Sección 19 - Tiszta lappal, új játszma

   Hosszú napok teltek el, az esésem óta. Mondanom sem kell, szörnyen érzem magam. Az álomképek amiket magam előtt láttam, nem hagytak nyugodni. Üresség támadt a mellkasomban, amikor ma reggel felnyitottam a szemem. A tudat, miszerint Stephie bejutott a házba, félelemmel töltött el. Talán Jorge hívta ide, sőt egyszerűen biztos vagyok benne. Amikor pár napja először magamhoz tértem, tisztán láttam magam előtt, egy bögre forrócsokoládéval a kezében. A pánik, ami hirtelen elöntött, újra kiütött. Borzalmas volt. 
Most viszont, hogy teljesen jól érzem magam, készen állok arra, hogy szembenézzek a valósággal. Élnem kell, és cselekednem. 
Lassan kinyitottam a szemem, és tekintetem egyenesen a plafonra szegeztem. Egyáltalán nem olyan volt a környezet, mint pár napja. A jég, hó és halálérzet köddé foszlott. Mindent felváltott a hőség és megnyugtató melegség. 
Még mindig a nappaliban feküdtem, azon az elnyűtt kanapén ahol eddig is. Óvatosan felültem, próbáltam legyűrni az őrjítő fejfájást, ami majd' szétvetette a fejem. A vállam fölött átpillantva megláttam a többieket, akik a nappaliban ücsörögtek, a tévé előtt. Alig páran maradtak, mindenki elmenekült, amint eltűnt a hó, csak a bátyám, Ruggero, Jorge és Stephie maradt... Boldogság. 
 - Jorge, ha elbaszod a tévét, esküszöm megvetetem veled! - zsörtölődött Francisco, és indulatosan kikapta Jorge kezéből a távirányítót. Eltartott pár pillanatig, ameddig felfogtam, hogy hol is vagyok. Félve lábra álltam, és két karommal próbáltam egyensúlyozni.  Esdekelve megindultam a többiek felé, véletlenül lelöktem egy vázát a karommal. 
 - Tini... - pillantott felém Ruggero. Az arca falfehérré vált, úgy viselkedett, mint aki szellemet lát. - Hála az istennek, jól vagy! - kurjantott, majd felpattant a földről és szorosan magához ölelt. Olyan szorosan fogott, egy pillanatig megint beleszédültem. Francisco kimérten felállt és lassan megindult felém. Ruggero karjából egyenesen az övébe vetettem magam. 
 - Nagyon hiányoztál - suttogta, és belecsókolt a hajamba. A derekánál szorosabban öleltem, muszáj volt visszatartanom a sírást. 
 - Most már itt vagyok, és nem megyek sehová - mondtam mosolyogva, de az öröm elillant, amikor Stephie-vel találtam szemben magam. Teljesen... más volt. A bőre irigylésre méltóan makulátlan volt, a sminkje hibátlan és összetett. Jorge karja a dereka körül ékeskedett, száján visszataszító vigyor.  
 - Szervusz, Stephie - intettem. 
 - Jó reggelt, álomszuszék - kacsintott, és még szélesebb vigyorra húzta a száját. Jorge vörös arccal ellépett mellőle, háromszöget alkotva közöttünk. 
 - Örülök, hogy jobban vagy - mondta egy fanyar vicsor kíséretében. Ruggero minden izma megfeszült ahogy mellettem állt, ez volt az a pillanat amikor a gyomrom is görcsbe rándult és előre rettegtem a látványtól, amit a bátyám ködös tekintete nyújthat. - Azt hiszem beszélnünk kéne... - kezdte, de gorombán félbeszakítottam. 
 - Szerintem meg jobb lenne, ha hazamennétek. Mindannyian - kértem, és tekintetem szorosan a padlóra szegeztem, nehogy elsírjam magam. 
 - Félreértesz mindent. Ennek az egésznek már... Két hónapja? - kérdezte és felvont szemöldökkel Stephie-re pillantott, aki egyetértően bólogatni kezdett. 
 - Nem vagyok kíváncsi a részletekre... - suttogtam. 
 - Nem, Tini, ez teljesen komoly! - horkant fel Stephie. - Körülbelül három hete nem láttam Jorge-t, és ha nem hív fel, talán még most sem találkozunk. Nem azért kocsikáztam ide Rióból, hogy drámázzunk! Rendbe akarom hozni azt, amit Jorge az illuminált állapota miatt elcseszett. Meg akarom magyarázni a történteket! - magyarázott, én pedig földbe gyökerezve csodáltam. - Tudom, hogy ilyenkor jön az a roppant gyerekes beszólás, miszerint "Törődj a magad dolgával!" de letojom! Méghozzá elég magasról. Na szóval, a lényeg az, hogy amit Jorge mondott az teljesen igaz. Lefeküdtünk párszor. Egyszer... Kétszer... - 
 - Ezzel egyáltalán nem segítesz! - kurjantottam hisztérikusan. 
 - De ez hónapokkal ezelőtt volt! Amikor még VELEM járt! Nem kell felkapnod a vizet olyanon, amit nem akkor követett el, amikor közötök volt egymáshoz. Jó bevallom, mi még akkor is voltunk együtt amikor elkezdtetek kavarni. De emlékezz vissza arra az estére, amikor kettesben voltunk, Tini. Amikor kitálaltam neked a múltamról. A vörös hajú kislány éneke... - motyogta vöröslő arccal, én pedig bólogatni kezdtem.- Akkor elhatároztam, hogy leteszek a kapcsolatunkról. Mert akár hiszed akár nem... De megkedveltelek - nyögte ki. Az állam már a földet súrolta a monológ végén, nem hittem a fülemnek. - Jorge meg egy egyszerű vadbarom, hogy így viselkedett veled. Hidd el, nincs a helyzet magaslatán, ha iszik. Bár, nem mintha máskor a szavak embere lenne, de sebaj - poénkodott, a mellette ácsorgó férfi pedig játékosan oldalba bökte.  
 - Sajnálok mindent - nyögte ki. - Azt is, hogy titkolóztam, és azt is, hogy miattam  kis híján kórházba kerültél. Teljesen véletlen volt az az egész a bögrével, és már Ruggero is megbocsátott! Többé kevésbé - morogta maga elé. Teljesen kétségbeesett. Csapzott külsője, és a homlokához tapadó barna tincsei ellenállhatatlanok voltak. Kibontakoztam a bátyám öleléséből, és Jorge-hoz léptem. Szorosan átkaroltam a nyakát és magamhoz rántottam. Karjait szorosan a derekam köré fonta, és még szorosabban tartott. 
 - Szeretlek - suttogta, és homlokát az enyémnek döntötte. Akaratlanul is elmosolyodtam, és még egyszer megcsókoltam. Stephie széles vigyorral az arcán hátrálni kezdett, Francisco füstölögve távozott, Ruggero pedig szorongva átkarolta Stephie vállát, és az emelet felé húzta. Ó, hogy miért nem mi mentünk arra...? 
 - Kettesben maradtunk - kuncogta és vadító félmosolyra húzta száját. 
 - Perverz vagy - nevettem. 
 - Hoppá, ki beszél? Én a helyedben befognám, Stoessel... - sziszegte. 
Nem mondtam többet, elégedett vigyorral szorosabban vontam magamhoz, és ravaszul belemarkoltam a hajába. 
 - Nem gondolod, hogy túlságosan hamar békülünk? - kérdezte feszengve. 
 - Nem is vesztünk össze... Igaz, amikor részeg voltál kicsit összekaptunk, de sose mondtam, hogy nem szeretlek. Nem is lennék rá képes - morogtam és szorosan magamhoz öleltem. 
 - Akkor ígérj meg valamit! - széles vigyorral eltolt magától. - Holnap az enyém vagy - nyögte ki, mire teljesen elvesztettem a fonalat. 
 - Nem igazán értelek, Jorge... Azt hittem, ez egyértelmű - suttogtam vissztartott nevetéssel.     
 - Nem úgy te lüke! - unottan felkacagott és tekintetét a plafonra szegezte. - Egy igazi randira, csak te, és én. Hiszen, ha úgy emlékszem... Sosem voltunk randizni, ez pedig egy picit rosszul esik a férfiúi tökéletességemnek - 
 - Hogy te mekkora egy... - mérgelődtem, mert megint magáról kezdett beszélni. 
 - Tökéletes pasas vagyok? Igen, tudom, igazi mázlista vagy - 
 - Egy egoista majom vagy, Blanco - kacagtam, mire a szemét forgatva az államhoz nyúlt és gyengéden megcsókolt. 

  Olyan furcsa hiányérzetem van, amit egyáltalán nem értek. Életem szerelme a karjaiban tart, a lány akit eddig mindennél jobban utáltam, most a barátságomat kérte, és ami a legfontosabb, újra boldog vagyok. Viszont valami hiányzik... Hosszas gondolkodás után minden eszembe jutott, és villámcsapásként hasított belém az álomkép. Sarah elment...       
  

Sección 18 - Ó, ezek a Parksok!

  Lassan egy hete annak, hogy itt vagyok. Bevallom, az első pár nap olyan volt, mint a pokol! Nem mertem öntetet kérni a salátához, fél órán keresztül trónoltam a vécén, amikor elfogyott a vécépapír, és az éjszaka folyamán amikor kimentem tejért, eltévesztettem a szobát, és rányitottam a keményen tornázó Rosaniel párosra... Hanyagoljuk. 

Rosalyn mindennap hatvanszor elmondja, hogy érezzem otthon magam, de egyszerűen képtelenség. Olyan vagyok, mint egy árnyék. Sophia fél óránként magamra hagy, ezért kaptam egy tökéletes délutánt Beca babával. Észveszejtő egy kis csaj, igazi társaság. Folyton gügyög, mutogat és csapkod, és néha nyöszörög és felsír, de a napom fénypontja mégis az volt, amikor a hasamra tette a kezét, és azt mondta: "Baba". Nem tudom, hogy meddig leszek itt, de egy biztos. Ezt a kislányt igazán nehéz lesz kiverni a fejemből. Hosszas kalandozásomat Beca keserves sírása szakította félbe. Ijedten felkaptam a földről, és szorosan magamhoz öleltem. 

 - Éhes vagy, csillagom? - motyogtam magam elé, és megindultam a ház felé, a picivel a karomban. Kettesben voltunk az egész házban, Rosa és Daniel egy elmaradt randevút pótolnak, Sophia pedig valami "halaszthatatlan" elfoglaltságot talált ki magának. Egyetlen reményem, Rosa bátyja, George, aki a délután folyamán beugrik a barátnőjével.

