Sección 18 - Ó, ezek a Parksok!

  Lassan egy hete annak, hogy itt vagyok. Bevallom, az első pár nap olyan volt, mint a pokol! Nem mertem öntetet kérni a salátához, fél órán keresztül trónoltam a vécén, amikor elfogyott a vécépapír, és az éjszaka folyamán amikor kimentem tejért, eltévesztettem a szobát, és rányitottam a keményen tornázó Rosaniel párosra... Hanyagoljuk. 

Rosalyn mindennap hatvanszor elmondja, hogy érezzem otthon magam, de egyszerűen képtelenség. Olyan vagyok, mint egy árnyék. Sophia fél óránként magamra hagy, ezért kaptam egy tökéletes délutánt Beca babával. Észveszejtő egy kis csaj, igazi társaság. Folyton gügyög, mutogat és csapkod, és néha nyöszörög és felsír, de a napom fénypontja mégis az volt, amikor a hasamra tette a kezét, és azt mondta: "Baba". Nem tudom, hogy meddig leszek itt, de egy biztos. Ezt a kislányt igazán nehéz lesz kiverni a fejemből. Hosszas kalandozásomat Beca keserves sírása szakította félbe. Ijedten felkaptam a földről, és szorosan magamhoz öleltem. 

 - Éhes vagy, csillagom? - motyogtam magam elé, és megindultam a ház felé, a picivel a karomban. Kettesben voltunk az egész házban, Rosa és Daniel egy elmaradt randevút pótolnak, Sophia pedig valami "halaszthatatlan" elfoglaltságot talált ki magának. Egyetlen reményem, Rosa bátyja, George, aki a délután folyamán beugrik a barátnőjével.

Óvatosan leültettem a kis lila székére és a hűtőhöz siettem. Szerencsére volt még pár bontatlan bébiétel, minden reményem abban volt. Húsz percen keresztül szerencsétlenkedtem a kicsivel, egyszerűen nem lehetett megetetni. Amikor a szájához közeledtem a kanállal, veszett tekintettel felsikoltott, kiugrott a székéből és szélsebesen futni kezdett. Igazi leányálom volt egy kisbabát keresni, egy rohadt nagy házban, ha még azt sem tudod, merről indultál... 

 - Hát te meg ki vagy? - szólalt meg valaki a hátam mögül, mire ijedten hátraugrottam, és a kezemben lévő kanalat feltartva védelmeztem magam. Atyaúristen. A magas, vékony, barna hajú fiú ijedten fürkészte csapzott külsőm, egy pillanatra elvesztettem a fejem. 

 - Francisco? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de amint kimondtam meg is bántam. 

 - Hogy ki? - kérdezett vissza meglepetten. 

 - Ó... Ne haragudj, csak veszélyesen hasonlítasz valakire... A nevem Sarah Muller - hitetlenkedtem, és felé nyújtottam a jobb kezem, amit félve megrázott. 

 - Igen, valami rémlik. Mintha Sophia említette volna, hogy idelátogat egy rokona, valami magánéleti gondok miatt - mondta elgondolkozva. 

Majdnem kiment a fejemből... Senki sem tudja az igazat. Nem tudják, hogy terhes vagyok, még Sophia és Rosa sem. Az egyetlen aki rájött erre, az Beca. 

 - Pontosan - helyeseltem, és megragadtam a mellettem álló Beca kezét, aki a nagybátyja hangját hallva előbukkant a rejtekéből. 

 - Hát örvendek, George Parks vagyok - morogta és letérdelt a pici mellé. - Hát szervusz picikém - gügyögött és a hatás kedvéért megpöckölte a pösze orrát. - Sophia? - kérdezte. 

 - El kellett mennie, de Rosalyn tudja, hogy én vigyázok Becára - vágtam rá. 

 - És meddig tervezel maradni? - sétált el mellettem, majd leguggolt a hűtő előtt, és kivet két üveg vizet, az egyiket a kezembe nyomta. 

 - Nem tudom még. Sophia marasztal, de egy hétnél tovább nem akarok maradni, így is, már van egy számomra tökéletes hely San Francisco-ban - vontam vállat. 

 - És, hogy hogy egyedül? - 

 - Te aztán sosem fogysz ki a kérdésekből - sóhajtottam, és belekortyoltam a jeges vízbe. 

 - Ha idegen van a házban, akkor mindig van valami a tarsolyomban. 

 - Ha annyira érdekel, a párom Buenos Airesben dolgozik, és ott is él a családjával. Egyéb kérdés? - 

 - Szóval annak a Rómeónak fontosabb a családja, mint a barátnője? Hízelgő... - 

 - Ne, George, ne ítélkezz felőle. Nem ismered - kérleltem, mire megadóan bólintott, és fél karjával felkapta a földről a kis Becát. 

