Sección 17 - Út, egészen Kaliforniáig (Sarah)

Helló husikáim! 

Minden erőmet összeszedtem, hogy egy normális résszel rukkoljak elő, és elolvastam az AOMLAFY legújabb részét, ahol Sarafina sikeresen földre szállt. 
Ebben a részben az ő szemszöge az, ami szívfájdalommal van tele, de elhagyja Buenos Aires-t. 

A részhez ajánlott zene:

   Tini még mindig mozdulatlan feküdt a kanapén. Harmadik napja, hogy nem kel magához. Szívem szerint levetném magam mellé, és fel sem kelnék egészen addig, ameddig haza nem érnek a szülei, és elviszik egy normális kórházba. De nem tehettem. Ha most nem megyek el, feltűnés nélkül, talán soha az életben nem lenne még egy ilyen alkalmam. És azt egyáltalán nem szeretném,  hogy Francisco hátán csattanjon az ostor, a saját hülyeségem miatt. 

Némán lépdeltem  a ropogó parkettán, egy bőrönddel a kezemben. A nappaliban láttam a többieket, akik békésen heverésztek a földön, lepedőbe burkolódzva. Ahogy elsétáltam a kanapé mellett, nem bírtam tovább. Lassan a mozdulatlan testéhez sétáltam, letérdeltem, és erősen megszorítottam a kezét. 

 - Ígérem, visszajövök hozzád - szipogtam, és jéghideg kezét óvatosan a számhoz emeltem, és hosszasan megcsókoltam. Árulásnak éreztem, mégis tisztában voltam azzal, hogy ha elmondhatnám neki az igazat, ő kérlelné, hogy elmenjek... Amikor felálltam, fél karommal lerántottam a kanapé mellett lévő szekrényről a vezetékes telefont, ami hangos robajjal zuhant a földre. Jorge egy széken pihent, pontosan a kanapé mellett, hogy egy másodpercre se hagyja magára Tinit. Álmosan felemelte a fejét, és üveges tekintettel fürkészni kezdte csapzott külsőm. Tekintete a bőrönd és énköztem kalandozott. Lemondóan megcsóválta a fejét, és mint aki sosem tért volna magához, ismét álomra hajtotta a fejét. Megértem, hisz hajnali négy óra van, és én csak tizenhat órányi utazás után érek Kaliforniába, a családomhoz. 

Francisco egy újabb bőrönddel baktatott utánam, majd amikor épségben leért a nappaliba, a tekintete megakadt a húgán. Láttam rajta, hogy mos egy világ omlik össze benne, de mégsem tehettem ellene semmit. Egész éjszaka a ruháimat pakolgattuk, egy percet sem aludtunk. 

 - Mennünk kell... - morogta, és tekintetét felém kapta. Egyetértően bólintottam, és felé nyújtottam a kezem, amit mosolyogva megfogott, és ujjait az enyémekre kulcsolta. 

Így léptünk ki a jeges Decemberi fagyba, és hagytuk magunk mögött a múltat... 

Francisco egy gombnyomással felnyitotta a garázs ajtaját, majd bedobálta a csomagokat a fekete BMW csomagterébe. Úgy éreztem, mintha ez egy természetes dolog lenne. Olyan egyenletesen vettem a levegőt, mint még soha, és a fagyos levegő is több életet lehelt belém. Tökéletes pillanat volt. 

 - Szállj be, sietnünk kell ha el akarjuk érni a hat órási gépet. Túl sok az útlezárás is... - mondta, és beült a kormány mögé. Követtem a példáját, és beültem mellé. A kellemes érzés hamar megszűnt, amikor kihajtottunk a főútra. Francisco óvatosabban hajtott, mint valaha. Vagy az álmosság, vagy a jeges út, vagy miattam. Az éjszaka megígérte, hogy mindent meg fog tenni értem, és egész életemben védelmezni fog. Jólesett a törődése, de ezzel csak még mélyebb sebet ejtett a szívemen, hisz... Egy teljes évig színét sem láthatom majd. 