Óvatosan leültettem a kis lila székére és a hűtőhöz siettem. Szerencsére volt még pár bontatlan bébiétel, minden reményem abban volt. Húsz percen keresztül szerencsétlenkedtem a kicsivel, egyszerűen nem lehetett megetetni. Amikor a szájához közeledtem a kanállal, veszett tekintettel felsikoltott, kiugrott a székéből és szélsebesen futni kezdett. Igazi leányálom volt egy kisbabát keresni, egy rohadt nagy házban, ha még azt sem tudod, merről indultál... 

 - Hát te meg ki vagy? - szólalt meg valaki a hátam mögül, mire ijedten hátraugrottam, és a kezemben lévő kanalat feltartva védelmeztem magam. Atyaúristen. A magas, vékony, barna hajú fiú ijedten fürkészte csapzott külsőm, egy pillanatra elvesztettem a fejem. 

 - Francisco? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de amint kimondtam meg is bántam. 

 - Hogy ki? - kérdezett vissza meglepetten. 

 - Ó... Ne haragudj, csak veszélyesen hasonlítasz valakire... A nevem Sarah Muller - hitetlenkedtem, és felé nyújtottam a jobb kezem, amit félve megrázott. 

 - Igen, valami rémlik. Mintha Sophia említette volna, hogy idelátogat egy rokona, valami magánéleti gondok miatt - mondta elgondolkozva. 

Majdnem kiment a fejemből... Senki sem tudja az igazat. Nem tudják, hogy terhes vagyok, még Sophia és Rosa sem. Az egyetlen aki rájött erre, az Beca. 

 - Pontosan - helyeseltem, és megragadtam a mellettem álló Beca kezét, aki a nagybátyja hangját hallva előbukkant a rejtekéből. 

 - Hát örvendek, George Parks vagyok - morogta és letérdelt a pici mellé. - Hát szervusz picikém - gügyögött és a hatás kedvéért megpöckölte a pösze orrát. - Sophia? - kérdezte. 

 - El kellett mennie, de Rosalyn tudja, hogy én vigyázok Becára - vágtam rá. 

 - És meddig tervezel maradni? - sétált el mellettem, majd leguggolt a hűtő előtt, és kivet két üveg vizet, az egyiket a kezembe nyomta. 

 - Nem tudom még. Sophia marasztal, de egy hétnél tovább nem akarok maradni, így is, már van egy számomra tökéletes hely San Francisco-ban - vontam vállat. 

 - És, hogy hogy egyedül? - 

 - Te aztán sosem fogysz ki a kérdésekből - sóhajtottam, és belekortyoltam a jeges vízbe. 

 - Ha idegen van a házban, akkor mindig van valami a tarsolyomban. 

 - Ha annyira érdekel, a párom Buenos Airesben dolgozik, és ott is él a családjával. Egyéb kérdés? - 

 - Szóval annak a Rómeónak fontosabb a családja, mint a barátnője? Hízelgő... - 

 - Ne, George, ne ítélkezz felőle. Nem ismered - kérleltem, mire megadóan bólintott, és fél karjával felkapta a földről a kis Becát. 

Néma csönd telepedett közénk, csak a kicsi gügyögése volt hallható. Nem is akartam mit mondani ennek a fiúnak, hisz még magyarázatot sem érdemel. Amint rápillantottam, Francisco-t láttam magam előtt, és egyből elszorult a torkom. Nem elég, hogy ebben az átkozott házban minden a Stoessel családra emlékeztet, még ez a George is képbe jött... De ha most bunkó leszek, és lelépek, nagyon bunkónak fog tartani. De mégis mit mondjak neki? Figyelj már, átkozottul hasonlítasz a pasimra, akitől történetesen gyereket várok, és örülnék annak, ha zsákot húznál a fejedre és eltűnnél a szemem elől, még mielőtt visszafutok Buenos Airesbe, és elbaszom a jövőm. Elbűvölő, nemde? Ilyenkor azt kívánom, hogy bár megoszthatnám valakivel a teljes igazságot. Hogy ki az a Francisco, és miért jöttem el Buenos Airesből, és ki volt az a bizonyos legjobb barátnőm. Tegnap délután, amikor Beca elaludt a karjaim között, Rosalyn megemlítette, hogy ha ilyen barátságos vagyok, akkor érti, hogy a Stoessel banda miért ragaszkodik hozzám annyira. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a megjegyzésen, ezért inkább hamisan felnevettem és homlokon pusziltam a pici Becát. Nem is értem, hogy miért kerítek ekkora feneket a dolognak, hisz én megbízom ebben a családban... 

 - Megjöttem, ne haragudj a késésért! - esett be az ajtón egy csapzott, vörösesbarna hajú lány, aki egyből meg is torpant, amint felfigyelt a jelenlétemre. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte, és egy lopott pillanat erejéig George-ra pillantott. 

 - Tudnod kéne, kicsim. Ő Sarah, Sophia unokatestvére - morogta félvállról. Érzem, hogy rühell. A lány letaglózott tekintettel meredt rám, a pillantásától szinte kellemetlen érzés fogott el. 

 - Sarahfina! - kiáltotta, és a karjaimba vetette magát. A hirtelen gesztustól majdnem eltaknyoltam, de szerencsére még idejében meg tudtam tartani az egyensúlyomat. - Én vagyok! Juliet... Az unokahúgod... - nézett mélyen a szemembe, nekem pedig minden eszembe jutott. A kis Julie, aki mindig is félt a sötéttől. Szorosan magamhoz öleltem, és a könnyeimet nyelve felnevettem örömömben. 

*****

   Az órák percekként teltek, és mi még mindig az udvaron ücsörögtünk, egy nagy cseresznyefa alatt a fűben. Tizenkét évet kellett bepótolnunk, ami lehetetlen időnek tűnt. Mégis, Juliet annyi mindent mesélt, hogy szinte öt percnek tűnt az egész. 

 - Szóval te és GorombaGeorge... - morogtam, mire szórakozottan felnevetett. George résnyire húzott szemekkel fürkészett engem, karjában a picivel. 

 - Jaj, hagyd már! Igazi főnyeremény! - mondta lelkesen, és széles mosollyal megcsókolta a párját. Nem tudom, miért de egy perc erejéig elkapott a féltékenység. Olyan boldognak tűntek együtt, George mégis, megszólalásig hasonlít Francisco-ra, és ezt így eléggé nehéz volt eltűrni... 

 - Most viszont mesélj, te "Világhírű Újságíró" - nézett mélyen a szemembe. Ettől a névtől kirázott a hideg, és akaratlanul is felkacagtam. George gúnyos pillantásait igazán nehéz volt tűrni, de képtelen voltam. Akárhányszor megszólaltam, minden mondatomat grimaszokkal fogadta. Nem mintha annyira érdekelt volna a véleménye... 

 - Hát, nem tudok mit mesélni, Vörös Ördög - kacagtam, és a fülem mögé hajtottam egy szemembe lógó hajtincset. 

 - Dehogynem! Buenos Aires mesés hely, te pedig évekig ott éltél, egy káprázatos sráccal - magyarázta, és izgatottan törökülésbe helyezkedett. 

 - Igen, Francisco káprázatos - mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. - Nagyon jó ott élni, én imádok. Gyönyörű helyen éltem, a legjobb barátnőmmel, a legjobb állással. De muszáj volt eljönnöm, tehát itt vagyok... - 

 - Akkor mégsem volt ott olyan tökéletes, ha az a Káprázatos Francisco ilyen messzire engedett. Mégsem voltál olyan fontos neki, különben miért küldött volna el? - korholt George, nekem pedig lehervadt a mosolyom. 

 - George! - szólt rá Juliet, mire azonnal elhallgatott. 

 - Mert terhes vagyok. Azért engedett el, mert muszáj volt. És amúgy is... Saját kezűleg jöttem el - mondtam rezzenéstelen arccal. - Szóval örülnék, ha megválogatnád a szavaidat. Mert miközben te egy apa mellett nőttél fel, az én gyerekemnek csak én leszek, egyedül. De köszönöm a véleményed, a támogatás igazán fontos egy családban - magyaráztam rezzenéstelen arccal, majd sértetten felálltam, és a táskámat a vállamra kapva berontottam a házba, fel a lépcsőn, egyenesen a vendégszobába. A hátam mögül már csak a letaglózott megjegyzéseket hallottam, és a kétségbeesett sóhajokat. Azonnal levetettem magam az ágyra, és útra engedtem minden bánatom. Zokogtam, ahogy csak tudtam. Fájt az, ahogy George beszélt velem, mégis, nem hibáztathatom semmiért, hisz nem tudhatta előre. A tökéletes napom, itt megtört. Az ajtón halk kopogás hallatszik. Sebesen letörlöm a szemeimet, de az elmosódott szemfestékemtől biztosan úgy festek, mint egy másnapos panda. Lassan az ajtóhoz csoszogok, és elfordítom a kulcsot. Rosalyn szőkésbarna tincsei bukkantak fel, majd becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyamhoz sétált. 

 - Nagy a baj? - kérdezte és leült mellém. 

 - Dehogyis, minden rendben - szipogtam. 

 - Nem úgy tűnik... Figyelj Sarah, ha valami nyomja a szíved, mondd el. Jólesik, ha egy barát mellettünk van, és én itt vagyok neked. A testvéremmel pedig ne foglalkozz, most ilyen időszakát éli... - erősködött, és kezét a combomra tette. 

 - Nem, dehogyis! Én nagyon kedvelem George-ot, kivételes fiú. Annak pedig még jobban örülök, hogy az én drága unokahúgomat szereti. Ennél nincs fontosabb - mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra. 

 - Juliet mesélte, hogy mit vágtál George fejéhez. Ez igaz, Sarah? Francisco a baba apja? - kérdezte, mire magától értetődően bólogatni kezdtem. 

 - Ez természetes! - vágtam rá. 

 - Akkor mi ez a nagy felhajtás? Nézz rám, tizenkilenc éves vagyok, és van egy meseszép kislányom, akit mindennél jobban szeretek - mondta lelkesítően. 

 - Te pontosan tudod, hogy ki Francisco. Igen, egy Stoessel. A húga, Martina nem tud semmiről, én pedig úgy jöttem el Buenos Airesből, hogy el sem köszöntem tőle. Amikor ezt az egészet megtudtam, kétségbeestem, hogy mi lesz most, de Francisco megmondta, hogy örökké velem marad. Kár, hogy az anyja nem ilyen támogató. Rühell engem, a legelső pillanattól kezdve. Meg is ölne ha megtudná. Ezért nem tudhatja senki. Mert ha ez az egész kiderül, Francisco utcára kerül, az anyja bérgyilkost küld a nyakamra, Tini pedig egy életre megutál. Érted már? Azért jöttem ide, hogy eltűnhessek. De te pontosan tudod, hogy min megyek keresztül - mondtam, és újra  elsírtam magam. 