Néma csönd telepedett közénk, csak a kicsi gügyögése volt hallható. Nem is akartam mit mondani ennek a fiúnak, hisz még magyarázatot sem érdemel. Amint rápillantottam, Francisco-t láttam magam előtt, és egyből elszorult a torkom. Nem elég, hogy ebben az átkozott házban minden a Stoessel családra emlékeztet, még ez a George is képbe jött... De ha most bunkó leszek, és lelépek, nagyon bunkónak fog tartani. De mégis mit mondjak neki? Figyelj már, átkozottul hasonlítasz a pasimra, akitől történetesen gyereket várok, és örülnék annak, ha zsákot húznál a fejedre és eltűnnél a szemem elől, még mielőtt visszafutok Buenos Airesbe, és elbaszom a jövőm. Elbűvölő, nemde? Ilyenkor azt kívánom, hogy bár megoszthatnám valakivel a teljes igazságot. Hogy ki az a Francisco, és miért jöttem el Buenos Airesből, és ki volt az a bizonyos legjobb barátnőm. Tegnap délután, amikor Beca elaludt a karjaim között, Rosalyn megemlítette, hogy ha ilyen barátságos vagyok, akkor érti, hogy a Stoessel banda miért ragaszkodik hozzám annyira. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a megjegyzésen, ezért inkább hamisan felnevettem és homlokon pusziltam a pici Becát. Nem is értem, hogy miért kerítek ekkora feneket a dolognak, hisz én megbízom ebben a családban... 

 - Megjöttem, ne haragudj a késésért! - esett be az ajtón egy csapzott, vörösesbarna hajú lány, aki egyből meg is torpant, amint felfigyelt a jelenlétemre. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte, és egy lopott pillanat erejéig George-ra pillantott. 

 - Tudnod kéne, kicsim. Ő Sarah, Sophia unokatestvére - morogta félvállról. Érzem, hogy rühell. A lány letaglózott tekintettel meredt rám, a pillantásától szinte kellemetlen érzés fogott el. 

 - Sarahfina! - kiáltotta, és a karjaimba vetette magát. A hirtelen gesztustól majdnem eltaknyoltam, de szerencsére még idejében meg tudtam tartani az egyensúlyomat. - Én vagyok! Juliet... Az unokahúgod... - nézett mélyen a szemembe, nekem pedig minden eszembe jutott. A kis Julie, aki mindig is félt a sötéttől. Szorosan magamhoz öleltem, és a könnyeimet nyelve felnevettem örömömben. 

*****

   Az órák percekként teltek, és mi még mindig az udvaron ücsörögtünk, egy nagy cseresznyefa alatt a fűben. Tizenkét évet kellett bepótolnunk, ami lehetetlen időnek tűnt. Mégis, Juliet annyi mindent mesélt, hogy szinte öt percnek tűnt az egész. 

 - Szóval te és GorombaGeorge... - morogtam, mire szórakozottan felnevetett. George résnyire húzott szemekkel fürkészett engem, karjában a picivel. 

 - Jaj, hagyd már! Igazi főnyeremény! - mondta lelkesen, és széles mosollyal megcsókolta a párját. Nem tudom, miért de egy perc erejéig elkapott a féltékenység. Olyan boldognak tűntek együtt, George mégis, megszólalásig hasonlít Francisco-ra, és ezt így eléggé nehéz volt eltűrni... 

 - Most viszont mesélj, te "Világhírű Újságíró" - nézett mélyen a szemembe. Ettől a névtől kirázott a hideg, és akaratlanul is felkacagtam. George gúnyos pillantásait igazán nehéz volt tűrni, de képtelen voltam. Akárhányszor megszólaltam, minden mondatomat grimaszokkal fogadta. Nem mintha annyira érdekelt volna a véleménye... 

 - Hát, nem tudok mit mesélni, Vörös Ördög - kacagtam, és a fülem mögé hajtottam egy szemembe lógó hajtincset. 

 - Dehogynem! Buenos Aires mesés hely, te pedig évekig ott éltél, egy káprázatos sráccal - magyarázta, és izgatottan törökülésbe helyezkedett. 

 - Igen, Francisco káprázatos - mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. - Nagyon jó ott élni, én imádok. Gyönyörű helyen éltem, a legjobb barátnőmmel, a legjobb állással. De muszáj volt eljönnöm, tehát itt vagyok... - 

 - Akkor mégsem volt ott olyan tökéletes, ha az a Káprázatos Francisco ilyen messzire engedett. Mégsem voltál olyan fontos neki, különben miért küldött volna el? - korholt George, nekem pedig lehervadt a mosolyom. 

 - George! - szólt rá Juliet, mire azonnal elhallgatott. 

