez a románc hirtelen megszakad, és a kislány ráébred arra, hogy ez az egész fellángolás csupán egy buta tiniszerelem volt, és kiöntötte szívét - lelkét egy olyan srácnak, aki soha az életben nem fogja őt komolyan venni? - olvasta monoton hangon. 
- Fejezd be! - tört fel belőlem. - Fogd be, könyörgöm! -
- Szerinted nekem milyen érzés, Tini? Szeretlek! És ők ezt nem bírják felfogni! És igen, megfordult már a fejemben, hogy szakítok, de nem voltam rá képes... De ez a cikk most már mindenen túl tesz, értsd meg! - mormolta vörös arccal. - Engem fognak tönkretenni! Nem téged! -
- SZAKÍTOK! - szakadt ki belőlem, mire a benne lakozó összes düh elfoszlott. - Szakítunk Jorge. Vége, ennyi volt - mormoltam. 
- Tessék? Várj, nem így gondoltam! Tini, én csak tombolok, nem akarok elválni tőled! Hallod? Hé! - futott utánam, majd két keze közé fogta az arcom és lágyan megcsókolt. Minden akaraterőmmel azon voltam, hogy ne csókoljak vissza, ne engedjem, hogy hozzám érjen. - Csókolj már meg! - könyörgött és újra megcsókolt. Majd újra, és újra.
- Kérlek, ne nehezítsd meg! - mondtam, és mosolyt erőltetve az arcomra leszántottam az ujjait az arcomról és hátrébb léptem. - Igazad van, Jorge. Ne haragudj, hogy eddig nem láttam be, de neked van igazad. Nem lett volna szabad belevágnunk ebbe, hiszen... Az emberek nem értik. Nem érzik azt, amit mi érzünk. De ezért nem hibáztathatjuk őket, ezt te is tudod. Szóval, kérlek... - Vett egy mély levegőt, majd az ajkába harapott és ellépett tőlem. Megköszörülte a torkát, szabad kezével a hajába túrt és rám mosolygott. 
- Ezt nem lehet ilyen könnyen megbeszélni - erősködött. 
- Meg fogjuk beszélni, idővel. De igazad van. Menj el Mexikóba, én pedig maradok itt. Eltüntetjük a nyomokat, elsikáljuk a gyanút és utána folytatjuk... Rendben? - próbálkoztam. 
- Ígéred? -
- Ígérem! - vágtam rá. - Viszont... Megtennéd, hogy felveszel egy pólót? Nagyon csábító a látványod, és azt hiszem, itt az ideje leállnunk - hebegtem, mire elégedetten felnevetett, és megtört a levegőben keringő feszültség. 
- Nagyon szeretlek - szakadt ki belőle. Széles mosollyal az arcomon magamhoz szorítottam, és adtam magamnak pár percet, míg átjár az illata. 
- Segítek összepakolni - suttogtam, de csalódott sóhajából ítélve nem erre a reakcióra számított. Hátrált pár lépést, majd Ő is mosolyt erőltetett, és magára kapta a fehér atlétát. Kifújta azt eddig benntartott levegőt, majd felhúzta a farmere sliccét. 
- Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy nem számít, milyen erősen próbálkozunk, nem számít, mennyire akarjuk. Néhány történetnek egyszerűen nincs boldog befejezése - suttogta fojtott hangon. A gyomrom görcsbe rándult a szavai hallatán, mégis úgy éreztem, ez így helyes. Neki el kell mennie, nekem pedig muszáj megtennem ezt a lépést egyedül, nélküle, hiszen nem hagyhatom, hogy miattam szenvedjen, és rajta maradjon a 'pedofil' jelző, amit még senki nem mondott ki hangosan... 
- Egyetértek - szakadt ki belőlem. - De azért barátok maradunk, igaz? -
- Ez természetes! Nem is tudnálak levegőnek nézni... - 
- Mert levegő nélkül nem tudsz élni, igaz? - nevettem. 
- Pontosan - vágta rá, majd összehúzta a sporttáskája cipzárját és a vállára kapta. A gurulós barna bőröndöt is kiszedte a szekrényből, kirántotta a fogantyút, és most életében először úgy állt előttem, mint aki tényleg élete legnehezebb döntését hozza meg. 

Hogy ki nekem Jorge Blanco? A férfi, akit talán sosem látok többé, de minden éjszaka nyugodtan alszom el, hogy tudom; Jó döntést hoztunk, és örökké barátok maradunk.