 - Jaj, ne sírj már! - sóhajtott, és letörölte a könnyeimet. - Fiatalabb vagyok, mint te, mégis a legboldogabb ember a világon! Itt van nekem Daniel, életem őrült szerelme. És Rebeca, aki az őrületbe kerget a hiperaktivitásával, mégis, a legkülönlegesebb kisbaba a világon. Végre felnőttem. Nekem ez számít. Te is boldogabb leszel, majd meglátod. És ne félj, én kilenc hónapon keresztül veled leszek, akár tetszik, akár nem! - mondta széles vigyorral, én pedig hálálkodva magamhoz öleltem. 

 - Örök hála - suttogtam, és az arcom a vállába fúrtam. 

  A Kaliforniában töltött idő nagy részét Rose-val töltöttem. Hihetetlen, mennyire megértett. Amit itt megtanultam, sosem felejtem el. Rosalyne, Sophia, Juliet, Beca és Daniel, nagy leckét tanítottak számomra. Méghozzá azt, hogy legyen akármennyire is kilátástalan a jövő, muszáj felállni, megigazítani a koronát, és továbbsétálni. Mert a dolgok nem állnak le attól, hogy mi megrekedünk az úton. Hisz, minden lépés az utadon, közelebb visz a sorsodhoz. 

Sarah szemszögének, ezennel vége. 

Találkozunk kilenc hónap múlva!

Csók: Sarah 

 

 

Sección 17 - Út, egészen Kaliforniáig (Sarah)

Helló husikáim! 

Minden erőmet összeszedtem, hogy egy normális résszel rukkoljak elő, és elolvastam az AOMLAFY legújabb részét, ahol Sarafina sikeresen földre szállt. 
Ebben a részben az ő szemszöge az, ami szívfájdalommal van tele, de elhagyja Buenos Aires-t. 

A részhez ajánlott zene:

   Tini még mindig mozdulatlan feküdt a kanapén. Harmadik napja, hogy nem kel magához. Szívem szerint levetném magam mellé, és fel sem kelnék egészen addig, ameddig haza nem érnek a szülei, és elviszik egy normális kórházba. De nem tehettem. Ha most nem megyek el, feltűnés nélkül, talán soha az életben nem lenne még egy ilyen alkalmam. És azt egyáltalán nem szeretném,  hogy Francisco hátán csattanjon az ostor, a saját hülyeségem miatt. 

Némán lépdeltem  a ropogó parkettán, egy bőrönddel a kezemben. A nappaliban láttam a többieket, akik békésen heverésztek a földön, lepedőbe burkolódzva. Ahogy elsétáltam a kanapé mellett, nem bírtam tovább. Lassan a mozdulatlan testéhez sétáltam, letérdeltem, és erősen megszorítottam a kezét. 

 - Ígérem, visszajövök hozzád - szipogtam, és jéghideg kezét óvatosan a számhoz emeltem, és hosszasan megcsókoltam. Árulásnak éreztem, mégis tisztában voltam azzal, hogy ha elmondhatnám neki az igazat, ő kérlelné, hogy elmenjek... Amikor felálltam, fél karommal lerántottam a kanapé mellett lévő szekrényről a vezetékes telefont, ami hangos robajjal zuhant a földre. Jorge egy széken pihent, pontosan a kanapé mellett, hogy egy másodpercre se hagyja magára Tinit. Álmosan felemelte a fejét, és üveges tekintettel fürkészni kezdte csapzott külsőm. Tekintete a bőrönd és énköztem kalandozott. Lemondóan megcsóválta a fejét, és mint aki sosem tért volna magához, ismét álomra hajtotta a fejét. Megértem, hisz hajnali négy óra van, és én csak tizenhat órányi utazás után érek Kaliforniába, a családomhoz. 

Francisco egy újabb bőrönddel baktatott utánam, majd amikor épségben leért a nappaliba, a tekintete megakadt a húgán. Láttam rajta, hogy mos egy világ omlik össze benne, de mégsem tehettem ellene semmit. Egész éjszaka a ruháimat pakolgattuk, egy percet sem aludtunk. 

 - Mennünk kell... - morogta, és tekintetét felém kapta. Egyetértően bólintottam, és felé nyújtottam a kezem, amit mosolyogva megfogott, és ujjait az enyémekre kulcsolta. 

Így léptünk ki a jeges Decemberi fagyba, és hagytuk magunk mögött a múltat... 

Francisco egy gombnyomással felnyitotta a garázs ajtaját, majd bedobálta a csomagokat a fekete BMW csomagterébe. Úgy éreztem, mintha ez egy természetes dolog lenne. Olyan egyenletesen vettem a levegőt, mint még soha, és a fagyos levegő is több életet lehelt belém. Tökéletes pillanat volt. 

 - Szállj be, sietnünk kell ha el akarjuk érni a hat órási gépet. Túl sok az útlezárás is... - mondta, és beült a kormány mögé. Követtem a példáját, és beültem mellé. A kellemes érzés hamar megszűnt, amikor kihajtottunk a főútra. Francisco óvatosabban hajtott, mint valaha. Vagy az álmosság, vagy a jeges út, vagy miattam. Az éjszaka megígérte, hogy mindent meg fog tenni értem, és egész életemben védelmezni fog. Jólesett a törődése, de ezzel csak még mélyebb sebet ejtett a szívemen, hisz... Egy teljes évig színét sem láthatom majd. 

A nagy némaságot, a telefonja csörgése szakította félbe. Riadtan kaptam fel a tekintetem, láttam rajta, hogy ő is bepánikolt. Óvatosan kivette a zsebéből a telefont, és megkönnyebbülve sóhajtott egyet. A kijelzőn Mariana képe villogott, Francisco feloldotta a zárat, és kihangosította a telefont. 

 - Jó reggelt, anyu - köszöntötte egy ásítás kíséretében. 

 - Szervusz Kisfiam! - morogta. - Mit csinálsz te ilyen korán? Zajokat hallok, Francisco, mi folyik ott? - kérdezte, mire Fran ijedten rám pillantott. Nem kellett mondania, szavak nélkül is megértettem, hogy nem szólalhatok meg. 

 - Nem kell mindent túlreagálni anya, minden rendben. Tini szuszog itt mellettem, szegény nagyon ramaty állapotban van - kezdte, nekem pedig már a neve hallatán könny szökött a szemembe. 

 - Tessék? Mi történt a húgoddal? - 

 - A havazás miatt, mindannyian túszul estünk a házban. Tini mindent kordában tartott, mint egy felelősségteljes nő, viszont történt egy kis csetepaté, és Ő húzta a rövidebbet... - suttogta. Mariana heves reakciója még így kilométerekkel távolabb is tisztán kikövetkeztethető volt. 

 - Mit csináltatok vele? - 

 - Ruggero és Jorge picit nagyon egymásnak estek és, Tini kapott egy kisebb ütést. Ne félj, teljesen rendben van, a kanapén pihen - szépítette a helyzetet. Végül is, teljesen megértem... Mi mást mondjon az ember az édesanyának, akinek a legkedvesebb gyermeke LÁNY LÉTÉRE monoklit kapott a szeme alá, és gurult egy egész emeletet, majd három napon keresztül reakció nélkül fekszik a kanapén, mínusz tíz fokban... Visszagondolni is borzalmas, erre az egészre. 

 - Ha holnap reggel hazaérek, esküszöm véged van, édes fiam! Annyit kértem, hogy vigyázz a húgodra, de látom még ennyit sem bízhatok rád! Ha valami komolyabb baja esett, esküszöm olyat teszek, amit még én is megbánok! Te felelőtlen hülye gyerek! - korholta, én pedig hitetlenül kapkodtam a tekintetem Francisco, és a mobil között. Egy hajszál választotta el attól, hogy elsírja magát, de nem tette. Túlságosan erős ő ahhoz. 

 - Mit nem fogsz fel azon, hogy nem az én hibám volt? Én vigyáztam rá, egy pillanatra sem hagytuk cserben egymást! Egy egész házat kellett ellátnom élelemmel, és meleg takarókkal! Ha én nem vagyok, akkor nagyon sok ember ott fagy meg! - kiabálta, én pedig egyetértően bólogatni kezdtem. 

 - Egy egész házra vigyáztál, az egyetlen húgodra viszont nem... Holnap elkotorják a havat az utakról, kifizetjük a szállodát és azonnal hazamegyünk! Borzasztó nagyot csalódtam benned, Augustín. Holnap reggel megbeszéljük - szidta. Egy hajszál választott el attól, hogy beolvassak annak a vénséges boszorkánynak, még így mobiltelefonon keresztül is, de nem vitt rá a jó lélek. 

 - Mégis mit akarsz tenni, hm? Húsz éves vagyok, már nem basáskodhatsz felettem. A gyerekkoromat elvetted, mástól már nem tudsz megfosztani - 

 - Á, nem? Holnap reggeltől elfelejted azt a kis senkiházit, akit a barátnődnek nevezel. Velem te nem fogsz játszadozni. Arra viszont számíts, hogy a házba is bezárlak, hacsak a közelébe mersz menni. Apád pedig majd lerendez  téged férfimódjára. Ennek még nincs vége, Francisco... Közel sem - a hívás ekkor megszakadt. 

A könnyeim csapatostul peregtek végig az arcomon, Mariana rendesen megmondta a magáét, és én még fültanúja is voltam. 

 - Ne félj, elfelejti - suttogta, és kezét óvatosan az enyémre helyezte, amit reflexből el is húztam. Tekintetét újra az útra szegezte, telefonját pedig mérgesen a csomagtérbe hajította. 

Mariana, Alejandro és Mechi tehetetlenül bent ragadtak egy bevásárlóközpontban, ahonnan két napja, hajnali kettőkor telepítették ki az embereket, akiket a legközelebbi hotelekben szállásoltak el. Annak a boszorkánynak a gonosz szavai, egész úton a fejemben visszhangoztak... "Holnap reggeltől elfelejted azt a kis senkiházit ... a házba is bezárlak, hacsak a közelébe mersz menni!" Saját kezűleg könnyítem meg az életét azzal, hogy saját akaratomtól megyek el, és nem a basáskodása miatt... 

Buenos Airestől, egészen Palermo városáig autókáztunk, ami bőven másfél órás úthoz vezetett, a legközelebbi reptérig, a  Jorge Newbery-ig. 