A nagy némaságot, a telefonja csörgése szakította félbe. Riadtan kaptam fel a tekintetem, láttam rajta, hogy ő is bepánikolt. Óvatosan kivette a zsebéből a telefont, és megkönnyebbülve sóhajtott egyet. A kijelzőn Mariana képe villogott, Francisco feloldotta a zárat, és kihangosította a telefont. 

 - Jó reggelt, anyu - köszöntötte egy ásítás kíséretében. 

 - Szervusz Kisfiam! - morogta. - Mit csinálsz te ilyen korán? Zajokat hallok, Francisco, mi folyik ott? - kérdezte, mire Fran ijedten rám pillantott. Nem kellett mondania, szavak nélkül is megértettem, hogy nem szólalhatok meg. 

 - Nem kell mindent túlreagálni anya, minden rendben. Tini szuszog itt mellettem, szegény nagyon ramaty állapotban van - kezdte, nekem pedig már a neve hallatán könny szökött a szemembe. 

 - Tessék? Mi történt a húgoddal? - 

 - A havazás miatt, mindannyian túszul estünk a házban. Tini mindent kordában tartott, mint egy felelősségteljes nő, viszont történt egy kis csetepaté, és Ő húzta a rövidebbet... - suttogta. Mariana heves reakciója még így kilométerekkel távolabb is tisztán kikövetkeztethető volt. 

 - Mit csináltatok vele? - 

 - Ruggero és Jorge picit nagyon egymásnak estek és, Tini kapott egy kisebb ütést. Ne félj, teljesen rendben van, a kanapén pihen - szépítette a helyzetet. Végül is, teljesen megértem... Mi mást mondjon az ember az édesanyának, akinek a legkedvesebb gyermeke LÁNY LÉTÉRE monoklit kapott a szeme alá, és gurult egy egész emeletet, majd három napon keresztül reakció nélkül fekszik a kanapén, mínusz tíz fokban... Visszagondolni is borzalmas, erre az egészre. 

 - Ha holnap reggel hazaérek, esküszöm véged van, édes fiam! Annyit kértem, hogy vigyázz a húgodra, de látom még ennyit sem bízhatok rád! Ha valami komolyabb baja esett, esküszöm olyat teszek, amit még én is megbánok! Te felelőtlen hülye gyerek! - korholta, én pedig hitetlenül kapkodtam a tekintetem Francisco, és a mobil között. Egy hajszál választotta el attól, hogy elsírja magát, de nem tette. Túlságosan erős ő ahhoz. 

 - Mit nem fogsz fel azon, hogy nem az én hibám volt? Én vigyáztam rá, egy pillanatra sem hagytuk cserben egymást! Egy egész házat kellett ellátnom élelemmel, és meleg takarókkal! Ha én nem vagyok, akkor nagyon sok ember ott fagy meg! - kiabálta, én pedig egyetértően bólogatni kezdtem. 

 - Egy egész házra vigyáztál, az egyetlen húgodra viszont nem... Holnap elkotorják a havat az utakról, kifizetjük a szállodát és azonnal hazamegyünk! Borzasztó nagyot csalódtam benned, Augustín. Holnap reggel megbeszéljük - szidta. Egy hajszál választott el attól, hogy beolvassak annak a vénséges boszorkánynak, még így mobiltelefonon keresztül is, de nem vitt rá a jó lélek. 

 - Mégis mit akarsz tenni, hm? Húsz éves vagyok, már nem basáskodhatsz felettem. A gyerekkoromat elvetted, mástól már nem tudsz megfosztani - 

 - Á, nem? Holnap reggeltől elfelejted azt a kis senkiházit, akit a barátnődnek nevezel. Velem te nem fogsz játszadozni. Arra viszont számíts, hogy a házba is bezárlak, hacsak a közelébe mersz menni. Apád pedig majd lerendez  téged férfimódjára. Ennek még nincs vége, Francisco... Közel sem - a hívás ekkor megszakadt. 

A könnyeim csapatostul peregtek végig az arcomon, Mariana rendesen megmondta a magáét, és én még fültanúja is voltam. 

