Sección 2/1 - Elázott éjszaka

 
   Tegnap este boldogan aludtam el. A szívem teli volt örömmel és ragyogással. Felcsillant a szememben a remény, hogy talán mégis visszakaphatom a szerelmem. Hiányzik már a pillantása, a nevetése, a kedvessége, az érintése, csókja... Bár ami a legjobban hiányzik talán mégis az, hogy mellette ébredjek. Életem leghülyébb cselekedete volt, amikor hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Akkor azt hittem, makacskodik majd, mint mindig, de nem. Akkor szó nélkül elment. Egy csók, egy könnycsepp és eltűnt.
   Természetesen nem szó szerint tűnt el. Minden nap láttam, mosolygott rám, énekelt nekem. De nem úgy, mint régen. Nem szerelmes pillantásokkal, nem édes, mámorító mosolygással, és nem szerelmes hangjegyekkel. Mind csak üres, száraz cselekedet. Semmi őszinteség. Csak a kiábrándító valóság, miszerint lehetséges, hogy képzelem a szerelmet, de benne élni nem tudok. Azt is képtelen vagyok felfogni, hogy Jorge miért pont egy házisárkányt választott magának. Stephie-ben nincs semmi, amit Jorge bármelyik porcikája is kívánna. Se kedvesség, se őszinteség... Igaz, nem láthatok bele Stephie fejébe, de azt még fél szemmel is látom, hogy ki milyen szándékkal közelít a szeretteim felé. Most nem a szerelem irányít, hanem a rút igazság. Lehetnek boldogok, ha ők örülnek, akkor én is. De a szememet mindig nyitva tartom...


REGGEL


- Tini drágám, vendéged van - nyitott be a szobám ajtaján az édesanyám, Maria. 
Az ajtón beszűrődő napfény egyből életet lehelt belém.
- Mégis ki lehet az, ilyen korán? - nyögtem fel fáradtan.
- Egy Sarah nevű lány. Azt mondja, hogy egy interjú miatt jött - kacagott fel. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, a szenvedésemen szórakozik ilyen jól. Minek az embernek ellenség, ha ilyen szerető anyja van?
- Sarah? Nem ismerős a neve.
- Azt mondja, hogy neked dolgozik.
- Ha azt mondja, akkor valószínűleg így is van - ásítottam. - Azt hiszem, már emlékszem rá. Magas, vékony, barna göndör haja van, és nagy kék szemei? Akkor tényleg nekem dolgozik - nyugtáztam magamban az édesanyám helyeslő bólogatása után. - Megmondanád neki kérlek, hogy mindjárt megyek?
- Nem illik megvárakoztatni a vendégeket, tehát valóban próbáld meg összeszedni magad, kislányom.
Unott arccal bámultam magam elé, majd amikor anya végre magamra hagyott, erőt vettem magamon és a rikító rózsaszín pizsamámban kikászálódtam az ágyból.
Az ablakhoz léptem, széthúztam a függönyt, mire vakító fény terítette be a szobámat. Hunyorogva bár, de tisztán kristálytisztán láttam át a szobám területét. A ruháim szanaszét hevertek a földön, a cipőim szintén, a telefonom szivárványos tokjairól nem is beszélve. Elvánszorogtam a gardróbomhoz, majd szélesre tártam az ajtaját, és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a kisebb ruhakupacot, amit az elmúlt napokban csak úgy behajigáltam oda; Mit vegyek fel? Végül megállapodtam egy átlagos, egyáltalán nem kirívó szetten, ami talán még az anyám tetszését is elnyeri. A hajam persze úgy volt jó ahogy mindig; Szanaszét. Most már azt állíthattam magamról, hogy készen állok. Sietősen elhagytam a szobámat, ami pontosan úgy nézett ki, mintha tornádó szántotta volna fel.
A konyhában azonnal megpillantottam azt a bizonyos Sarah-t, aki éppen a bátyámmal diskurált valami - gondolom - teljesen unalmas dologról.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - köszöntöttek.
- Nem vagyok az - öltöttem ki rájuk a nyelvem, pont úgy, ahogy egy érett, felnőtt nő tette volna.
- Igaz, hiszen miért is lennél? - mormolta az orra alatt a bátyám, és az óra felé pillantott. Ezt a szokását elég kevesen értik meg, de mivel egy családba tartozunk, ismerem mint a tenyerem. Szeret kötekedni.