Többször is lehunytam a szemem, hátha egy rossz álom ez az egész, és amikor végre felébredek, Tini mellett találom magam, egy csajos pizsamaparti utáni reggelen. Bárcsak... 

 - Negyed hat - morogta, résnyire húzott szemekkel. 

 - Mennyi idő van még hátra? - kérdeztem. 

 - Oda fogunk érni ne félj, már csak tíz perc. - 

Vajon milyen lesz Kalifornia? Olyan mesés és csodálatos, mint ahogy azt mondják? Nagyon félek... Rosalyn és Daniel még életükben nem hallottak rólam, hiszen, én vagyok az a félkegyelmű kis csaj aki felbukkan a semmiből és megértésért könyörög. Szánalmas... 

Francisco némán behajtott egy sötét utcába, majd leállította a motort. Megérkeztünk. 

Szó nélkül kiszálltam az autóból, és a csomagtartó felé vettem az irányt. Elég nehezen, de sikeresen kiszenvedtem a bőröndjeimet, és mély levegővétellel elindultam a bejárat felé. 

A fotocellás ajtó kitárult előttem, Francisco pedig elvette a nagyobbik bőröndömet. 

Olyan régen jártam itt... Pontosan, két éve. Amikor legelőször Buenos Airesbe jöttem. Az egész pár hétnek, legfeljebb egy hónapnak indult, erre itt vagyok lassan három éve. Az elmúlt évek emlékei mind felszínre törtek, nem bírtam megállni sírás nélkül. 

 - Hamarosan indul a gép - mondta Francisco, és a kezembe nyomta a sötétkék repjegyet. 

Könnyes szemekkel néztem a kis cetlit, ami számomra a mindent jelentette. Kiutat a szenvedésből, és biztonságos jövőt, távol ettől az élettől. A könnyeimtől már nem láttam rendesen, tehetetlenül rogytam életem szerelmének karjaiba. 

 - Nem akarlak itt hagyni - zokogtam, mire egyik kezével megsimította az arcomat, és szorosan magához vont. Hallottam a szívverését, egyenletlen volt és gyors. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, ha nem akarom tönkretenni a tervünket és őt is megtörni. 

 - Muszáj elmenned - suttogta, és lágy csókot nyomott a homlokomra. - Én itt várok rád. Megígértem, hogy nem hagylak magadra. Mindig veled leszek, érted? Mindig! - erősködött, és két tenyere közé fogta az arcomat. 

 - Örökkön örökké - morogtam. 

 - Míg a halál el nem választ - mondta mosolyogva, én pedig szorosan átkaroltam a derekát és magamhoz vonva mohón megcsókoltam. Percekig álltunk, egymást ölelve. 

  A monoton női hang megszólalt, ütött az órám. "A hat órási Kaliforniába tartó járat utasai kérem kezdjék meg a beszállást."

 - Szerelmes vagyok beléd - suttogta, és hátrébb lépett. Akaratlanul is elnevettem magam, és megragadtam a bőröndöm fogantyúját. 

 - Szerelmes vagyok beléd - ismételtem utána. Felém nyújtotta kezét, és ahelyett, hogy az enyémet követelte volna, tenyerét a hasamhoz érintette. Mindkettőnket megmosolyogtatott a gondolat, miszerint én az övé vagyok, ő pedig csak az enyém, mostantól örökre. A kis (egyelőre nemtelen) babánk is annyira fog ragaszkodni az édesapjához, ahogy én. 

 - Ha megtudsz valamit értesíts, rendben? - kérlelt, én pedig azonnal bólintottam. 

 - Te is hívj, mindennap. A húgodról is alaposan számolj be, rendben? Vigyázz rá, helyettem, ő az akinek a legnehezebb időszak lesz ez az egy év - suttogta, és ő is bólintott. Magától értetődő dolgoknak vettük ezeket, amiket úgyis mindennap megtettünk volna, de muszáj volt mondanunk valamit, nehogy elsírjuk magunkat. 

 - Ugye tudod, hogy nem mondhatsz neki semmit? De azért próbáld meg, nem magadra haragtani... Hisz, itt ő az áldozat - Ismét bólintott. Tisztában voltam azzal, hogy életem legnagyobb baklövését követem el. Hogy összetöröm a legjobb barátnőm szívét, aki hallani sem akar majd rólam egy év múlva. Magamra vállaltam mindent. Még azt is, hogy örökre elveszítem őt.  "A hat órási Kaliforniába tartó járat utasai kérem kezdjék meg a beszállást."- mondta a nő, nekem pedig a röhejes helyzettől mosoly osont az arcomra.

 - Sose hittem volna, hogy húsz évesen anya leszek. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy életem szerelme magamra hagy, és így ér véget a történet - mondtam, és szarkasztikusan felnevettem. - Annyi mindent mondanék még - suttogtam, és óvatosan megfogtam a kezét. 

 - Menned kell, Sarah Muller. Örülök, hogy megismertelek - intett, és lassan hátrálni kezdett. 

 - Mennem kell, Francisco Stoessel. Örülök, hogy a gyermeked anyja lehetek - 

A kezembe nyomta bőröndjeimet, kézen fogott és egyenesen az átjáróhoz kísért. A vörös egyenruhás nő boldog pillantásokkal nézett felénk, és megnyitotta nekem az átjárót. 

 - Szeretlek - suttogtam, és megcsókoltam. Egyetértően bólintott, és a kezemet óvatosan átadta az egyenruhás nőnek, aki örömmel megfogta a bőröndjeimet, és elsétált velük. Utolsó pillantásokat vetettem a gyermekem apja felé, aki addigra már hátat fordított nekem és elindult az ellenkező irányba. Sose hittem volna, hogy ennyire egyszerűen megy majd a búcsú. Hogy ilyen könnyen kisétálunk egymás életéből, egy egész évre. 

 - Jöjjön utánam, kisasszony - szólt a hölgy, és a kapucniját a fejére kapva kisétált a hajnalba, én pedig egyenesen utána. Olyan lenyűgöző látványt nyújtott a repülő, mintha még életemben nem láttam volna. Lassan szeltem a lépcsőfokokat, amik egyenesen a repülőgépbe vezettek. Egy utolsó pillantást még vetettem a távolba, abba az irányba, ahol minden elkezdődött. A Stoessel ház felé. 

*****

   Nem tudom mennyi ideje lehetett, talán egy fél napja, hogy elhagytam Argentínát. Úgy szeltem az eget, mint egy elszabadult fehér galamb, aki most végre fellélegezhet. 

A mellettem ülő állapotos fiatal nő örömkönnyek között számolt be az első gyermeke születéséről, aki ezúttal is a széksor szélén foglalt helyet. Alacsony kisfiú volt, aki egy pizzát szeletezett. Próbáltam kommunikálni vele, de az édesanyja azt mondta teljesen reménytelen, mert a fiú nem beszél angolul, csak oroszul. 

Kimondhatatlan boldogsággal töltött el az, ahogy beszámolt a dolgokról. Arról már teljesen meggyőződtem, hogy egy pillanatot sem fogok aludni, négy éven keresztül. 

Utána a családomról kérdezett. Egy pillanatig hezitáltam, hogy meséljek-e neki Martina Stoessel-ről, és arról a felejthetetlen három évről amit a családtagjaként élhettem át, de végül nem tehettem. Hogy vette volna ki magát a sztori, miszerint Argentína leghíresebb énekesnője egy újságíró legjobb barátnője, aki egy férfi modelltől terhes. Még a végén azt hinnék, prostituált vagyok... 

 - A családomhoz megyek, ők várnak engem a napsütötte Kaliforniában - zártam rövidre a beszélgetést, az igazság elhallgatásával. 

  Az első két óra kész rémálom volt számomra, és nem csak tériszonyos természetem miatt, hanem a légörvények miatt is, amik félpercenként megrázták a gépet. Amikor álomra hunytam a szemem, az órák percenként repültek. Most először, amióta elkezdődött ez az egész felhajtás, végre igazán jól éreztem magam. Hisz most nem lesz itt senki, aki a Stoessel családra emlékeztetne engem, egy percig is... "Megkérem tisztelt utasainkat, hogy kössék be a biztonsági öveket, megérkeztünk, a gép pedig hamarosan leszáll." Az állapotos anyuka, akit mellesleg Zoey-nak hívtak óvatosan megrázta a vállamat, én pedig kipihentem tértem magamhoz. Olyan kellemes és izgató érzés töltött el, amikor kinéztem az ablakon, és megpillantottam a gyönyörű vizeket. Egyszerűen, mesés. Buenos Airesben bokáig érő hó volt, Kaliforniában viszont száz ágra sütött a nap. Egyszerűen, hihetetlen. 

  A gép lassan földre ereszkedett, én pedig izgatottan csúsztattam a mobilom a hátizsákom legeldugottabb zsebébe. A kedves Stewardes, aki a felszállásnál is a segítségemre volt óvatosan megfogta a kezemet, és elsőként juttatta hozzám a bőröndömet. 

A reptéren teljesen elveszetten sétáltam, Rosalyn-t sehol sem láttam. 

Húsz perc hiába való keresése után előkaptam a mobilom, és küldtem egy üzenetet Sophia kuzinomnak, hogy itt poshadok.  

Tíz percbe tellett, míg megérkeztek értem. Rosalyn szőkésbarna tincsei úgy baktattak felém, mint egy időzített bomba. Egyből ráismertem, hisz az első reakciója az volt amikor megpillantott, hogy eltarolta a kis orosz utazótársamat, aki szépen elküldte őt a francba. Udvariasan felsegítettem a földről, és leporoltam a ruhájáról a pizzamaradékot.

 - Gondolom, te vagy Rosalyn. Ha Sophia nem mondta volna, hogy ennyire szerencsétlen vagy, talán nem ismerlek meg - mondtam, és igazán megerőltettem magam, nehogy hangosan felnevessek. 

 - Szóval te vagy Sarah - nyújtotta felém a kezét, amit örömmel megráztam. 

A tömegen egy barna hajú égimeszelő rohant végig, eltarolva minden útjába kerülő embert. 

 - Rosa drága, jól vagy? - kérdezte és riadtan körbetapogatta feleségét. 

Egy pillanatig nem tudtam feldolgozni a jelenetet, aztán minden a helyére állt. Rosalyn és Daniell Weness, az én lelkes megmentőim. 

Pár percig néma csöndben álltam, és próbáltam feldolgozni a látottakat. Ez a két őrült tisztára olyan látványt nyújtott, mint Jorge és Tini. Szerették egymást, óvták a másikat még a széltől is, a kinézetükről nem is beszélve. A legelső gondolatom, miszerint ez egy Stoessel mentes év lesz, itt csődöt mondott. Amiről akkor győződtem meg igazán, amikor megismertem George Parks-ot... 