 - Mert terhes vagyok. Azért engedett el, mert muszáj volt. És amúgy is... Saját kezűleg jöttem el - mondtam rezzenéstelen arccal. - Szóval örülnék, ha megválogatnád a szavaidat. Mert miközben te egy apa mellett nőttél fel, az én gyerekemnek csak én leszek, egyedül. De köszönöm a véleményed, a támogatás igazán fontos egy családban - magyaráztam rezzenéstelen arccal, majd sértetten felálltam, és a táskámat a vállamra kapva berontottam a házba, fel a lépcsőn, egyenesen a vendégszobába. A hátam mögül már csak a letaglózott megjegyzéseket hallottam, és a kétségbeesett sóhajokat. Azonnal levetettem magam az ágyra, és útra engedtem minden bánatom. Zokogtam, ahogy csak tudtam. Fájt az, ahogy George beszélt velem, mégis, nem hibáztathatom semmiért, hisz nem tudhatta előre. A tökéletes napom, itt megtört. Az ajtón halk kopogás hallatszik. Sebesen letörlöm a szemeimet, de az elmosódott szemfestékemtől biztosan úgy festek, mint egy másnapos panda. Lassan az ajtóhoz csoszogok, és elfordítom a kulcsot. Rosalyn szőkésbarna tincsei bukkantak fel, majd becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyamhoz sétált. 

 - Nagy a baj? - kérdezte és leült mellém. 

 - Dehogyis, minden rendben - szipogtam. 

 - Nem úgy tűnik... Figyelj Sarah, ha valami nyomja a szíved, mondd el. Jólesik, ha egy barát mellettünk van, és én itt vagyok neked. A testvéremmel pedig ne foglalkozz, most ilyen időszakát éli... - erősködött, és kezét a combomra tette. 

 - Nem, dehogyis! Én nagyon kedvelem George-ot, kivételes fiú. Annak pedig még jobban örülök, hogy az én drága unokahúgomat szereti. Ennél nincs fontosabb - mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra. 

 - Juliet mesélte, hogy mit vágtál George fejéhez. Ez igaz, Sarah? Francisco a baba apja? - kérdezte, mire magától értetődően bólogatni kezdtem. 

 - Ez természetes! - vágtam rá. 

 - Akkor mi ez a nagy felhajtás? Nézz rám, tizenkilenc éves vagyok, és van egy meseszép kislányom, akit mindennél jobban szeretek - mondta lelkesítően. 

 - Te pontosan tudod, hogy ki Francisco. Igen, egy Stoessel. A húga, Martina nem tud semmiről, én pedig úgy jöttem el Buenos Airesből, hogy el sem köszöntem tőle. Amikor ezt az egészet megtudtam, kétségbeestem, hogy mi lesz most, de Francisco megmondta, hogy örökké velem marad. Kár, hogy az anyja nem ilyen támogató. Rühell engem, a legelső pillanattól kezdve. Meg is ölne ha megtudná. Ezért nem tudhatja senki. Mert ha ez az egész kiderül, Francisco utcára kerül, az anyja bérgyilkost küld a nyakamra, Tini pedig egy életre megutál. Érted már? Azért jöttem ide, hogy eltűnhessek. De te pontosan tudod, hogy min megyek keresztül - mondtam, és újra  elsírtam magam. 

 - Jaj, ne sírj már! - sóhajtott, és letörölte a könnyeimet. - Fiatalabb vagyok, mint te, mégis a legboldogabb ember a világon! Itt van nekem Daniel, életem őrült szerelme. És Rebeca, aki az őrületbe kerget a hiperaktivitásával, mégis, a legkülönlegesebb kisbaba a világon. Végre felnőttem. Nekem ez számít. Te is boldogabb leszel, majd meglátod. És ne félj, én kilenc hónapon keresztül veled leszek, akár tetszik, akár nem! - mondta széles vigyorral, én pedig hálálkodva magamhoz öleltem. 

 - Örök hála - suttogtam, és az arcom a vállába fúrtam. 

  A Kaliforniában töltött idő nagy részét Rose-val töltöttem. Hihetetlen, mennyire megértett. Amit itt megtanultam, sosem felejtem el. Rosalyne, Sophia, Juliet, Beca és Daniel, nagy leckét tanítottak számomra. Méghozzá azt, hogy legyen akármennyire is kilátástalan a jövő, muszáj felállni, megigazítani a koronát, és továbbsétálni. Mert a dolgok nem állnak le attól, hogy mi megrekedünk az úton. Hisz, minden lépés az utadon, közelebb visz a sorsodhoz. 

Sarah szemszögének, ezennel vége. 

Találkozunk kilenc hónap múlva!

Csók: Sarah