Sección 36 - Irány Mexikó! (Jorge)

   A repülő háromnegyed nyolckor indul. Húsz perc múlva. A fejemben kavargó gondolatok miatt semmit sem hallok a külvilágból. Csakis Tini szavai szállnak mindenütt, és a szemében csillogó leplezetlen fájdalom. Tudta, hogy el kell mennem, és én is tudtam, hogy mindkettőnknek fájni fog. De a szakítás ötlete, nem az én fejemből pattant ki. Beleremeg a kezem, ha belegondolok, soha többé nem érinthetem meg, és nem hívhatom a magaménak, mert nem tehetem ezt vele. Többé már nem... 

A zsebemben megrezzent a telefonom, a kijelzőn egy bejövő üzenet villogott. Lehet, hogy most követem el életem legnagyobb hülyeségét, de az üzenet küldője; Stephie. 

S: Merre vagy? A második kapunál várok rád, a steward azt mondta, a gép a közelgő vihar miatt hamarabb indul! 

J: Máris indulok... 

S: Figyelj, nem kell ezt tenned. Valerie intelligens kisbaba, egyedül is elbírok vele! 

J: Ez nem rólad szól, Steph. Ez egy kötelesség. Meg kell tennem a családomért. Senki sem fog belehalni. 

S: De te szenvedni fogsz. Azt pedig nem akarom! 

J: Ne törődj velem. Nincs miért maradnom, szakítottam vele, netán elfelejtetted? Most teljes mértékben arra koncentrálhatok, amire kell. Nem kell se több, se kevesebb. 


Még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, kinyomtam a mobilom, és a porttáskám oldalzsebébe csúsztattam. Nem értem, hogy várhatja el tőlem azt bárki is, hogy mellőzzem a családomat? Muszáj megtennem, és kész! Ez egy felnőtt férfi kötelessége! Úgyis mindenkinek jobb lesz, ha nem leszek itt. Buenos Aires jobb hely, ha Jorge Blanco nincs ott, ez tény... 
Stephie sötétvörös haját egyből kiszúrtam, ahogy araszoltam a 2. kapu felé. Rikító sárga lencsés szemüvege mögül észrevett, majd széles vigyorral integetni kezdett. 
- Na, várod már? - kérdezte, és a vállára kapta a vörös ridiküljét. 
- Nem a világ végére indulok Steph, csupán hazamegyek - mondtam mosolyogva. 
- Ne hazudj, látom a szemedben, hogy mardos a bűntudat Tini miatt -
- Ne kezdd el megint, könyörgöm! Te vagy az, aki eddig úgy szidtad, mint a bokrot, most meg összeboronálnál vele? - nyögtem föl értetlenül. 
- Mert megérdemel téged. Én nem érdemeltelek meg, sőt, a helyedben lelőttem volna magam. Viszont Ő imád téged. Dalt is írt neked, Jorge! Tudom, hogy most jobbnak tűnik józan ésszel eltűnni, de meg fogod bánni... - erősködött. 
- Én egy huszonnégy éves felnőtt ember vagyok. Az életem nem egy gyerektől függ. Könyörgöm, érts meg engem is. El akarok már menni, nem bírom tovább hallgatni a megjegyzéseket a kapcsolatunkra. Ő is el fog felejteni előbb - utóbb. És ha nem emlegeted fel, talán nekem is könnyebb lesz felejteni! - 
- Rendben, értem... Akkor... Mihez kezdesz, ha hazaérünk? - kérdezte csillogó szemmel. Utálom, ha többesszámban beszél. Az egy dolog, hogy Stephie Mexikó egyik leghíresebb zenésze, színésze és énekese, de nem lakunk együtt; Sosem laktunk. Kiborít a többesszám. 
- Gondolom, hazamegyek, köszönök a szüleimnek, megölelem az öcsémet, utána pedig megyek és iszom egyet a haverokkal. A szokásos... Csak találnom kell valami jó bárt, ahol könnyen felejt az ember - sóhajtoztam. 
- Ó, ha felejteni akarsz, akkor arra van egy nagyon jó mód. Hallottál már a Cicáról? -
- A miről? - kérdeztem ráncba szaladt szemöldökkel. 
- Mexikó legnevesebb szórakozóklubja. Állítólag a csajok gyönyörűek, a pia pedig eszméletlen, de ha engem kérdezel, a legszebb mind közül, Gwyneth Carson! Az övé a bár, mellesleg nemcsak kő gazdag, de meseszép és csupa tehetség - mondta elszántan. 
- Még nem hallottam róla. Biztos szép lány - motyogtam félvállról. Számomra a legszebb Tini Stoessel. Vele senki sem versenyezhet. 
- Mellesleg az apja egy zseni! Van egy kiadója, ahol a lánya a főszereplő, de mindenféle zenei szupersztár megfordul feléjük! - 
- Mikor lettél te kerítőnő, hm? - csattantam fel unottan. 
- Megmondanád, hogy miért vagy így kibukva, már megint? - kérdezte fojtott hangon, de minden szavából fojt az ingerültség. 
- Steph, alig egy napja szakítottam a barátnőmmel. Kicsit megviselt ez a dolog, ugye megérted? - kérdeztem, de a mellkasomat majd' szétfeszítette a csalódottság. 
- Mégis úgy viselkedsz mintha én tehetnék róla! - fröcsögte, és a szeméből megeredtek a könnyek. A gyomrom görcsbe rándult, szánni való kinézete láttán, és képtelen voltam másfelé nézni, és cserbenhagyni egy zokogó lányt. 
- Nem... Nem hibáztatlak... Hé! - sóhajtottam, és a két tenyerem közé fogtam az arcát. Könnyes szempillái alól pillantott fel rám, majd amikor a hüvelykujjammal eltöröltem egy elszabadulni készülő könnycseppet, elmosolyodott. 
- Fájnak az emlékek - suttogta. 
- Nekem mondod? - nyögtem fájdalmasan, és szorosan magamhoz öleltem. Így álltunk hosszú percekig, ameddig meg nem érkezett a steward, aki elvette a bőröndjeinket. 
Átkaroltam Stephie vállát, így próbáltam nyugtatni, hogy ne aggódjon, így indultunk el a szűk folyosón, ami a repülőhöz vezet. 