 

 

Sección 16 - Ha elmentem... (SARAH)

     Az egész éjszakát Frannal töltöttem. Olyan jó volt újra a karjaiban aludni. Vagyis, ha nevezhető alvásnak az, amit mi csináltunk... Hajnalban elálmosodtunk, és megágyazott nekünk a padlón, az üvegfal elé, hogy tökéletes rálátásunk legyen az éjszakai égboltra. A csillagok gyönyörűen ragyogtak, régen éreztem ilyen jól magam. Francisco egyik kezét a fejem alá csúsztatta, hogy a vállán pihenhessek, másik kezével a hasamat cirógatta. Kimondhatatlanul kellemes érzés volt. A jövőnkről beszéltünk. A piciről, és a lehetőségekről, amiket így vet elénk a sors. Francisco kisfiút szeretne, akinek a Noah nevet szánta. Azt mondta, hogy ez a név már régóta a kedvencei között áll, és beleszeretett a névbe. Miközben Ő a fiunkról ábrándozott, én titkon a kislányunkat képzeltem. Ha Francisco génjeit örökli, akkor gyönyörűséges poronty lesz, ellenállhatatlan bongyor fürtökkel, hisz Ő is ilyen volt kiskorában. Engem a Reina név hívogat. Azt jelenti, királylány. Hihetetlen az az érzés, ami bennem zajlik. Az egyik pillanatban teljesen kétségbe voltam esve, hogy itt véget ér az életem, most meg...? Életem szerelmével, nyugalomban a közös jövőnket tervezgetjük, mint egy család. Imádom, már magát a gondolatot is. Félve feltettem a hátulütő kérdéseket is, de Francisco hallani sem akart róla. Pedig, nagyon sok negatívum volt, amit muszáj lett volna szemügybe vennünk... Például, hogy csak huszonegy éves vagyok, és teljes mértékben gyerek. Nem is ez érdekel igazán, csupán az, hogy mit szólnak majd a többiek. Francisco szülei, a barátaink, de legfőképp Tini.  Ő istenem, akárhányszor belegondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Hisz ő most odalent fekszik a kanapén, mi pedig boldogan ecseteljük a jövőnket. De sebaj... Én már úgysem lehetek itt, mire ő magához tér. Igen, ezt is az éjszaka folyamán beszéltük meg. Francisco szerint rohadt sokba kerülhet az nekünk, ha Tini rájön minderre, és ha szemtől - szemben találkozunk, úgysem bírnék titkolózni előtte.
  - Akkor megbeszéltük? - kérdezte, és óvatosan megszorította a kezet.
 - Benne vagyok. Ígérem, nem fogom elcseszni. De te is ígérd meg, hogy nem hagysz magunkra minket... - mormogtam, mire felém hajolt és hosszasan megcsókolt.
 - Képtelen lennék rá - suttogta, és a szemembe nézve elmosolyodott. A mosoly, amitől minden kételyem elszállt. 
 - Viszont nem lesz mindig ilyen felhőtlen a dolog Sarah, ezzel muszáj szembenéznünk - morogta. Mindennél jobban szeretlek téged, és most, hogy kialakult ez az egész helyzet, muszáj mindenben kiállnunk egymás mellett. - mondta, és mélyen a szemembe nézett. 
 - Tisztában vagyok ezzel, Francisco. Már akkor átértékeltem a helyzetet, amikor rájöttem erre az egészre. Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam hamarabb, de tudod milyen a kapcsolatunk. Egyszer együtt vagyunk, máskor külön, és én ezt... Nem bírom már idegekkel, érted? Tudnom kell, hogy velem vagy és mindig számíthatok rád, még egy év múlva is! - morogtam egyhangúan, és nyomatékosítva a szavalatom súlyosságát, fél kezemmel erősen megszorítottam az ő kezét. Halványan elmosolyodott, és a könyökére támaszkodva nézett le rám. Olyan nyugodtnak tűnt a tekintete. Kiegyensúlyozottnak és bátornak. Feltüzelt ez az érzés, és egy percig minden aggodalmam elszállt. Képesek vagyunk rá és együtt MEGCSINÁLJUK! 
  - Olyan ártatlan vagy - nyögte ki, pár perc némaság után. Felvont szemöldökkel ránéztem, megpróbáltam összerakni a dolgokat. 
  - Terhes vagyok Francisco, biztos vagy benne? - nevettem, ő pedig lassan fölém hajolt és hosszasan megcsókolt. 
  - Huszonkét éves vagy, az istenért! És nem, nem erről beszéltem... Egyszerűen, maga a lényed. Egy makacs és céltudatos nő, aki mindenkit levesz a lábáról. Szerencsés vagyok, hogy nekem jutottál - mosolygott, és mély levegővétellel folytatta. - Tizenkilenc évesen, képes voltál elhagyni Olaszországot, és eljönni ide azért, hogy valóra váltsd az álmaidat. A város leghíresebb újságírója lett belőled, és egy igazi celeb. Az eszedet sosem veszítetted el, mindig itt voltál, amikor szükség volt rád. Velem voltál amikor sírtam, amikor nevettem... Minden jó pillanatom veled töltöttem. Emlékszem a pillanatra, amikor legelőször megpillantottalak. Már akkor felébresztettél bennem valamit, és nem bírtam megállítani a folyamatot. Amikor beléptél a húgom életébe, próbáltalak kizárni az enyémből de nem sikerült. Itt voltál, összeborzolt hajjal, kötetlen cipőfűzővel, és olyan röhejes látványt nyújtottál, hogy muszáj volt a közeledbe férkőznöm. Utána egyre jobban kezdtelek megismerni és végül is, együtt nőttünk fel, nemde? Tini legkomolyabb koncertjekor is velünk voltál, és kiálltál mellettünk. Neked köszönhetem azt, hogy szembe mertem szegülni a szüleimmel, és hogy boldoggá tetted a húgomat. Még most is, remegve emlékszem vissza azokra a pillanatokra, amikor megismertelek. Kellettél nekem, és úgy érzem, te vagy az aki kiegészít. Meg akarom köszönni, hogy vagy nekem, és hogy egy év múlva, csak mi leszünk... Te, a kisbaba és én. Egy nagy boldog család - szavalta, nekem pedig már a puszta gondolattól könny szökött a szemembe. 
  - Annyira szeretlek - nevettem és tehetetlenül felzokogtam. Mosolyogva magához szorított, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. 
 - Kitaláltad már, hogy hová mész? - suttogta a sötétbe. A szemeim felpattantak, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Majd' elfelejtettem, el kell mennem. Francisco szerint minél messzebbre kell mennem a kicsivel, egészen addig, ameddig meg nem születik. Már meghoztuk azt az áldozatot, hogy Ő nem lesz mellettem AKKOR. A szemem előtt leperegtek az események, minden lehetséges helyszínt átgondoltam, de semmi... Sóhajtva oldalra fordítottam a fejem, és a tekintetem megakadt a táskámon. A koromsötét éjszakában is kiszúrtam a ragyogó ékszert, amit még a tizenhetedik születésnapomon kaptam, az unokanővéremtől. Hihetetlennek tűnt számomra ez a pillanat, egy fürge mozdulattal felpattantam Francisco mellett, és szó szerint elvágódtam egy cipőben, egyenesen az ágyra. Eszeveszetten halásztam ki a mobilomat a táskámból, és a fényével megvilágítottam a kis ezüst szívet, amelynek a hátulján egy szöveg volt. Sophia Chroose. A másod unokatestvérem. 
 - Minden rendben? Rosszul vagy? - kérdezte. Sebesen csóválni kezdtem a fejem, és felnyitottam a medált. Egy kis cetli esett ki belőle, azon pedig egy telefonszám volt. 

   Félve az arcomhoz szorítottam a telefont, és vártam, hogy felvegyék. Kicsöng... Kicsöng... Kicsöng... 
 - Igen, tessék, itt Sophia Chroose? - fáradt volt a hangja, a háttérben pedig egy kisbaba sikongatását hallottam. Úristen... Micsoda őrült ötlet, hisz neki már gyereke is van! Legalább nem csak én kezdtem "kicsit" hamar. Francisco érdeklődő tekintettel felült, és törökülésben hallgatott. 
 - Van ott valaki? Figyelmeztetem, ne játszadozzon az idegeimmel, különben könnyen robbanok! - morogta. 
 - Ne, kérem ne! - kiabáltam a telefonba. Francisco visszatartott röhögéstől rázkódó vállal dőlt hátra, az arcom egyre vörösebb, - és vörösebb lett. 
 - Sarah? Te vagy az? - kérdezte, a hangjában teljes meglepettséget éreztem. 
 - Szia, So... Ne haragudj, hogy zavarlak, nem is tudom, hogy mi ütött belém... - kezdtem, de egyből félbeszakított. 
 - Úristen! El sem hiszem, hogy hallak...! - lelkendezett. - Minden rendben? El sem hiszed, mennyire örülök annak, hogy hallom a hangod! - nevetett a vonal túlsó oldalán. 
 - Én is nagyon örülök neked, de figyelj Sophia... Baj van! - motyogtam. 
- Ha megöltél valakit, akkor rossz embert hívsz. Szegény Rosalyn barátnőm már megelőzött téged, neki vagyok a hullaszállító pajtása... - morogta, mire Francisco a hátam mögül hangosan felhorkant a nevetéstől. 
 -  Figyelj, ki van ott veled? - kérdezte. 
 - A párom... - suttogtam. 
 - Ó istenem, neked olyanod is van? Na, most nem pofázok, inkább mond gyorsan! - sürgetett, én pedig megpróbáltam minden erőmet összeszedni. 
 - Szükségem van a segítségedre. Muszáj lenne eltűnnöm, eléggé hosszú időre. Te vagy az egyetlen akire számíthatok, és tudom, már évek óta nem beszéltünk, de nekem mégis te vagy az egyetlen közeli rokonom... Remélem, rád számíthatok - suttogtam, letörölve egy elszabadult könnycseppet. Hosszú némaság következett. Sophia nem reagált semmit sem, én pedig egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy életem legnagyobb hülyeségét követtem el ezzel a telefonhívással.  
  - Nem tudom, mit csináltál Törpe de ne félj, rám mindenben számíthatsz. A legjobb barátnőm, Rosalyn Californiában él, velem, a kislányával és a férjével együtt. Megkérdezem, hogy mit tehetek, de ne félj... Nem hagyom, hogy bajod essen! - mondta, és megszakította a hívást. 