Az órán pontosan 12:00 állt.
- ...És? - kértem ki magamnak. - Tegnap rengeteget próbáltunk, és a Juntada Tinista is ezen a héten lesz, muszáj kialudnom magam!
- Aha, hát persze, megértem - bólogatott gúnyosan. - És ez a te főnököd - súgta oda Sarah-nak.
- Hé - rivalltam rá. - Gyere Sarah, még a végén elkapsz tőle valamit! - húztam el a szépséges írómat az én beteg, szemétláda bátyám közeléből. - Szerintem még a kötelező oltásait sem kapta meg.
- Később még látlak, kedvesem - röhögött magában. Egy utolsó szúrós pillantást vetettem rá, majd mit sem foglalkozva a gúnyos tekintetével, átcibáltam az alkalmazottamat a nappaliba.
- Ne haragudj rá, Fran mindig ilyen elmebeteg, de most különösen jó formában van - magyaráztam.
- Dehogy haragszom. Nagyon bírom a bátyádat - mosolygott Sarah.
- Tessék? - torpantam meg. - Te? Az én bátyámat? Te, a virág, Őt, a vaddisznót?
- Aha.
- Ez nekem magas - fújtam értetlenül, és a nappaliból egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
Az utcában nem volt túl nagy a forgalom, csupán a ház elé parkoló autók és az ugató kutyák adtak aláfestő zenét ennek a csodás Buenos Aires-i reggelnek.
- Most amúgy hova készülünk? - kérdeztem.
- Berta küldött érted, neked, Mechi-nek és Jorge-nak ma be kell mennetek a stúdióba, de már így is késésben vagyunk - pillantott a karórájára. 
- Azt nem mondta, hogy miért?
- A Juntada Tinista miatt. Ruhapróba lesz .
- Á, értem - sóhajtottam. A következő két percben némán sétáltunk egymás mellett, csupán az aszfalt verte vissza a cipőnk csattanásának hangját. Ahogy végignéztem Sarah-n, egyszerűen gyönyörűnek találtam. Sugárzott belőle a kislányos báj, ami csak még különlegesebbé tette a megjelenését. Egyszerűen nem fért a fejembe, mit eszik a bátyámon. - Miért pont Fran?! - csattantam fel hirtelen.
Sarah kínjában csupán elnevette magát.
- Most komolyan arról akarsz beszélgetni, hogy mit találok vonzónak a bátyádban? - kérdezte.
- Isten ments, nem... Vagyis de - nevettem fel zavartan.
- Akkor ez egy jó hosszú út lesz.
- Mióta zaklat? Lekoptassam? Komolyan bejön neked?
- Nem zaklat, ne koptasd le, és... Várj, mi? - pillantott rám értetlenül.
- Neked tetszik a bátyám? - böktem ki kerek-perec.
Sarah pár pillanatig némán bámult rám. Olykor - olykor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán egyből be is csukta, és az ajkába harapott. Nem kellett válaszolnia, egyből rájöttem magamtól is. Már a bátyám nevének említésétől is vörössé válik az arca.
- Figyelj, tudod, hogy imádlak... De a magánéletemet nem szeretném megvitatni veled - mosolygott rám kedvesen. Tudom, hogy nem akart megsérteni, de a szavai mégis a lelkemig hatoltak.
- Most vérig sértettél - kértem ki magamnak.
- Jaj ne csináld már - simította meg a vállam. - Tudod, hogy nem úgy gondoltam, én csak... Nem szeretek az érzéseimről beszélni, ennyi az egész. Tudod, hogy megbízom benned.
- Hát persze. Megbízol bennem, mert a főnököd vagyok - motyogtam kelletlenül.
- Megbízom benned, mert a barátom vagy - javított ki. - De ha annyira tudni akarod, nem, nem szeretem a bátyádat, egyszerűen csak... Kedvelem őt.
- Hm, kár. Pedig olyan szép pár lennétek. Az én "helyes bátyám" - mondtam, miközben idézőjeleket rajzoltam a levegőbe. - és a te szépséges pofikád.
- Na jó, mi a hátsó szándékod? - torpant meg mosolyogva.
- Semmi - húztam az agyát.
- Akkor mégis miért mondod ezeket?
- Hát... Csak úgy.