 - Ne félj, elfelejti - suttogta, és kezét óvatosan az enyémre helyezte, amit reflexből el is húztam. Tekintetét újra az útra szegezte, telefonját pedig mérgesen a csomagtérbe hajította. 

Mariana, Alejandro és Mechi tehetetlenül bent ragadtak egy bevásárlóközpontban, ahonnan két napja, hajnali kettőkor telepítették ki az embereket, akiket a legközelebbi hotelekben szállásoltak el. Annak a boszorkánynak a gonosz szavai, egész úton a fejemben visszhangoztak... "Holnap reggeltől elfelejted azt a kis senkiházit ... a házba is bezárlak, hacsak a közelébe mersz menni!" Saját kezűleg könnyítem meg az életét azzal, hogy saját akaratomtól megyek el, és nem a basáskodása miatt... 

Buenos Airestől, egészen Palermo városáig autókáztunk, ami bőven másfél órás úthoz vezetett, a legközelebbi reptérig, a  Jorge Newbery-ig. 

Többször is lehunytam a szemem, hátha egy rossz álom ez az egész, és amikor végre felébredek, Tini mellett találom magam, egy csajos pizsamaparti utáni reggelen. Bárcsak... 

 - Negyed hat - morogta, résnyire húzott szemekkel. 

 - Mennyi idő van még hátra? - kérdeztem. 

 - Oda fogunk érni ne félj, már csak tíz perc. - 

Vajon milyen lesz Kalifornia? Olyan mesés és csodálatos, mint ahogy azt mondják? Nagyon félek... Rosalyn és Daniel még életükben nem hallottak rólam, hiszen, én vagyok az a félkegyelmű kis csaj aki felbukkan a semmiből és megértésért könyörög. Szánalmas... 

Francisco némán behajtott egy sötét utcába, majd leállította a motort. Megérkeztünk. 

Szó nélkül kiszálltam az autóból, és a csomagtartó felé vettem az irányt. Elég nehezen, de sikeresen kiszenvedtem a bőröndjeimet, és mély levegővétellel elindultam a bejárat felé. 

A fotocellás ajtó kitárult előttem, Francisco pedig elvette a nagyobbik bőröndömet. 

Olyan régen jártam itt... Pontosan, két éve. Amikor legelőször Buenos Airesbe jöttem. Az egész pár hétnek, legfeljebb egy hónapnak indult, erre itt vagyok lassan három éve. Az elmúlt évek emlékei mind felszínre törtek, nem bírtam megállni sírás nélkül. 

 - Hamarosan indul a gép - mondta Francisco, és a kezembe nyomta a sötétkék repjegyet. 

Könnyes szemekkel néztem a kis cetlit, ami számomra a mindent jelentette. Kiutat a szenvedésből, és biztonságos jövőt, távol ettől az élettől. A könnyeimtől már nem láttam rendesen, tehetetlenül rogytam életem szerelmének karjaiba. 

 - Nem akarlak itt hagyni - zokogtam, mire egyik kezével megsimította az arcomat, és szorosan magához vont. Hallottam a szívverését, egyenletlen volt és gyors. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, ha nem akarom tönkretenni a tervünket és őt is megtörni. 

 - Muszáj elmenned - suttogta, és lágy csókot nyomott a homlokomra. - Én itt várok rád. Megígértem, hogy nem hagylak magadra. Mindig veled leszek, érted? Mindig! - erősködött, és két tenyere közé fogta az arcomat. 

 - Örökkön örökké - morogtam. 

 - Míg a halál el nem választ - mondta mosolyogva, én pedig szorosan átkaroltam a derekát és magamhoz vonva mohón megcsókoltam. Percekig álltunk, egymást ölelve. 

  A monoton női hang megszólalt, ütött az órám. "A hat órási Kaliforniába tartó járat utasai kérem kezdjék meg a beszállást."

 - Szerelmes vagyok beléd - suttogta, és hátrébb lépett. Akaratlanul is elnevettem magam, és megragadtam a bőröndöm fogantyúját. 