    Tehetetlenül hátradőltem, egyenesen Francisco ölébe. Óvatosan magához szorított, és visszafeküdt a földre, velem a mellkasán. Két kezét lassan a hasamra csúsztatta, és lágy csókot nyomott a nyakamra, amitől teljesen megborzongtam. Órák hosszat feküdtünk a földön, teljesen egymásba gabalyodva. Odakint már hajnalodott, az ég alja feketéből lassan rózsaszínné változott, én pedig egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy ennyi volt... Aztán hajnali négykor, megcsörrent a mobilom. Francisco riadtan felkapta a fejét, rendesen megütve ezzel a homlokom. A szemeim felpattantak, izgatottan nyúltam a mobilért. 
   - Bármikor szívesen látunk...! - mondta, én pedig örömtől sírva Francisco karjaiba vetettem magam, kiélvezve az utolsó együtt töltött perceket... 

Sección 15 - Nem vagyok több...

  Fogalmam sincs, hogy történt, de az éjszaka folyamán egy pillanatra sem hunytam le a szemem, holtomban. Istenem, annál szívszaggatóbb lesz kimondanom, minél jobban kezdem elhagyni magam... 

  Az éjszakát Sarah ágya mellett töltöttem,  mivel egész este virrasztott. Nemcsak én, ő is. Az ágy oldalának dőlve, háttal ült a földön, egy tucat elhasznált zsebkendő között. Volt, amikor zokogott, és volt, amikor csöndben szitkozódott, nehogy meghallja valaki. 

  - Bárcsak itt lennél... Bárcsak - suttogta, keze között egy tőlem kapott láncot szorongatva. 

  - A mennykő esne beléd, de hisz itt ülök melletted! - zsörtölődtem, és én is mellécsusszantam. 

Ha annyit mondok, hogy teljesen elegem van az átmeneti halálból akkor meg sem közelítem a valóságot. EZ EGY ROHADTUL SZAR HELYZET! Félek, fázok, elegem van és még éhes is vagyok. Legszívesebben bömbölnék, de ilyenkor anya mindig azt mondja, hogy "Verd a földhöz a segged, hátha változik valami." Istenem, de hiányzik... 

  - Esküszöm, ha magadhoz térsz, és én még itt leszek, együtt ivartalanítjuk majd a párodat... - motyogta maga elé, mire hangosan felnevettem. Imádom ezeket a beszólásait, mindig hangosan ordítozok utána, mint egy eszeveszett. Lehet, hogy ez mást elborzasztana, de engem csak még szorosabban köt a legjobb barátnőmhöz. 

  - Olyan szívesen itt maradnék - suttogta. 

  - Akkor miért nem maradsz? Mégis ki a franc kényszerítene arra téged, hogy itt hagyj minket? - kérdeztem hitetlenkedve, de a tudat, hogy magamban beszélek, még jobban felhergelt. 

 A következő pillanatban, Francisco lépett be a szobába. Néma csönd borult mindenre, engem is beleértve. Sarah csak ült, arcát a tenyerébe temetve, nem nézett a bátyámra. Ahogy láttam, ahogy Francisco egy helyben toporog, a szavakat keresve, akaratlanul is elmosolyodtam. Ilyen volt ő akkor is, amikor legelőször megpillantotta Sarah-t. Azt a látszólag vaskalapos és karizmatikus lányt, aki az egész világot a tenyerében akarta hordozni. És a bátyám volt az, akinek sikerült végleg megszelídíteni. 

  - Szia - intett fél kézzel. Sarah felvont szemöldökkel a bátyámra nézett, és lesajnálóan csóválni kezdte a fejét. 

  - Neked is, szia - intett vissza, majd mindketten elnevették magukat. - Ha csak köszönni akartál, akkor bejöhettél volna úgyis, mint egy férfi, és nem úgy, mint egy szűzkislány - nevetett Sarah, mire Francisco lehajtott fejjel vörösödött. 

  Ahogy ott néztem őket, kimondhatatlan boldogság és büszkeség fogott el egyszerre. Annyi filmet láttam már, aminek a vége az, hogy a pár ketté válik, majd új életet kezdenek egymás nélkül. Boldog voltam, hogy Franah, sosem fog erre a jövőre jutni. Vagyis, egészen addig, azt hittem... Büszke voltam a bátyámra, hogy egy ilyen kedves és különleges lányt fogott ki magának, mint az én legjobb barátnőm. Hisz, fiatal és híres, annyi kétszínű libát össze tudott volna szedni, de ő mégis... A legegyszerűbbet választotta, aki belül mégis a legegyedibb. 

SARAH

  - Néha hatszor átgondolom, hogy miért is szeretlek, amikor ilyen kedves vagy velem - nevetett, és vörösen égő arccal levetette magát mellém. Mosolyogva a szemembe nézett, majd ujjait szorosan az enyémekre kulcsolta. Sóhajtva a vállára hajtottam a fejem, és így ültünk hosszú perceken keresztül, a sötét szobában. 

  - Szerelmes vagyok beléd - suttogta, tekintetével a plafont pásztázva. Fogalmam sincs miért, de a szívem egyre hevesebb ütemet kezdett verni, ezektől a szavaktól, pedig olyan sokszor hallottam már. - EGY kibaszott éve szerelmes vagyok beléd - folytatta, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

  - Én is, egy kibaszott éve vagyok szerelmes beléd - nevettem. Szemeiben láttam azt a ragyogást, amit már olyan rég láttam, a külön töltött idő miatt. Nem is kellett több, azonnal magához vont és hosszasan megcsókolt. Mit is mondhatnék, talán ez volt az, ami eddig életben tartott. Hisz, minden ember életében van egy olyas valaki, aki miatt kötelességnek érezzük a harcot, az álmaink valóra váltása érdekében. Nekem is volt egy álmom. Szőke herceg fehér lovon, és egy életre szóló utazás egy boldog világban, a családommal. Ki hinné, hogy ez az egész hamarabb el fog jönni, mint azt ahogy én terveztem. Fél karjával átkarolta a derekam, majd szabad kezét a pólóm alá csúsztatta, és végigsimított a gerincemen. Szorosabban vont magához, mégsem hagyhattam, hogy a vágyait szabadon eressze. Óvatosan elhúzódtam tőle, és két tenyeremet a mellkasához nyomtam, hogy távol tartsam magamtól. 

  - Figyelj rám - kezdtem, de nem hagyta hogy befejezzem a mondatot. Vörösen égő arccal hátravetette magát, és fürgén felmászott az ágyára, falat kreálva ezzel. Falat, kettőnk közé. Éreztem, hogy ez lesz a vége. Hogy a titkolódzás egyszer a kapcsolatunknak is ártani fog. Istenem, mennyivel könnyebb lenne, ha elmondhatnám neki az igazságot. 

  - Kérlek, ne sértődj meg! - könyörögtem, de némasággal büntetett. - Istenem, ilyenkor úgy viselkedsz, mint egy nyolc éves kislány akinek elvették a nyalókáját! Egyszerűen szánalmas...! - szitkozódtam, ő pedig mérgesen rám mordult. 

  - Még hogy én vagyok az aki úgy viselkedik, mint egy kisgyerek? Te vagy az aki próbál ellökni magától! De igen, lehet, szánalmas vagyok. Ha érett férfiként viselkednék már régen faképnél hagytalak volna téged az irritáló hangulatingadozásoddal együtt. Allergiás vagyok rád ilyenkor, remélem tisztában vagy vele! - tombolt, nekem pedig újra könnyekkel telt meg a szemem. 

  - Ne beszélj így velem! Fogalmad sincs arról, hogy miken megyek keresztül! - zokogtam. 

  - Egy éve annak, hogy egy párt alkotunk! Szerinted van olyan problémád amit nem tudnék rólad? Minden kis szösszenetedet ismerem, és vajon miért? Mert szeretlek te bolond! És nagyon rosszul esik az, hogy én mindent megteszek érted, te pedig ezt csinálod velem. Folyton sértegetsz és lehordasz mindennek, ami engem nagyon bánt, akár felnőtt vagyok, akár nem - motyogta maga elé. 

  - Töketlen vagy, ennyi az egész. Egy felnőtt férfi nem avatkozik bele a húga életébe, ha neki még az sincs. Nem csalja meg a barátnőjét egy prostituálttal... Egyszerűen gyerekes vagy - mormoltam és egy zsebkendővel letöröltem az elszabadult könnyeim. 

  - Rohadtul leállíthatnád magad. Chen nem prostituált, még csak nem is rossz szerető. Igazán különlegesnek érezhetnéd magad - 

  - Hallod te magad? Akkora seggfej vagy! - keltem ki magamból. 

  - Még hogy én? Ez azért elég vicces. Te vagy a rendíthetetlen ólomkatona, akinek a szíve is jégből van. Ez persze számodra meg sem kottyan, hisz te már a legelső pillanattól kezdve maga voltál a megtestesült keménység. Esküszöm, egy acélötvözet hozzád képest lószar! - magyarázott lesajnálóan. 

  Utáltam az egész helyzetet. Mindent. Azt, hogy káromkodunk, azt hogy veszekszünk, és azt, hogy így fogunk végleg elválni. De félreértés ne essék, Fran sosem volt ilyen. Mindig is kedves volt és megértő, tényleg hálás lehetnék, jól mondja. Mégis, a szívem mélyén még mindig azt érzem, hogy a legjobb az lenne ha elmennék örökre. Mindenki ezt vágja a fejemhez. Sose felejtem el az emlékeimet. Az első csókunkat, az együtt töltött gyönyörű estéket... De a legnagyobb baj mégis az, hogy azokat sem tudom elfelejteni, akik már az elejétől fogva a vesztemet akarják. Hogy kik? Yio, aki azt mondta, hogy nem vagyok több, mint egy semmittevő újságíró. Mariana, aki a saját karjával rángatott ki a házából, hogy nem vagyok elég jó a fiának. Alejandro, aki a fülem hallatára mutatta be egymásnak Francisco-t, és Chen-t, azt mondva, hogy úgy lesz a legjobb ha kitöröl az életéből. Stephie, aki a legelső pillanattól kezdve mindent megtett, hogy az legyek, aki valójában vagyok. Egy senki. Jorge, aki egy este azért korholt, mert hagytam, hogy Martina élete veszélybe kerüljön. Azt mondta, hogy nem olyan barátot érdemel, mint amilyen én vagyok.

  - Hagyd abba a tombolást, kérlek - szólaltam meg. 

 - Hogy hagyjam abba? Folyton sértegetsz és lehordasz mindenféle szennynek! Esküszöm, ha nem ismernélek jobban azt hinném, terhes vagy! - üvöltött, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Az az átkozott "t"- betűs szó... Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, és Francisco is a földbe gyökerezett egy pillanatra. A szívem kihagyott pár ütemet, tehetetlenül felnyögtem. 