*****

A markáns, szép mosolyú fiatalember az Első Osztály felé vezetett minket, majd amikor megérkeztünk, széthúzta a vörös bársonyfüggönyt, és megmutatta a helyünket. Azt hittem, kapok pár perc nyugalmat, de teljesen kizártnak tűnt, tekintve, hogy az egész hely hírességekkel volt megtömve. Egyik oldalon Lali Esposító, szorosan mellette a műsorvezető Lou Sanchez, az előttük lévő ülésen pedig nem más, mint Cande Molfese ült. Pár ütemet kihagyott a szívem, ahogy megpillantottam az egyik régi ismerősömet, akinek nem kellett több, azonnal kiszúrt magának.

- Yoyi! - sikoltott fel. Úgy utálom, ha így hívnak. 

- Szia Cande! - erőltettem mosolyt, és az ülése mellé slattyogtam, ahol ölelésre tárt karokkal várakozott rám, én pedig udvariasan átkaroltam. 

- Hát te? - kérdezte széles vigyorral. - Azt hittem Rión vagy, és áztatod magad! - kacagott. 

- Á, tényleg? És ki mondta ezt neked? - vontam fel a szemöldököm. 

- A minap hallottam amikor Rugge telefonon beszélt Tinivel! - jelentette ki büszkén, de amint kicsúszott rajta, megakadt a mondandójában. 

- Tessék? - hüledeztem. - Ti beszéltetek vele? - 

- Sajnálom, Jorge... Amikor Tini hívott, nem tudtuk, hogy ti már... Szóval, nem vagytok egy pár, és azt hittük, csupán egy kis összezördülés ez az egész, utána pedig kibékültök és minden megy boldogan, és intenzíven, ahogy mindig! - 

- Ahogy mindig? Komolyan ezt gondoljátok? MINDENKI ezt gondolja? - háborodtam fel, mire Cande megragadta a karom, és bájos pillantásokat vetve a többi híresség felé, kihúzott a függöny mögé, a miniatűr konyhába. 

- Hallgass végig! - erősködött. - Mindenki látta azt a cikket. És természetesen, tudjuk, hogy hazugság az egész! De a szívünk mélyén valahol... Mégis megértjük a helyzeteteket. Szeretitek egymást, ez természetes, de Jorge, könyörgöm! Egy huszonnégy éves férfi, és egy tizennyolc éves lány kapcsolata, azért eléggé bizarr, valljuk be. De muszáj megmondanom, hogy beszélgettünk a többiekkel... - kezdte, nekem pedig azonnal görcsbe rándult a gyomrom. 

- Mit műveltetek? - kérdeztem vadul zakatoló szívvel. 

- Tini még csak kislány! Törékeny, mint egy porcelánbaba, és Én, mármint együtt a többiekkel eldöntöttük, hogy... Kiállunk mellette. Azért megyek Mexikóba, hogy én, és Lou Sanchez felvegyünk egy interjút, amiben tisztán leszögezem, hogy Tini remek lány, és ti ketten csupán barátok voltatok, és semmi több. Sajnálom, Jorge, de meg kellett tennünk. És őszintén, nem hiszem, hogy a többiek más véleményen lennének az üggyel kapcsolatban. Szeretjük őt, és sokkal gyengébb természetű, mint te. Ezért megkérlek arra, hogy próbáld meg elfelejteni őt... -

- Tessék? - nevettem fel erőltetetten. - A pofám leszakad, Candelaria! Most komolyan, mindenki ellenem fordult egy bugyuta cikk miatt? Mindannyian tudtátok, hogy mennyire szeretjük egymást, és képesek vagytok még pártokat alkotni? -

- Nem tehettünk mást! - tört ki belőle. - Ha nem így csináljuk, akkor sehogy! De nem maradtál egyedül, nehogy azt hidd! -  

- Aha, tényleg? - gúnyolódtam. - Mégis kik? -

- Hát, Mechi, Lodo, Facu, és én, Tini mellett állunk. Melletted van Samu, Diego, Nico, és Alba is - motyogta. 

- És Ruggero? -

- Ő... Ruggero... Ruggero úgy döntött, hogy Tini mellett áll, és mindenben mellette marad, bármiben, amire szüksége van - Ennyit a legjobb barátokról! 
Mérgesen ellöktem magam a mosogatótól, feltéptem a bársonyfüggönyt és a helyemre masíroztam. Mindenki engem nézett, a stewardot is beleértve, de már nem számított. Semmi sem számított! Mélységes űr tátong a mellkasomban, mindenki cserben hagyott. 
Vettem egy mély levegőt, széles vigyorra húztam a szám, és Stephie felé fordultam. 
- Mit meséltél, Stephie? Ki is az a Gwyneth Carson? És mit kell tennem, hogy meghódítsam magamnak azt a szépséget? - kacsintottam, mire megfagyott körülöttem a levegő. De kit érdekel? Tudom, hogy ez talált. És ha harc, Buenos Aires, akkor legyen harc!