Láttam Sarah arcán, hogy nem hisz nekem. Jól tette. 
- Tudod mit? Hagyjuk is, mert a végén még tényleg elkésünk.
Az út többi része szép, (kicsit sem kínos) csöndben telt el.


A STÚDIÓBAN 


Szép lassan kirajzolódott egy hatalmas, 18. századi téglaépület a távolban. A gyomrom is görcsbe rándult az izgalomtól. Imádom ezt a helyet.
- Na akkor, én idáig kísértelek - állt meg Sarah.
- Neked nem kell bejönnöd velem? - kérdeztem.
- Nem, elbeszéltük az időt. Amúgy is csak annyit akartam mondani, hogy holnapután fotózás, a megszokott időben, a megszokott helyszínen.
- De ez miért pont ma mondod?
Sarah úgy bámult rám, mintha a bolygónk létezését kérdőjeleztem volna meg.
- Holnap Juntada Tinista, azután pedig sajtóinterjúk, fotózások, gálamegnyitók. Mégis mikor szóljak? Tíz perccel az esemény előtt? Ráadásul a Juntada Tinista sem egy napos, és már így is olyan szoros a programterv, hogy talán nem is látjuk majd egymást.
- Remek... - sóhajtottam. Ennyit a felhőtlen, gondtalan sztáréletről.
- Na, most pedig tűnés. El ne késs nekem!
- Oké, de este mindenképp üzenj, és akkor megbeszéljük a továbbiakat - mondtam, majd két gyors arcpuszi után, egy sárga sporttáskával a vállamon hátat fordítottam neki, és megindultam az épület felé. A stúdió fotocellás ajtaja automatikusan kitárult előttem. Ez az ősrégi épület, (habár inkább hasonlít egy kórházra, mintsem egy szép bevétellel büszkélkedhető tánciskolára) a legfejlettebb technikai berendezéssel van felszerelve, a legkisebb teremtől a legnagyobbig.
   A folyosón áthaladó munkások, legyenek azok hangtechnikusok vagy koreográfusok, mind kitörő örömmel köszöntenek. Udvariasan intek nekik, majd belépek a névre szóló öltözőmbe, ahol a legjobb barátnőm, és egyben munkatársam, Mechi Lambre és a stylist, Berta várakozik rám.
- Madárcsicsergős szép jó reggelt mindkettőtöknek! - mosolyogtam Bertára, miközben az öltöző túlsó végébe hajítottam az edzőcuccommal és sminkcuccommal megpakolt sporttáskámat. A táska hangos csattanással ért földet, ami gondolom, nem tett túl jót a púderemnek.
- Neked is jó reggelt, Kedvesem - ölelt magához szorosan. - Ma is pontosan olyan gyönyörű vagy, mint bármikor máskor.
- Köszönöm, Berta - mosolyogtam rá hálásan. Berta egy ötvenöt éves, vörös hajú, vastag zöld keretes szemüveget viselő, garbó-megszállott nő, aki az egyik legtehetségesebb a szakmájában. Sok stylist megfordult már errefelé az évek során, de Berta az, aki csupán egy mosolyával képes volt belopni magát a szívünkbe. Ő itt mindenki anyja, a legbölcsebb, a legidősebb, és egyben az egyetlen ember is, akinek őszintén elhiszem, ha azt mondja, szép vagyok.
Széles mosollyal az arcomon a legjobb barátnőm felé pillantottam, aki egy szót sem szólt hozzám, sőt, még csak rám sem nézett, csakis a telefonja kijelzőjét szuggerálta.
- Önnek is jó reggelt, Mercedes főhercegnő - mondtam sértetten.
- Helló - legyintett felém. Kérdőn Berta felé kaptam a tekintetem, aki egy értetlen vállrándítással nyugtázta Mechi viselkedését.
- Hé, figyelj, most kaptam egy új dzsekit, szerinted jól áll? - kérdeztem hirtelen, és végigsimítottam a farmer anyagán. A dzseki persze egyáltalán nem új, sőt, Mechi-től kaptam a születésnapomra még tavaly.
- Nagyon jó - motyogta, le sem véve tekintetét a kijelzőről.
- Jól van, elég legyen - kaptam ki a kezéből a készüléket. Mechi olyan lendülettel kapott a mobilja után, mintha az örök élet vizét készültem volna kihajítani az ablakon.