  - Az isten verje meg... - motyogta maga elé, és a hajába túrva a földre csúszott. Némán ült előttem, egy szót sem szólt. A fájdalomtól, ami a mellkasomat szabdalta, nem bírtam egy normális mondatot sem kinyögni.   

  - Könyörgöm, ne haragudj rám - kérleltem, és mindkét kezemmel a hasamhoz nyúltam. 

 Néma csend telepedett le közénk. Ilyenkor egy férfi azokat a kérdéseket szokta feltenni, hogy "hogyan?" és "mikor?" Ő viszont némán hallgatott. Próbált szavakat kiejteni, hangot mégsem tudott kinyögni. Ott helyben képes lettem volna elsüllyedni szégyenemben, de szívem szerint inkább Martinával cseréltem volna.

  - Nem haragszom - nyögte ki. Felvont szemöldökkel kaptam fel a fejem, a szívem egyre hevesebben vert. - Nagyon boldog vagyok. El sem hiszem... Atyaúristen... Mennyi ideje? - hitetlenkedett, én pedig fürgén mellé bújtam. 

  - Terhes vagyok... Két hónapja - mormoltam, mire ujjait ismét az enyéimre kulcsolta. 

  - Apa leszek - nevetett, szinte már hisztérikusan. 

  - Én pedig anya - értelmeztem, és mosolyogva a vállára dőltem. 

  - Mi leszünk a legjobb szülők a világon - mosolygott, és lágy csókot nyomott a homlokomra. - Már csak azt kell kitalálnunk, hogy hogyan fogod eltitkolni... - mormogta, mire ismét belém hasított a fájdalom. 

  Ezért akartam elmenni... De most, hogy Francisco is tudja, tiszta lelkiismerettel mehetek el, egy teljes évre! Tudom, nagy ostobaságot csinálok, de nem fogom hagyni, hogy egy Mariana kaliberű büdös boszorkány a boldogságunk útjába álljon. Huszonkét éves vagyok, és tudom, hogy ha Francisco Stoessel lesz a gyermekem apja, felhőtlen életet fogunk élni. Csak Ő, én, és a pici... Minden porcikám beleremeg, ha belegondolok abba, hogy mi lesz ennek a vége. De senkinek sem kell megtudnia. Ez csak a mi titkunk... Egy életre szóló, és visszafordíthatatlan titok.

Sección 14 - A pokoltól a mennyig, hosszú út vezet

   Nem tudom mennyi ideig tartott, talán pár perc volt az egész, nekem mégis hosszú óráknak tűntek a mamával töltött pillanatok.
Kiönthettem neki a szívemet, össze - vissza magyaráztam, egyik szavammal a másikba tiportam, ő mégis boldogan hallgatott. Próbáltam felidézni régi emlékeimet, a barátaimat, de nem történt semmi. Nem emlékeztem a családomra, a barátaimra, a karrieremre. Minél jobban kezdtem kétségbeesni, annál jobban elsötétedett körülöttem a világ.
Mire észbe kaptam, már a könnyeim is folyni kezdtek. De nem a félelemtől, a tudatlanságtól. Mama halványan elmosolyodott, és megérintette a kezemet. Nem éreztem. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, de ő csak mosolygott.

 - Mama, én meghaltam? - kérdeztem, és letöröltem a könnyeimet. Mély lélegzetet vett, és mind két kezét a combomra helyezte.
 - Nem haltál meg, kedvesem. Akkor nem éreznéd a külvilágot. Viszont ha nagyon koncentrálsz, észreveheted, hogy a bátyád ott ül melletted - suttogta, én pedig azonnal becsuktam a szemem. Próbáltam elengedni magam, az arcomat simogató lágy szellőt és a nagymamám közelségét próbáltam kiszorítani. És akkor történt valami... Éreztem. Egy másodpercig mintha kívülről látnám a bátyámat, aki a térdén könyökölve, lehajtott fejjel szipog a kanapé mellett, ahol elég kellemetlen pózban fekszek. A hideg is kiráz, ha magamra nézek. A szemem alatt lila folt duzzad, a nyakam természetellenes pózban nyugszik, esküszöm ha nem látnám a fel - le emelkedő mellkasomat elhinném, hogy halott vagyok. Francisco egyedül van, a többiek az emeletre menekültek. Még mindig nem tudom, hogy mit történt velem, de félek is kideríteni. Rendbe fogok jönni, az a lényeg. Az, a legfontosabb!

   A következő pillanatban Francisco alakja elhalványul, és a tér megszűnik körülöttem. Újra a fehérségben találom magam, mamával. A szívem összeszorult, nem bírtam mit mondani. Lehetséges, hogy ideje lenne belegondolnom abba, hogy milyen is a halál...?
  - Nem fogsz meghalni, nyugodj meg - suttogta, mintha a gondolataimban olvasna. - Viszont nem lesz felhőtlen a közeljövő, Kedvesem... - mondta és tekintetével az enyémet fürkészte.
  - Ez mit akar jelenteni? - kérdeztem ziháló lélegzettel.
  - Sarah el fog menni. Itt fog hagyni téged, és ez ellen nem tehetsz majd semmit. El akar hagyni téged, örökre - mormolta. A szemeim kipattantak, nem tudtam elsőre felfogni. De amikor rákérdeztem, már nem volt mellettem... Ő köddé vált, én pedig a fehérségből ismét a házunkban találtam magam, mint kívülálló személy. Francisco szobája. Felismerem a falak jellegzetes színéről. Halványkék, Francisco monogramjával minden egyes párnán és lepedőn. Az ágyon egy alak rajzolódik ki, aki a térdén könyökölve zokog. A hang először oroszlánbömbölésnek, majd Sarah keserves zokogásává növi ki magát. Mellette bőröndök, és régi fényképek. A ruháit pakolássza a bátyám szekrényéből.
   - Sarah Muller, azonnal pakolj vissza a szekrénybe mert nem hagyhatsz egyedül! - fröcsögtem és én is zokogni kezdtem. Nem hallott. Még a közelségemet sem érezte. Megfogott egy összegyűrt pólót, és a bőröndbe hajította. Azt a pólót, amit az itt töltött első éjszakája után viselt, a konyhában. Francisco pólója volt az. Az a póló, amit tőlem kapott, a tizenkilencedik születésnapjára.
  - Hagyd abba, ne csináld ezt! Szükségem van rád, nem hagyhatsz itt! Most biztos, hogy nem! - szipogtam, és letöröltem a szememet égető könnyeimet. A tudat, miszerint úgy akar elmenni, hogy én még csak meg sem tudom akadályozni, annyira felbosszantott, hogy teljes torkomból üvölteni kezdtem. - Most azonnal visszapakolsz mindent! Nem léphetsz csak úgy ki az életemből, mintha sosem lettél volna a része! - és ekkor valami történt. Sarah felvont szemöldökkel felém kapta a tekintetét, és egy pillanat erejéig abbahagyta a sírást. - Most pedig fogod magad és mindent visszapakolsz a helyére, különben nem állok jót magamért! - szuszogtam a fogaim között de nem reagált. Tovább bámult rám, mozdulatlan. Az az érzés támadt bennem, hogy nem én váltottam ki belőle ezt a reakciót, és jól tippeltem. Mögöttem kinyílt az ajtó, majd Francisco lépett be. Egyszerűen átsétált rajtam, és egyenesen Sarah felé vette az irányt. Üveges tekintettel letérdelt mellé, megragadta a kezét, majd ujjait a legjobb barátnőm kezére kulcsolta.
   - Nem hagyhatsz itt minket. Most, biztos nem - suttogta megtörten. - Nem veszíthetek el egyszerre két embert az életemből Sarah, ezt tudnod kell... - mormogta és... Elsírta magát. Földbegyökerezett lábbal álltam, és néztem az összeomlott bátyámat, aki szeretetért könyörög. És én nem tehettem semmit. A legjobb barátnőm mozdulatlanul ült, nem nézett a testvéremre. Hagyta, hogy az ölébe zokogjon és még csak a szeme sem rebbent.
    - Hoztam egy döntést. Muszáj mennem, nem maradhatok itt - suttogta, de Francisco jellegzetes csókjával belé fojtotta a szót. Abban a pillanatban elfordította a fejét, és ökölbe szorította a kezét. - Ne strapáld magad... Jobb lesz mindenkinek, ha elmegyek. -
    - Hallod te magad? Olyan hülyeségeket hordasz itt össze, hogy már én kezdek abban kételkedni, hogy elment az eszed! Mégis kinek lenne jobb? Martinának? Jobb lenne neki, ha az egyetlen barátja is magára hagyná őt pont akkor amikor eszméletlenül hever a kanapén? Vagy talán nekem? A fiúnak aki bármelyik pillanatban képes lenne az életét adni csak azért, hogy te boldog legyél? Ne beszélj badarságokat mert esküszöm meg fogok őrülni! - hadarta Francisco.
   - El akarok elmenni, felfogod? Nem fogom minden második héten azt nézni, ahogy a legjobb barátnőmet szétveri a férfi aki állítólag SZERELMES belé! A szüleid is boldogabbak lennének, ha nem lennék a képben ezt te is tudod. Mariana az első pillanattól kezdve rühell engem, az apádról nem is beszélve. Csak te vagy olyan szerencsétlen, hogy nem veszed észre azt, ami a szemed előtt zajlik! Én szépen elmegyek, vissza Olaszországba a szüleimhez, te pedig nyugodtan kavarhatsz a hátam mögött azzal a Ni Hao Kailan utánzattal, akit legszívesebben egy kanál vízbe fojtanék! - fröcsögte, de sértő szavai leperegtek a bátyámról.
   - Először is, az két éjszaka volt összesen, másodszor pedig Chen nem Kínai, hanem Portugál, csak hogy tisztában legyünk a tényekkel! És akkor pont szakítottunk! Sosem szerettem, mindig és téged akartalak Sarah, csak néha túlságosan is vak voltál ahhoz, hogy észrevedd! Én képes lettem volna az életem adni érted, bármelyik percben feleségül vettelek volna és mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer szép, nagy család leszünk! - makacskodott, mire Sarah hangosan felzokogott.
  - Miért nem tudsz békén hagyni és elfogadni, hogy nem akarok veled lenni? Nem szeretlek Francisco, ideje lenne ha felfognád. Nekem nem jó itt! - mormolta, mire a bátyám szeme az egekbe szaladt.