 - Szerelmes vagyok beléd - ismételtem utána. Felém nyújtotta kezét, és ahelyett, hogy az enyémet követelte volna, tenyerét a hasamhoz érintette. Mindkettőnket megmosolyogtatott a gondolat, miszerint én az övé vagyok, ő pedig csak az enyém, mostantól örökre. A kis (egyelőre nemtelen) babánk is annyira fog ragaszkodni az édesapjához, ahogy én. 

 - Ha megtudsz valamit értesíts, rendben? - kérlelt, én pedig azonnal bólintottam. 

 - Te is hívj, mindennap. A húgodról is alaposan számolj be, rendben? Vigyázz rá, helyettem, ő az akinek a legnehezebb időszak lesz ez az egy év - suttogta, és ő is bólintott. Magától értetődő dolgoknak vettük ezeket, amiket úgyis mindennap megtettünk volna, de muszáj volt mondanunk valamit, nehogy elsírjuk magunkat. 

 - Ugye tudod, hogy nem mondhatsz neki semmit? De azért próbáld meg, nem magadra haragtani... Hisz, itt ő az áldozat - Ismét bólintott. Tisztában voltam azzal, hogy életem legnagyobb baklövését követem el. Hogy összetöröm a legjobb barátnőm szívét, aki hallani sem akar majd rólam egy év múlva. Magamra vállaltam mindent. Még azt is, hogy örökre elveszítem őt.  "A hat órási Kaliforniába tartó járat utasai kérem kezdjék meg a beszállást."- mondta a nő, nekem pedig a röhejes helyzettől mosoly osont az arcomra.

 - Sose hittem volna, hogy húsz évesen anya leszek. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy életem szerelme magamra hagy, és így ér véget a történet - mondtam, és szarkasztikusan felnevettem. - Annyi mindent mondanék még - suttogtam, és óvatosan megfogtam a kezét. 

 - Menned kell, Sarah Muller. Örülök, hogy megismertelek - intett, és lassan hátrálni kezdett. 

 - Mennem kell, Francisco Stoessel. Örülök, hogy a gyermeked anyja lehetek - 

A kezembe nyomta bőröndjeimet, kézen fogott és egyenesen az átjáróhoz kísért. A vörös egyenruhás nő boldog pillantásokkal nézett felénk, és megnyitotta nekem az átjárót. 

 - Szeretlek - suttogtam, és megcsókoltam. Egyetértően bólintott, és a kezemet óvatosan átadta az egyenruhás nőnek, aki örömmel megfogta a bőröndjeimet, és elsétált velük. Utolsó pillantásokat vetettem a gyermekem apja felé, aki addigra már hátat fordított nekem és elindult az ellenkező irányba. Sose hittem volna, hogy ennyire egyszerűen megy majd a búcsú. Hogy ilyen könnyen kisétálunk egymás életéből, egy egész évre. 

 - Jöjjön utánam, kisasszony - szólt a hölgy, és a kapucniját a fejére kapva kisétált a hajnalba, én pedig egyenesen utána. Olyan lenyűgöző látványt nyújtott a repülő, mintha még életemben nem láttam volna. Lassan szeltem a lépcsőfokokat, amik egyenesen a repülőgépbe vezettek. Egy utolsó pillantást még vetettem a távolba, abba az irányba, ahol minden elkezdődött. A Stoessel ház felé. 

*****

   Nem tudom mennyi ideje lehetett, talán egy fél napja, hogy elhagytam Argentínát. Úgy szeltem az eget, mint egy elszabadult fehér galamb, aki most végre fellélegezhet. 

A mellettem ülő állapotos fiatal nő örömkönnyek között számolt be az első gyermeke születéséről, aki ezúttal is a széksor szélén foglalt helyet. Alacsony kisfiú volt, aki egy pizzát szeletezett. Próbáltam kommunikálni vele, de az édesanyja azt mondta teljesen reménytelen, mert a fiú nem beszél angolul, csak oroszul. 