- Add vissza - nézett rám haragosan.
- Mi a baj Mechi? - kérdeztem.
- Semmi.
- Ugyan már, látom rajtad, hallom a hangodon!
- Most perpillanat az a baj, hogy elvetted a telefonomat - mutatott a kezemben lévő készülékre. Szigorú tekintettel néztem rá, eszem ágában sem volt visszaadni neki mobilját.
- Na jó... - adta  be a derekát. Vett egy mély lélegzetet, majd az ujjaival beletúrt sötétszőke hajzuhatagába. - Xabi a baj.
Tudtam. Mindig észreveszem, ha valami baja van, de az egyetlen dolog, ami miatt Mechi valóban szomorú tudott lenni, az a barátja, Xabiani.
- Mi történt?
Mechi és Xabi hősszerelmesek, ők tipikusan az a pár, akik öt percet alig bírnak ki egymás nélkül. Ha Mechi miatta szomorú, akkor valami nagy bajnak kellett történnie, ami így belerondított az álomvilágukba. 
- Tegnap, amikor a haján viccelődtünk, emlékszel, mit mondott? - kérdezte a könnyeivel küszködve.
- Igen, emlékszem. Azt mondta, hogy... "Ma Laránál alszom" - idéztem fel a gondolataimban.
Mechi ennél a pontnál teljesen megimbolygott, szinte alig állt a lábán. Természetesen Berta jelenlétében csak nem fog megtörni.
- Igazat mondott... - motyogta.
- Tessék? - döbbentem le.
- Tegnap a próba után azt kérte, hogy vigyem haza - kezdte. - Megkérdeztem, hogy miért szeretne hazamenni, ő pedig rávágta, hogy nem alszik nálam. A kocsiban jót röhögtem rajta, azt hittem, poénkodik, így hát hazavittem. Kiszállt az autóból, elköszönt aztán bement. Este nagyon hiányzott, ezért úgy döntöttem, felhívom. Ki volt kapcsolva, többször is próbáltam elérni, aztán végül a vezetékest próbáltam. Az anyukája vette fel, és közölte, hogy... - egy könnycsepp gördült végig Mechi arcán. - Közölte, hogy Xabiani nem tartózkodik otthon.
A szívem is belesajdult abba, hogy így kell látnom őt.
- Ez még nem jelenti azt, hogy... - kezdtem.
- Az anyjának azt mondta, hogy nálam van. Nekem pedig azt, hogy otthon alszik - vágott közbe.
- Megcsal... - fejeztem be a mondatom.
- Attól tartok ez történik - mondta és letörölte az elszabadult könnycseppet.
- Jaj már, gyere ide - tártam szét a karjaimat. Mechi úgy bújt hozzám, és olyan erősen ölelt, mint akit sosem szerettek. Láttam, tudtam, és éreztem, hogy összedőlt a világa.
- Kiderítjük, hogy mi történt, ne aggódj. Azóta nem is keresett?
- De, úgy negyed órája körülbelül - szipogta.
- Mit akart?- kérdeztem gyanakodva.
- Azt mondta, hogy eljön megnézni, kíváncsi a próbára. Kicsimnek nevezett, meg a szerelmének. Azt ismételgette, hogy mennyire szeret... Tini, fogalmad sincs, mennyire fáj. Nem akarom ezt érezni.
- Hé, fel a fejjel, ne szomorkodj. Majd kiosztjuk, oké? Megkapja a magáét az a szemét. Egy jó alapos földbe döngölés Tini módra, elvitelre? - kacsintottam rá, mire végre felnevetett. Anya folyton méregzsáknak nevez, és csak az utóbbi időben kezdett világossá válni a számomra, hogy miért. Százhatvanöt centi kőkemény, tömör agresszió vagyok.
- Lányok, elnézést, hogy megzavarom ezt az érzelgős és bizonyára szomorú pillanatot, de ruhapróbára jöttetek - mosolygott ránk Berta, miközben a kezembe adott egy fehér szoknyát. - Próbáld ezt fel szépen, rendben? - majd ugyanezzel a kéréssel Mechi-hez fordult, és átnyújtott neki egy fehér, elől megkötős blúzt, és egy zöld bársonyszoknyát. 