   Egyből elkapott az undor. Az a mű vicsor Sarah arcán azt jelezte, hogy hazudik. Ha  a végtagjaim nem levegőből lennének, akkorát lekevertem volna neki, hogy ő is eszméletlenül esik össze. Soha életemben nem hazudott még nekem, sőt BÁRKI MÁSNAK sem hazudott még ekkorát. Viszont ez, mint végső ütés tökéletes volt. A bátyám felállt, és angolosan távozott. Amint becsapódott az ajtó, Sarah megtörten dőlt hátra, jobb kezét erősen a hasára szorította, ami semmi jót nem jelentett. Vannak olyan emberek akik körmöt rágnak, hajat tépnek, de ha Sarah ideges, olyan szinten görcsbe rándul a gyomra, ami felér egy ólomgolyóval, egy gépfegyverből. Én csak álltam, és próbáltam összerakni az elhangzottakat. Ám nem sok időt kaptam, hisz egy pillantás alatt újra a fehér ködbe vesztem. Most viszont, teljesen egyedül. Mama is eltűnt, és a külvilág is. Egyetlen társaságom a kék lepke volt, ami mozdulatlan pihent a térdemen. Úgy éreztem beszél hozzám, de ez lehetetlen volt. Muszáj volt eldöntenem, hogy mit akarok. Beletörődök abba, hogy halott vagyok, vagy mindent megteszek azért, hogy magamhoz térjek és boldogan élhessek? Ennyi szörnyűség között, mégis beötlött a rút igazság. Ez az egész Jorge és Ruggero hibája. A két idióta megölt engem. És ami a legborzalmasabb az, hogy nincs az az isten ami engem újra a földre engedne. Hisz vállig érő hóban, Buenos Aires utcái felérnek egy sivár és kihalt területtel, a házunk pedig mától kezdve nem más, mint egy börtön, ahol a balesetem okozói nyugszanak. Egyetlen esélyemet már csak az jelenti, ha a szemeim kipattannak és újra az élők közé térek.

  Elég volt belegondolnom, hisz a következő pillanatban a szemem kinyílt, és onnantól kezdve mindent láttam. 

- Te élsz...? - szólalt meg egy nő a konyha irányából, de amikor tudatosult bennem, hogy talán mégis rémeket látok, újra hátraestem, és ismét lehunytam a szemem... Mégis, hogy került ide? 

Sección 13 - Összedőlt élet, pipa!

 Ruggero izmai megfeszültek, a levegő megdermedt hármunk között. Jorge csak állt, és nézett minket. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Mérges volt, vagy csak értetlen? Megszólal vagy inkább csöndben marad? Üvölt vagy némasággal büntet? Több száz kérdés merült fel bennem, következtetni mégsem mertem.
  - Már megint ez a nyomorult... Mi van Kis csillag, ha én nem vagyok, akkor ez is megteszi? - vigyorgott, a szabad kezével Ruggero-ra mutatva.
  - Abbahagyhatnád a hepciáskodást, mert semmi jogod hozzá - suttogtam erőltetett vigyorral. Esdekelve megmászta az utolsó pár lépcsőfokot és felénk indult. Nem mozdultunk, a földről néztünk fel rá. Szaporán pislogott, hátha kitisztul a látása, de egy egyszerű mozdulattal levetette magát közénk, majd sikeresen az ölembe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel pihenni kezdett. Először furcsálltam a dolgot, de jól esett, hogy feleselhetek vele úgy, hogy nem lesz következménye.
  - Részeg? - suttogta Ruggero, a száját takarva. Bólogatva elmosolyodtam, és a két tenyeremet Jorge borostás arcához emeltem. Forró volt és puha, mint mindig. Lassan előrehajoltam, és szám az övéhez érintettem, nehogy megzavarjam. A következő pillanatban Jorge felkapta a kezét, és megragadta a tarkómat, így szorított magához. Először megijedtem, de utána mosolyogva csókoltam. Jólesett a közelsége, és az is, hogy szenvedélyes csókjával lebontotta a magam köré épített kételyeket.
   - Szeretlek - suttogta, és eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Ahogy a feje ott pihent az ölemben, és egyenesen engem fürkészett, akaratlanul is felkuncogtam. A szemem sarkából a mellettem kuporgó Ruggero-ra pillantottam, aki a földet pásztázva szipogott. A pillanat, amikor beugrott az ígéretem.
   - Jorge, nézz rám! - mondtam és meglöktem a vállát, mire felemelte a fejét és felém fordult. Pontosabban, felénk, mert nem mellém ült, és nem is Ruggero mellé... Háromszöget alkotva eltávolodott tőlünk, hogy ránk nézhessen. Már nem láttam rajta, hogy illuminált állapotban volt, csupán annyit hogy nagyon félve fürkészi a tekintetem.
  - Azt akarom, hogy tegyél meg valamit, amiért gondolom balhézni fogsz, de nem is érdekel... - kezdtem mire bólogatni kezdett. - Azt akarom, hogy békülj ki Ruggero-val. Ő nem hibás semmiért amiért haragszol rá, minden az én hibám volt. És nagyon fáj neki, én NEKEM is, hogy folyton őt emlegeted fel, szakítási ürügynek. Mint az előbb, a konyhában... Az ivászatos megjegyzésed. Remélem tudod, hogy nagyon fájt - mormoltam, mire lesütött szemmel bólintott. - Nagyon fájt, én viszont mégis itt vagyok. Veled. De annyit kérek, hogy békülj ki a fiúval, aki a bátyjaként szeret téged! - követeltem és Ru-ra böktem.

  Hosszú, néma csend telepedett közénk. Egyikünk sem szólalt meg, minden mozdulatom egy lopott pillantás volt Ruggero felé, aki az ujjait tördelve várt. Várt, egy sokat döntő válaszra.  Az elmúlt hónapokat visszajátszva, az életem pörgött le a szemem előtt. Xabi sün haja, a Juntada-s táblák, a lopott triciklik, Chen, Stephie felbukkanása, az eljegyzés felhozatala, az elázott éjszakák. Minden beugrott ami idáig történt velem.
Jorge hangos sóhajtása megzavarta a gondolatmenetem, és egy pillantás alatt visszacsöppentem a valódi életembe.
   - Megbeszéltük - nyögte ki, mire Ruggero felcsattant és a barátom karjaiba vetette magát. Jorge csak nevetett, és Ruggero hátát paskolva mormolta, hogy "Most már elég lesz, tesó!". - Csak tisztázzuk! Egy másodperc választott el attól, hogy fejbe ne verjelek. Először azt hittem, rámozdultál a nőmre. Utána meg azt, hogy lepasszolsz engem, miatta - kapkodta a tekintetét. Szórakozottan elnevettük magunkat, és összenéztünk. Jorge, nem volt részeg. Sőt, sosem volt még ilyen éber. Boldogsággal töltött el, hogy ilyen megértő, és átérzi a helyzetem. De attól csak még boldogabb leszek, hogy tudom, azért csinálja, hogy engem NE VESZÍTSEN EL.
   - Figyelj haver, baromi nagy mázlista vagy. Tini, egy gyönyörű lány, nagy tehetséggel. Szerelmes vagy belé, ez látszik. Ő pedig mindig is odavolt érted, ebben biztos vagyok. Nagyok sok akadályt kell megjárnotok, míg el nem juttok a célig, a gondtalan boldogságig. De nem kell félnetek. Több ezer párt szakít szét egy ostoba szemétláda, te titeket kettőtöket? Még az ítéletidő sem! - lelkesedett Ruggero, és félkarjával átölelt.
  Elérzékenyülve Jorge-ra pillantottam aki lesütött szemmel morgolódott.

   És valami, történt abban a pillanatban. Jorge könnyes szemekkel nézett rám, arca vörösen égett. Kinyújtottam a jobb kezemet, próbáltam megérinteni de elfordította az arcát. A szívem egyre hevesebben kalimpált, ám amikor a szemembe nézett, valami megtört bennem... 

  - Lefeküdtem Stephie-vel... - nézett mélyen a szemembe, de a fejemben harsogó hangoktól, csak a szájáról tudtam leolvasni a dolgokat. Ruggero felvont szemöldökkel hőkölt el tőle, a nyakamnál fogva engem is hátrarántott. És ekkor, a világ elnémult.

      Nem emlékszem többre. Az utolsó megmaradt másodpercben annyit látok, hogy egy kéz tart felém, a szemem környékén erős fájdalom, és az emlékeim itt abbamaradnak. Nem tudom hol vagyok, de itt minden olyan nyugodt. Meleg van, végre nem vacogok. Igazán kellemes itt az idő, nincs árnyék, még a nap sem égeti a bőröm. Olyan nagy a fehérség, igazán nem ártana egy szemüveg! Esküszöm, csak kerüljek le erről az átkozott ágyról, és megmondom a magamét az édesapámnak, hogy tetőablakot szereltetett fel! De, várjunk csak... Egyedül vagyok. Vajon hol vannak a többiek? Hiányzik Sarah, azt akarom, hogy mellettem legyen. Ruggero és Jorge? Vajon együtt iszogatnak valahol? Szegény Francisco, biztos magányos lehet. Olyan szívesen magamhoz ölelném. Biztos egyedül érzi magát, hisz mégis csak ő a ház ura, mint legidősebb testvér. Várjunk, hisz nem is fekszek. Még szép, hogy állok. Egy fal van mögöttem, az nyomja a gerincem. Nagyon zavar ez az egyedüllét, megkeresem a többieket... Elindulnék, de nem tudom merre menjek. Hisz, itt nincs semmi. Csupán a nagy, vakító fehérség. A távolban egy alakot látok, mely egyre jobban kirajzolódik, ahogy közeledik. Te jó ég, hisz ez az én dédmamám! Igen, tényleg ő. Vörös haja, mely mindig is az arcába lógott. Jól szabott nadrág kosztümje tökéletesen kiemeli az alakját, és a hatodik születésnapomkor készített cérnakarkötő is ott lóg a csuklóján. Egyre közelebb jön, a szeme ragyog, a szívem dörömböl. Nem hiszek a szememnek, ilyen ritka találkozás. Akaratlanul is elvigyorodok, és közelebb lépek hozzá. "Drága Martinám" - mosolyog, és két tenyerével megérinti az arcomat. A keze selymes és puha. Nem érzek semmit. Csak az elszabadult könnycseppemet, ami végigfolyt az arcomon. A nagymamám széles vigyorra húzta a száját, és mutatóujjával letörölte a könnycseppet. "Nagyon régóta várok már rád" - suttogta és szorosan magához ölelt. Nem érdekelt, hogy hol vagyok. Az sem, hogy mi történt. Az együtt töltött pillanataink bepótolták az elmúlt tizenkét évet. Bepótoltuk a korai halála miatt kihagyott időt... 

                                                Continuará...