Kimondhatatlan boldogsággal töltött el az, ahogy beszámolt a dolgokról. Arról már teljesen meggyőződtem, hogy egy pillanatot sem fogok aludni, négy éven keresztül. 

Utána a családomról kérdezett. Egy pillanatig hezitáltam, hogy meséljek-e neki Martina Stoessel-ről, és arról a felejthetetlen három évről amit a családtagjaként élhettem át, de végül nem tehettem. Hogy vette volna ki magát a sztori, miszerint Argentína leghíresebb énekesnője egy újságíró legjobb barátnője, aki egy férfi modelltől terhes. Még a végén azt hinnék, prostituált vagyok... 

 - A családomhoz megyek, ők várnak engem a napsütötte Kaliforniában - zártam rövidre a beszélgetést, az igazság elhallgatásával. 

  Az első két óra kész rémálom volt számomra, és nem csak tériszonyos természetem miatt, hanem a légörvények miatt is, amik félpercenként megrázták a gépet. Amikor álomra hunytam a szemem, az órák percenként repültek. Most először, amióta elkezdődött ez az egész felhajtás, végre igazán jól éreztem magam. Hisz most nem lesz itt senki, aki a Stoessel családra emlékeztetne engem, egy percig is... "Megkérem tisztelt utasainkat, hogy kössék be a biztonsági öveket, megérkeztünk, a gép pedig hamarosan leszáll." Az állapotos anyuka, akit mellesleg Zoey-nak hívtak óvatosan megrázta a vállamat, én pedig kipihentem tértem magamhoz. Olyan kellemes és izgató érzés töltött el, amikor kinéztem az ablakon, és megpillantottam a gyönyörű vizeket. Egyszerűen, mesés. Buenos Airesben bokáig érő hó volt, Kaliforniában viszont száz ágra sütött a nap. Egyszerűen, hihetetlen. 

  A gép lassan földre ereszkedett, én pedig izgatottan csúsztattam a mobilom a hátizsákom legeldugottabb zsebébe. A kedves Stewardes, aki a felszállásnál is a segítségemre volt óvatosan megfogta a kezemet, és elsőként juttatta hozzám a bőröndömet. 

A reptéren teljesen elveszetten sétáltam, Rosalyn-t sehol sem láttam. 

Húsz perc hiába való keresése után előkaptam a mobilom, és küldtem egy üzenetet Sophia kuzinomnak, hogy itt poshadok.  

Tíz percbe tellett, míg megérkeztek értem. Rosalyn szőkésbarna tincsei úgy baktattak felém, mint egy időzített bomba. Egyből ráismertem, hisz az első reakciója az volt amikor megpillantott, hogy eltarolta a kis orosz utazótársamat, aki szépen elküldte őt a francba. Udvariasan felsegítettem a földről, és leporoltam a ruhájáról a pizzamaradékot.

 - Gondolom, te vagy Rosalyn. Ha Sophia nem mondta volna, hogy ennyire szerencsétlen vagy, talán nem ismerlek meg - mondtam, és igazán megerőltettem magam, nehogy hangosan felnevessek. 

 - Szóval te vagy Sarah - nyújtotta felém a kezét, amit örömmel megráztam. 

A tömegen egy barna hajú égimeszelő rohant végig, eltarolva minden útjába kerülő embert. 

 - Rosa drága, jól vagy? - kérdezte és riadtan körbetapogatta feleségét. 

Egy pillanatig nem tudtam feldolgozni a jelenetet, aztán minden a helyére állt. Rosalyn és Daniell Weness, az én lelkes megmentőim. 

Pár percig néma csöndben álltam, és próbáltam feldolgozni a látottakat. Ez a két őrült tisztára olyan látványt nyújtott, mint Jorge és Tini. Szerették egymást, óvták a másikat még a széltől is, a kinézetükről nem is beszélve. A legelső gondolatom, miszerint ez egy Stoessel mentes év lesz, itt csődöt mondott. Amiről akkor győződtem meg igazán, amikor megismertem George Parks-ot...