Gyorsan magunkra kapkodtuk a ruhákat, és amikor elkészültünk, eléggé furcsán mutattunk mind a ketten. Na jó, valójában ezt csak Mechi állította. Pedig ő sokkal szebb ruhát kapott, mint én.
- Nagyon jól néztek ki, lányok. Mechi, a szoknyád derekából beveszünk még pár centit, és akkor tökéletes lesz - állapította meg Berta.
- Én kapok még valami ruhát, vagy...?
- Nem drágám, neked ez bőven elég, mehetsz próbálni, viszont neked, Tini, még maradnod kell. Ez csupán az első összeállítás, szükségünk lesz még kettőre - mosolygott izgatottan. Mechi felettébb boldognak látszott, velem ellentétben. Itt én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán nem örül annak, hogy itt kell lennie?
- Megvárod Tinit vagy menned kell? - kérdezte Mechi-től.
- Majd a próbateremben találkozunk - mosolygott rám erőltetetten. Talán tévedtem, amikor azt mondtam, mindannyian szeretjük Bertát; Mechi egy nagyon erős személyiség, nem szereti, ha dirigálnak neki, így azt hiszem, ő az egyetlen, aki nem kedveli Bertát, és a fontoskodó stílusát.
- Ma is gyakoroltok? - kérdezte Berta meglepetten. - Az egész csapat, vagy csak az elit alakulat?
Berta, valami ismeretlen oknál fogva így nevezett bennünket, Mechi-t, Jorge-t, és engem.
- Csak... mi. Az alakulat - válaszolta értetlenül.
- Rendben, akkor menj csak - mosolygott Berta, mire Mechi mindent hátrahagyva sietősen elhagyta az öltözőt. Mázlista. - Nézd, itt van ez a gyönyörű kék ruha.
- Tényleg meseszép.
- A Ser Mejor alatt ez lesz rajtad, rendben? - kérdezte.
- Rendben - bólogattam.
- Van még egy fehér fűző, és egy bordó harangszárú nadrág, ami a Corre alatt lesz rajtad, azt még gyorsan megnézed és mehetsz is - bökött egy lila vállfa felé. Mint akit egy ágyúból lőttek ki, olyan gyorsasággal kaptam a vállfa felé, és egy pillanat alatt fel is próbáltam a ruhákat. Berta pár percig habozott, a szemöldökét vonogatta, de szerencsére rájuk bólintott és azt mondta, hogy jók lesznek ezek.
- Sok sikert holnapra, és ne aggódj, csodálatos leszel - mosolygott rám kedvesen, miközben gondosan vissza igazgatta a ruhákat a helyükre.
- Köszönöm szépen Berta, csodálatos munkát végeztél - mondtam, és magamhoz vettem a sporttáskámat. - Holnap találkozunk - köszöntem el.
- Ó, Tini, várj még!
- Igen?
- Megtennéd kérlek, hogy átviszed ezeket a ruhákat Jorge öltözőjébe? Átmennék én, de Ruggero-nak muszáj mindig térden csúsznia a színpadon... - motyogta és felém mutatott egy fehér farmernadrágot, amin egy méteres lyuk tátongott.
- Szívesen átviszem - mosolyogtam.
Ez a mosoly NEM hamis mosoly volt. Megmondom őszintén, arra számítottam, hogy amikor átmegyek, Jorge megölel, netán szerelmet vall, megkéri a kezem (miért is ne?), megcsókol... Vagy, hogy együtt verjük fejbe Stephie-t egy serpenyővel, azután Ő megszöktet és együtt elmegyünk Hawaii-ra, ott együtt építünk egy kis kunyhót, amit majd a szerelmünk tölt be és a számtalan gyerekünk... Nem ment el az eszem, oké? Ez a jövő!
- Oké... - adta a kezembe a vállfákat. - Jaj nem, várj!
- Igen? - kérdeztem kissé türelmetlenül.
- Egy cetlit rá kellene ragasztani, hogy Jorge tudja, neki szánták. A végén még Ruggero megpróbálja belepasszírozni magát, én pedig nem vállalok felelősséget az elpattanó gombokért és cipzárakért.
- Oké - adtam vissza neki a vállfákat, majd gyorsan az asztalához siettem. Letéptem egy felragasztható cetlit a neon színekben pompázó tömbből, majd gyorsan megfogalmaztam az üzenetem. Nem, nem azt írtam rá, hogy "Drága egyetlen szerelmemnek", de azért jól esik, hogy ennyire bíztok bennem.

Jorge, a ruháid a holnapi fellépésre. Berta kéri, hogy próbáld fel őket, és ha minden jó, méretben és színben egyaránt, akkor közöld vele.
Utóirat.: Szerintem nagyon jól fogsz benne kinézni, szépek a színek.
Utó-Utóirat: A Corre ruhád nagyon jól fog állni. 
Utó-Utó-Utóirat: A vállfákat kérlek vidd vissza Bertának. Puszi; Tini

Jó kis üzenet lett, azt meg kell hagyni. A cetlit gyorsan ráragasztottam az egyik ingre, és visszavettem Bertától a vállfákat.
- Akkor megyek is.
- Menj csak - mosolygott, én pedig a ruhadarabokkal megpakolt vállfával kibotorkáltam az ajtón. Az volt a könnyű a dologban, hogy a fiúk öltözője három ajtóval odébb van. Lassan és halkan sétáltam végig a folyosón, nem szerettem volna felhívni magamra a figyelmet. Amikor az öltözőhöz értem, a szabad kezemmel lassan lenyomtam a kilincset és óvatosan kinyitottam az ajtót.
De amint beléptem, a szívem tört ketté.
Nem Stephie-t verjük el közösen egy serpenyővel, hanem engem. Ugyanis a látvány, ami abban a percben a halálomat jelentette, egy csók volt. Jorge pont háttal állt nekem, és Stephie-t csókolta. Abban a percben az agyam, a szívem, és a könnyeim is akkora zajt csaptak, mint egy heavy metál zenekar. Egy pillanatig sem aggódtam amiatt, hogy talán meglátnak, olyan jól szórakoztak. Legszívesebben sikítottam, visítottam, bömböltem, ordibáltam volna, mint egy kisgyerek. "Hagyd abba, takarodj, menj el, add vissza!" De nem tehettem meg. Gyorsan összekapartam a földről a szívem éles darabkáit, a ruhákat pedig a legközelebbi székre raktam, majd elhagytam az öltözőt. Egyenesen a próbaterem felé vettem az irányt, arra számítva, hogy a legjobb barátnőm karjaiban kisírhatom magam. A könnyeim százával, ezrével kezdtek hullani. Újra és újra meginogtam, amikor bevillant a kép. Örökre beleégett a fejembe... Undorító.
Lassan, unottan vánszorogtam be a táncterembe. Amikor egy pillanatra felpillantottam, a tükörből egy idegen pislogott vissza. Ez nem én vagyok. Hova lett az a gyönyörű energiabomba?
   Amikor Mechi meglátta, hogy közeledek, teljesen elsápadt. Egyszerűen ledöbbent. Úgy tíz perce még az örömtől dagadtam, most pedig a jókedvem szilánkjait szórom magam után.
- Hát veled meg mi történt? - sietett hozzám. - Berta azt mondta, nem áll jól a rózsaszín?
Az ujjával megtörölte könny áztatta arcomat, majd erősen magához ölelt.
- Mi történt? - kérdezte ismét. - El kell mondanod!
Üvölteni tudtam volna.
- Stephie...
- Ki? - kérdezte, miközben a földre szegezett tekintetem kereste.
- Jorge és Stephie.
- Mi van velük?
- Berta átküldött Jorge öltözőjébe, hogy adjam neki oda azokat a ruhákat, amikben holnap fellép... Amikor benyitottam, azt láttam, hogy Stephie-vel csókolózik. Tudom, hogy járnak, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de akkor is... - borultam sírva a barátnőm karjaiba.
- Észre sem vett az a két szemét? - kérdezte, miközben ujjaival a hátamat cirógatta.
- Nem... - szipogtam. - Olyan halkan nyitottam be, hogy nem hallották. Vagy egy percen keresztül ácsorogtam ott, mint egy idióta.
- Légy erős - mondta.
- De ilyen helyzetben mégis hogy?! - rivalltam rá. 
Mechi ledermedt. Nem szoktam vele kiabálni, emiatt pedig most ezerszeresen rosszabbul érzem magam. Pontosan tudja, hogy mit érzek, hiszen az ő szíve is fáj amiatt, akit szeret.
- Ne haragudj... Egy szörnyeteg vagyok. Tudom, hogy neked sem egyszerű, sőt, sokkal nehezebb, mint nekem, én csak...
- Nem haragszom - erőltetett mosolyt az arcára. - Csak kérlek, próbáld meg abbahagyni. Negyed óra múlva kezdődik a próba, és ha Jorge meglátja ezeket a könnyeket, nem fog békén hagyni addig, ameddig el nem mondod neki, mi történt.
- Rendben, igazad van - mondtam és vettem egy mély levegőt.
- Na, ülj le arra a székre - utasított.
- Mégis miért?
- Ki kell festeni téged - vont vállat, mintha ez egyértelmű lenne. - Úgy nézel ki, mint egy panda egy kiadós szaunázás után - erőlködött, én pedig akaratlanul is felnevettem. - A humorérzéked nem veszett kárba - kacsintott rám végül.
- Hát nem - értettem egyet.
- Na? Melyik legyen? - szórta ki az asztalra a tengernyi sminkeszközt. Ekkor hirtelen belém nyilallt a felismerés, miszerint én alig egy órával ezelőtt lehajítottam a táskámat a térképről, benne egy csomó sminkcuccal. Ez a tudat perpillanat jobban fáj, bármi másnál a világon.
- Úristen - nevettem el magam. - Ennyi még az öltözőnkben sincs a koncertek előtt.
- Én is szeretek szép lenni, ez nem bűn - vont vállat, aztán nekiesett a szememnek a szempillaspirállal és a szemfestékkel. Olyan nagy átéléssel gondolkozott, hogy még a nyelvét is kidugta.
- Kész is - mondta kemény öt perc után.
Lassan felálltam, felkészülve a legrosszabbra, és belenéztem a tükörbe. Teljesen meglepődtem. A régi Tini mosolygott és káprázott a tükörben.
- Köszönöm - öleltem magamhoz.
- Á, semmiség. Csodatévő vagyok? Igen egy kicsit - dobta hátra szőke hajzuhatagát.
- Egoista vagy? Igen egy kicsit - gúnyolódtam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Ezt a csodás pillanatot egy aprócska, akarom mondani, egy gigászi méretű probléma szakította félbe. Az ajtóban Xabiani mosolygott ránk. A szemem sarkából Mechi-re pillantottam, de az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni. Tudta, hogy jönni fog, és ezalatt az egy óra alatt olyan kőszobrot faragott magából, amilyennek még sosem láttam ezelőtt.
- Szia Xabi - köszöntem.
- Szia, Tini - mosolygott vissza rám. - Szervusz, hercegnőm - indult meg Mechi felé, aki egy határozott mozdulattal kitért az érintése elől.
- Hagyj.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte a fiú értetlenül.
- Még, hogy mi a baj? Még van pofád megkérdezni, hogy mi a baj? - rivallt rá Mechi. Xabi úgy hőkölt hátra a barátnője tekintetétől, mintha pofán vágta volna, pedig Mechi egy ujjal sem ért hozzá, és a haragjából ítélve úgy tűnt, hogy soha többé nem is szeretne hozzáérni.
- Fogalmam sincs...
- Szakítok - mondta rezzenéstelen, hideg tekintettel. Abban a pillanatban köpni-nyelni nem tudtam, és ezzel az érzéssel nem voltam egyedül.
- Mi? Miért? Mégis követtem el? - kérdezte értetlenül Xabi.
- Megcsaltál - mondta Mechi, Xabi pedig mintha jéggé dermedt volna. A szemei a kétszeresére nyíltak, és egyenesen Mechi logikájának fonalát keresték.
- Én? Téged? Soha. Mercedes, én szeretlek!
- Aha, tényleg? - kiabált a barátnőm
- Igen, tényleg. Nagyon - magyarázta Xabi.
- Tegnap este - kezdte. - A hajadon poénkodtunk, igaz? 
- Igaz - bólintott a fiú.
- Te erre azt felelted, hogy Laránál alszol.
A levegő hirtelen megdermedt a teremben. Készültem kettesben hagyni őket, hiszen ez a beszélgetés eléggé kínos így is, de ekkor Mechi hirtelen a karom után nyúlt, hogy eszem ágában se legyen kettesben hagyni őket.
- Az csak egy hülye vicc volt - mosolygott kínjában Xabi.
- Számomra nem.
- De hiszen te is jót röhögtél - értetlenkedett. - Amikor kiraktál anyáméknál, még akkor is röhögtünk.
- De utána hazamentem... - szakította félbe a barátja magyarázkodását. - Este hiányoztál, haza akartalak hívni. Hívtam a mobilodat, de ki voltál kapcsolva. Utána hívtam a vezetékes telefont... És az anyukád vette fel. Azt mondta, hogy elmentél. Hazamentél öt percre, majd mentél tovább. Senki nem tudta, hogy hol vagy! Szóval, hol voltál?
- Laránál - futott ki a fiú száján, de abban a pillanatban, amint kimondta, meg is bánta. - Mechi, figyelj, nem úgy értettem...
- Tűnj el - mondta fojtott hangon.
- Tessék?
- Jól hallottad. Tűnj el, szakítok veled. Pontosan tudtad, hogy mindennél jobban gyűlölöm azt a lányt, erre az első adandó alkalommal rohansz a karjai közé. Szakítok, Xabiani. Most pedig tűnj el innen! Úgy sincs itt dolgod! Nincs itt semmi keresnivalód.
- Kérlek hallgass meg - könyörgött.
- Menj - kiáltotta Mechi, az utolsó szó jogán.
Xabi rám nézett, de én kerültem a tekintetét. Nem volt jogom beleszólni, és eszem ágában sem volt. Ez nem az én harcom, de a legjobb barátnőmért bármit. Éreztem magamon a fiú tekintetét, tudtam, hogy a segítségemet kéri, de nem tehettem meg. Hátat fordítottam neki, és átkaroltam Mechi derekát. A fiú még pár pillanatig kereste a szavakat, majd amikor rájött, hogy ez a veszekedés már nem vezet sehová sem, a fejét csóválva kisietett a teremből.
- Jól vagy? - kérdeztem, felkészülve a legrosszabbra. De nem, a legrosszabb elmaradt.
- Végre elment - sóhajtott fel egy mosolyt kíséretében.
- Hogy bírsz ilyenkor mosolyogni? -Teljesen ledöbbentem.
- Mit csináljak, sírjak? Nem nagy ügy... Ha neki az a jó, akkor legyen boldog Larával - mondta mosolyogva.
Ebben a pillanatban Jorge is csatlakozott a társaságunkba. Rosszabbul nem is időzíthetne.
- Jó reggelt, hölgyeim - sétált hozzánk mosolyogva. Fehér atlétát, és fekete melegítőnadrágot viselt, a  haja kócosan a szemébe lógott, az arcát borosta keretezte. Piszkosul jól nézett ki.
- Hagyj békén - vágta rá reflexből Mechi, majd egyszerűen hátat fordított.
- Mit tettem? - kérdezte értetlenül.
- Tudod te azt jól! Hagyj minket békén, minden férfi szánalmas - mérgelődött, aztán se szó, se beszéd elviharzott.
Ketten maradtunk.
- Tini, mi történt? - fordult felém.
- Jól mondja - értettem egyet a legjobb barátnőm utóbbi kijelentésével.
- Tessék?
- Hagyj minket békén. Felejts el minket. Ha társaságra lenne szükséged, szedd össze a barátnőcskédet, legutóbb az öltöződben láttam - nyögtem ki-e nehéz szavakat, majd mit sem törődve Jorge döbbent arckifejezésével, én is faképnél hagytam.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, talán Mechi bátorságából ragadt rám egy kicsi, de eszméletlenül jól esett ezt a szemébe mondani. Remélem neki is annyira fájnak a szavaim, mint nekem a tettei. Bár az lehetetlen. Bennem egy világ omlott össze. Benne körülbelül egy folt jelenhetett meg. Amikor kiléptem a teremből, egy pillanatra visszanéztem rá. Ő csak tovább ácsorgott, és a padlót bámulta. Néha motyogott magában valamit, de engem ez már egyáltalán nem érdekelt...
                                                   

                                     
                                              folytatjuk...

 


Ez a rész sokkal hosszabbra sikeredett, mint az előzőek, de annyi mindent szerettem volna leírni, hogy már alig bírták az ujjaim. Elnézés kérek tőletek, hogy eddig tartott az új részt közzétenni, nagyon szétszórt voltam mostanában, bevallom. De azért remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket és annyira fog tetszeni, mint az előző, vagy akár még sokkal jobban! 

- Csík Zsófia